Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-07-23 / 30. szám
6 2oo6. július 23. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS ► A közelmúltban magyar nyelvterületen is ismertté vált irat, Júdás evangéliuma ráirányította a figyelmet Jézus tizenkettedik tanítványára. Az alábbi áttekintés arra vet fényt, hogy a nagy médiaérdeklődéssel kísért írásmű korántsem példa nélküli. A gnosztikus evangéliumnak az a vonása kétségtelenül szokatlan, hogy Júdás a Mester „szeretett tanítványa”, aki átsegíti őt a földi létből az örökkévalóságba, ám - látni fogjuk - arra számos példa akad, hogy az emberi fantázia igyekszik kipótolni azt, amiben a történeti tudósítások hiányosnak, de legalábbis töredékesnek bizonyulnak. Júdás Iskariótes személye két évezrede lankadatlanul foglalkoztatja a kutatókat, művészeket - és általában az embereket. NEM PÉLDA NÉLKÜLI A JÚDÁS EVANGÉLIUMA Fabiny Tamás ^ ^ f Apokrif Judas A teológiai irodalom, az igehirdetések vagy éppen a művészetek Júdás-ábrázo- lását az az alapvetően dramaturgiai felismerés határozza meg, hogy egy hőssel - Jézussal - szemben szükség van egy an- tihősre. Ezáltal egyrészt drámai feszültség alakul ki a szereplők között, másrészt lehetőség kínálkozik moralizáló tanítás közlésére: milyen magatartástól kell a keresztény embernek óvakodnia. „A karioti szörnyeteg” Júdásnak mint „elrettentő példának” ilyen didaktikus bemutatása a legutóbbi időkig uralta a teológiai és művészeti ábrázolásokat. Az a prédikációs gyakorlat, amely tovább színezte a folyamatos sikkasztásra tett evangéliumi utalást 0n 12,6), valamint ennek nyomán az az ikonográfiái szabály, hogy Júdást kezében pénzes zacskóval kellett ábrázolni, általánossá tette azt a figyelmeztetést, hogy az ő sorsára jutnak mindazok, akik nem tiszta kezűek. Kálvin oly módon állítja Júdást elrettentő példának, hogy így járnak mindazok, akik nem képesek vágyaikon uralkodni. Már Aranyszájú Szent János prédikációiban megjelenik az a pedagógiai figyelmeztetés, hogy a Júdás- csókban a világ veszedelmes közeledésének van kitéve a keresztény ember. Idővel aztán mindenfajta tévtanítóra vonatkozhatott a júdási negatív példa. Ilyen értelemben helyezi Júdást Dante is a pokol legmélyebb bugyrába Brutussal és Cassiussal együtt, hiszen mindhárman jótevőjüket ölték meg. Ezt a szemléletet sugározza az a metszet is, amely Lucifert úgy ábrázolja, hogy éppen elnyeli Júdást. Hasonlóképpen Milton az Elveszett paradicsomban Luciferről, a sátánról sem szól olyan kemény szavakkal, mint Júdásról. Az ilyen didaktikus szándékból adódó ábrázolások mindig Jézus ellentéteként kapnak igazán értelmet. Minél el- rettentőbbnek mutatom a rosszat, annál erőteljesebb lesz a jó. Minél sötétebb az egyik, annál világosabb a másik. Ebben az összefüggésben feltűnnek azok a tanítványábrázolások, amelyek a tizen- egyet glóriával, Júdást viszont anélkül vagy éppen hogy fekete dicsfénnyel jelenítik meg. Rendkívül találó egy kaliforniai apátsági templom ábrázolása is: az úrvacsorái asztal mögött minden tanítvány glóriával látható, ám amint Júdás, kezében a pénzes zacskóval, elhagyja a helyiséget, dicsfényét kénytelen maga mögött hagyni. Arra is van példa, hogy Júdást úgy festik meg, mint aki háta mögött - mint egy tolvaj - egy halat rejteget, ráadásul az asztal túlsó (!) oldalán ülő tanítványokkal ellentétben neki nincsen nimbusza. Az utolsó vacsora asztaláról halat elcsenő tanítvány alakja egy 12. századi festményen is felbukkan. Júdás az apokrifekben A Tamás-aktákban két helyen szerepel Júdás. Rövidebb utalást tesz rá a 84. szakasz, amely intő célzattal óv a Júdásra is jellemző kapzsiságtól: „Tartózkodjatok hát először is a házasságtöréstől, mert minden rossznak ez a kezdete; azután a lopástól is, mert ez csalta lépre és vitte öngyilkosságba az iskarióti Júdást; azután a kapzsiságtól, mert aki enged a kapzsiságnak, az nem látja, hogy mit tesz...” A szerző tehát - Jn 12,6-hoz kapcsolódva - a tolvajt látja Júdásbán, akinek öngyilkosságba torkolló élete ismét csak elrettentő példává válik. Az apokrif irat 32. szakaszában pedig egy ártalmas kígyó - miután egy ifjút megölt - említi meg Júdás nevét azon bibliai személyek között, akik a gonosz eszközei voltak: „Én vagyok az, aJd az angyalokat a magasból letaszítottam, [...] én vagyok az, aki tévútra vezettem a sivatagban a sokaságot, amikor elkészítették az aranyborjút, én vagyok az, aki Heródest fölingereltem, Kajafást fölbiztattam a hazugság hazug beszédére Pilátus előtt, mert ez illett hozzám; én vagyok az, aki felbiztattam és megvettem Júdást, hogy Krisztust halálra adja; én vagyok az, aki az alvilág mélységében lakozik és uralkodik.” Ezzel a „negatív kinyilatkoztatással” azonban még nincs vége a Júdással kapcsolatos utalásoknak. Tamás ugyanis felszólítja a kígyót, hogy saját maga szívja ki a mérget az ifjúból. O kényszeredetten engedelmeskedik a parancsnak. Amint kiszívta a mérget, az ifjúba visszatért az élet, a kígyó viszont felfúvódott, majd kipukkadt és elpusztult. Ahova a méreg kifolyt, nagy szakadék támadt, amely magát a kígyót is elnyelte. Tamás ezután következő mondata Mt 27,7 Júdással kapcsolatos állítására rímel: „Hozzatok munkásokat, töltsétek fel ezt a helyet, vessetek alapokat, és építsetek rá házakat, hogy lakóhelye legyen az idegeneknek." Egészen bizarr elbeszélést közöl Jézusról és Júdásról az arab gyermekevangélium. A gyermek Jézus és szülei júdeai tartózkodását a következő legendával köti össze: „Élt ott egy másik asszony is, akinek a sátán gyötörte a fiát. A fiú neve Júdás volt. Valahányszor hatalmába kerítette őt a sátán, megmarta a közelébe merészkedőket, ha pedig senkit sem talált maga mellett, tulajdon kezét vagy más testrészeit harapdálta. Amikor a szerencsétlen gyermek anyjának fülébe jutott a magasztos Mária és fia, Jézus híre, felkerekedett, és elvitte Mária úrnőnkhöz Júdást. Eközben Jakab és József kézen fogták a kis Úr Jézust, és odavittéká többi gyermekhez játszani; aztán kimentek a házból, és letelepedtek a szabadban, velük az Úr Jézus. Odalopakodott hozzájuk az ördöngös Júdás is, és Jézus jobbjára ült. Hanem egyszer csak erőt vett rajta a sátán, ahogy az már lenni szokott, és megszállottságában az Úr Jézusra támadt; megharapni nem tudta, de azért a jobb oldalát jól megütötte, úgy, hogy Jézus sírva fakadt: Júdásból viszont azon nyomban kiment a sátán, diszkóit, mint egy veszett kutya. Ez a fiú, aki megütötte Jézust, és akiből kutya képében ment ki a sátán, az iskarióti Júdás volt, aki később a zsidók kezére adta őt. A zsidók lándzsája pedig ott szúrta át Jézus oldalát, ahol Júdás egykor megütötte.” A színes legendák ilyen felhasználása teljességgel megfelel az apokrif evangélium formajegyeinek. Tartalmi szempontból pedig leginkább az tűnik fel, ahogy a szakasz Jézus és Júdás ellentétét az ő gyerekkorukra is visszavetíti. Az irat ezzel Júdásra is alkalmazza azt a módszert, amellyel Jézus gyermekségi történeteinek leírása során Máté és Lukács él. Az eredmény minden esetben az, hogy egy személy csodatevő vagy gonosz tulajdonságait időben kitolja, és már a gyermekkorra is alkalmazza. Ennek megfelelően Júdást úgy mutatja be, mint aki már gyermekként a sátán hatása alatt volt, és nem csupán felnőttkorában cselekedett az ő sugallatára (Lk 22,3; Jn 13,27). A démonoktól való megszállottsága a harapásban nyilvánul meg. Éppen ezért távozott belőle a sátán veszett kutyaként. (A kutyáknak ilyen negatív szerepeltetése a Biblia több helyére is jellemző: iSám 17,43; Zsolt 22,17.21; Mt 7,6; Mt 15,26.) Júdás nem tud olyan nagy kárt tenni Jézusban, mint szeretne, ám ütésével mintegy kijelöli Jézus oldalán azt a helyet, ahol keresztre feszítése során majd átszúrja őt a lándzsa. A szöveg nemcsak azt sugallja ezzel, hogy Júdás Jézus kínhalálának okozója lesz, hanem kifejezetten azt is mondja, hogy Jézust majd „a zsidók lándzsája” szúrja át! Jn 19,34 szerint azonban lándzsájával egy római katona szúrta át Jézus oldalát! Ez is mutatja, miként tette a hagyomány fokozatosan mind inkább a zsidókat felelőssé Jézus haláláért. Ebben az apokrif szakaszban különösen is megfigyelhető a sátán-Júdás-zsidók háromszög. A Nikodémus-evangéliumot is magában foglaló Pilátus-akták egy nyilvánvalóan folklorisztikus elbeszélést közöl Júdás haláláról. A történet szerint felesége éppen kakast főzött, amikor Júdás így szólt hozzá: „Asszony, szerezz nekem egy kötelet, mert fel akarom akasztani magam, hiszen ezt érdemiem! Mesteremet, Jézust ártatlanul kiszolgáltattam a gonoszoknak, ezért Pilátus megöli őt. De harmadnapon fel fog támadni, s akkor aztán jaj lesz nekünk!” Felesége ezt mondta: „Ne beszélj így, és ne gondolj ilyeneket! Ahogy ez a kakas, amely már majdnem szétomlik főzés közben, kukorékolni tud, úgy fog Jézus feltámadni!” Amint ezt mondta, a kakas megrázta a szárnyait, és háromszor kukorékolt. Ettől kezdve Júdás teljesen biztos volt Jézus feltámadásában, ezért hínárból kötelet készített, felakasztotta magát, és kilehelte lelkét. Júdás feleségének felbukkanása megint a legendaképződés folyamatába illeszkedik. Ez együtt járhat bizonyos nőgyűlölettel is, hiszen gúnyos magatartása miatt az asszony éppúgy felelőssé tehető Júdás haláláért, mint ahogy Éva (iMóz 3,6), valamint Zeres, Hámán felesége (Észt 5,14) felbujtóként szerepel az Ószövetségben. A kakas előfordulása az elbeszélésben pedig kifejezetten folklorisztikus összefüggésékre utal. A 3-4. századból való Bertalan-evangé- lium egy szakasza Káinnal és Heródessel együtt említi Júdást: ők voltak azok, akiket pokolra szállása során nem szabadított meg Jézus. Később András is meglátogatta őt, ám megmenteni nem tudta, mivel kiderült: Júdás, mielőtt felakasz- 1 tóttá magát, a sátánhoz imádkozott. Júdás felesége ebben az elbeszélésben is negatív szerepet játszik, hiszen egyrészt arra biztatja férjét, hogy lopjon az apostolok közös vagyonából, másrészt ő veszi rá Júdást az árulásra. A 2. század első feléből származó Ebi- oniták evangéliuma egy szakaszában Jézus Máténak beszél a tanítványok elhívásáról, és összesen nyolc tanítványt említ, akik közül Júdás a hetedik: „A Tiberias partján járkálván kiválasztottam Jánost és Jakabot, Zebedeus fiait meg Simont meg Andrást és Thaddeust meg a buzgó Simont, meg a karióti Júdást meg tégedet, és elhíttalak, Máté, aki a vám mellett ültél, és követtél engemet. Mert azt akarom, hogy ti, tizenkét apostol legyetek Izráel számára a tanúbizonyság.” Feltűnő, hogy a tanítványok tizenkettes száma a 2. század közepére datálható Péter evangéliumában még Jézus halála, sőt a feltámadásról szóló híreket követően is szerepel. A szöveget akár úgy is lehet érteni, hogy Júdás még él, és alkotó tagja ennek a körnek: „Mi azonban, az Úr tizenkét tanítványa, siránkoztunk és búslakodtunk, és ki-ki a történtek miatt nagy búsan a lakására tért.” Ennek kapcsán Klauck felveti a kérdést, hogy ez az apokrif talán egy olyan korábbi hagyományt őrzött meg, amely nem tudott Júdás árulásáról és haláláról. Még ha ez spekulációnak tűnik is, azt azért meg lehet állapítani, hogy Júdás húsvét után is a tizenkettes közösség tagjának számít, vö. iKor 15,5. Innen halálával sem tudja kiszakítani magát. Júdás a Legenda aureában A 13. században a Domonkos-rendi szerzetes, Jacobus de Voragine által szerkesztett Legenda aurea az ifjabb Szent Jakab apostol bemutatása kapcsán közöl egy kevésbé ismert - és történetileg kétes értékű - adatot Júdással kapcsolatban. E szerint azért is nevezték Jakabot az Úr testvérének, mert nagyon hasonlított Jézusra: sokan összetévesztették arcukat. „Mikor a zsidók elmentek, hogy elfogják Jézust, csókkal adott jelet Júdás- aki jól meg tudta különböztetni Krisztust Jakabtól, hisz közülük való volt -, hogy véletlenül se Jakabot fogják el Krisztus helyett.” A középkorban rendkívül népszerű olvasmánynak számító Legenda aurea azután Szent Mátyás apostol bemutatásának mintegy előszavaként beszél egészen részletesen Júdásról: „Egy bizonyos- bár apokrif - történetben olvasható, hogy élt Jeruzsálemben egy ember, név szerint Ruben, akit más néven Simonnak is neveztek, Dán, vagy Jeromos szerint, Isaschar törzséből. Volt egy felesége, akit Ciboreának hívtak. Egy éjjel, miután eleget tettek egymás iránti kötelességüknek, Ciborea elaludván álmot látott, melyet rémült sóhajokkal és jajgatással mesélt el urának: »Úgy láttam, hogy egy gonosztevő fiút szültem, aki egész népünk vesztét fogja okozni.« [...] Telt-múlt az idő, s mikor a fiú megszületett, a szülők nagyon megijedtek, s tanakodni kezdtek, mit csináljanak vele, mert borzadtak attól, hogy a gyermeket megöljék, de felnevelni sem akarták saját népük pusztulására, ezért egy kosárkában kirakták a tengerre. Ezt azután a tenger hullámai egy szigetre sodorták, melynek neve Scarioth volt. Erről a szigetről nevezték el tehát Júdást Iscarioti- nak. A sziget királynéja, akinek nem voltak gyermekei, éppen a tengerpartra ment sétálni, és megpillantva a tenger habjaiban hánykolódó kosarat, megparancsolta, hogy nyissák ki. Egy igen formás gyermeket talált benne, és így sóhajtott fel: »O, ha egy ekkora gyermekkel könnyíthetnék bánatomon, hogy ne maradjon örökös nélkül a trónom!« A fiút titokban dajkáltatta, ő pedig terhessé-
