Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-09-03 / 36. szám
6 2006. szeptember 3PANORÁMA "Evangélikus Éltó Kék papír, vignetta S zeretem a szeptembert. A tanévnyitót a rozsdás gesztenyefák alatt. A lebarnult lábú, kinőtt szoknyájú lányokat, a nyáron centiket nyúlt, mutálni kezdő fiúkat, ahogy egymás szavába vágva mesélik a nyári élményeket, és mint zablát alig-alig tűrő csikók vihán- colnak az udvaron. Iskolába járni is szerettem, habár ezt kamaszkoromtól mélyen lepleztem. Augusztus vége felé, amikor a barátnőim már gyászba borultak szeptember elseje miatt, én titkon örültem. Az újrakezdés öröme volt, habár ezt akkoriban még nem tudtam. Tízévesen csak azt éreztem, hogy milyen finom illatuk van az új tankönyveknek. Hogy mennyi érdekes dolog van bennük (igaz, ez a vonzerő hamar-elillant, amint kötelező házi feladattá vált az olvasmány). Szerettem a liláskék csomagolópapírt, a be- kötözés ceremóniáját, amelyet a piros szélű vignetták felnyalása koronázott meg. Az iskola semmihez sem hasonlítható szagát, a viaszolt padló benzines illatát, a napfényben fürdő, frissen meszelt osztály fényeit. Hogy már eggyel magasabb osztályba járok. Nagyon szerettem a szép tanító néniket. Akikbe egy picit talán még szerelmes is voltam. Bibi nénibe például, aki szőke volt és magas, mindig csinosan öltözött, és aki, ma sem értem, hogy csinálta, a mondat végét már együtt ejtette ki azzal, akivel beszélgetett. Az órák előtt az ajtóban a tanító nénik percekig csevegtek még, és ettől olyan jó, otthonos érzése volt az embernek. Az első kellemetlen élményem a művészi torna volt. Apám a fejébe vette, hogy duci kislányának jót tenne egy kis mozgáskultúra. Amikor azonban a tornatanámő cigánykerekezésre próbált rávenni, azonnal sírva fakadtam. Szerencsére szüleim hamar belátták, hogy nem vagyok kiköpött balettos alkat. Kosárlabdázni küldtek helyette; a labdával sokkal ügyesebben boldogultam. Később, már felsős koromban Kolozsi tanár úr fedezte fel, hogy mennyire szeretek rajzolni. Kőszegi táborunkból többen jártunk festeni a közeli erdőbe - máig szép emlékem. Művészi próbálkozásaimat őrzik az iskolában még évekig kifüggesztett, nagyméretű képeim, amelyeket az akkoriban kitalált forradalmi ifjúsági napok nevezetű rendezvényre festettem. Az ideológia, amellyel negyvennyolcat, tizenkilencet és negyvenötöt akarták összemosni, szerencsére nem sok nyomot hagyott bennem, mint ahogy a Lenin-portrét is kizárólag esztétikai ambícióktól vezérelve pingáltam fehér selyemre. (Oh, borzalom!) A fizikát ugyan nem tudta velem megszerettetni Tóth Béla tanár úr, de ma is eszembe ötlik, ha beleharapok egy szelet csokiba, amit akkoriban mondogatott: „Gyerekeim, tanuljatok uralkodni magatokon. Vegyetek egy Sport csokit, de ne egyétek meg azonnal. Próbáljatok egy órát várni.” Akkor csak nevettünk rajta; ma már tudom, mit akart így a fejünkbe verni. Néhány tanárunk módszere inkább elrettentő erővel bírt. Az orosztanár nevére már nem emlékszem (szerencsére), de arra igen, hogy a múlt idő jeleit szegény Dünkel Józsi elálló füleivel illusztrálta. „El-la-ló-li - mint a Józsi fülei” - mondta széles mosollyal, miközben szegény kölyök füleit húzta. Végül, mintegy csattanóként, összecsapta lapátkezeit a vézna kisfiú kobakján. Nem is értem, miként lehetséges, hogy mégsem utáltam meg az orosz nyelvet... Dünkel Józsival jártunk a konfirmációi oktatásra is a Bocskai úti templomba. Bencze Imre bácsi (furcsa ezt leírni, hiszen akkoriban fiatalabb lehetett, mint én ma) jóságos vizsgáján mindenki tökéleteset nyújtott, hiszen pontosan tudta, hogy melyik kérdésre kell majd válaszolnia a templomi szertartáson. A konfirmációra kaptam életem első csináltatott ruháját; fehér selyemből készült, sok apró gombbal, húzott szoknyával. És az első Bibliát is, Baby néniéktől: „Beánknak szeretettel, naponkénti olvasásra.” Nem fogadtam meg a szelíd ajánlást, évekig a kezembe sem vettem a könyvet. Úgy látszik, a hitre is meg kell érnie az embernek... Nagyon kevés igazi tanárral találkoztam életemben. Gimnáziumi osztályfőnököm, ma már tudom, ilyen volt. Akkoriban csak nevetgéltünk Juszuf tisztességes nevén Németh József tanár úr történelemóráin, amelyeket rendre filozófiai, erkölcsi tanításaival múlatott. S bár ettől az ókort és a feudalizmust érintő műveltségem némileg hiányos maradt, néhány intelme ma is visszhangzik bennem. Őszinteségről, becsületről, kitartásról beszélt. Amikor pedig a ballagás után még egyszer beültünk a pádba, mindannyiunknak adott útravalóul néhány szót. Nekem azt mondta: „Szeretni fognak, mert rokonszenvesnek találnak majd. Maradj mindig ilyen egyenes. Ez elég lesz.” Hát, ami az őszinteséget illeti, nem mondom, hogy mindig bejött, de színésznek csapnivaló voltam, ezért nem is próbálkoztam soha mással. Amikor a gyerekeim lettek iskolások, újraélhettem a szeptemberi kezdet örömét - és immár gondjait. A könyve- ket-füzeteket eleinte még kék papírba csomagoltuk, később színesre váltottunk. Az iskolaköpeny kiment a divatból, de a tanévnyitók hangulata még a régi volt. Aztán ez is elmúlt; a főiskolára mégsem kísérhettem őket kézen fogva. Ma már ők is osztálytalálkozókra járnak, mi pedig egyre gyakrabban jövünk össze egykori iskolatársainkkal. Az idő mindent megszépít, elsimít - mondják. Igaz. Akikkel annak idején nem szíveltük egymást, ma azokban is csak a jót látom. Ők változtak meg, vagy én lettem más? Valószínűleg mindkettő igaz. A régi egyházi hagyomány szerint amikor János, Efezus püspöke közel százesztendős volt már, és nagyon ritkán tudott csak elmenni a templomba, a gyülekezet annyira vágyott Jézus utolsó élő tanítványa után, hogy két igehirdető társa karon fogta és bevitte az efezusi templomba. Az öreg Jánost tiszteletteljesen megkérték, hogy még utoljára mondjon valamit a gyülekezetnek. Az egész igehirdetésének a mondanivalója ez az egy mondat volt: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Erre kellene megtanítani a gyerekeinket. ■ Jásdi Beáta Tartalmas évek ► Az erlangeni felsőoktatási kollégiumban a végéhez közeledett a nyári félév, és ezzel elérkezett a búcsú ideje - a magyar evangélikus lelkész házaspár, Takács Eszter (32) és férje, Percze Sándor (32) visszatért ideiglenes németországi lakóhelyéről. Egy Friederike Hirschmannal és Hannelene Jeskével folytatott beszélgetésben szólnak az ott töltött időről, tanulmányaikról és a jövőt érintő terveikről.- Mennyi időt töltöttek a Luther Márton Szövetség kollégiumában?- Először 1998-ban és 1999-ben, egyetemistaként voltünk itt - kezdte mesélni Sándor. - Ezt követően 2002-ig segédlelkészként, majd lelkészként szolgáltunk nyugat-magyarországi egyházközségekben. Akkor az erlangen-nümbergi Friedrich Alexander Egyetem professzora, ár. Martin Nicol meghívott, hogy a magyar gyülekezetekben szerzett tapasztalatok után doktorit írjak nála gyakorlati teológiából.- Miről szól a dolgozata?- Az eredeti téma - Lelkigondozás, misztika és meditáció - az idők előrehaladtával megváltozott. Mivel a munkának mind a magyar, mind a német egyház számára érdekesnek kellett lennie, felmerült az ötlet, hogy az igehirdetést egy olyan művészeti ággal hasonlíthatnám össze, amely közel áll hozzám, és érdekel. Ezen a módon került azután előtérbe a film, és a témához a Mozi, művészet és szószék címet találtuk ki. A tudományos alcím pedig így hangzik: Filmesztétika és igehirdetés. Azt azonban fontos megemlítenünk, hogy nem vallási témákat feldolgozó filmekről van szó, hanem a mozgóképek készítési módjáról. Például: egy igehirdető tanulhatna-e valamit a filmkészítőktől, akik szintén történeteket mesélnek el? A filmesztétika területéről két súlypontot választottam: a montázselméletet és magát a dramaturgiát. Tom Tykwer rendező A lé meg a Lola című filmjében például - apró változtatásokkal - háromszor egymás után ugyanazt a sztorit beszéli el. Kérdés, hogy mi is el tudnánk-e mesélni ilyen sokféleképpen a hallgatóknak azokat a bibliai történeteket, amelyeket felviszünk a szószékre, és ezzel közelebb tudnánk-e hozni hozzájuk a szentírási elbeszélések sokszínűségét. Itt arról van szó, hogy teret biztosítsunk a hallgatóknak, -amelyben ők a saját értelmezésükkel foglalkozhatnak.- Milyen munkával foglalkozott Ön, Eszter?- Keresztény publicisztikát hallgattam. Záródolgozatomban a rádiós áhítatokról írtam; az elméletet és a gyakorlatot szeretném összehasonlítani egymással. Az igehirdetés mely formáit választják például a kereskedelmi rádióadók? A lelkészek számára itt csupán rövid idő áll rendelkezésre, legtöbbször nem több, mint másfél perc. Mit jelent ilyen körülmények között az igehirdetés, és miként valósítják meg? A publicisztikát nagyon érdekesnek találom, és később, lelkésznőként számos dolgot, amit itt tanultam, jól tudok majd hasznosítani. Nemcsak tudományos szinten, hanem a gyakorlatban is sok mindent átéltünk. így például megismertük a keresztény meditációt is, és önkéntesként bekapcsolódtam a kórházi lelkigondozói munkába. A kínálat és azon benyomások, amelyeket itt, Erlangenben kaptunk, igen sokszínűek voltak, és az elmúlt években számos olyan tapasztalatot szereztünk, amely nagy hatást gyakorolt ránk. M A Lutherischer Dienst 2006/3. számában megjelent írás nyomán németből fordította: Gazdag Zsuzsanna ► Nem véletlenül találkoztak Európa valláspedagógiával foglalkozó szakemberei az észtországi ősi egyetemi város, Tartu mellett Otepää- ben. A tartui egyetemen az utóbbi évtizedben nagyon gyorsan, szinte a semmiből alakult ki egy magas színvonalú hittanárképzés Pille Valk professzor asszony lendületes munkássága révén. Egyebek mellett ez indította a valláspedagógusok európai egyesületét (Intere- uropean Commission on Church and School) arra, hogy három- évenként esedékes konferenciáját a balti országban tartsa 2006 júliusában. Az egyetem főépületében elhelyezkedő valláspedagógiai tanszék a legkorszerűbb technikával felszerelten és a többi tanárképző szakkal jól összehangoltan működve készíti fel a jövő észt hittanárait. Ez annál is érdekesebb, mert a szovjet elnyomás alatt rendkívül nehéz helyzetbe kerültek az észt egyházak. Ennek következtében ma leginkább nem a tradícióra tudnak építeni, hanem az egészen fiatal, új nemzedékek érdeklődésére és aktivitására. Különlegességként hallottuk az információt és éltük át a konferenciai kirándulás alatt a tapasztalatot, hogy a templomokban a kisebb létszám a jellemző, de döntő többségben fiatalok alkotják az istentiszteleti közösséget. Ugyancsak derűlátásra ad okot az is, hogy minden iskolában jelen van a hittan mint tantárgy, a hittantanár pedig a nem egyházi iskolákban is külön szobával rendelkezik, hogy a hitoktatás mellett a tanulók lelki egészségének a megőrzése érdekében is végezze munkáját. Mindez egy olyan társadalomban vált valósággá, ahol egyértelmű, hogy a többség nem tartozik keresztény egyházi közösséghez. Lehetséges azonban, hogy egy ponton mégis hat a tradíció, hiszen Európában egyedülálló módon A jövő vallásos eui Gondolatok a hitoktatásról és a vallási isn 1923-ban népszavazást tartottak az országban a kötelező hitoktatásról. A lakosság 72%-a döntött akkor a hittanoktatás mellett. Talán innen is ered a mai észteknek a hittantanítás melletti harcos kiállásuk. Meg kell jegyeznünk azonban azt, hogy akkor az ország lakosságának 95%-a vallotta magát kereszténynek, míg ma legfeljebb 27-28%-a. Ebből 14% evangélikus, 13% ortodox. Egy kis EU-tagország oktatási kérdéseinek a tükrében rajzolódtak ki az egész kontinens vallásoktatását érintő bonyolult rendszerek a konferencia előadásainak és munkacsoportjainak a feldolgozásában. A konferencia fő témája ez volt: Európa - demokratikus állampolgárság és nevelés. Az egyház és az iskola lehetséges hozzájárulása. Már a címből is kitűnik, hogy nem csupán az egyházi fenntartású oktatási intézmények hozzájárulása ma az izgalmas kérdés, inkább az egyes társadalmakban a nevelés és az oktatás különböző területein való egyházi jelenlét. Húsz ország képviseletében hatvan résztvevő szemléltette, hogy rendkívül színes az európai vallástanítási térkép napjainkban. Szinte mindegyik országnak megvan a maga sajátossága a hitoktatás területén. Ha pedig mégis hasonlít egymáshoz a szomszédos országok valláspedagógiai megközelítése, akkor a felekezeti térképük egészen más. A három főelőadás norvég, holland és cseh közreműködőkkel arra a kérdésre kereste a választ, hogy mit is jelent az európai polgár elnevezés. Identitást, ismeretet vagy képességet, esetleg felkészültséget? Természetesen a három említett országban teljesen különböző módon járul hozzá a hitoktatás ahhoz, hogy a mai gyerekek európai állampolgárrá nevelkedjenek. * * * Norvég közvetítésben a jóléti állam működésének azon problémáját ismerhettük meg, hogy a fiatalok között egyre nagyobb a közélet iránti közöny. De prof. dr. Inge Loaning, aki éveken keresztül a norvég parlament alelnöke volt, arról is szólt, mennyire nehéz újra megtanítani azt, hogy nincs jog kötelesség nélkül. Azoknak a mentalitásával sem könnyű szembenézni, akik mindent biztosítottnak, természetesnek látnak maguk körül, s azt gondolják, hogy nekik minden jó dolog egyszerűen jár („Everything’s granted.”). Ez a mentalitás az új demokráciákban éppúgy jelen van, mint a klasszikusokban. Ilyen környezetben különösen is fontos a mai felnőttek kötelessége: az emberi élet igazi céljának és értelmének újrafogalmazása a gyermekek számára. Ez a felelősség nem pusztán a szülőké és a tanároké, hanem az egyházi és politikai vezetőké is. Nem véletlen, hogy az „Európa lelke” programot a politikai, vallási és kulturális élet vezetői egyaránt felvállalták a korábbi években. .Kérdés azonban, hogy mi történik az egyes tagországok életében ennek érdekében - és milyen intenzitással. Ugyancsak égető probléma, hogy képesek vagyunk-e megrajzolni és megfogalmazni az individuális akarat határát. Az egyéni érdekérvényesítés korlátainak a felismerése és elfogadása a jóléti társadalom egyik alapvető etikai kérdése ma. De érezzük, hogy izgalmas kihívás ez a felzárkózó új tagállamok és a csatlakozásra váró országok körében is. Az egyéni érdek és az önzés korlátlan uralma nem tehető egy közösségi és egymást kölcsönösen elfogadó európai együttélés erkölcsi normájává. Komoly nevelési feladat napjainkban, hogy segítsünk a fiataloknak abban, hogy képesek legyenek felismerni és elfogadni ezeket a korlátokat. A hittantanítás nagyon korán megtehet olyan lépéseket, amelyek egy egész életre szólóan megalapozzák ezt a határfelismerést és az önkorlátozó életformát a másik emberrel kapcsolatban, a közösségekben és nem utolsósorban a természettel szemben is. Szintén égető etikai probléma, hogy nem lehet messzire jutni a társadalom csupán funkcionális értelmezésével, hiszen rapid módon idősödik az európai
