Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-08-20 / 34-35. szám

ló 2006. augusztus 20-27. HMM ■■■■■«■■■■■■■■■■■Mi MM HM FORRÁS ‘Evangélikus ÉletíB ÉLŐ VÍZ Veled van Istened, az Úr Csak egy pillanatra nem figyelt, és már­is megtörtént a baj. Az a fránya időjárás tehet mindenről. Az egyik nap még tró­pusi hőség, másnap meg már a kardi­gánját kellett elővennie, úgy vacogott. Ébredés után - mint mindig, most is - Isten előtti elcsendesedéssel kezdte a napot. „Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szere- tetével, ujjongva örül neked” (Zof 3,17) - ol­vasta a Bibliában. Imádság után is minden a megszo­kott módon történt; mielőtt reggelizett volna, a fürdőszobába ment. Egy csep­pet figyelmetlen volt, talán kissé meg is szédült, amikor kilépett a zuhanyozó­ból. Megcsúszott, elesett. Az eredmény: kartörés. „Még szerencse, hogy a bal ke­zemre estem, nem a jobbra, így nem va­gyok egészen magatehetetlen” - gon­dolta, miközben a gipszelésre várt. A kórházban gyorsan túlesett a kellemet­len műveleten, és a legszívesebben már igyekezett volna haza, de ekkor belé ha­sított a felismerés: „Tulajdonképpen mi­nek siessek? Hiszen senki nem vár rám, a lányom, a vejem és az unokák messze laknak tőlem, élik a saját életüket. Nincs szükségük rám. Senkinek sem hiány­zóm...” Idáig jutott a gondolkodásban, ami­kor megpillantott egy pongyolába öltö­zött fiatalasszonyt, aki a lányára, Katira emlékeztette. A nőt egy ápoló tolta a hosszú kórházi folyosón. Nem tudta le­venni róla a szemét. Követte. A sürgős­ségi osztályról - ahol ő volt - hamar el­érték a kórtermeket. Szégyenlősen lépett be az ajtón, félve szólítva meg a nőt. „Ne haragudjon, kedves, hogy »követtem«, de annyira emlékeztet a kislányomra, Katira, egy­szerűen nem tudtam megállni" - mond­ta neki. A nő ránézett, és kedvesen mo­solygott. „Semmi baj, tessék csak nyu­godtan leülni. Egyébként engem is Kati­nak hívnak.- hangzott a válasz. „Kö­szönöm” - felelte hálásan, majd a kezét nyújtva bemutatkozott: „Mária.” Miután leült az ágy melletti székre, akaratlanul is körbenézett a teremben. A Kati nevű fiatalasszonyon kívül még hárman feküdtek ott, három idősebb, vele egykorú, hatvan-hetven év közötti hölgy. Az egyik erősen köhögni kezdett. „Bocsásson meg” - fordult újsütetű isme­rőse felé, majd az idős nőhöz lépett. „Se­gíthetek, kér egy pohár vizet?” - kérdez­te. A nő a kezével jelezte az igent, Mária pedig elvette az ágya melletti éjjeliszek­rényről a poharat, a fali csaphoz, majd újra a nő ágyához sietett, hátba veregette, megitatta. „Köszönöm” - rebegte hálá­san és kifáradtam „Igazán nincs mit” - fe­lelte Mária, aki annyira örült, hogy segít­hetett, hogy azonnal meg is kérdezte a többieket: „Szüksége van-e esetleg vala­kinek még valamire? Szívesen elmegyek a büfébe vagy az újságoshoz, szívesen idehozom, amit kémek, hiszen ezt a ke­veset egy kézzel is elbírom...” A fiatalasszony kedvenc hetilapját, egy másik idős hölgy egy doboz na­rancslevet kért. Mária boldogan ment, és intézkedett. Attól a naptól fogva mindig bejárt a kórházba, egymás után nézett be a kórtermekbe, és mindenhol meg­kérdezte, kinek miben segíthet. Idővel a kórház Mária nénije lett, a betegek régi jó ismerőse. Mindenkihez volt egy ked­ves szava. Segített etetni, itatni, vásárol­ni, vagy ha kellett, csak ült egy-egy beteg ágya szélén, és hallgatta az élettörténe­tüket. De ott volt nemcsak a termekben, hanem a folyosókon is; szeretettel mo­solygott rá az előre köszönő ápolókra és nővérekre. Egyszer egy korabeli nő jött vele szembe begipszelt karral; eszébe jutott az a nap, amikor eltörte a karját. Egy pil­lanatra újra érezte a régi fájdalmat is: „Nincs szükség rám, nem hiányzóm sen­kinek...” De aztán képek villantak fel előtte: könnyes szemek, mosolygó ar­cok, szép emlékek, megható emberi tör­ténetek. És megértette, hogy mindennek így, pontosan így kellett történnie. ■ Gazdag Zsuzsanna SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 11. VASÁRNAP - Lk 18,9-14 Hogy megyek haza? A VASÁRNAP IGÉJE A Szentháromság ünnepe utáni 11. vasár­nap evangéliumaként csendülnek fel ezek a mondatok szerte az evangélikus szószé­keken. „Nagy a mi Urunk, és igen hatalmas" - zeng a kezdő zsoltár, s tudjuk, hogy Urunk nagyságát, jóságának hatalmas voltát érthetjük meg a példázatban is. „Mindig kegyelemre szorulunk” - hang­zik a vasárnap mottója. Az evangélium frappáns illusztrációja ennek. „Urunk, aki abban mutatod meg hatalmadat, hogy ir­galmas vagy: áraszd ki reánk is kegyelme­det...” - így a lényeges gondolatokat összegyűjtő kollekta imádság. Mai igénk is innen érthető: Urunk abban mutatja meg hatalmát, hogy irgalmas. Isten előtt állunk Előtte zajlik életünk. O látja gondolatainkat, szándékainkat. Őve­le lehet megbeszélni minden dolgunkat. Ő tudja előtörténetünket, ismeri jelenün­ket, formálhatja jövőnket. Tudunk vele beszélni, szóba áll velünk, figyel ránk. Nem őrajta múlik, hogy kialakul-e az iga­zi párbeszéd. Rajtunk áll, hogy élvezzük-e jelenlétének áldásait, fürdőzünk-e tekinte­tének sugaraiban, átmelegszünk-e szere- tetének tüzénél, vagy pedig menekülünk előle, félünk pillantásától, és távol tartjuk magunkat minden segítő szándékától. A példázatbeli farizeus és vámszedő más-más módon élte meg a templom­ban Isten közelségét. A farizeus - bár úgy viselkedett, mint aki bennfentes, és közel van Istenhez - valójában nagyon messze került Urától. Megszólalása, minden rezdülése Isten félreismeréséről s a kegyelmes Isten elutasításáról árulko­dik. A magamutogatás és magabiztos­ság mögött torz hit, eltévesztett helyzet- értékelés, hamis önértékelés húzódik meg. A vámszedőt helyes pozíciója, az alázat alapállása élete minden negatívu­mát áthidalva elsegítette Istenhez. Szava eljutott az égig, s a reális önértékelés en­gedte, hogy a nagy Úristent valóban nagynak lássa. Jézus arra tanít, hogy mi­ként állhatunk meg Isten előtt. Kegyelemre szorulunk Mindannyian. A farizeus és a vámszedő egyaránt. A ma­gabiztosan hívő és a bizonytalanságban kételkedő. A bűnösnek látszó és az igaz­nak tűnő. A Krisztus-követő és az Úrtól messze járó. A régi egyháztag és az új megtért. A biztosan nyeregben ülő és a kérdőjelek sokaságával viaskodó. Mind­annyian kegyelemre szorulunk. „Szeret az Úr, azért nincs még végünk.olvassuk Je­remiás siralmaiban (3,22). Életünk igazi tit­ka a kegyelem. Kegyelemből élünk, s kegyelem, hogy van jövőnk. Nem természetes, nem ma­gától értetődő. Rá lehet csodálkozni: megkegyelmezett nekem az Isten. Miért? Meg nem érdemiem. Meg nem szolgál­tam. Hát akkor miért? Mert szeret. De va­jon hajlandó vagyok-e gondolati váltót állítani és másként gondolkodni, más­ként élni, mint a világ? A minket körülve­vő világ ugyanis - s ez nem sötétített kép, ellenkezőleg, nagyon is realista - nem kegyelmes, hanem kegyetlen. Kegyetlen teljesítményharcba hajszol mindannyi­unkat. Csak annak van maradása, aki si­keres, és látható eredményeket ér el. Aki nem teljesít, az kegyetlenül a háttérbe szorul, azzal nem számolnak, azt leírják. A példázatbeli farizeus ezzel a szem­lélettel áll Isten elé. A templomban is így gondolkodik: ezt meg ezt teljesítettem, idáig eljutottam, büszke lehetek rá, de büszke lehetsz rám te is, Teremtőm. Is­ten azonban nem hallomás után ítél, nem figyel az öntömjénező magabiztos­ságra, nem jegyzi a világ tőzsdéjén oly becses eredményeket. Látja, ha a kirakat mögött nincs semmi, tisztában van a lát­szateredményekkel, s tudja azt is, hogy a sok jó mellett, az igyekezet és erőfeszítés mellett is több van a rovásunkon, mint amennyi a javunkra írható. Jézus kijózanítja hallgatóit. Segít Isten szemével látni és a mennyei Atya érték­rendje szerint értékelni. Mert az ő érték­rendjében nem a teljesítmény a kulcs­szó, hanem az őrá hagyatkozó hit. Hit abban, hogy Isten kegyelmes, hit abban, hogy szeretetből még engem is elfogad, hit abban, hogy nem a kevésnek bizo­nyuló teljesítményem alapján, hanem Jézus Krisztus „teljesítménye” alapján történik majd a végső elszámolás. A mai evangélium egyszerre állít min­ket jó startvonalra (hátulról még lehet előre jutni, de elöl állva csak visszalépni lehet...), ugyanakkor esélyt ad arra is, hogy célba érjünk. Megadja a biztató re­ményt, hogy rendeződhet az életünk. Mindkét szereplőnek szüksége volt életrendezésre. Az egyiknek foglalkozá­sából eredő bűnei miatt, a másiknak ke­gyetlenül kegyes önhittsége miatt. Az esélyegyenlőség adott: a templomban álltak, s mindketten Istennel találkoz­hattak. A baj ott történt, hogy egyikük - a büszke farizeus - önmaga lett akadálya a találkozásnak: beképzelt viselkedése és pökhendi szava ellehetetlenítette. Mert nem mi tudjuk rendezni az életünket. Arra egyedül Isten képes. Az ő szándéka, szíve indulata pedig egyértelmű: rendbe akar hozni, meg akar igazítani. Nem mindegy, hogyan érünk haza. A napi utunkról és az életutunkról. A pél­dázatban nyilvánvaló a végeredmény: az egyik megigazulva ért haza. Az, aki sem­mit nem tudott hozni, csak alázatos, bo­csánatkérő szívét. Lukács summásan fo­galmaz: „...nem úgy, mint amaz.” Ezért áll előttünk a jézusi példázat ma s a most kezdődő héten - hogy úgy érkezzünk haza, mint a vámszedő. ■ Hafenscher Károly (ifj.) Oratio oecumenica [Lelkész:] Mennyei Atyánk, aki egyházat gyűjtesz ma­gadnak a földön, add kegyelmedet, hogy ajándékaidat meg ne vessük, hanem teljes szívvel bízzunk benned! [Lektor:] Kérünk, Urunk, szabadíts meg bennünket az elbizakodottságtól, a gőgtől, a szeretetlenségtől, hogy testvéreinket ne ítélgessük, ne is nézzük le őket, hanem megértéssel és szeretettel hordozzuk egymást! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért, akik bűneik terhe alatt roskadnak. Add, hogy felismerjék: nálad számuk­ra is van bocsánat, mert szent Fiad legyőzte a bűn hatal­mát, és még ma is irgalommal hív magához minden el­esettet! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk gyülekezetünkért, egyházun­kért és az egész kereszténységért. Segíts, hogy szé­gyent ne hozzunk rád méltatlan életünkkel, és emlé­keztess, hogy csak irgalmadból élünk! Taníts kegyel­medből élni, hogy neked engedelmeskedve, bűnösök­ként is a te dicsőségedet szolgáljuk! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Oltalmadba ajánljuk a szenvedőket, a bete­geket, a nélkülözőket. Ne terheld őket erejükön felül! Mutasd meg rajtuk irgalmadat, hogy el ne keseredje­nek! Siess segítségükre, szabadítsd meg őket! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Emlékezzél meg nemzetünkről, és add, hogy hálával gondoljunk mindazokra, akiknek szolgá­latával evangéliumod a mi népünkhöz is eljutott! Ve­zess bennünket Krisztus igaz ismeretére, hogy ne le­gyen hiábavaló mindazok fáradozása, akik ezeréves történelmünk során Krisztust hirdették és követték kö­zöttünk! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, őrizd és védelmezd ezután is orszá­gunkat! Add, hogy egyetértésben és békességben él­jünk! Adj vezetőinknek bölcsességet, és ébreszd őket előtted való felelősségük tudatára, hogy neked tetszőén kormányozzák népünket! Add, hogy az eljövendő nemzedékek is örömmel vallják hazájuknak ezt a föl­det! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Hallgass meg minket, Urunk, és légy hoz­zánk irgalmas, ne emlékezzél meg bűneinkről, hanem újítsd meg rajtunk kegyelmedet, hogy elnyerjük az örök üdvösséget szent Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. HETI UTRAVALOK IX0YC Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül vá­lasztott. (Zsolt 33,12) Szentháromság ünnepe után a 10. héten az Útmutató reggeli s he­ti igéi a béke városának és Isten népének a sorsára emlékeztetnek két ünnep - Jeruzsálem pusztulásának 1936. évfordulója és ál- ____ la malapító I. István királyunk névnapja - alkalmából. Legrégibb nemzeti ünnepünkön kettős fényben ragyog, és két kérdést tesz fel e zsoltárvers: Istent vallja-e ma is Urának ez a nemzet? És boldog-e Krisztus népe ebben az ezeregyszáztíz éve elfoglalt honban?! Bűnbánattal s Istenben bízó rendíthetetlen hittel tudunk-e így válaszolni: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk! Irgalma nem fogyott el, megújul reggelre kelve’? (JSir 3,22.23; LK) Jézus kétszer fakadt könnyekre: Lázár sírjánál és Jeruzsálem sorsa fe­lett. ,Amikor... meglátta a várost, megsiratta...” mert az nem ismerte fel a békességre ve­zető utat és azt sem, hogy Jézusban maga az Úr Isten látogatta meg az ő népét. Az ezer­éves magyar kereszténység felismerte-e mindezeket? S hallgatva őt rajong-e Jézusért, vagy ma is igaz Ura megállapítása: „Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pe­dig rablók barlangjává tettétek” (Lk 19,41.46)?! „Igen aggódom hazámért, (...) mert nem ve­szi fontolóra e kegyelmi idő legfőbb teendőjét. Most az Úr úgy jön, mint Atya, igehir­dető, igazi Üdvözítő - tanácsolni és segíteni.” (Luther) Pálnak is nagy a fájdalma népe miatt: nem a testi származás szerinti utódok az Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei szá­mítanak az ő utódainak" (Róm 9,8), mert ő nem igazságtalan, hanem irgalmas és könyö­rülő Úr! „Az Isten nem vetette el az ő népét, amelyet eleve kiválasztott." (Róm 11,2) Ő szuverén Úr; kiválasztott bennünket, nem zsidókat is a Krisztusban! Titusznak a római hadvezér­nek a serege 70. augusztus 10-én bekerítette Jeruzsálemet; elfoglalta, elpusztította, és a templomot is lerombolta. Beteljesedett Jézus jövendölése:....nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának ” „...és pogányok tapossák Jeruzsálemet... ” (Lk 21,6.24) Ezért is mondhatta a Messiás: „Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsá­lemben imádjátok az Atyát", hanem „lélekben és igazságban” (Jn 4,21.24). A pogányok apos­tola nekünk is mondja: Izrael elesése üdvösség a pogányoknak, akik mint vad olajfa­ágak beoltatnak a szelíd olajfába, és a zsidók mint „természetes ágak mennyivel inkább be fognak oltatni saját olajfájukba” (Róm 11,24). Jézus választott apostola volt Bertalan is, aki csak a tizenkettő névsorában említtetik. A 9. század óta Nátánaélt azonosítják vele, aki így vallott Uráról: „Mester, te vagy az Isten Fia...” (Jn 1,49) Jézust a Golgotára vezető útján is Jeruzsálem pusztulása foglalkoztatta: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok hanem ma­gatokat és gyermekeiteket sirassátok; mert jönnek majd olyan napok...” (Lk 23,28-293) Ez a pró­fécia még nem teljesedett be; ama napon „rátekintenek arra, akit átdöftek” (Zak 12,10). Ezért „Tisztítsd meg szíved, / Jeruzsálem népe...(...) Véled az Úr van!” (EÉ 460,1.6) Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. (iPt 5,5) Szentháromság ünnepe után a 11. héten az Útmutató reggeli és he­ti igéiben kegyelmet nyert, alázatos emberek életpéldáival figyel­meztet bennünket Istenünk, hogy mindig a kegyelmére szoru- ______ lünk. Ismerjük (fiel, hogy „nagy a mi Urunk és igen hatalmas, bölcses­sége felfoghatatlan” (Zsolt 147,5; Lk), de kegyelme Krisztusban el­nyerhető! A gőgös, önelégült farizeus és a bűnbánó, alázatos vámszedő példázatában a kétféle vallásosság: a törvényen alapuló és az evangéliumi kegyesség közötti alapvető el­lentét lényege kerül előtérbe, s ezt Jézus mondja ki nekünk: „.. .ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz." (Lk 18,14) „Megszólal Isten, és kimondja, hogy a farizeus minden cse­lekedete istenkáromlás. Nem állhat meg Isten előtt, aki földig nem alázkodik” - tanítja Luther. Tanuljuk meg mi is a vámszedő egymondatos imádságát: Jsten, légy irgalmas nekem, („a”) bűnösnek” (Lk 18,13) Reformátorunk alázatosan kereste s meg is találta az irgalmas és kegyelmes Istent Pál tanításában: „Ha nekünk mint igazaknak hitből kell élnünk, és ha Is­ten igazsága minden hívőnek üdvösségére van, akkor az nem lehet a mi érdemünk, ha­nem csak Isten irgalmassága.” (Dr. Luther Márton önmagáról) Hogyan igazulhatunk meg a vámszedőhöz hasonlóan? „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez...” (Ef 2,8) Elfogadtuk-e már ezt az ingyen kegyelmet?! Ezékiel heti igén­ket is szemlélteti: „.. .én, az Úr, teszem alacsonnyá a magas fát (a pogány világbirodalmat), és magassá az alacsony fát (Izrael királyságát a Messiás eljövetelével).” „Pompás cédrus lesz majd” az a gyenge hajtás, amelyet elültet az Úr Izrael magas hegyén (Ez 17,24.23)! A romlott So- domában nem volt tíz igaz ember. ,Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodornám és Go- morára...” Jgy pusztította el azokat a városokat...” (iMóz 19,24.25), „mert az Isten a kevélyeknek el­lene áll" (iPt 5,5c: Károli-fordítás)! A pogány asszony alázatosan és kitartó hittel kérte Jé­zust, szaván fogva őt és igazat adva neki: „Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból" (Mk 7,28) - s kérése teljesült! A presbitertárs ezt kéri a vénektől, if- jaktól egyaránt: „.. .egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak...” (iPt 5,5b), mert az Úr az alázatosaknak kegyelmet ad (lásd Péld 3,34). Péter személyesen tapasztalhatta meg ezt. Noha háromszor is megtagadta Jézust, ő mégis szelíd szemmel tekintett rá, ezért Pé­ter bűnbánó szívvel „kiment, és keserves sírásra fakadt” (Lk 22,62). Isten népének hálaéneke is azt hirdeti, hogy az Úr Isten megaláz minden kevélységet: a megerősített pogány várost elpusztítja, de az erős várost, Jeruzsálemet és hűséges népét megőrzi teljes békében, mert benne bízik, fizzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökre!” (Ézs 26,4) S győzelmi énekünkben zengjük: „Erős vár a mi Istenünk”; s „nincs Isten más, csak ő, / Krisztus, a Győzedelmes!”, ezért „miénk marad az Ország” (EÉ 256)! ■ Garai András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom