Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-11-05 / 45. szám

‘Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2006. november 5. 5 Búcsúzik a Promise ► Nem, az nem lehet, hogy egy ilyen legenda, mint a Promise, véget érjen! Én ugyan már a második generációs rajongók közé tartozom, de természetes­nek veszem az evangélikus zenekar létezését, és megdöbbent az a hír, hogy lezárni készülnek tizenöt éves pályafutásukat. Járjunk csak utána ennek a dolognak, lássuk csak, hogy is van ez! Nyomozásomat az interneten kez­dem. A http://www.promise.hu/ oldalon először a november ?-i búcsúkon­certre felhívó színes plakát köszönt a „mennyei háttérfényben” játszó együttes sziluettjével. Jól néztek ki, és titokzatosak vagytok, fiúk! Nézzük, mit találunk még... Kölcsönhatásban a gitártáborokkal Telefonon folytatom a kutakodást, a ze­nekar még aktív tagjait próbálom elérni. Baranyay Csabát kérdem, mit jelentett számára annak idején a Promise-ban ze­Utolsó koncert? „Nem szerettünk volna saját magunk nosztalgiazenekara lenni.” (Aradi Gyuri) Gyuri (Aradi György) megfogalmazá­sa szerint az elmúlt tizenöt évért való nagy hálaadó alkalom lesz ez a november Smidéliusz Gábornak november 3-a óriá­si teher alól való felszabadulás lesz. „Ne­héz meghozni egy olyan döntést, ami en­nek a történetnek a végére pontot tesz, mert érzelmileg mindenki nagyon kötő­dik az együtt eltöltött évekhez és élmé­nyekhez. Ugyanakkor anakronisztikus­nak tűnik a tizenöt éve megírt számain­kat ma játszani. A flexibilitás kulcsfon­tosságú: le kell követni azt, ami a környe­zetünkben van - ez az ifjúsági munkára is igaz! Lénáit Viktor jelenléte a zenekar­ban meghatározó volt. Ő mérte fel a leg­korábban, hogy ezek a keretek nem vihe­tőek tovább. Most a zenekarból minden­ki újat kezd, ami valahol azért persze a Promise-ban gyökeredzik.” Testvérében, Andrisban sincs szomo­rúság a lezárás miatt, inkább hálaadással nélni. A gitártáborokról mesél és arról, hogy milyen fontosak voltak ezek az ő életében. A zenekar alapító tagjai mind részei voltak a gitártáboroknak is, ezek­nek a hangulatában születtek az első énekeik, így a táborok szorosan összefo­nódtak a Promise elindulásával. Elmon­dása szerint a ’90-es évekre jellemző volt egyfajta mozgalmi jelleg, amely a tábo­roknak és a Promise-nak is lendületet adott, és amelynek hatása az egész egy­ház ifjúsági életére kiterjedt akkoriban. Lénán Viktor Az évek során azután ez változott, a gi­tártáborok abbamaradtak; a Promise pe- dig ugyan ment tovább, de ez a mozgalmi jellege a tagok elfoglaltságai és a távolság miatt már nem volt megélhető. Bandinak - Aradi Andrásnak - és Csábinak lett elő­ször saját családja, aztán lassacskán a ze­nekar többi tagját is egyre jobban lekötöt­te a lelkészi szolgálat és a magánélet. Az alapító tagokon kívül szerepet ját­szott még Kutyej Pali, aki trombitált és énekelt, Varvasovszfcy Péter pedig dobolt egy ideig. Lénán Viktor hamarabb kilépett, noha ottléte emberileg és zeneileg is meghatározó volt. Segítőnek jött Bálint Nőn és Kapi Zsófi. Amikor ösztöndíjas volt valaki, Maci (Huszák Zsolt) állt be he­lyette - ő is a gitártáborokon keresztül talált utat hozzájuk. Noszticzius Vilmos a stúdiófelvételek révén került a zenekarba mint a stúdió tulajdonosa. 3-ai búcsúkoncert. „Nemes lekerekítése ennek a korszaknak, ami nagyon fontos az életünkben. Nem azért búcsúzunk, mert ne lenne sok meghívásunk. Csak a zenére magára már nem jut elég idő, energia, hiszen időben és térben Kő- szeg-Dombóvár-Budapest közt kell ba­lanszírozni.” A Promise zenekar 1991-ben alakult az Evangélikus Teológiai Akadémia hallga­tóiból. Baráti társaságként kezdtek el együtt zenélni, az azóta evangélikus lel­készként szolgáló alapító tagokhoz később zenész barátaik is csatlakoztak. A zenekar tagjai: Aradi András - cselló Aradi György - basszus, ének Baranyay Csaba-gitár, ének Huszák Zsolt -gitár, ének Noszticzius Vilmos - billentyűsök, ütő- sök, ének Smidéliusz András - gitár, ének Smidéliusz Gábor - gitárok, ének Korábbi tagok: Kutyej Pál - trombita, ének Lénán Viktor-fiuvola, ének Varvasovszky Péter - út ősök Az eltérő zenei háttérrel és érdeklődéssel ér­kező muzsikusok sajátos hangulatú „köny- nyű műfajú kamarazenét" játszanak, me­lyet az akusztikus hangzás határoz meg. A gitár, cselló, fuvola, ütősök jellemző hang­szerekként támasztják alá a sokszor több­szólamú vokális részeket. Saját szövegek és megzenésített versek egyaránt megtalálha­tóak műsorukon. Az elmúlt években szá­mos koncertet adtak templomokban, gyüle­kezeti házakban, művelődési otthonokban, ifjúsági találkozókon. 1998-ban és 2002- ben felléptek a diósgyőri Kaláka folkfeszti- válon, jártak már Németországban és Finnországban is. Felvételeiket az INJTA hangstúdióban készítik. gondol az elmúlt tizenöt évre. Komo­lyan veszi annak igazságát, hogy ahol valami lezárul, ott mindig elkezdődik valami új is. A zene ajándék, amellyel szeretne jól élni a továbbiakban is. Arra a kérdésre, hogy miként érzi ma­gát, Csaba úgy nyilatkozott, „jó kis bé- kességes állapotban” készül a búcsúkon­certre, és hogy „egészséges lezárása lesz ez a dolgoknak”. „Nem születtek már új dalok, és nem tudunk már úgy szólni. Régen rendkívül termékenyek voltunk.” Folytatás... Oknyomozásom során még rengeteg iz­galmas dologra jöttem rá a Promise-szal kapcsolatban. Bocsássa meg a kedves ol­vasó, hogy a terjedelmi korlátok miatt a közzétételükkel a jövő hétig várni kell! Addig azonban nagy „feladat” vár ránk: részt venni a búcsúkoncerten. Mivel a zenekar tagjai egyhangúlag azt állítják, Smidéliusz András hogy a Promise kairosza lejárt, valóban elképzelhető, hogy most halljuk utoljára ebben a felállásban zenélni ezeket a re­mek embereket! Kérem tehát, hogy mindannyian men­jenek el erre a koncertre, és nagyon fülel­jenek! Én pedig biztosítom Önöket, hogy a következő lapszámban minden kiderül, ami itt nem kaphatott teret... ■ Frenyó Anna jubileumi búcsúkoncert 2006 nov 3 péntek I8h evangélikus templom Bp VH Városligeti fasor 17 Orgonaest Rádon Többek között Mozart- és Bach-művek- kel örvendeztette meg közönségét Teleki Miklós orgonaművész (képünkön) október 28-án a rádi evangélikus templomban. A Váci Evangélikus Egyházközséghez tar­tozó leánygyülekezetbe ifi. Detre János lel­kész és Szabó László gyülekezeti tag hívta meg a művészt. Teleki Miklós 1995-ben - Lehotka Gábor növendékeként - szerezett diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, és még mint akadémiai nö­vendék kapott különdíjat 1993-ban a bu­dapesti nemzetközi Liszt Ferenc orgona­versenyen. Bár az elmúlt tíz évben bejár­ta Európa nagyvárosainak neves kon­certtermeit, a legkisebb falvak meghívá­sát sem utasítja vissza - a rádi evangéli­kusok legnagyobb örömére, akik így közvetlen közelről láthatták és tapasztal­hatták meg, hogy micsoda lelki, szellemi és fizikai koncentrációt igényel a hang­szerek királynőjének megszólaltatása. ■ BereznaiLászló Méltón emlékezni Budapesti kiállítások az 1956-os forradalomról ► Jeles évfordulókra, a nemzet szá­mára fontos eseményekre emlé­kezni, méltón ünnepelni mindnyá­junk joga, sőt szép kötelessége. Az 1956-os forradalom ötvenedik év­fordulóján sajnos ez nem adatott meg. így hát mindenki úgy ünne­pel, ahogy tud - avagy ahogy ízlése diktálja. Ki istentiszteleten, ki te­metőben vagy emlékműveknél fe­jet hajtva, ki valamelyik televízió ünnepi műsorával, esetleg csende­sen, egyedül, a Szózat szavait mor- zsolgatva. Vagy akár múzeumban, hiszen a fővárosban és vidéken egyaránt számos, ’56 emlékét idé­ző kiállítás várja a látogatókat. A Magyar Nemzeti Múzeumnak - vajon miért? - csak arra futotta, hogy évente aktuális, „Új szerzemények” című kiállí­tását az utóbbi években bekerült ’56-os emlékekből rendezze. A régi szépségé­ben pompázó 2. emeleti kisteremben a dokumentumok, amerikai vajas- és ká­vésdobozok, vöröskeresztes táskák hát­terében az eseményeket megörökítő, Bu­dapesten és néhány vidéki helyszínen ké­szült fotók láthatók. Közöttük örömmel és büszkeséggel fedezhetjük fel az evan­gélikus Kinczler Gyula felvételeit, melyek eredetije egyházunk múzeumában van. A kiállítás talán legmegrázóbb egysé­ge a menekült gyermekek rajzaiból ké­szült, szinte önálló életet élő „tárlat a tár­latban”. A számítógépen futó progra­mon kívül azonban sajnos semmi nem ad történelmi hátteret, keretet a kiállítás anyagának, a végtére is esetlegesen beke­rült darabok bemutatása semmilyen szerkesztési elvet, még időrendet sem követ. A míves, átgondolt kiállításairól is ismert műhely, a nemzet múzeuma ta­lán nagyobb szabású rendezvénnyel is ünnepelhetne. A Budapesti Történeti Múzeum Erich Lessing fotóit tárja a közönség elé - kiál­lításon és gyönyörű albumban egyaránt. A neves sajtófotós nem a forradalom hí­rére érkezett hazánkba, hanem az év fo­lyamán készítette sorozatának egy ré­szét. Magyarország 1956-ban címmel a dolgozók életéről, hétköznapokról és ünnepekről beszélnek képei. Az ötvenes évek légkörének feszültségét talán csak mi, késői szemlélők érzékeljük, akik már a forradalom képeivel együtt látjuk ezt a sajátosan békés világot. A Magyar Nemzeti Galéria Pauer Gyula szobrász Budapest szétlövetése - ’56-os szté­lék című kiállításával emlékezik. A volt Magyar Munkásmozgalmi Múzeum idő­utazással felérő, vörösmárvány közpon­ti csarnoka mellett fekvő tiszta, áttekint­hető térbe lépve a látogató egy sajátos kálváriával találkozik. A stációk pszeu- do-márványtábláin a szétlőtt fővárosról készült, egységes méretűre nagyított fo­tók színezett, kicsit átrajzolt változatait látjuk, miközben Beethoven Sorsszimfóniá­jából és az ötvenes évek dallamaiból, köztük híres slágerekből kevert zene szól. „Ahogy lesz, úgy lesz" - dúdoljuk a betiltott dal refrénjét, de lövések dördül­nek. .. A sztélék talán nem annyira a for­radalom résztvevőinek vagy az esemé­nyeknek állítanak emléket, hanem a szétlőtt, elpusztított városnak, a romjai­ban, szenvedéseiben megszentelődött egykor fényes palotáknak, utcáknak, a múlt életnek. A táblákon a váratlanul előkerült fotókra való rácsodálkozás és az ’56-ban tizenöt éves művész emlékei keverednek, pátoszos, szomorú, mégis nosztalgikus hangulatba kerítve a láto­gatót. A Műcsarnok két kiállításán kimond­va és kimondatlanul is objektív és szub­jektív tekintettel láttatja a nézővel 1956 eseményeit. A Magyar Fotográfiai Múze­um gyűjteményéből válogatott kamara­kiállítást, amely már Washingtont is megjárta, olyan fotókból állították össze, melyek esztétikai értéke túlmutat az események puszta megörökítésén. Göncz Árpád sorai olvashatók a kiállítás szórólapján: „Egyetlen kép többet mond el a történelem valóságáról, mint egy polcnyi szakirodalom - már ha a kép hi­teles. Ha behunyom a szememet, 1956 képek sorozatát jelenti, mindegyikhez tengernyi élmény, pontosabban indulat, lelkesedés, kétségbeesés, megdöbbenés emléke fűződik. Egy szobortöredék ké­pe, ha az történetesen Sztálin ledöntött szobrát idézi: maga a valóság. A pillana­tot írásban rögzíteni igen nehéz. Annak a kornak a hangulatát - az érzésvilágát, egy egész nemzet »egyet akarását«, lelke­sedését, bizakodását, majd reményvesz- tettségét - hitelesen és őszintén a kívül­ről szemlélőnek ezek a felvételek tudják csak érzékelhetővé és érthetővé tenni. Ez a kiállítás pillanatokat idéz, azokét a pillanatokét, amelyek összességükben egy korszak történetévé, egy nép törté­nelmévé állnak össze. A pillanat a kor valósága.” Az út 1956-2006 címmel a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szö­vetsége rendezésében jött létre monu­mentális képzőművészeti tárlat. A közel kétszázötven alkotást négy gondolatpár köré rendezték el. A csarnok tereiben fe­ketére festett folyosókon járhatják be a nézők az utat valóságosan és szimboli­kusan. A vörös terem anyaga az öröm - remény, a feketéé a gyász - elfojtás, a szür­kéé a túlélés - menekülés, végül a fehéré a változás - út gondolatkörét idézi. Kiváló művészek megrázó alkotásai mellett saj­nos kevésbé jó művek is szerepelnek a tárlaton, s a címadó fogalmakkal való kapcsolódás sem mindig egyértelmű. A kiállítás meggyőző bizonyíték viszont arra, hogy mindnyájunknak a magunk útját kell bejárnunk a múlt s benne 1956 értelmezéséhez. „Egy 1956 van" - ahogy ünnepi beszédében a köztársasági elnök is kifejtette, de a hozzá vezető utak kü­lönbözők lehetnek. Éppen a sokat vitatott, elhallgatások­kal, titkolózásokkal terhes központi em­lékmű sorsa is azt bizonyítja, hogy „ren­dezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Ha ez meg­történik, akkorjöhet majd el nemzetünk és egyházunk történetében egyaránt a várva várt csoda - hogy őseink elmúlt évszázadokban és évtizedekben vívott harcait, elkeseredett küzdelmeit és a ma­gunk bűneit végre „békévé oldja az em­lékezés”. ■ ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom