Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-12-24 / 52. szám
8 2oo6. december 24-31. SZENTESTE ‘Evangélikus ÉletS Angyalbőrben Bevallom, néha irigykedve nézek a „normális" keresztény családokra. Azokra, akiknél annak rendje és módja szerint, csendesen telnek az ünnepek: 24-én délelőtt elkészül a halászlé, megsül a zserhó, dél körül már a fa is díszben áll. Majd az édesanya kivasalja a családtagok ünneplő ruháját, hogy aztán kézen fogva, lassú lépésekkel elindulhassanak a templomba. Útközben van idő arra, hogy belessenek a házak ablakán (vajon itt járt-e már a jézuska?), élvezzék, ahogy ropog a csizmájuk alatt a hó, belehallgassanak abba az áhítatos csendbe, amely csak szenteste ül rá a tájra. Egy lelkészcsaládban minden másképp történik. Mi, akik nem csupán „végfelhasználói", hanem „elosztói" vagyunk az ünnepeknek, lényegesen más menetrendhez szoktunk. Konyhánkban a hagyományos töltött káposzta illata keveredik a papírragasztó szúrós szagával: készül a hittanos gyermekeknek szánt ajándék papírcsillag. Dupla adag szaloncukrot látok el akasztóval, hiszen az egyházi fa sem maradhat csupasz. Es ugyanazokat a karácsonyi énekeket egy nap többször is módom van elénekelni. Az „ünnepgyár” persze szenteste délutánján pörög teljes fordulatszámon. Fogalmam sincs, hogy a mennyei Atyának mennyi energiájába került, míg a karácsony minden kellékét összegyűjtötte Dávid városában. Nem lehetett könnyű dolga. Azt viszont megtapasztaltam, hogy nekem legalább tucatszor kell fordulnom a parókia és a szolgálati autó között, hogy minden a helyén legyen: hangszer, kotta, éneklapok, gyertyák, versek - és persze a jászol. A jászol, mely az év háromszázötven napján keresztül újságtartóként funkcionál, az év végére azonban a Megváltónak lesz a fekhelye, mikor belekerül édesanyám régi babája meg egy kis szalma a megörökölt ócska heverőnkből. így lesz aztán évről évre puha a betlehemi gyermek bölcsője, és évről évre egyre keményebb az ócska szalmazsák... A jászol azóta különösen is kedves színfoltja a szentestéknek, amióta egyszer otthon maradt. Már félúton lehettünk, amikor rájöttem: a kisdedet a konyhában felejtettem. Rögtön fordultunk is vissza. „Mert az azért mégiscsak furcsa lenne, hogy arról verselnek lelkesen a kis pásztorok meg a bocik, hogy végre láthatjuk a megtestesült Istent, agyerek meg sehol... Pontosabban huszonöt kilométerrel arrébb, az üres lakásban" - érvelt édesanyám. A pásztorok így negyed óra késéssel kezdhették meg az örvendezést - de legalább nem tették hiába. Az útba eső karácsonyfákon mi csak néhány pillanatra legeltethetjük a szemünket: a hó nem a csizmánk alatt ropog, hanem karácsony este is a téli gumik dolgát nehezíti meg: az ünnep csendjének élvezeti értékét pedig az autó motorzúgása csökkenti jelentős mértékben. Elvégre nem lehet mindenki pásztor a betlehemi éjszakában, hogy készen kapja az ünnepet fényességgel, kisdeddel és mennyei karral. Szükség van angyalokra is. Végső soron csak hálás lehetek, hogy az Atya méltatlan szolgájaként bár, de magam is vihetem a hírt. Ha nem is a betlehemi legelőn, hanem a magyar pusztában: ha az én hangszerem nem is szól olyan tisztán, mint az első karácsony kórusa - és időnként még meg is várakoztatom a pásztorokat. .. ■ László Jenő Csaba Az üzenet A kisváros lelkesen készült a karácsonyi színdarab bemutatójára. A darab rendezésére sikerült megnyerniük a TV egyik befutott fiatal rendezőjét, Weis Lukácsot. Nem könnyen állt rá, aztán meg különböző feltételeket szabott:- Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és a legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem leghátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztümök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből összetákolt, felismerhetetlen remekműveket! Sokkal jobbnak kell lennie mindennek, mint az előző években. Olyan karácsonyi színdarabot akarok, amelynek üzenete van, amely megszólít. Mivel a szervezők is pont ezt akarták, készséggel teljesítettek minden kívánságot. Hanem amikor a gyermekszereplőkkel elkezdett próbálni, majdnem inába szállt a bátorsága! A negyven fiú és lány olyan lármát csapott, hogy az ember azt hitte, kitört a forradalom. Szerencsére ott volt János bácsi, aki az énekeket tanította be a gyerekeknek, és zongorán kísérte őket. Rá hallgattak, könnyen lecsendesítette őket. Lukács legszívesebben a gyerekek felét rögtön hazaküldte volna, de János bácsi erélyesen tiltakozott ez ellen:- Minden gyereknek játszania kell! Nagy nehezen sikerült kiosztania a szerepeket. Azok, akiknek már semmi sem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Sajnos, az egyik fiúcska, a kis Máté olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle. Lukács nagy lelkesedéssel látott munkához. Elmagyarázta, hogy mit vár a szereplőktől, mi a darab jelentése. Gyakran elismételte:- Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek üzenete van! Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játsszatok, hogy a nézők megértsék, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba. A gyerekek átvették Lukács lelkesedését, a próbák egyre jobban sikerültek. Csak egy gyermek okozott gondot, a kis Máté. Csupán két szót kellett volna elmondania: „Nézzétek, világosodik!” Értelmes fiú volt, de mire rákerült a sor, úgy elkalandoztak a gondolatai, hogy sosem jutott eszébe egy szó sem. Lukács már el akarta venni tőle a szerepet, de János bácsi nem engedte, mondván:- Ha becsúszik valami baki, a többiek majd tovább játszanak. Ettől még nem szenved csorbát az előadás üzenete. Az előadás előtt egy héttel Máté megbetegedett. Lukács kissé fellélegzett, s gyorsan egy másik fiúnak adta oda a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Mátét édesanyja nem engedte el betegen a próbákra, így aztán csak vágyakozva gondolt arra, hogy amikor János bácsi zongorázott, a kórus énekelt, úgy érezte mindig, mintha igazi pásztorok és angyalok között lenne Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt. Ezért amikor hirtelen meg kellett volna szólalnia, nem tudott gyorsan visszaemlékezni a szövegére. No de majd az előadáson menni fog! Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, miért jött az Úr Jézus a világba. Számára ez teljesen világos volt: mindannyiunkért. Erről szóltak az énekek, erről beszélt nekik János bácsi is:- Az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De a legtöbben nem akarják befogadni őt. Csak egy istállóban talált helyet. De ő be akarja fogadni! János bácsi mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg őt, hogy költözzön a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi, és mindig benne marad. Ez a karácsonyi színdarab üzenete. Az idő gyorsan szaladt, s elérkezett az előadás napja. Már özönlöttek is a terembe a várakozással teli nézők. Lukács rettenetesen ideges volt, a gyerekek is, alig győzte nyugtatni őket. Egyszer csak ott állt előtte a kis Máté, s nagy szemekkel nézett Lukácsra:- Meggyógyultam.- Örülök, de a szerepedet oda kellett adnom másnak. Ülj le szépen a nézők közé! Máté szeme megtelt könnyel, de mielőtt még teljesen összeomlott volna, János bácsi ismét visszaszerezte számára a rendező úr bizalmát:- No, nem bánom - szólt Lukács -, szerepelhetsz, de nem pásztorként, mert ezt Andrástól most már nem vehetjük el. Viszont átveheted az ő másik szerepét, a fogadóst. Amikor jön József Máriával, és megkérdik tőled, hogy lenne-e szállás, semmit sem, kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Érted? Máté elsápadt, de Lukács már ott sem volt, hiszen perceken belül indítania kellett az előadást, Pontban nyolc órakor felgördült a függöny. A díszletek olyan valósághűek voltak, hogy úgy érezte az ember, mintha kétezer évvel ezelőtt Betlehem utcáin járna. A hangosítással is minden rendben volt, a legvékonyabb gyerekhangot is tökéletesen lehetett hallani a teremben. A gyerekek kitűnően játszottak, az angyalok csodásán énekeltek. Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban olyan fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopognak a fogadóba, mire kilép a vendéglős a feleségével. József megszólal: „Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára?” Máté megkövültén állt előttük, szemei tágra nyíltak döbbenetében. Nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség. Hiába súgták neki, mit tegyen, Máté csak állt, bámulta Máriát és Józsefet, és patakzottak a könnyei. A „vendéglősné” mentette meg a helyzetet: a kelleténél is kicsit hangosabban „nem”-et mondott, megragadta Máté karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívet tépő sírás hangzott fel: ,,)v, _- Nem hagyhatom kint őket!... Nem akarom az Úr Jézust elküldeni! - zokogta Máté. Lukács magán kívül volt dühében. Tudta előre, hogy ez a kis ügyefogyott elrontja az egészet. És ez a tökéletes hangosítás! Így mindenki hallotta a fiú bömbö- lését. Tajtékozva fordult János bácsi felé:- Tönkretette az egész munkámat... - akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.- Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak üzenete. Teljesült a kívánságod - súgta János bácsi a rendezőnek. Lukács csak ekkor vette észre, hogy milyen mély csönd van a teremben. M Johan Frinsel írása nyomán Hószakadás Hat nappal karácsony előtt, estefelé, amikor Krisztina a homályos kórházi folyosóról az utcára lépett, sűrű pelyhekben esni kezdett a hó. Megállás nélkül tíz napig, a temetés napjáig tartott ezután a hószakadás. A hótakaró, mint kristállyá dermedt zokogás, mindent beborított. A házakat, a fákat, a frissen hantolt sírt, a fejfán a felírást: élt huszonhat évet. Krisztina mindig hófüggönyön keresztül emlékezett erre a karácsonyra. A zűrzavarra, amely akkor kezdődött, amikor íróasztalán megcsörrent a telefon, és nagynénje érdes, szinte már nyers hangon közölte vele a kórház címét és a kórterem számát, ahol öccsét megtalálhatja. Végig a villamoson, de a kórház előtt topogva eltöltött fél óra alatt is próbálta távol tartani magától a legrosszabb eshetőség gondolatát. Ismerte nagynénjét, gyakran szinte kíméletlen élességgel fogalmazott. Ebbe kapaszkodott, és reménykedett, hogy talán most is eltúlozta a helyzetet. A portás, akinek riadalmában elfelejtett borravalót adni, mogorván figyelte a fülkéjéből Krisztinát. Pontosan négy órakor végre bemehetett. Futva tette meg a távolságot a földszinti folyosóig, de a rosszul világított fordulónál hirtelen megállt. Egy fiatal ápolónő épp akkor emelte le a falról a nyilvános kórházi telefon kagylóját. Krisztina levegő után kapkodva várt, amíg az ápolónő zavartan fordult vissza a mögötte álló orvoshoz. .- Pálfy Bence után érdeklődnek. Mit mondjak? Az orvos - ő sem volt több huszonhat évesnél - tanácstalanul meredt a telefonra, majd maga lépett a készülékhez.- Meghalt. Ennyit mondott, aztán anélkül, hogy helyére akasztotta volna a kagylót, elfordult. A túloldalon nem válaszolt senki, a himbálódzó kagylóból csak a kattanás hallatszott. Az orvos és az ápolónő ekkor vette észre Krisztinát, de mintha meg sem látták volna, szó nélkül tűntek el a fehér ajtók egyike mögött. O pedig, mint az alvajáró, kóvályogni kezdett a kihalt folyosón. Később előkerült a kis ápolónő, az orvost nem is látta többé, és megkérdezte:- Bekísérjem hozzá? Csak rábólintott, és belépett az ápolónő után a zsúfolt kórterembe. Évekkel ezelőtt egyszer már járt ezen az osztályon, de nem a férfi, hanem a női oldalon. Távoli lányismerősét hozták ide, aki nevetve mesélte, amikor Krisztina meglátogatta, hogy újra megkísérli, ha kiengedik. Akkor is tele volt a kórterem, s ő megrettenve fürkészte a betegek arcán az önpusztítás felismerhető bélyegét. Most azonban nem nézett körül. A lepedővel letakart ágyat nézte, a test kirajzolódó körvonalait. Meggörbült háttal feküdt fivére a fellebbenő takaró alatt, összekuporodva, mint kisgyerek korában, ha a gyomra fájt. Nézte a keskeny, most is komoly arcot, amelyen végleg úrrá lett a kín, lerázva az önfegyelem örökös szorítását. Látta a nyakon a vékony vörös vágást, az utolsó orvosi erőfeszítés jelét, a „mindent megtettünk” kárba veszett kísérletét. Ilyen leplezetlennek Krisztina csak egyszer látta az öccse arcát, amikor két évvel korábban Erika, a menyasszonya egyik napról a másikra, váratlanul szakított vele. Bence akkor az ő lakásán akarta visszaadni a lánytól kapott ajándékokat. A csomagban, amelyet magával hozott, gondosan összerakva ott volt a születésnapra kötött pulóver, a névnapi nyakkendő, a karácsonyi kézelőgomb, a hónapos, éves fordulók megannyi emléke. Erika vonakodott visszavenni az ajándékokat, ekkor Bence sápadtan a kályhához lépett, s a csomag tartalmát egyetlen szó nélkül a tűzre vetette. Krisztina a magasra csapó lángok fényénél szorongva látta testvére arcán az eltökéltség és az elveszettség keveredését. A városra szakadó hózivatarban, a karácsony előtti tülekedő tömegen átbotor- katva Krisztina visszament a munkahelyére. A szerkesztőségi szoba rászakadó magányában élete huszonnyolc esztendejét hirtelen mint a kegyelem állapotát látta megvilágosodni. Ám sejtette azt is, hogy a félelem nélküli évek szépséges sora immár lezárult, hiszen sebezhetőségét többé semmi sem tudja vele elfeledtetni. Krisztina nem volt felkészülve arra, ami ezután következett. Budapestre rohanó anyja bénult kétségbeesésére, testvérei fejvesztettségére, nagynénje kábulatára. Nagyanyja riasztó nyugalmára, amikor unokája, Bence halálát tovább már nem titkolhatták előtte. És saját kálváriájára, a Farkasréti temető futószalagján karácsony utánra ütemezett temetésig. Az álom és az ébrenlét határán megjárt utakra, a csomagra, amelyet á kórházi nővér a kezébe nyomott. A bonctani intézetben a halottöltöztetők buzgólko- dására: „Tessék nyugodt lenni, mindent szépen fogunk elrendezni.” Bence pedánsan rendbe rakott szekrényére s a táskájára, amelybe az úszáshoz be volt készítve a fürdőnadrág és a törülköző. Keresztanyja merev tekintetére, amikor a csöngetésre ajtót nyitott: „Te vagy az, Krisztina? Azt hittem, Bence jött meg...” Aztán a hazautazásra. Sosem derült ki, hogyan került a vasútállomás elé a falujuk traktoros vontatója, és mióta várta a tomboló hófúvásban a többórás késéssel érkező vonatot, hogy ők szenteste kora délutánján hazajuthassanak. Az irdatlan ítéletidőben a hátralevő harminc kilométeres úton már egyetlen jármű sem közlekedett, csak a traktor tudott utat vágni magának. Otthon pedig a csend. A lelkészlakban, ahol ezzel a karácsonnyal talán érdemtelenül hosszúra nyúlt, felhőtlen gyerekkora véget ért, most alig esett szó. Apja kopottas, meghitt irodájában ijesztő szótlansággal készülődött a karácsonyra. Csak írógépe kopogott, a lutheránus templomban a szolgálatok nem maradhattak el. Krisztina jobban szerette volna, ha anyja jajveszékel, de a családban senki, a testvérei sem tudtak megbirkózni az orvul támadó fájdalommal. A szél közben elült, s a csönd a falakon kívülről is Krisztináig jutott. Mintha a hólepellel borult volna az ünnepet váró falu fölé. Szenteste késő délutánja volt, mégsem hallotta felcsendülni a mendikáló gyerekek énekét. Nem hangzott fel sehol a házak között, mint máskor mindig karácsony előestéjén a csapatokba verődött gyerekek vidám örömhírmondója, az évszázados szokást követő karácsonyi köszöntők sora. A csönd a falu részvétnyilvánítása. Megfoghatatlan, mint minden, ami a szívek rejtett, jobbik zugából indul. Hiszen hogyan is beszélhetné meg előre egy egész falu, hogy egyetlen család se engedje mendikálni a gyerekeit ezen a karácsonyon? Krisztina az otthoni csendből menekülve, csikorgó csizmái neszétől kísérve róni kezdte a behavazott utcákat. S a falu csöndjétől körülölelve, öccse halála óta először keservesen és felszabadultan sírva fakadt. ■ Sághy Ildikó
