Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-10-15 / 42. szám
6 2oo6. október 15. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS Bárányok a farkasok között Adalék az angliai evangélikusság történetéhez Az amishok tanúságtétele Amerikában Két évvel ezelőtt princetoni tanulmány- utam idején református teológushallgatók társaságában kerestem fel az északamerikai kontinens egyik legkülöncebb vallási közösségét, a Pennsylvania államban élő „amish”-okat. Nagy érdeklődéssel mentem, hiszen a nyolcvanas évek közepén láttam a róluk szóló, Magyarországon is nagy sikerrel játszott, A kis szemtanú (Witness) című filmet. Az Evangélikus Elet főszerkesztőjének ígéretet is tettem, hogy benyomásaimat megosztom majd a lap olvasóival, ám elfoglaltságom miatt az ígéretemet eddig nem tudtam beváltani. Idén ősszel három hónapot ismét az Egyesült Államokban tölthetek egy Virginia államban működő, az evangélikus egyházhoz kötődő főiskola (a Roanoke College) vendégtanáraként. Oktatói és kutatómunkámon kívül továbbra is élénk figyelemmel követem az amerikaiak vallási életét. Bár a szekularizáció itt is érezteti hatását, Európa országaihoz képest Amerika mégis „vallásos” nemzetnek mondhatja magát, hiszen itt a lakosság huszonöt százaléka jár vasárnaponként templomba, amíg az „öreg kontinensen” ez az arány mindössze öt százalék körül mozog. Az amishokról szóló írást azonban tovább nem halaszthatom. Olyan dolog történt ugyanis, amely október első napjaiban megrendített minden jóakaratú embert ezen a világon. Egy később magával is végző tejszállító fiatalember egy pennsylvaniai amish iskolában lelőtt öt fiatal leányt, öt másikat pedig megsebesített. Miközben e sorokat írom, éppen temetik ezeket az ártatlannál is ártatlanabb gyermekeket. A mai újságok részletesen tudósítanak arról, hogy bár a mintegy kétszázezer tagot számláló közösséget természetesen megrázta a szörnyű tragédia, a hitükkel mégis arról tanúskodnak, hogy ilyen eseményeket másképpen is fel lehet dolgozni, mint azt „odakint” teszik az átlagemberek. A közösség lelkésze arról prédikált, hogy nem értik, mi törtek, ám működésüket végül sikerült mindenki számára megfelelő módon szabályozni. Közösségi összetartozásuk példamutató. Az amishok megőrizték saját nyelvüket: ma is a pennsylvaniai holland („Platt”) nyelvet beszélik. Nem szervezett falvakban élnek, hanem farmok laza szövetségében. A vallási élet mindent meghatároz számukra, ám templomot külön mégsem építenek. Isten- tiszteleti életükben nincs liturgia, szerintük a zene emberi érzelmeket kavar fel, ezért káros lehet. Úrvacsora idején János evangéliuma 13. fejezete alapján a lábmosást gyakorolják. Vallásukra jellemző, hogy nem térítenek, ám a kívülállókat szeretettel fogadják vendégként maguk között. Bibliaértelmezésükre a literalizmus, mai szóhasználattal a fundamentalizmus jellemző. Szó szerint élik meg ezért Pál apostol intését: „Ne igazodjatok e világhoz!" (Róm 12,2) Tizenhat éves korukban a serdülő fiúk egy évre kimehetnek a „világba”, és szabadon kipróbálhatják a „kinti” életet. Utána azonban saját maguknak kell eldönteniük, hogy melyik életformát választják. A Jákob választása című film szól erről a döntésről, arról, hogy a fiatalok nyolcvanöt százaléka az amish életformára mond igent. Ám ha ezt megszegik, akkor a közösség szigorúan kiközösíti őket („shunning”, illetve „Meidung"). Ilyenkor iKor 5,11 alapján a családi kapcsolatok teljesen megszakadnak. A rokonházasságok miatt előfordult közöttük a törpeség és a szellemi fogyatékosság. A Biblián kívül a Martyrs’ Mirror (Mártírok tükre) a leggyakrabban forgatott lelki olvasmányuk. Az amish közösség kétszáz svájci család leszármazottja. Történetük a 16. századi „radikális reformáció”-ra, az anabaptistákra nyúlik vissza. 1536-ban Hollandiában egy kilépett katolikus pap, Menno Simons (1496-1561) volt a menno- niták alapítója. Az ő utódaik egy része Svájcba ment. Ám 1693-ban Jacob Amman (1656-?) svájci mennonita püspök a tént, ám a családtagok nyugodt lélekkel elfogadják azt Isten akaratának. A gyilkosnak pedig „természetesen” megbocsátanak. Igen, ők bárányok a farkasok között. Az amishok az Amerikát járt turisták számára azért érdekesek, mert egy sajátos, zárt vallási közösségben élnek, tudatosan elkülönülve a „világtól”. Úgy öltözködnek, dolgoznak, mintha ma is a 17. században élnének. Mindenekelőtt a ruházatuk szembeötlő: a nős férfiak fekete kalapot és (bajusz nélküli) szakállat viselnek, az asszonyok varratlan ruhát hordanak, a hajukat nem vágják. A turisták számára a legnagyobb látványosság, hogy autó helyett lovas kocsikat.(„buggies”) hajtanak. Televíziót vagy elektromosságot nem használnak. Általában farmokon dolgoznak, gyermekeiket saját iskoláikba járatják. Néhány évtizeddel ezelőtt emiatt az állami törvényekkel is összeütközésbe kerülszigorúbb vallási elvek (például lábmosás, illetve Meidung) jegyében szakított a mennonizmussal. Amman követői, az amishok 1720- 1770 között érkeztek Pennsylvaniába. 1737-ben a Charming Nancy nevű hajó fedélzetén huszonegy amish bevándorló érkezett Philadelphia kikötőjébe. A legtöbben Pennsylvaniában telepedtek le, s ma is úgy élnek, mint bevándorlásuk idején. Mindennapi életüket a közösségi „Ordnung” szabályozza. Természetesen az erőszakmentesség eszméjének jegyében következetesen pacifisták, soha nem fognak fegyvert. Ezért is döbbenetes, hogy az október elsején eldördült fegyverlövések éppen az ő ártatlan gyermekeiknek az életét oltották ki. Bármennyire is távol álljon tőlünk az amishok világa és bibliaértelmezése, hitük megrendítő tanúságtétel lehet mindannyiunk számára. ■ Fabiny Tibor (ifj.) „A BBC általános gyakorlata az, hogy csak olyan egyházak szertartásait közvetíti, melyek a keresztény tradíció fő vonalába tartoznak” - volt a meglepő válasz mintegy negyven évvel ezelőtt arra a megkeresésre, amely egy esetleges angol nyelvű evangélikus rádiós isten- tisztelet gondolatát vetette fel. Nem természetes, de tipikus ez a válasz. A legtöbb angol ajkán még ma is nehezen formálódik a lutheran (evangélikus) kifejezés. Kevés az olyan nyugat-európai ország, ahol az evangélikus egyház, a protestáns egyházak legnagyobbika és a reformáció tulajdonképpeni „okozója” olyan kevéssé ismert lenne, mint Angliában. Ez annál is inkább meglepő, mert közel ötszáz évvel ezelőtt a lutheran általánosan ismert és használt angol fogalom volt nemcsak egyházi körökben, hanem a nép között is. A következő négy és fél évszázad a ködben el-elvesző, majd újra előbukkanó evangélikus egyház története. Volt idő, amikor a politikai érdek majdnem az angol nép hivatalos felekezetévé tette, majd később a királyi udvar harmadik hivatalos vallásává lett. Mégis, a mögöttünk lévő századok legnagyobb részében szolgálata szerény keretek között maradt, de meg sohasem szűnt. Luther Angliában Az evangélikusság angliai története Luther Mártonnal kezdődött. Kevesebb mint négy héttel a 95 tétel kiszegezése után (1517) Luther tételei beszédtémái lettek Oxford és Cambridge papjainak, diákjainak és a téma iránt érdeklődőknek. Csodáló szemek figyeltek fel a vakmerő szerzetesre, aki ki merte hívni a pápai hatalom haragját. Kereskedőhajók kenderbálái alatt csempészték Luther könyveit a németalföldi kikötőkből Angliába. Mohón olvasták, másolták, adták tovább őket. „A gondolatok előtt nincsenek határok” japán közmondás vált itt is valóvá. VIII. Henrik király és püspökei hatalommal próbáltak gátat emelni a lutheri tételek terjedése elé. A tizennyolc éves korában, 1509-ben trónra került királyt bosszantotta, hogy a wittenbergi hittudós tanai külön komplikációt jelentettek a régen esedékessé vált egyházi reform dolgában. Az uralkodó egy meglepő teológiai tájékozottságot, illetve egyházi neveltetését eláruló könyvben ítélte el a „wittenbergi kis barátocskát, aki veszélyesebb, mint a szaracénok és a törökök együttvéve”, és védte meg a római egyház hét szentségről szóló tanítását. Ezért a hálás X. Leó pápától a fiáéi defensor (a hit védelmezője) címet kapta, amely azóta is az angol - illetve ma már a brit - uralkodók minden váltópénzen is látható jogcíme (F. D. rövidítéssel). De Luther tanainak terjedését már nem tudta meggátolni e könyv és királyi szerzőjének hatalma. Cambridge-ben a Királyi Kollégium szomszédságában lévő Fehér Ló fogadóban jöttek össze az egyetem tanárai és hallgatói, hogy az új tanokat megvitassák. Ez az ősi egyetemi város lett a lutheránus reformáció melegágya. VIII. Henrik és az angol lutheránusok Az angliai evangélikus egyháztörténet megkülönböztetett tisztelettel tartja számon egyfelől Robert Bamest, aki szin- . tén Ágoston-rendi szerzetes volt és a lutheránus hitvallás első mártírja, másfelől pedig William Tyndale-t, a Szentírás angol nyelvre fordítóját. Mindkettő Luther közeli barátja volt, mindketten hallgatói voltak Wittenbergben. Az egyetem anyakönyvébe Tyndale mint Gulielmus Daltici (1524), Barnes pedig mint Antonius Anglus (1553) van bejegyezve. Amikor a király haragja elűzte őket hazájukból, menedéket találtak Luther otthonában. Bames evangéliumot hirdető szónoklatai nemcsak a cambridge-i templomot töltötték meg zsúfolásig, hanem lelkes tanítványokat is verbuváltak, akik az ingyen kegyelem hit által való nyereségét adták tovább városok és falvak népeinek. Tyndale bibliafordítása annyi hasonlóságot árult el Lutheréval - hiszen a reformátor új német nyelvű Bibliáját használta forrásként -, hogy Cochlaeus, a ki- • rály katolikus tanácsadója ezt írta uralkodójának: „Felség, ez az útja annak, hogy birodalmát lutheránusokkal töltse meg.” Ilyen hitvallók hatására, illetve a skóciai Patrick Hamiltonnak köszönhetően a lutheránus hit gyorsan terjedt, és remény volt arra, hogy az angol nép vallásává lesz. Ekkor következett egy meglepő fordulat. A király váratlanul - modern szóval élve - dialógust ajánlott a lutheránusoknak. Aragóniái Katalintól való válása miatt súlyos ellentétbe került a pápával, és ezért komolyan tartott a francia-spanyol koalíciótól. Robert Barnes-t visszahívta és káplánjává tette. Tárgyalások kezdődtek a lutheránus schmalkaldeni szövetséggel. Bames 1555-ben visszatért Witten- bergbe mint az angol teológiai bizottság vezetője. Lutherrel és Melanchthonnal tárgyalták meg tételről tételre az Ágostai hitvallást. Az eredmény bámulatosan ígéretes volt. Londonban a canterburyi érsek elnöklete alatt jött össze a teológiai tanács, hogy megfogalmazza a független angol egyház hittételeit. így jött létre az úgynevezett tizenhárom tétel, amely ugyan soha nem nyert elfogadást, de indirekt módon alapjává vált a későbbi Harminckilenc tételnek, amelynek elfogadása - mint az evangélikusoknál az Ágostai hitvallásé - máig is része az anglikán klérus avatási fogadalmának. A kocka újra fordult. Anglia felett a politikai veszély elmúlt, a király Rómával való szakítása veszélytelenné vált. Kegyvesztett lett az érsek, Thomas Cran- mer, „Szent Róbert” pedig - ahogy Luther Bames-t nevezte - 1540-ben máglyahalált szenvedett Londonban, míg Tyndale-t Brüsszel mellett égették meg 1536-ban. Ecclesia Anglicana VIII. Henrik 1547-ben halt meg. A trónon VI. Edward néven kilencéves fia követte őt. Ötéves uralkodása alatt az egyház erős protestáns színezetet nyert. Törést csak I. Mária (1553-1558) - akit a „véres” jelzővel illet a történelem - katolikus restaurációt segítő uralkodása jelentett. Sokan mártírhalált haltak, többek között Thomas Cranmer (1489-1556), az anglikán egyház első érseke, Hugh Latimer (1485-1555), Worcester püspöke, Nicholas Ridley (1500-1555) rochesteri püspök. Stabilizálódást I. Erzsébet trónra jutása jelentett (1558-1603). Uralkodása első évében lett érsek Matthew Parker, aki korábban mint papnövendék résztvevője volt a cambridge-i disputáknak. Érseki szolgálata döntő nyomot hagyott az anglikán egyházon. Bár a via médiát választotta Róma, Luther és Kálvin között, mégis, az 1559-ben megjelent Imádságos könyv, de még inkább a már említett Harminckilenc tétel (1563) erős evangélikus hatást mutat. A tételek közül öt teljesen, tizenegy pedig tartalmilag azonos a lutheri 95 tétel egyes pontjaival. Az Anglikán szertartáskönyv, valamint a keresztelési, konfirmációi, esketési és temetési rendek korai lutheránus befolyásról tanúskodnak. Az erős evangélikus hatást azonban csak napjainkban fedezi fel az anglikán egyház. ■ Pátkai Róbert Istentisztelet a londoni Szent Anna és Szent Agnes evangélikus templomban Vándorprédikátor - világméretekben Iván egyik legjobb munkatársam és barátom volt brazíliai szolgálatom idején. Ott született fiát németországi ösztöndíjas időmben kereszteltem a hannoveri Christuskirchében. Leányát magyar istentiszteletünkön Rio de Janeiróban tartottuk keresztvíz alá. Évekkel áttelepülé- sük után kedves barátom és munkatársam meghalt. Kívánsága szerint a Hannover melletti Horstban temettem el. Két évvel ezelőtt unokáját keresztelhettem meg a csodaszép Sankt jacobi-templom- ban, Göttingában, másik lányunokáját pedig nemrégen az alsó-szászországi Re- yershausenben. Utóbbi két szolgálatomhoz egyenként több mint nyolcszáz kilométeres utazás is szükségeltetett. Igaz, hogy a távolságok ma nem számítanak, de azért nyilván több ez, mint amikor udvari prédikátor elődeim urukat esetleg hadjáratra vagy vadászatra kísérték el... Soha föl nem vetődött a kérdés, hogy miért vállalom ezt a „tisztet”. Nem kétséges, hogy nagy szerepet játszik benne a család ragaszkodása és hűsége. Elhunyt jó barátomnak tartozom azzal, hogy - megszeretve őket - kérésüket, hívásukat nem utasítom el. És különben is: mi végre hívott és küldött szolgálatba az Úr, akinek legfőbb célja az ő irántunk érzett szeretetének a megmutatása és gyakorlása? De van még egy más szempontom is, amely amolyan „törlesztés” is akar lenni. Olyan családnak vagyok „udvari prédikátora”, amelynek egyik őse a 18. században alapítványt tett az északkeleti német város, Greifswald egyetemén. Ennek a nagyvonalú alapítványnak a segítségével kétszáz éven át tanulhattak magyarországi evangélikus teológusok Greifs- waldban, hogy hazamenve jól képzett lelkészekként szolgálhassák egyházuk és országuk evangéliumra váró népét. Az alapítvány utolsó ösztöndíjasa Argay György volt, aki a múlt század második felében az erdélyi magyar evangélikus egyház püspöki tisztét látta el. Van persze önző szándék is a szolgálatomban. Bevallom, hogy hihetetlen érdekes emberekkel találkozhatok minden alkalommal, és kontinenseket átívelő ismeretségekre tehetek szert, ha mégolyán rövid életűek is. Jó orvosság a betokosodás és a magam szűkösségébe való beletespedés ellen. Ezek figyelmeztetnek arra is, hogy élet nem csak ott van, ahol én vagyok. Nagyon szívesen és örömmel vagyok „udvari prédikátor”. S mi ez, ha nem misszió? ■ Gémes István (Stuttgart) Forrás: Utitárs, 2006/3.
