Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-12-03 / 49. szám
"Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ 2006. december 3. 9 Az elscí lépés Adventi ügyfélkapu Már egy órája várakozom, regisztráltatni akarom magam az ügyfélkapun. Néha felcseng a kijelzőtábla szignálja, de nem az én sorom fogy. Várakozom. Van időm az adventi gyülekezeti körlevelünkön gondolkodni, már csak azért is, mert többen megelőznek. No, nem protekciósok ők, nem is a portás rokonai, hanem előre időpontot kértek. Nekik nem kell sorszámot húzniuk, ügyüket azonnal elintézik. „Legközelebb már én is így fogok ide jönni” - reménykedem, és ismét belemélyedek az adventi gondolatokba. „Nyissátok meg kaputokat, fogadjátok Jézustokat!” - énekeltük gyermekkoromban a „szarvasi énekeskönyv” 63. énekét. Advent a várakozás és a kapunyitás időszaka. De ki az, aki várakozik, és ki az, akinek kaput kell nyitnia? Van-e sorszám, és mennyi a várakozók száma? A kereszténység várja Jézus Urunk visszajövetelét. Várjuk a békés új ezer évet (Jel 20,1 kk.). Ugyanakkor föl kell figyelnünk arra, hogy a Biblia tanítása szerint Jézus is vár minket. A várakozók száma tehát egy; az Isten egyszülött Fia az, aki várakozik. Várja, hogy kaput nyissunk, adventi ügyfélkaput, ahol sorszámok és sorban állás nélkül, közvetlenül vele találkozhatunk. Sokan megvárakoztatják Jézust. Bár a hittanórákon vagy a konfirmációi előkészítőn már hallottak arról, hogy ő be akar lépni az életükbe, mégsem nyitják meg előtte szívük kapuját. Leültetik életük félreeső várótermébe. Azt mondják neki: „Várj türelemmel, még sok más fontosabb van az életemben, mint te!” Sorszámot adnak neki. Jó nagyot. „Várj a sorodra! Majd szólítlak!" ■ Győri János Sámuel Reviczky Gyula Miatyánk Urunk, atyánk, az ég lakója; A csillagoknak alkotója, Ki fenntartod mindenütt a rendet; Dicsőség a te nagy nevednek! Az igazak, jók, akik élnek, Mindenha csak benned remélnek. Te vagy az ő buzgó imájok: 0, jöjjön el a te országod! Erős vagy, jó vagy, bölcs, igaz vagy: Belátásod mindent igazgat. Adsz örömet, csapást, kegyelmet: A te akaratod legyen meg! Panasz sosem jön ajakunkra; . Csak te ne hagyj soha magunkra. S ki élni engedsz, add nekünk meg Ma s mindennap a kenyerünket. S ha bűntől (hisz gyöngék vagyunk mi!) Nem bírunk néha szabadulni; Bár a fenyítés téged illet; Bocsásd meg a mi vétkeinket! S mivel gyöngék vagyunk a jóra: Legyen hát vétkeink adója, Hogy amidőn felebarátunk Bánt, néki szívből megbocsátunk Száz fájdalomnak, száz veszélynek Vakon megy itt a test s a lélek De mi fogjuk kerülni mindet, Csak meg ne kísérts soha minket. Miatyánk! Büntess, hogyha kell, de Taníts imára, türelemre. S ki örök, égi dicsben állsz fenn: O, ments meg a gonosztul. Ámen! 1877 Szüntelen várakozásban Mar 100 éve várjuk... És most végre megérkezett! - Lépten-nyomon „szembejön” velem a plakát, amely a Szépművészeti Múzeum december 2-án nyíló Van Gogh-kiállítását hirdeti. A holland festőt - akit ha másért nem is, a napraforgói vagy a levágott füle miatt biztosan mindenki ismer - művésztársai többségéhez hasonlóan csak halála után ismerték el. Míg életében alig néhány embert érdekeltek a művei, addig most a világ leghíresebb múzeumaiban állítják ki a képeit, a műgyűjtők pedig minden pénzt megadnának azért, hogy magukénak tudhassák egy-egy festményét. Igen, sokakhoz hasonlóan én is - ha nem is száz éve, de - alig várom a kiállítást. Mint ahogy várok (és vágyom) oly sok minden másra is. Várok a nagy forróságban a hűsítő nyári záporra... Kora hajnalban a buszra, a vonatra, a metróra... Hétfőtől péntekig a megérdemeltnek vélt szabadnapokra... Egy levélre, egy telefonhívásra, a nagy találkozásra... A csodára, a megbocsátásra. Várok türelmetlenül toporogva, egyre csak az órát lesve (mintha legalábbis siettethetném a perceket)... Látszólag sztoikus nyugalommal, de belül őrlődve (bármennyire is próbálom palástolni az érzelmeimet, a végtelenségig nem titkolhatom el őket)... Lélekben a legrosz- szabbra is felkészülve (a tragédia híre mégis mindig fejbe kólintja az embert)... Abban a biztos tudatban, hogy jó lesz... (Úgy kell lennie! Hiszen megígérte!) Várok... És készülök. Mostanság például Van Gogh életéről szóló könyveket olvasok, „rávetem” magam a kiállításról szóló hírekre, és naponta felkeresem a múzeum honlapját, nehogy lemaradjak valamiről. így, advent idején várok és készülök a karácsonyra is. Koszorút készítek, takarítok, ajándékokat vásárolok, és arra várok, hogy békesség legyen bennem és körülöttem. Közben jézus is vár. Vár arra, hogy megnyissam neki a szívemet, és engedjem, hogy a találkozásunk beteljesedjen; hogy egészen átadjam neki az életem. Nem rajta múlik! O már kétezer éve eljött! ■ Vitális Judit Mint mindig, aznap is gondolataiba merülve haladt a jól megszokott úton, szinte magától vitte a lába. Talán ez a figyelmetlenség is közrejátszhatott abban, hogy majdnem orra bukott a törmelékben. Felszisszent, lenyelt egy káromkodást, és figyelmesebben nézett körbe. Lakóhelye közelében lebontották az egyik házat, munkagép állt a halmoknál. Nem volt egy meditáló alkat, de - miközben továbbhaladt úti célja, a munkahelye felé - a téglák, a por és a kosz látványa önkéntelenül is elgondolkodtatta. Élet, halál és elmúlás jutott az eszébe, olyan „kényes" témák, amelyekkel az utóbbi napokban nem akart szembesülni. Egy hete tudta meg, hogy az édesapja rákos beteg, de nem tudta elfogadni a tényt. Az „öreggel" soha nem álltak igazán közel egymáshoz, hallgatag, érzelmeiket szinte soha ki nem mutató férfiak voltak mind a ketten. Amikor az orvos közölte vele a diagnózist, úgy állt ott, mint akit letaglóztak. Nem tudott figyelni sem a remélhe- tő gyógyulás esélyeire, sem az esetleges mellékhatásokra, amelyeket a mindenképp kipróbálandó kezelés okozhat. Az apja meg ő mindig is keveset beszéltek egymással, és akkor is csupán feleslegesnek tűnő, felszínes információcsere zajlott kettejük között - különösen az elmúlt öt évben, az anyja halála óta. Akkor ott, a kórházban, abban a pillanatban, amikor mintha megállt volna az idő, belényilallt, hogy valójában nem is ismeri. a beteget, akiről az orvos beszél neki. És mégis. A gondolat, hogy elveszítheti, borzongással töltötte el. Továbbhaladva egy templom mellett vezetett el az útja. Ez is emlékeket idézett fel benne. Édesanyja sokat olvasta a Bibliát, rendszeresen imádkozott, és örömmel ment a templomba vasárnaponként. Felidéződött benne szomorú tekintete is, amiért az „öreg", vagyis az apja és őmessze elkerülték az Isten házát. Most mégis valahogy úgy érezte, hogy közel van hozzá az Isten. A nap a szokásos, monoton módon telt, ő tette a dolgát, és mint mindig, most is alig várta, hogy lejárjon a munkaideje. Amikor végzett, egyértelmű volt számára, hogy nem megy azonnal haza, hanem meglátogatja az édesapját. „Beszélgetni fogok vele" - határozta el. Nemcsak érezte, hanem egészen pontosan tudta is, hogy nagyon sok mindent el kellene mondania neki, amíg még van rá idő. Amikor megérkezett a kis házhoz, apja kedvenc karosszékében a verandán ült és pipázott. Amikor meglátta őt, meglepődöttség és öröm egyszerre tükröződött a szemében. „Szervusz, fiam!” - köszöntötte. „Szervusz, apa...” - hangzott a félszeg válasz. „Én csak azért jöttem, hogy..."-ám itt elakadt. De nem is kellett folytatni a, mert az idősebb férfi helyette is beszélt: „Tudom, fiam" - mondta. Aztán csend lett, és nem is történt semmi különös, mindössze csak megölelték egymást, és addig álltak a teraszon, amíg le nem ment a nap. ■ Gazdag Zsuzsanna Kedves Gyerekek! HETI ÚTRAVALÓ Egy olyan, most megjelent könyvet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, amely remek szórakozás lehet mindenkinek, aki kézbeveszi. Füller Tímea neve ismerősen cseng a Gyermekvár rovat olvasóinak, hiszen több történetet olvashattunk már tollából, sok csalafinta rejtvényt oldhattunk meg neki köszönhetően. Tök Tóbiásról, a kis dísztökről is ő mesélt nekünk két évvel ezelőtt az Evangélikus Élet Napos oldalak című gyermekmellékletéhen. A Luther Kiadó most ezt a mulatságos és egyben nagyon tanulságos történetet könyv formájában is megjelentette. A színes illusztrációkat Jenes Katalin készítette el hozzá. Hogy kicsoda is Tök Tóbiás, és hogyan kerül az adventi koszorúra? Kik lesznek a barátai, és milyen kalandokban lesz része, mire elérkezik a szenteste? S ami talán a legfontosabb kérdés: ki mivel tudja leginkább az Urat szolgálni? GYERMEKVÁR Mindezekre választ kaphatunk a könyv elolvasása után. Egyúttal szeretettel hívlak benneteket a könyv adventikoszorú-készítéssel egybekötött bemutatójára, amely december 9-én, szombaton 10 órától Budapesten lesz a Luther Kiadó könyvesboltja melletti nagyteremben (VIII. kerület, Üllői út 24.). A belépődíj egy csomag keksz. Ezen az alkalmon 20%-os kedvezménnyel vásárolhatjátok meg a könyvet. Azért, hogy mindenkinek jusson elég alapanyag a koszorú elkészítéséhez, arra kérlek benneteket, hogy részvételi szándékotokat jelezzétek nekem a zsuzsa.boda@lutheran.hu e-mail címen vagy a 20/824-8283-as telefonszámon. Ha még nem tudjátok, hogy mit ajándékozzatok osztálytársatoknak, testvéreteknek, barátotoknak vagy barátnőtöknek Mikulás-napra vagy karácsonyra, akkor szeretettel ajánlom a figyelmetekbe Tök Tóbiás kalandjait! Nagyszerű ajándék lehet kisebbeknek és nagyobbaknak egyaránt. ■ Boda Zsuzsa Füller Tímea: Tök Tóbiás kalandjai. Luther Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 960 Ft. Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas. (Zak 9,9) Advent első hetében az Útmutató reggeli és heti igéi örömmel hirdetik: jön a király, s benne Urad és Istened érkezik hozzád, ezért itt az ébredés ideje! „Készítsétek az Úrnak útját, mert megjelenik az Úr dicsősége, és mindenek egyszerre meglátják - így szól az Úr.” (Ézs 40,3.5; LK) Ebben a most kezdődő új egyházi esztendőben az Evangélikus istentisztelet bevezető igéinek fénye ragyogja be ünnepnapjainkat. Ujjongjunk, mert az alázatos, szamáron ülő király segítséget és békét hirdet a népeknek! Jézus jeruzsále- mi bevonulásával betöltötte a próféciát, amelyet az ő idejében a messiásra vonatkoztattak. Az őt követő sokasággal kiáltsuk mi is: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.” (Mt 21,9) Jézus, segíts, ments meg, üdvözíts (lásd: Zsolt 118,25.26)! „Krisztus a te Királyod, kit Isten egyenest neked ígért, s kinek tulajdona vagy, hogy csak ő uralkodjék rajtad." (Luther) Az Úr második eljövetele közel van; mit tegyünk addig? „Szeresd felebarátodat, mint magadat." Ezt az „agapé” szeretettörvényt csak a bennünk lakozó Szentlélek ereje által tudjuk betölteni, ehhez viszont az szükséges, hogy „öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne" (Róm 13,9.14). Augustinus, a későbbi egyházatya ezen ige hatására adta át magát az Úrnak! Jézus Krisztus érkezése a lélek üdvösségét hozza el; ez kegyelem mindazoknak, akik Krisztusban élünk, s így ő él bennünk a hit által. A második adventig „tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok, és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok" (iPt 1,13)! Bízzunk az Úristen ígéretében, és állhatatosan cselekedjük akaratát a két advent között zajló életünkben, mert csupán „egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az én igaz emberem pedig hitből fog élni..." (Zsid 10,37-38) Mit tett velünk Atyánk, amikor Jézus megbékéltetett minket halála által? „Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és 0 vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata." (Kol 1,13-14) Hogyan várják Krisztus második eljövetelét azok, akiknek a szívébe és az életébe már eljött az Úr? ......vegyük magunkra a hit és a szeretet pá ncélját, és mint sisakot, az üdvösség reménységét.” (iThessz 5,8) Első eljövetelekor Jézus királyságának jelvénye a bíborszínű köpeny, a töviskorona, a nádszáljogar volt; csúfo- lói térdet hajtva, gúnyszavaikkal az igazságot mondták ki: „Üdvözlégy, zsidók királya!" (Mt 27,29) Saját népe nem akarta őt elfogadni királyának. Panaszában az ítélet szava mellett mégis benne van a reménységé is:......mondom nektek: nem láttok engem mostantó lfogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!" (Mt 23,39) Mert aki őt e földön hittel elfogadja Urának, az ma is kérheti: „O, jöjj, megváltó Jézusom, /A szívem néked megnyitom...” (EÉ 137,5) . ■ Garai András
