Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-08-20 / 34-35. szám

“Evangélikus ÉletS KÖZELKÉP 2006. augusztus 20-27. *»• 13 Derűvel, optimizmussal, hittel Beszélgetés dr. Szabó Lajossal, az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezető'professzorával ► Nyolc év rektori szolgálatának a mérlegét sokféleképpen el lehet készíteni. Sorolhatunk adatokat, hogy hány hallgató végzett ez idő alatt az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Rácsodálkozhatunk, hogy új fogalmak teltek meg tartalommal: hatodév, doktori iskola, kihelyezett hittanári képzés, mentor, lelkészjelölt, kreditrendszer. Beszélhetünk az akkreditációs folyamat ered­ményeiről. Bejárhatjuk az új kollégiumszárny szép, modem, otthonosságot árasztó épületét. A közösségről is elgondolkozhatunk: gyászról, professzo­rok haláláról és új tanártársak beilleszkedéséről. Teológiánkat az elmúlt nyolc évben dr. Szabó Lajos rektor, a Gyakorlati Teológiai Tanszék professzo­ra vezette. Munkája nyomán dinamikus, nyitott légkörű, jó hangulatú és mindenekelőtt a teológia tudományát magas színvonalon, de mindig a szük­séges alázattal közelítő intézményt tudhat magáénak egyházunk.- Rektori szolgálatom 1998-ban in­dult. Nagyon izgalmas időszak volt ez a nyolc év abból a szempontból is, hogy szinte folyamatos átalakulás ment végbe ezalatt a felsőoktatásban. Számunkra az volt az izgalmas, hogy a teológiák mint kisebb intézmények miként találják meg a helyüket az egyetemek között. A kép­zési és az akkreditációs előírások évről évre változtak. Legáltalánosabb tapasz­talatom, hogy az egész időszak egy nagy átalakulási folyamat volt az intézmény külső kapcsolati rendszerében is. Emel­lett érdekes, hogy stabilizálódott a hall­gatói létszám. Ez jelzi ugyanis, hogy a lelkészi, hittanári pálya milyen érdeklő­dést vált ki a fiatalok körében az evangé­likus egyházon belül.- Sejtette-e egyáltalán, hogy mire vállalko­zik, mikor első döntéseit kellett meghoznia?- Nem nagyon... Igaz, láttam Reuss András rektor elődöm munkáját, de ne­kem új volt az egész. A helyzetem azért is speciális volt, mert rektori szolgála­tom kezdete nagyon közel esett pro­fesszori szolgálatom kezdetéhez. Olyan „nyugodtan" nem voltam hosszú ideig a tanszéken, mert amikor megkaptam az egyetemi tanári kinevezést, egyide­jűleg lelkész is voltam a zuglói gyüleke­zetben, amikor pedig ’96-ban eljöttem Zuglóból, két évre rá megkezdtem a rektori munkát. Amit láttam és tudtam, hogy a feladat egy bizonyos értelem­ben vett fiatalítás a tanári karon és a teológia egész személyzetén belül is. Azt pedig legfőképpen éreztem, hogy a gyakorlatban is az akkor új, de azóta is sokat és állandóan változó felsőoktatá­si törvénynek megfelelően kell kialakí­tani a kondíciókat. Hozzá kell tennem: Reuss professzornak nagy eredménye volt, hogy elvégezte a törvényi átalakí­tást. Ezt a területet a szolgálati időm alatt is ő gondozta. Nem gondoltam, hogy ennyire szerteágazó, sokrétű a rektor munkaköre. A leghétköznapibb, gyakorlati dolgoktól a legmagasabb szintű elméleti döntésekig nagyon szé­les a pálya.- Bizonyára azért, mert Ön így értelmezte a rektori szolgálatot, és olyan vezető szeretett vol­na lenni, aki épít, belevág dolgokba, nyit, újít...- Igen aktívan együttműködtem az if­júsággal, a hallgatókkal a rektori mun­kám kezdete előtt is. Sok olyan dolgot valósítottunk meg, ami a Gyakorlati Teológiai Tanszék profiljához csatlako­zott. Rendezvényeket szerveztünk - pél­dául Kendeh K. Péterrel együtt - a Teológi­ai Irodalmi Egyesület keretében, ahova évente több előadót hívtunk meg a teo­lógia „szűkén vett keretein kívülről”. Az 1998-tól 2003-ig terjedő időszak­ban a teológia érdekessé vált a külső szemlélő számára is. Kollégáimmal együtt ekkor kaptuk a legtöbb olyan meghívást, amely egyházakon kívülről érkezett. Úgy fogalmaztam meg a célo­mat, hogy ismertté kell tenni a teológiát - nem csak az egyházon belül! Hadd lás­sa az életünket a többi felsőoktatási in­tézmény is! Hiszen nem egy beszűkült lelkészképzés az, amit az Evangélikus Hittudományi Egyetem képvisel, hanem annál sokkal tágabb dimenzió.- Mi az, amire a legbüszkébb, rektor úr?- Erre a kérdésre nehéz válaszolni... Talán arra, hogy a külső megújulás is szemmel láthatóvá lett: a kollégiumbő­vítésre gondolok. Ez olyan momentum, amely tulajdonképpen egyfajta remény­ségsziget lett itt az udvarban. A nagyon zárt épülettömb mellett felépülhetett egy nyitott, a Luther-szobrot is magá­hoz ölelő, új szárny egy kedves kápolná­val, otthonos légtérrel. Arra is szívesen gondolok vissza, hogy ez alatt a nyolc év alatt milyen jókat vitatkoztunk a hallga­tói önkormányzat tagjaival, de soha nem alakult ki olyan konfliktushelyzet, amelyet ne tudtunk volna megoldani. A hallgatókkal mindvégig sikerült jó vi­szonyt fenntartanom. A tanártársakkal, tanszékekkel való közös munkára is örömmel gondolok. Ezen a területen azt tartottam nagyon fontosnak, hogy mindenki a maga egyé­ni színével gazdagítsa az egyetem életét. Messzemenően magaménak vallom a régi egyetemi hagyományt, hogy ezen a szinten nélkülözhetetlen az oktatók egyéni felelőssége. Minden intézmény- vezető legnehezebb feladata a motivá­lás, a jövőkép megrajzolása az ott dolgo­zók számára. A mi közösségünkben ez úgy valósul meg, hogy a tanárok egyen­rangúak. Egyenlők közt első a rektor, de nem több! A tisztség ciklusonként válta­kozik, s ez jó, mert a rektor tempera­mentuma, személyiségjegyei, teológiai álláspontja rányomják a bélyegüket az adott időszakra. Az is jó érzéssel tölt el, hogy nagyon sokféle teológiai irányzat­hoz tartozó kolléga és hallgató fér meg békességben egymással. Továbbá büszke vagyok rá, hogy ki­váló kapcsolatunk alakult ki az evangéli­kus iskolákkal. Sokat köszönök ezen a területen a MEE oktatási osztályvezető­jének, Mihályi Zoltánnénak. A pedagógus­továbbképzés beindítása speciális len­dületet adott egyetemünknek.- jócskán átalakult a tanári kar ezek alatt az évek alatt...- Muntag Andor és Profile Károly pro­fesszorok halálával két nagy egyéniséget veszítettünk el, ami meghatározta a teo­lógia helyzetét. És ami különösen tragi­kus, az Andorka Eszter halála. Nagy re­ménységünk volt a maga rengeteg ener­giájával, tudásával. Maradandó az a szo­ciális érzékenység, amelyet rövid élete alatt mindnyájunknak megmutatott. Ez is arra figyelmeztet, hogy jobban meg kell becsülnünk az elődök hagyatékát.- Van-e adósságunk e téren?- Az mindig van, de volt azért pár súlypont, amelyre próbáltam odafigyel­ni. Például hogy ne férjen kétség a kuta­tás, a tudományos munka magas szín­vonalához, ám emellett mindig legyen élő gyülekezeti, egyházi kapcsolat is. 1557 óta van lelkészképzés az egyház­ban. „Honnan jövünk?” - erre időről időre gondolnunk kell.- A hatodév bevezetése is az Ön rektori szolgálata alatt történt.- Nem kérdés, hogy szervezett gya­korlati képzésre volt szükség. A tapasz­talatok azt mutatják: ez a képzés nem plusz teher, hanem erőforrássá váltak a konzultációk: a gyülekezetek nevelő, to­vábbsegítő szerepe pedig egyértelműen megjelent. Ebbe beleértendőek a gyüle­kezeti tagok kritikai megjegyzései is! Rengeteg elméleti oktatással felér az ilyen élő visszajelzés... Célunk az, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe végzett hallgatóink, hogy előkészület nélkül, hirtelen rájuk nehezedik egy nagy gyüle­kezet anyagi-személyi - és így tovább - felelőssége. Az eltelt évek alapján a hall­gatók belátták a hatodév szükségességét, noha tény, hogy ez jelentősen meg­hosszabbította az amúgy is hosszú, öt­éves képzési időt. Volt egy kevés kezdeti félelem, bi­zonytalanság amiatt is, hogy nagyon telí­tett a lelkészi pálya. Az, hogy mennyi végzett lelkészre van szükség évente, ma is olyan kérdés, amelyet át kell gondolnia egyházunknak Egy érdekes statisztikai adat: rektorságom nyolc éve alatt annyi hallgató vett részt a képzésben, ahány aktív, szolgáló lelkésze van ma a Magyar- országi Evangélikus Egyháznak. Össze­hasonlítva más felsőoktatási intézmé­nyekkel, nálunk még mindig jóval maga­sabb a pályán maradók aránya, és ez ör­vendetes. Meggyőződésem, hogy még határozottabban a minőségi lelkészkép­zés irányába kell elmozdulnunk: erre nézve sok gyülekezet ad visszajelzést, amikor lelkészt választ magának. Öröm továbbá, hogy egyre több hall­gató végez külföldön is tanulmányokat, hogy sokat mozognak, és hogy egyre színesebb, elevenebb a testvérintézmé­nyekkel fenntartott kapcsolat. Ennek eredményeként egyetemünkön az euró­pai, szélesebb látókör is érezhetőbb. Fontos a jövőben az, hogy ne maradjunk ki az európai teológiai folyamatokból.- Sok ökumenikus eseményről, díszdoklor- avatásról is tudósíthattunk az elmúlt években.-Jó kapcsolatunk van a református és a katolikus teológiával, a metodista egy­ház teológusai pedig nálunk készülnek a lelkészi szolgálatra, ami elismerést je­lent. Tudásközponttá lenne jó fejlődni! Hiányérzetem van ezzel kapcsolatban: bár kicsi az evangélikus egyház, az egye­temnek az első vonalbeli prioritásán túl a teológia tudományának a népszerűsí­tését kellene végeznie az egyházon be­lül. Mielőbb nyitni kellene az értelmisé­giek, a teológia iránt érdeklődők felé.- A rektorsága idején indított könyvsorozat betölti - részben - ezt a szerepet is...- Igen, ez fontos része volt ennek a nyolc esztendőnek. Ki tudtunk adni né­hány olyan könyvet, amely közkinccsé teszi a teológiai gondolkodást. Jó, ha ki­alakulhat az egyházban a közös gondol­kodás. A Gyülekezetpedagógiai füzeteknek pozitív a visszajelzésük. Korábbi hallga­tóinkkal együtt sikerült létrehoznunk ezt a programot, s úgy érzem, nem volt fölösleges.- Mivel adja át a stafétabotot utódjának, dr. Csepregi Zoltánnak?- Azt kívánom, hogy legalább ilyen színes, mozgalmas esztendőket tölthes­sen el az egyetemen - persze kevesebb építést, szervezést kívánok neki. Legyen sok ideje, kedve, energiája ahhoz, hogy továbblendítő iránymutatást adjon a hallgatóknak, illetve a kollégáknak, és ne veszítse el jókedvét, humorát se.- Ahogy Ön sem veszítette el...?- Nem, hála Istennek, igyekeztem megőrizni. Derűvel, optimizmussal és hittel végezze a szolgálatát - mert nem minden múlik rajtunk! Van egy erő fölöt­tünk, amelyet az ember megkaphat, s amely továbbsegíti. Utódom sem néz könnyű évek elébe. A magyar felsőokta­tás átalakulása még most is folyik, amit a kis intézmények is megéreznek, emellett igen kemény kritériumrendszernek kell megfelelnünk. Kívánom, hogy Csepregi Zoltán jó kapcsolatokat tudjon ápolni mind a fenntartóval, a Magyarországi Evangélikus Egyházzal, mind a felügyele­ti szervvel, az Oktatási Minisztériummal.- Mivel kezdi majd el az új tanévet? Amire nem volt ideje a rektori munka mellett?- Most tudom majd igazán teljes energiával belevetni magamat a gyakor­lati tanszéki professzori munkámba mind az oktatás, mind a kutatás terüle­tén - ez sajnos eddig kicsit háttérbe szo­rult. Jegyzetek írását, könyvek kiadását szeretném továbbvinni. Új feladatként pedig ősszel rögtön át kell vennem a püspökké választott dr. Fabiny Tamástól a hatodévesek gyakorlati képzésének az irányítását.- Ez alatt a nyolc év alatt kicserélődött a püspöki kar is, és beléptünk az Európai Unió­ba... Semmi kétség, történelmi időszakot élhe­tett meg!- Valóban, megfiatalodott a püspöki kar, jó volt együttműködni a teológiát felügyelő mindenkori püspökkel. Az or­szágos presbitérium ülésein pedig min­dig komoly érdeklődést tapasztaltam a teológia élete iránt - nemcsak a lelkészi, hanem a világi képviselők érdeklődése is élénk volt, és ez nagyon jólesett! Egyhá­zi háttér nélkül nem tudtuk volna vég­hezvinni a fejlesztés'két. Az Európai Unióról szólva a protestáns teológiák­nak - bárhol legyenek is Európában - hi­hetetlen igényük van az összetartozásra. Egyben kell látnunk az európai gondol­kozást. Nyitottabb lett a világ az EU-nak köszönhetően. Régi kincse a protestan­tizmusnak, hogy „legyünk kíváncsiak egymásra”; ezt ma sokkal könnyebb megélni, és gazdagabb lehetőséget je­lent, mint bármikor.- A szabályzat lehetővé teszi, hogy később újra rektorrá választhassák. Elvállalná újfent, a tapasztalatok tükrében?- Általában egy ciklusra szól a rektori megbízatás. Magam két ciklust és még két évet teljesítettem. Fontos, jó ez a vál­takozás. A professzori életpálya része a saját szakterületben való elmélyülés, no­ha az intézményvezetés is' izgalmas. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. ■ Kőháti Dorottya Krisztus csodája H. E. Kirk anglikán lelkész gondolatai a csodá­latos halfogásról (Lk 5,4-11) Néhány mondat az evangéliumból, s mégis benne van az evangélium minden lényeges vonása, mint ahogy a tenger egyetlen cseppjében is benne van a ten­ger teljessége. (1) Az evangélium úgy kezdődik, hogy Isten cselekedni kezd. Szabad jótetszésé­ből belép az ember csődbe fulladt életé­be. Ez történt a Genezáret-tó partján is. Jött Jézus. Nem azért, mert Péter meg­idézte, hanem azért, mert neki úgy tet­szett. Velünk is csak ez történhetik. Amit mi tehetünk, vergődő csődnél nem egyéb. Krisztus nem azért jön, hogy megcsodálja hatalmas vívmányainkat, aztán mint értékes szakmunkást szer­ződtessen a maga számára. Hanem azért jön, mert magunktól semmire sem me­gyünk. Az Emberfia nem azért jött, hogy megdicsérje a kiválókat, hanem hogy megmentse az elveszetteket. Éppen azért az evangélium csak azoknak szól, akik elveszettnek érzik magukat. Aki magát nem tartja elveszettnek, annak számára nincs kegyelmező evangélium, csak követelő törvény. Mert vagy kell a kegyelem, de akkor add meg magadat, vagy nem adod meg magadat, de akkor teljesítsd maradék nélkül a törvényt! (2) Krisztus megszólal a Genezáret-tó partján. Maga az, hogy Isten kilép méltó haragja hallgatásából, s megszólal - evangélium. Mert Isten megszólalása nem csupán hang, szó és beszéd, hanem teremtő cselekedet. Ahol az Úr megszó­lal, ott csoda történik. így volt ez az első teremtéskor is, így volt a Genezáret-tó partján is, és így van ez ma is. Áldd Istent azért, hogy beszél. Hogy nem néma bál­vány, hallgató eszme, hanem élő Isten, akinek parancsa és mondanivalója van. (3) Péter engedelmeskedik Krisztus sza­vának. Pedig nem könnyű. Aminthogy engedelmeskedni általában nem könnyű. Parancsokat osztogatni sokkal köny- nyebb, mint parancsok előtt meghajolni. Hát még ha olyan ésszerűtlennek látszó parancs szól hozzánk, mint amilyen Krisztus parancsa volt! „Vessétek ki háló­itokat fogásra!” Hogy lehet ilyesmit pa­rancsolni olyanoknak, akik úgyis ebben fáradtak egész éjszaka - hiába!? Nem ésszerűtlen dolog-e engedelmeskedni olyan parancsnak, amely ellene mond ta­pasztalatnak és minden józan kilátásnak? De igen! Ám Péter életében éppen az volt a történelmi pillanat, hogy mégis enge­delmeskedett. Egyéni hajlandósága, fog­lalkozásbeli tapasztalata ellenére is. Csak azért, mert a Mestertől jött a parancs. „Mester! Jóllehet egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsolatodra bevetem a hálót!” Minden ember életében akkor következik be a sorsdöntő fordulat, mikor tapaszta­lata, elgondolása, esze, kedve és minde­nek ellenére azt tudja mondani Krisztus parancsára: „mindazáltal”. Akkor okvet­lenül csoda következik. (4) Érdekes, hogy a nagy halfogás cso­dája Péterből nem csodálkozást, nem lel­kendező örömöt, még csak nem is kö­szönetét vált ki, hanem bűnvallást. „Eredj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Isten tudja, hogy kit mivel lehet összetörni. Az egyiket kemény ököllel, a másikat gazdag megajándékozással. Pé­ter magában és magának élt eddig, tehát sötétben élt. Azért nem látott magán semmi kivetnivalót. Most, amikor el­áradt rajta Krisztus világossága, egyszer­re úgy érezte magát, mint amikor valaki szennyes éjszaka után világos reggelre ébred. Igazi mivoltában látja meg magát, annyira, hogy szeretne kifutni a világból. (5) Az Úr Jézus pedig nem megy el. O is látja Pétert, s jobban ismeri, mint saját ma­ga. És mégsem hagyja ott. Sőt apostolává teszi. Ez az evangélium. Hogy nincs érde­münk, csak bűnünk, hogy nincs dicsekvé­sünk, csak bűnvallásunk, s Krisztus mégis sajátjává fogd, s felhasznál. Nincs rá érde­mem, különb sem vagyok másoknál, mégis emberhalásszá tesz az én Uram. Uram! Ismételd meg rajtam is kegyel­med csodáját! Forrás: Magassy Sándor: Óegyházi perikópák, II. kötet, 50-51. oldal. Fordította: Szabó józsef. Válogatta: Garat András.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom