Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-08-20 / 34-35. szám

‘Evangélikus ÉletS ÉLŐVÍZ 2006. augusztus 20-27. *► 15 „Csordultig van poharam” Kiút a félelemből Margit betakarta a három fészkelődéi kis lánykát, csókot nyomott a homlokukra. „Aludjatok jól!” - suttogta melegen. Egy­szerre felmerült előtte a messze távolból a nagyanyja keze, mellyel ilyenkor ke­resztet vetett unokái homlokára, ezzel aludtak el. Milyen régen volt! Édesany­juk nem gyakorolta már ezt a szép szo­kást, hiszen azt akarta, hogy minden ba­bona nélkül nőjenek fel, jó szocialista gyerekek legyenek. Sikerült! Sikerült? Nagy nehézségekkel megküzdve végez­te el a főiskolát, s a gyermeknevelés gondjaival küszködve élt férjével a há­rom gyerek által kiérdemelt lakótelepi lakásban, tanári diplomával az asztalfi­ókban. Párja a másik szobában olvasott, várta a gyerekek elcsendesedését. Fáradtan ült le mellé.- Hogy telt a napod? - kérdezte ő elő­ször a mindig csöndes Pétert.- Letelt - hangzott a válasz. - És nektek?- Zsófika egy kicsit köhög, de külön­ben semmi különös. Délelőtt utánanéz­tem: Katikát be kellene íratni az iskolai előkészítőbe. Most hátrány, hogy nem járt óvodába. Péter csendben nézett maga elé. Mi­lyen nagy lett ez a lány! Pedig szinte most volt, hogy izgalommal várták az elsőt! És most értelmes, szókimondó, lé­nyeglátó kisasszony. Minek neki előké­szítő?- Nem lesz könnyű felnevelni három lányt ebben a világban! O is milyen tudatosan kereste annak idején a tiszta, becsületes, szorgalmas fe­leségnek valót! És mennyire kellett ke­resnie! De nem panaszkodott, mert nem is csalódott Margitban. Jó háziasszony, türelmes feleség és jó anya. Míg Margit egyszerű körülmények közül nőtt a pedagógustársadalom szintjére, Péter éppen ellenkezőleg. Igaz, ő is nagy küzdelmek árán végezte el az egyetemet, de azért, mert szárma­zása miatt mindig mellőzésben volt ré­sze. Apja még földbirtokosok gyerme­keként született, nemesi családban, s bár Trianon mindenüktől megfosztotta őket, féltve őrizte a címert, a nemesi oklevelet, a régi családi emlékeket. Le­het, hogy volt valami számítás is ab­ban, hogy Péter egyszerű családból va­ló lányt vett feleségül? Nem hiszem. Igazán szerették egymást, és becsülete­sen meg akartak felelni az élet adta fel­adatoknak. Margit felsóhajtott.- Nem is gondolod, hogy mi jutott eszembe a gyerekek mellett. Péter kérdően nézett rá.- A nagyanyám. És az a régi szoba, ahol az öregekkel együtt mi is életünk. A barna nagyágy, melyben ketten alud­tunk Zsuzsival, a Mária-kép az alatta mindig égő mécsessel, a muskátlik az ablakban... Csodálatos volt, amikor reg­gel rájuk ragyogott a nap. Milyen más minden, mint itt, a panelban.- Örüljünk ennek és Panninak, aki megszerezte nekünk - emlékeztette Pé­ter őt az akkor érvényes lakástörvényre. - Ha Panni nem lenne, még mindig az al­bérletben szoronganánk... Csend lett. Péter újra belemélyedt a könyvbe, Margit az újság után nyúlt. Es­te lett, s még nem is ért rá átnézni. Gyer­mekbűnözés, prostitúció. Szomorú, le­hangoló esetek.- Ki segít felnevelni őket? - kérdezte most ő, először csak saját magától, majd hangosan is. - Az iskola? Az úttörők? A vallás? Megint a nagyanyja keresztvetése ju­tott az eszébe. Péter csodálkozva né­zett fel.- A vallás? Ez soha nem jutott volna az eszembe. Én igazában soha nem fog­lalkoztam a vallással, el is felejtkeztem róla. Tényleg, te meg vagy keresztelve?- Persze, bár anyámék ellenezték, de nagyanyám elvitt a templomba. És veled mi van? - kérdezett vissza Margit.- Nincs sok emlékem a vallásról - gondolkodott Péter. - Anyám megke- reszteltetett ugyan, de soha nem jártam templomba. Talán azért, mert apám Történet a hetvenes évekből evangélikus volt, és a családja a Felvidé­ken nagyon is komolyan vette evangéli- kusságát; voltak, akik meg is szenvedtek hitükért. Valamiért, nem is tudom, hogy miért, de üldözték őket.- Persze, az ellenreformáció alatt - Margit ezt tudta tanulmányaiból.- De apám mégis hozzájárult, hogy anyám a katolikus templomba vigyen, így aztán nem is tudom, hogy hova tar­tozom.- Sehova - állapította meg Margit tár­gyilagosan. - Egyikünk se tartozik seho­va. Hiszen se te, se én nem gyakoroljuk a vallást, nem nevelkedtünk hitben, sőt nem is foglalkoztunk vele. Én is csak annyit tudok, amit az egyetemen taní­tottak róla.- A marxista egyetemen - mondta gú­nyosan Péter.- Miért, még milyen egyetemre járhat­tam volna? - védekezett Margit. - Ez van, ezt kell szeretni - ez a közhellyé vált mondás abban az időben elég sűrűn el­hangzott. - De eltértünk a tárgytól. A gyerekeink neveléséről beszéltünk.- Mit akarsz tenni? Hogy kezdenél hozzá a vallásos neveléshez? Te sem tudsz semmit!- Van itt egy templom a közelben, nézzük meg.- Jó, de csak evangélikus templomba megyek! Az apám iránti tisztelet ezt kí­vánja.- Nekem mindegy - vonta meg a vál­lát Margit. - Lehet, hogy nem is ez a megoldás, de megpróbálhatjuk. Lehet, hogy a vallás védelmet nyújt a gyermek- nevelésben.- Aludjunk rá egyet - fogta át felesége vállát Péter -, késő van. * * * Pár nap múlva gyönyörű vasárnap reg­gelre ébredtek. A nyitott ablakokon be­csicseregtek a rigók, a kislányok meg idebenn csiviteltek ágyukra kuporodva. Babázgattak. Margit gyorsan öltözött, hiszen annyi mindent tervezett arra a napra. Péter itthon van, játszik a gyere­kekkel, így ő jobban időt tud szakítani a vasalásra és a főzésre. Délután azért el-el szoktak menni sétálni, látogatóba, ide- oda. Már terített is a reggelihez. Dudorá- szott.- Öltözzetek hamar! - adta ki az uta­sítást. El is telt a délelőtt a szokott munkák­kal, csak egyvalami volt más: mindunta­lan megszólaltak a harangok a környező templomokban. A feláramló villamos- és autózaj kis szüneteit harangzúgás töl­tötte be. „Érdekes, még soha nem tűnt fel” - gondolta Margit.- Hallod a harangszót? - kérdezte Pé­tert, nem minden cél nélkül.- Miért kérded? Máskor is így szól. Péter nem vett észre semmi különö­set, de Margit hívogatást hallott ki a csengő-bongó hangokból „Hol lehet errefelé evangélikus templom?” - gon­dolta, bár nem tulajdonított nagyobb jelentőséget annak, hogy melyik feleke­zet templomát nézzék meg. Hogy a gyerekeket is bevonja a harangzúgás hangulatába, felidézett egy rég tanult éneket: „Harangoznak a toronyban, megy a király a templomba...” Felnőtt­ként talán soha nem énekelte ezt. A lá­nyok hirtelen felfigyeltek. Mindig szí­vesen kapcsolódtak anyjuk énekéhez, de ezt most nem tudták. Margit lassan mondogatta a szöveget, s mire asztal­hoz ültek, már ők is csatlakoztak vidám kis hangjukkal. Péter a telefonkönyvet tanulmányozta.- Van egy pár megállóval arrébb egy evangélikus templom. Délután majd el­sétálunk arra, jó? Ebéd körül azonban hirtelen megvál­tozott a hangulat. A gyerekek valamin csúnyán összevesztek, a hús meg leégett, amíg ő rendet akart teremteni közöttük. A leves kifutott. A nyitott ablakok ellené­re kellemetlen szag töltötte be az egész lakást, ráadásul a szomszéd is átkiabált az erkélyről: „Csend legyen már! Pihenni szeretnénk!” Péter is morgott. Meleg lett, Margitról folyt a víz, mire kész lett az ebéd. „Nem megyünk mi sehova!”-gon­dolta haragosan. Odavágta az asztal kö­zepére a fazekat: „Egyetek!” - Végképp kicsordult a pohár, pedig milyen szépen kezdődött a nap, s mi lett belőle! Zokog­va vonult a másik szobába. Sokat számított, hogy ebéd után Péter segített lenyugtatni és lefektetni a kicsi­ket. Margit is megpihent egy kissé a va­salás előtt. Amikor aztán a gyerekek is felébred­tek, előjött a reggeli gondolat: menjünk, nézzük meg azt a templomot! Nem szóltak róla egymásnak, csak sétálni in­dultak. De a titkos cél bennük volt. A gyerekek meséltek, fecsegtek, Péter már a karjára is vette Pannikát. Sok volt neki az a három megállónyi út gyalog. Kis, eddig ismeretlen utcácskákon vágtak át, s örömmel vettek észre egy játszóteret. Nem volt valami fényes, de lengtek a hinták, csábítóak voltak a mászókák, sőt egy-egy pad is hívogatta a fáradtakat. Margit megérezte, hogy hosszú volt a nap, lerogyott. Gyönyörködött a kicsik örömében. Egyszerre mély zengéssel, szinte mel­lettük megszólalt a harang. Nem is vet­ték észre, hogy a dús fák árnyékában ott áll a kis templom, amelyet kerestek. A hintázó kislányok rákezdtek: „Haran­goznak a toronyban...”- Úgy látszik, kezdődik valami - szólt Péter. - Menjünk be! Csöndesen szólt az orgona, néhány - javarészt fiatal - ember foglalt helyet a padokban meg egy középkorú házaspár és egy idősebb asszony. Fekete köpenyes férfi ült szemben velük, oltár, gyertyák, virágok és egy kép, melyen csak egy fe­hér ruhás alak látszott, a többi homály­ba burkolódzott az esti fényben. A gye­rekek csodálkozva néztek szét, idegen volt ez a környezet a számukra. Valaki, aki még utánuk jött, invitálta őket, hogy foglaljanak helyet. Megvárta, míg a kis­lányok elhelyezkedtek, és ő is melléjük ült. Két könyv volt a kezében. Az egyiket kinyitotta, és továbbtolta Margit elé, a másikat pedig megtartotta. Éneklés kez­dődött. Az orgonakíséret segítségével Margit is egyből el tudta énekelni az egy­szerű dallamot. Péter csak olvasta a szöveget. „Gond­viselő édes Atyám, kérlek, engem, meg ne utálj... - milyen régi ének! 17. száza­di!” Múltba néző lelke egyszerre megme­legedett: „Lehet, hogy az őseim is énekel­ték ugyanezt?” A fekete köpenyes férfi most felállt a magaslatra, s köszöntés után állva kel­lett meghallgatniuk, amit olvasott. Hosszabb szöveg volt, első hallásra nem is igen érthető. Margit fáradt értel­mébe csak egy mondat hatolt be: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kí­sértetni, mint elszenvedhetitek...” Bi­zony ma is azt hitte, hogy rosszabb már nem lehet. Kicsordult a pohár, ve­szekedett a gyerekekkel, türelmetlen volt, amiért olyan sok hárul rá. Három gyerek sűrűn egymás után, aggodalom a betegségek miatt, a háztartás ügyes vezetése, a pénz jó beosztása, a férje és a nagyobb család egyensúlyban tartása megterhelte a lelkét. S mostanában a gyereknevelés felelőssége is rászakadt. De Isten az, aki nem hagy feljebb kísér­tetni. Nem is nagyon értette, hogy mi az: kísértetni, de valahogy az előbbi gondok jutottak az eszébe róla. A férfi is arról beszélt, hogy Isten az, aki segít­het, aki mellettünk áll, aki a kimeneke- dést is megadja. Egymásra néztek Péterrel: „Jó lesz itt nekünk! Otthonra találtunk.” * * * Amikor egy pár hónap múlva a há­rom kislány ott térdelt az oltár előtt, és a keresztvíz csordult a fejükre, és amikor k is odaborultak, hogy házasságukat Is­ten kezébe tegyék, akkor futottak át raj­ta ezek az emlékek, mert a 23. zsoltár szavai hangzottak fel: ....csordultig van po haram." Isten csordultig tölti, de nem engedi, hogy túlcsorduljon, hogy ki­ömöljön, hogy elviselhetetlen legyen. Éppen eleget ad, annyit, amennyire szükségünk van. ■ BenczeImréné Félelem és szeretet - ez lesz a témája a Keresztény Orvosok Magyarországi Tár­sasága néhány nap múlva kezdődő or­szágos konferenciájának. Mindennapi életünkben sok a félelem. Közülük sok a testi, lelki, szellemi, szoci­ális egészséggel kapcsolatos. Féltjük sze­retteinket és önmagunkat. Rászorulunk az egészségügyre. A fájdalmat, a beteg­ségeket szeretnénk elkerülni, és meg akarunk gyógyulni, ezért orvoshoz for­dulunk. De sokszor félünk még a diag­nózistól, a hozzá kellő vizsgálatoktól és a szükséges kezeléstől is. Az egészség­ügyben dolgozók is sokféle félelemmel küzdenek. Forrás-, idő-, bizalomhiány, jogi megkeresések mérgezik munkáju­kat. Félelem miatt választhatják az úgy­nevezett defenzív orvoslást, melyben a központi törekvés a kezelés esetleges jo­gi következményeinek, az ütközéseknek a kerülésére irányul. Útmutatónk augusztus 13-ra kijelölt igeszakasza (Mt 25,14-30) arra döbben­tett rá, hogy a félelem az üdvösségünk­kel összefüggő, fontos kérdés. A példá­zatbeli öt, illetve két talentumot kapott szolgával való elszámoláskor kiderül, hogy ők úgy kamatoztatták a kapotta­kat, mintha a sajátjuk lett volna. A gya­rapodás egyformán szolgálta saját örö­müket és urukét. Az egytalentumos szolga alapállása egészen más. Nem a képessége szerint kapott egy talentumot kevesli, hanem kérlelhetetlen úrnak tart­ja megbízóját. A sáfárkodásra kapott összeget mindvégig magától idegennek tekinti, ezért félelmében elássa, pedig ura - ha csak egy időre is - teljesen rábízta. Szembehelyezkedik urával, és az elszá­moláskor szinte egyenrangú félként, szeretetlenül mondja: „.. .nézd, itt van, ami a tied.” (25. vers) Életünket, szeretteinket, mindenün­ket Istentől kaptuk ajándékba, de elszá­molásra is. A példázatbeli, „külső sötét­ségre” ítélt szolga nem azért került a fogcsikorgatás helyére, mert nem gya­Ötven évvel ezelőtt Nagybaráton (ma Győrújbarát) tizenegyen írták alá azt a dokumentumot, amely azután a Lelki- pásztor 1956. októberi számában jelent meg. Mind az írás lelkülete, mind pedig az ébredés érdekében megfogalmazott javaslatok híven tükrözik az aláírók egy- házszeretetét, Isten előtti felelősségtuda­tát. A közeli napokban (augusztus 28-30-án) Gyenesdiáson az egykori „alá­írók” gyermekei, unokái, családtagjai ké­rapította ura rábízott vagyonát. Hitem szerint ha buzgó igyekezete ellenére ügyetlenül forgatta volna a rábízott ta­lentumot, és ezt töredelmes szívvel kö­zölte volna, arra is kaphatott volna bo­csánatot. Konferenciánk a szakmai kérdéseken túl Isten Krisztusban megjelent szerete- tében akar megerősíteni bennünket, hogy félelem nélkül szolgálhassuk őt mindnyájunk boldogulására. Neves elő­adó fog szólni az egészségügyben elő­forduló hétköznapi félelmekről (Bodnár Ákos), a házasságtól és a gyermektől való félelemről (Sülé Ferenc), a médiumokban rejlő olyan lehetőségekről, amelyek fel­használhatóak a félelmet elűző szeretet terjesztésében (Győri János Sámuel), a szívátültetésről (Bodor Elek), a szív meg­őrzéséről (Marozsán Ibolya), a tüneti ke­zelés lehetőségeiről és a tervezett evan­gélikus kórházról (Bereznai Benjámin), a szeretetnek és a félelemnek a különbö­ző kultúrákban való megjelenéséről (Kevin Vaugham), a családorvoslás terüle­tén felmerülő pszichoszomatikus prob­lémákról (Margittay Erzsébet), a robbanás­szerűen fejlődő genetikai ismeretek mél­tatlan felhasználásának a kivédéséről (Fa­lus András), Isten szeretetéről (Müller György), illetve arról, hogy miként csök­kenthetjük a betegek félelmét (különbö­ző szakorvosok kerékasztal-hozzászólá­sai). Az előadások után megbeszélések, reggelente áhítatok (Szabó Dániel, Pétéifai János, Győri Gábor), imaközösség, éneklés és egyéni beszélgetések segítenek majd abban, hogy megteljünk Istentől kapott szeretettel, mely elűzi mind a felesleges, mind pedig a jogos félelmeinket. Szeretettel várjuk az érdeklődőket konferenciánkra, Piliscsabára a Páz­mány Péter Katolikus Egyetem köz­ponti előadótermébe augusztus 25-től 27-ig (telefon: 1/229-1130). A részvétel az orvosokat tíz továbbképzési pontra jogosítja. ■ Győriné dr. Drenyovszky Irén szülnek Isten igéjének fényében értékel­ni a kapott örökséget: nemcsak a múlt­ba, hanem körül- és előretekinteni is... A háromnapos együttléten - aláíró­ként - id. dr. Fabiny Tibor nyugalmazott egyháztörténész idézi fel a Nagybaráton történteket azok körében, akik 2006 nyarának végén is Isten igéjére figyelve, imádkozva, egyházunk szolgálatának, népének megújulását szívükön viselve gyűlnek össze. „.. .azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban." (Róm 6,11) Többek között ez az igevers ihlette a kelenföldi evangélikus templom ke- resztelőkútjához készült keresztelőtálat, mely Madarassy István ötvösművész alkotása. Rendhagyó ’56-os megemlékezés

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom