Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-08-20 / 34-35. szám

"Evangélikus ÉletS AUGUSZTUS 20. 2006. augusztus 20-27. 5 Fény és árnyék a Szent Korona körül • • Ünnepnap Protestáns Szent István?! ► Két név: Kun Béla és Bónis Sámuel Mi közös lehet ebben a két ember­ben? Mindketten politikusok és forradalmárok voltak. Míg azon­ban az előbbi egy rossz emlékeze­tű diktátor lett, aki 1919-ben száz­ezer frankért el akarta adni a Szent Koronát, utóbbi egy megveszte­gethetetlen képviselő volt, aki a vi­lág minden kincséért sem adta el. Pedig Bónis Sámuelnek 1848 telén maga Ferenc József császár kínált fel - követei útján félmillió aranyfo­rintot. Hát ez a közös ebben a két emberben: sorsukat a Szent Koro­na köti össze. Az időben visszafelé haladván először nézzük, milyen terveket szövögetett 1919-ben Kun Béla a mi közös uralkodói ékkövünkkel. Mert a Tanácsköztársaság első számú vezetője bizony ennek és nem többnek látta a Szent Koronát. Ek­képpen is viszonyult hozzá: felesleges és ráadásul veszélyes tárgynak tartotta, amely az ő szemében éppen azt a világot jelképezte, amelyet megdöntött a prole­tárhatalom. Ezért gondolta azt, hogy a koronát el kell távolítani az országból. És mivel Kun Béla korábban kiskereske­dő volt, az eltávolítás révén haszonra akart szert tenni, vagyis pénzt akart sze­rezni vele. Tárgyalásokat kezdett tehát egy müncheni ékszerésszel, akire a ko­rona értékesítését akarta bízni. Kun Béla tervét azonban „leleplezte” a Berlinben megjelenő Vossische Zeitung 1919. július Alice Csodaországban megkérdezte a Macskától: „Mondd már meg, légy szíves, melyik úton menjek?” A válasz rövid volt, de annál kifejezőbb: „Attól függ, ho­vá akarsz eljutni.” Alice elárulta céltalan­ságát: „Hát az voltaképpen mindegy. Csak úgy - valahová.” „Ja! - szólt a Macs­ka -, akkor egészen mindegy, melyik úton mégy.” Az emberi létezés örök dilemmáját fejezi ki ez a kis történet a maga egysze­rűségében. A honnan jövök és hová tar­tok kérdése végigkíséri az emberi civili­zációk történetét. Bár koronként más­más válaszok születtek, a válaszadás fontosságát sohasem tagadták. A lati­nos antik tömörség szerint céltalan ha­jósnak egyik szél sem kedvez. Egy 20. századi diplomata markáns és tömör megfogalmazásában: „Ha nem tudod, hogy hová tartasz, akkor minden út a semmibe visz.” A 18. századig természetes volt, hogy a transzcendencia kihagyásával nem lehet válaszolni a lét végső nagy kérdéseire. A felvilágosodás korát követő évszá­zadok során a tér és idő korlátáit egye­dül megnyitni képes transzcendens gon­dolkodás egyre inkább kiszorult az egyének és a közösségek életéből. A technikai haladás gőzhengerszerű, gyors fejlődése felerősítette ezt a folya­matot, és a pénzzel való mérhetőség és kifejezhetőség csonkult, egydimenziós világába szorítja be az európai kultúrát. Mivel igazi értékeink mindig többdi­menziósak, helyüket egyre inkább a pénzhez kötődő önző érdekviszonyok veszik át. Napjainkban szemünk előtt igazolódik be a költő mondása: „Az ön­ző érdek a legleleményesebb az önzetlen érvek gyártásában." Ennek a csonka „ér­deklétnek” a tragikus kifejeződési for­mái voltak az előző évszázad politikai és - számunkra csak most érzékelhető - pénzügyi diktatúrái. A globálisnak nevezhető folyamat „végtermékeként” áll előttünk korunk egyre népszerűbb, a korszellemet meg­testesítő, „kor-szerű” embere, akinek a sírfeliratát már többen megfogalmazták. „Ettem, ittam, párosodtam” - akár egy igavonó állat sírfelirata. Így válik az ural­kodó „érdeklét” látszólag létérdekké. Mindez az emberi kultúrát a törzsfejlődés alacsonyabb szintjére száműzve evolúci­ós zsákutcához vezet. 21—i száma, amely címlapon hozta: „Ka­lapács alatt István koronája”. Az írásból kiderült, hogy a kommu­nista kormány feje százezer frankért bo­csátotta áruba nemzeti ereklyénket. A cikkben egyébként maga a müncheni ék­szerész is megszólalt, és elismerte, hogy valóban felkérték a tranzakcióra. Az ék­szerész amúgy sokallta az árat. Szerinte a foglalt kövek csekély értékűek, a koronát pedig nyersanyagként kívánta felhasz­nálni. Az 1867. évi becslésre is hivatko­zott, amikor is a korona nyersaranytar­talmát harmincezer forintra taksálták az akkori szakértők. Az árverezés azonban elmaradt, a Tanácsköztársaság ugyanis még előtte megbukott. Csak ez a „körül­mény” mentette meg a koronát attól, hogy Kun Béláék eladják... És akkor most nézzük a másik em­bert, Bónis Sámuelt, akit 1848 nyarán vá­lasztottak országgyűlési képviselőnek. Fél évvel később, vagyis decemberben az előrenyomuló császári hadak már Pest határában állomásoztak, s a független magyar kormány úgy döntött, hogy el­hagyja a várost, és Debrecenbe költözik. Kossuth Lajos Bónis Sámuelt bízta meg azzal, hogy a cívisvárosba vigye a Szent Koronát. Miután felmutatta Örmény Ferenc koro­naőrnek Kossuth megbízólevelét, a kép­viselő megkapta nemzeti ereklyénket és a koronázási ékszereket tartalmazó sú­lyos ládát. Hat honvédkatona kísérte a Lánchídhoz a nehéz rakományt szállító lovas kocsit. Csakhogy a zajló jég miatt a folyón lehetetlen volt csónakkal átevez­ni, a Lánchíd pedig még nem készült el, a Visszautalva Alice történetére, Szent Ist­ván 2006. évi ünnepén sajnos nem túlzás azt állítanunk, hogy nemzetünknek sincs igazi, biztos célja, reális jövőképe. Jövő­kép hiányában pedig fogalma sincs azon út helyességéről vagy helytelenségéről, amelyen éppen tántorogni kénytelen. Csak azt láthatja, hogy országának földjét kihúzzák a lába alól, és több mint ezer­éves államát lebontják a feje fölül. De va­jon mi lehet az előfeltétele egy reális jövő­kép megalkotásának? Elsősorban a helyes önismeret. Önismeretre pedig csak akkor tehetünk szert, ha ismerjük múltunkat, és történelmi értékeink megerősítik ben­nünk a sorsközösség vállalásának hitét, az együvé tartozás érzését. A múlt kifino­mult, árnyalt ismerete és tisztelete hor­dozhatja csak a jövő igaz alternatíváit. Múlt és jövő egységéről Pilinszky János a következőket írta: „...múltunk a mi leg­főbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami meg­változhatatlan.” A múlt megtörtént dolga­it a „minőségi cselekvés” hazájának tekinti. Ugyan a tényeken változtatni nem tu­dunk, Pilinszky szerint mégis „a múlt küz­dőterén zajlik le minden ember (és talán minden nemzet) drámája a rosszal szem­ben, amit - a puszta tények szintjén - visszavonhatatlanul elkövetett. A szeretet, az ima, a bűnbánat és a vezeklés számára azonban nem léteznek időbeli határok. Érintésükre a legszömyűbb tett is szín­arannyá válhat.” Ilyen értelemben válik érthetővé, hogy miért a múltunk a mi leg­főbb reményünk. Pilinszky egy másik írá­sában - amelyre Fabiny Tamás püspök is felhívta az evangélikus pedagógusok fi­gyelmét júliusi békéscsabai előadásában - a hazaszeretetről szólva int bennünket, hogy a hazát csak részvéttel szabad szeretni, úgy, ahogy az evangéliumok és a népdalok szeretnek. Ez a fajta szeretet pedig nem je­lenthet mást, mint valakinek vagy valami­nek a sorsában való osztozást. A sorskö­zösség vállalását, az elfogadás és az azono­sulás vállalását. Annak megértését, hogy saját személyes létünk elválaszthatatlan a minket körülvevő közösség lététől. A részvéttel szeretés talán egyik leg­szebb példája nemzeti himnuszunk hangvétele, stílusa. De igazán szép pél­dája ennek Dsida Jenő 1930-ban írt, Er­délyről szóló verse is, amelyben a szere­tet sorsközösségének élő valósága szinte átsüt a sorok között. ■ GuóthEmil hevenyészve lefektetett fapallókon ad­dig csak gyalogos katonák járhattak. A hídon áthaladó első lovas kocsi te­hát nem mást szállított, mint a menekü­lő Szent Koronát. A kerekek nyomása alatt pattogott az átfagyott fapalló, a honvédek pedig a kocsi két oldalán nemzeti ereklyénk ládáját tartották, ne­hogy a folyóba billenjen. Nagyon lassan, szinte lépésben haladtak, de átértek a pesti oldalra, ahol a katonák a menekü­lők között egészen a vasúti indóházig védelmezték a kincseket. A honvédek felrakták a ládákat a Szolnok felé tartó vonatra, majd elköszöntek. Ekkor különös dolog történt: odalé­pett Bónis Sámuelhez egyjól öltözött, is­meretlen férfi, és a nevén szólította. Az­tán minden kertelés nélkül közölte: ha szép csöndben átrakja a ládát a Vác felé tartó vonatra, hogy ő azután át tudja ad­ni az osztrák hadseregnek, akkor ezt a tettet Ferenc József császár félmillió aranyforinttal jutalmazza. (Összehason­lításképpen: ez a pénz mai áron több mint egymilliárd forintra becsülhető.) Bónisnak azonban a helyén maradt a szíve, nem szédült meg az irdatlan összeg hallatán. Előhúzta a pisztolyát, az ismeretlenre fogta, és megfenyegette, hogy ha nem takarodik el azonnal, akkor keresztüllövi. A férfi elment, a Szent Ko­rona pedig sértetlenül Debrecenbe ért. Mi pedig emlékezzünk, és sose feled­jük el ezt a két embert, Kun Bélát és Bó­nis Sámuelt, akiknek az élete a Szent Ko­rona révén összekapcsolódott. Egyikük a korona fénye, másikuk az árnyéka lett. ■ JezsóÁkos Dsida Jenő Erdély (Kerülöm a nevedet) Azt mondják, kerülöm a nevedet, nem beszélek rólad, nem dicsérlek, mert a Gonosz csókolta meg a számat. Pedig a gyantaszagú fenyvesekben mindig levett kalappal járok, sebes, mély vizeid bennem zúgnak. Ma órákon át gyermekes örömmel néztem, hogyan halásznak a vén parasztok a zajló Maroson s mikor a szabályos, négyszögű lékből halat rántott ki valamelyik, úgy-e hogy neked köszöntem meg? És mégis kerülöm a nevedet, melyei káromkodó kocsisok és esküdöző kalmárok szájából hallok, melyben önhitt szónokok dagasztják naggyá magukat s pletykaszájú vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva, mely úgy elkopott ércnyelvünkön és szánkon, mint egy ócska köszörűkő és már-már semmit sem jelent. Inkább megkerüllek valahogy: azt mondom, hogy valaki vagy, magok csiráztatója, emberek álma, kicsi őzikék együgyüsége, szálerdők erős magosba-húzója, apró madarak énekeltetője. Vagy csakgondobk rád s elhatározom: ma minden mosolyom téged jelent, vagy csak kívánlak és elhatározom: ma minden kézfogásban a te kezedre ismerek. Vagy csak éretlek behúnyt szemmel, átlehelni a telkemen, mint a legtitkosabb, legédesebb hangulatot, mely egyedül köt a földhöz, drága nyomorúságaimhoz. Mint a napot, mely bőrömre süt s melyet némasággal siratok meg, mikor lehull a hegyek mögé. ■ Frenkl Róbert Az első demokratikusan választott parlament döntött úgy a rendszerváltozást követően, hogy augusztus 20-a legyen az első számú nemzeti ünnep, a Szent István-i koronás címer pedig a köztársaság hivatalos szimbóluma. (Március 15-e e's a Kossuth-címer voltak a ri­válisok. ) Valószínűsíthető, hogy -főleg akkor, de talán most is - a lakosság többsége is így szavazott volna, ebben az esetben tehát a nép választott képviselőinek a döntése megfelelt a népakaratnak. A magyar állam ezer évvel ezelőtti megala­pítása sikertörténet. Ma is alkalmas a nemze­ti érzés, a nemzeti kohézió ébrentartására, ápolására. Az ünnep ilyenformán egyaránt ünnep lehet a különböző nézeteket, különböző politikai gondolkodást képviselők számára. A riválisok - március 15-e és október 23-a - két, hosszú távon győztes, de aktuálisan levert for­radalom első napjai. Mindkettő zászlajára tűzte a nemzeti függetlenséget és a társadalmi haladást, ezért mindkettő szabadságharc volt és forradalom. Afiiggetlenséget illetően egysé­ges volt a nemzet, de a forradalom - még a ’48-as is, az ’56-os pedig közelsége révén ta- pinthatóan - máig ható ellentéteket is felszín­re hozott. Bölcs döntés volt az augusztus 20-a, az ál­lamalapítás ünnepe melletti állásfoglalás. De * augusztus 20-a vallási ünnep is. Az első ma­gyar király történelmi felismerése volt, hogy a keletről érkezett, addig vándorló, portyázó nép számára a keresztény Európához való csatlako­zás ígéri a stabilitást, a hosszú távú biztonsá­got. A történelem igazolta - bár természetesen egész biztosan nem tudható, csak becsülhető, hogy mit jelentett volna a másik út - azt a nem könnyű mérlegelés utáni elhatározást, hogy a magyarság a nyugati kereszténységhez, a ró­mai katolikus vonulathoz csatlakozik, nem pe­dig a keleti, bizánci ághoz. A király döntése - vallási értelemben: megtérése - a nép megtérését is kellett, hogy jelentse. Ismeretes, hogy ez akkor sem volt egyszerű dolog. Egyfelől Gellert püspök már- tíromsága, másfelől Koppány vezér végzete jelzi, hogy a bölcsesség mellett olyan kemény­ségre is szüksége volt a királynak, amelytől egy vezető sem boldog, de olykor nem lát más lehetőséget. Az, hogy István számára a ke­reszténységfelvétele végül nem tisztán politi­kai döntés volt, hanem meggyőződésévé vált a Krisztus-hit, még inkább megnehezíthette számára a politikai szándék következetes ér­vényesítését. így azután az államalapító Ist­ván király szentté avatásával a keresztény hit­ben vele nem azonosuló magyarok is egyetért- hettek, és ma is egy elérthetnek. Az ünnep ma is kohéziós erejű lehet. A szentté avatás innen nézve egy olyan intézményrendszer részéről kifejezett legmagasabb elismerést jelent, amelynek meghatározó szerepe volt a ma­gyarság nyugat-európai integrációjában. Kö­szönet érte. Ugyanakkor az ünnep kettős karaktere - nemzeti és vallási - olyan dilemmákat is felvet, amelyekkel a tisztán civil (március 15., október 23.) vagy tisztán vallási (húsvét, pünkösd...) ünnepeknél nem találkozunk. Karácsonyt tu­datosan nem említettem, mert ahogy mondani szoktuk, ez leginkább szekulárissá vált vallási ünnepünk, itt nincs politikai konfliktus. Sőt a spirituális üzenet ereje is sokakat elér azok kö­zül is, akik számára az ünnepen nem a keresz­tény hit a meghatározó. Élővé teszi a dilemmát az egyház és állam szétválasztásáról folyó, csaknem permanens vita. Ez zárná ki az együttes ünneplést. De hát a magyarság ezer évvel ezelőtt éppen egy­ház és állam egymásra találása, együttműkö­dése révén találta meg a helyét Európában. Nem korrekt-e éppen ezért együtt ünnepelni? Ettől még nem sérül egyház és állam szétvá­lasztása. Úgy vélem, ez feltétlenül igaz, és ta­lán a jövőben feszültségmentesen meg is való­sul. Ma még a kölcsönös gyanakvás nehezíti meg az ünneplést. Az egyház a társadalom­banfellelhető egyházellenességet sérelmezi, az állam az egyházi hatalmi törekvések újraéle­désétől tart. Csak a nyitott, előítélet-mentes együttélés, a jó partneri kapcsolat oldhatja fel a feszültségeket. Sajátos a protestáns egyházak helyzete. Né­mi túlzással azt mondhatjuk, mintegy beszo­rultak az állam és a legnagyobb történelmi egyház közé. Civil ünnep a protestánsok szá­mára augusztus 20-a, ugyanakkor keresztény testvérükként is tisztelik az államalapító ki­rályt. Ezen is túlmenően vállalják nemcsak po­litikai, hanem hitbeli értelemben is a folytonos­ságot; a reformáció népe számára is ezeréves a keresztény hit alkotóereje a magyar hazában. Az ökumenizmus erősödése is segített az egy­házak, illetve a hívek kapcsolatának javításá­ban, de ez nem jelenti identitásunk feladását vagy akár csak gyengülését sem. A Szent Jobb, a körmenet, illetőleg a nemze­ti érzés és a keresztény hit kötelező összekap­csolása idegen az egészséges protestáns gon­dolkodástól. Pogány ember is lehet jó magyar, mint ahogy egykoron is a lelkűkben pogánynak megmaradt magyarok lehettek István király lo­jális hívei. És lehet jó keresztény az is - bár a nemzet sorsa iránti felelősség része a hívő em­berfelelősségének -, akinél nem annyira hang­súlyos a nemzeti érzés. Nem akarok rivalizálni katolikus testvére­inkkel Szent Istvánért. De számomra az is megkönnyíti az ünnep kettős arcának az elfo­gadását, a politikai és a hitbeli aktivitás együt­tes ünneplését, hogy Szent István gondolkodá­sában, életvezetésében, tetteiben mai szemmel protestánsnak minősíthető vonások fedezhetők fel. Különösen fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben találkozhatunk ezzel. Felvilágosult ember volt a király. Nem rákényszeríteni akar­ta népére a kereszténységet, hanem meg szeret­te volna őket nyerni neki. Sokkal inkább polgár volt - évszázadokkal megelőzve korát -, mint feudális uralkodó. A liberális nálunk ma majd­nem szitokszó, pedig Istvánnak is liberálisnak, nyitottnak kellett lennie ahhoz, hogy képes le­gyen a történelmi elhatározásra. Ahogy sok év­századdal később a liberális felfogás eredmé­nyezte a vallásszabadságot, a felekezetek tör­vény előtti egyenlőségét is. Protestánsként őszinte szívvel vállalhatjuk Szent István politi­kai és hitbeli örökségét is. Ma mindez különös erővel kell, hogy has­son. Ezer év után egészen más körülmények között megismétlődött a történelem. Két vi­lágháború veszteségei után, négy évtizedes, a keleti blokkhoz kötött kényszerű hányattatás után Magyarország ismét esélyt, lehetőséget kapott az európai integrációban való részvé­telre. A nemzethalál 20. századi víziója he­lyett kézzelfogható realitás lett a 21. század korábban el nem képzelhető fejlődési pers­pektívája. A kohéziót ezer év után közvetlenül nem a kereszténység jelenti, hanem sajátos módon egy olyan humanista eszmeiség, amely egyrészt a kereszténység talaján alakult ki. másrészt - a kereszténység torzulásai miatt is - némileg pa­radox módon az egyházakat elutasítva. Érzel­mileg bizonyára sokaknak jólesne, ha az euró­pai alkotmányban utalnának a korábbi keresz­tény integrációra. De ez nem lényegi kérdés. Sőt az a jó, ha valóban teljesen elválik egymás­tól kereszténység és politika, ami a hatalmi szférát illeti. Hogy annál erőteljesebben érvé­nyesüljön a hívő emberek és közösségek hatása a békéden, a rázúdult szabadsággal jól élni ne­hezen tudó társadalomban. Ezer évvel ezelőtt, királysága első éveiben István is - az akkori körülmények között - a maihoz hasonló gondokkal, a nép egységének, egészséges életmódjának, a gazdasági stabili­tás megteremtésének a gondjaival küzdött. Odaát mosolyog azon, hogy mennyivel könnyebb ma nekünk, mint neki volt egykoron. Nem kell Isten nevében felnégyelnünk a roko­nainkat. Bár vannak talán, akik ezt szeretnék. De az ünnep - az állami és az egyházi egy­aránt - az ellenkező gondolkodásról üzen. Múlt és jövő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom