Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-07-23 / 30. szám

‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2006. július 23. >► 3 Kényes egyensúly Csepregi András kinevezésére ► Hiller István oktatási és kulturális miniszter Csepregi András evangélikus lel­készt, az Evangélikus Hittudományi Egyetem nyíregyházi tagozatának do­censét nevezte ki az egyházi ügyek titkárságának élére. Jelen írásommal nem kívánom senkinek a véleményalkotását befolyásolni a döntéssel kapcsolat­ban, és kéretik soraimat nem egyházunk hivatalos álláspontjaként értelmez­ni. Ugyanakkor mint megválasztott országos felügyelő - tehát az a személy, aki törvényeink és hagyományaink szerint októberi beiktatását követően el­sősorban felel majd a Magyarországi Evangélikus Egyház és a magyar állam kapcsolatainak alakításáért - fontosnak tartom, hogy az első pillanattól kezd­ve világos legyen, mit is gondolok Csepregi András kinevezéséről. A történelmi egyházak és az illetékes miniszter találkozójáról Frenkl Róbert or­szágos felügyelő részletesen beszámolt az Evangélikus Élet hasábjain. A beszélge­tés valóban arról tanúskodott, hogy Hil­ler István mint történész, de úgy is, mint a német szociáldemokrata hagyomány tisztelője, másként közelíti meg az egy­házpolitikai kérdéseket, mint tette azt elődje, Bozóki András. Érteni látszik az egyházak hitéleti tevékenysége és társa­dalmi szerepe közötti szoros összefüg­gést; megkockáztatom, hogy a - szocia­lista propagandában oly gyakran emle­getett - „köztársaság” sorsának jobbra fordulásában viselt közös felelősségün­ket is elismeri, az egyházaknak a közjó érdekében folytatott tevékenységét mél­tányolja. Ugyanakkor persze azt sem fe­lejthetjük el, hogy Hiller Istvánnak ugyanaz a személy a főnöke, aki koráb­ban Bozóki András egyházpolitikai ámokfutását is szó nélkül hagyta. Ha te­hát bízunk a Hiller által felvázolt szem­léletváltásban, akkor abban is remény­kedünk, hogy a miniszter - aki egyéb­iránt a vezető kormánypárt elnöke is - korrektnek tűnő megközelítését a kor­mányfő nem fogja a korábbi szellemben felülírni. Gyurcsány Ferenc és a történelmi egyházak vezetőinek július 5-i találko­zója ad okot némi optimizmusra ez ügy­ben. Kíváncsian várjuk a tetteket, konk­rét kezdeményezéseket. Az új Gyur- csány-kormány egyházpolitikáját nem a szándékok, hanem a cselekedetek alap­ján fogjuk tudni érdemben értékelni. Csepregi András testvérünk kinevezé­se ebben a kontextusban bizalomger­jesztő gesztus, ugyanakkor számos ve­szélyt is magában rejt. A miniszter nyil­ván olyan személyt keresett, aki nem rabja az államigazgatási szemléletnek, érti az egyházak működésének belső lo­gikáját, ugyanakkor el tudja fogadni egy baloldali-liberális kormány irányvonalát. Azt, hogy ezt az ideáltípust egy evangéli­kus lelkész személyében találta meg, ma­gyarázhatjuk azzal, hogy a történelmi egyházak közül talán nálunk alakult ki olyan gyakorlat, mely a külső szemlélő­ben azt a benyomást kelti, hogy nálunk a legnagyobb az egyes ember, adott eset­ben az egyházi emberek személyes auto­nómiája. Tudjuk jól, hogy ez a gyakorlat számtalan belső konfliktusunk forrása is. Nem feltétlenül szerencsés persze egy aktív lelkészt kinevezni e posztra, mert .bármily nagy is lutheránus atyánkfiái személyes függetlensége, állam és egy­ház - ez esetben az evangélikus - össze­fonódása vagy annak csak a látszata mindkét fél számára kártékony lehet. E látszat szándékos ellenpontozása pedig talán még kártékonyabb. (Más kérdés, hogy nehéz mit kezdeni azzal a balolda­li elvárással, mely szerint az egyházak ne politizáljanak, ha egy alapvetően politi­kai posztra maga a baloldali kormány is egy lelkészt nevez ki.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1998 és 2002 kö­zött ugyanilyen okból nem tartottam szerencsésnek Semjén Zsolt túlzott kato­likus beágyazottságát sem, noha el kell ismerni, hogy működése idején számos, az egyházakat pozitívan érintő döntés született, amelyeknek persze megvolt a kellő kormányfői támogatottságuk is. Csepregi Andrásnak tehát szűk mezs­gyén kell haladnia, „sávtartási” képessé­ge pedig mindnyájunk részéről nagy elővigyázatosságot, józanságot és a ki­nevezés mellett - s nem ellenére - to­vábbra is fennálló testvéri szeretetet, lel­ki közösséget feltételez. Mint a kelenföldi gyülekezet tagja, a kilencvenes évek derekán megtapasztal­hattam Csepregi András bizonyságtevő hitét, teológiai felkészültségét, okossá­gát, a világ dolgaiban való jártasságát. Az elmúlt néhány évben nem találkoz­tunk, ezért csak remélni tudom, hogy immáron megvan benne az új feladat el­látásához elengedhetetlenül szükséges konfliktuskezelő képesség és diplomáci­ai érzék. Ez azért is fontos, mert tevé­kenysége - akár akarjuk, akár nem - a többi egyházhoz fűződő viszonyunkat is befolyásolhatja. A magam részéről mindenképpen törekedni fogok arra, hogy a Csepregi Andrással fennálló sze­mélyesjó viszonyt és az evangélikus hit- sorsosságot senki ne tekinthesse egyfaj­ta kivételezettségnek. Le kell szögeznünk: az új államtitkár nem az evangélikus egyház jelölése alap­ján lett kinevezve. Az a tény, hogy Donáth László személyében a szocialista frakció­ban evangélikus lelkész ül, a végrehajtó hatalom pedig szintén egy evangélikus klerikus közreműködésével jut érvényre, nem szabad, hogy a társfelekezetekben gyanakvást szüljön. Kettejük együttmű­ködése önmagában is súlyos felelősséget ró mindkettejükre; mindkettejük érdeke, hogy Csepregi András ne kerüljön a lel­kész képviselő körül kialakult feszültség­mezőbe. Ugyanakkor abban is bízom, hogy a „fratemizálás” látszatát elkerülen­dő senkinek sem lesz szüksége látványo­san úgy tenni, mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz. Itt is érzékeny egyensúlyról van tehát szó, amelynek fenntartása mindnyájunk érdeke. A kettős - egyházi és állami - lojalitás terhe súlyos teher. Különösen egy olyan konfliktusos és közéleti marakodástól hangos országban, mint a mienk. Az egyházi ügyek az elmúlt években bizony egyre kevésbé képeztek kivételt. Az új kormány kezdeményezései iránt érzett kétségektől sem mentes bizalommal azt remélem, hogy Csepregi András aktív alakítója és nem csupán eszköze, még kevésbé látszatembere lehet e remény­beli új egyházpolitikának. Amikor Isten áldását kérem új és megtisztelő feladatá­nak ellátásához, abban is bízom, hogy fentebb említett tulajdonságai képessé teszik majd saját helyzetének és cselek­vőképességének józan megítélésére. ■ Prőhle Gergely Ahol Istennel lehetett találkozni ► Igen, az egyház ilyen kell(ene) hogy legyen. Hely, ahol szüntele­nül Istennel lehet találkozni. Az ef­féle alkalmak sorát egész biztosan gyarapította az idei missziói kon­ferencia, melyen minden korábbi­nál több, összesen százharminc ér­deklődő fordult meg július 12. és 15. között. Már az is kicsinyke csoda, hogy a száz főre tervezett konfe­rencia-központ, a piliscsabai Bé- thel ennyi látogatóval megbirkó­zott. De az igazi csodát az élhette át, aki nyitott szívvel hallgatta a misszió számos területén tevé­kenykedő előadókat. A legtöbben Magyarország különböző tájairól, valamint határon túli magyar­lakta területekről érkeztek. A szabad és őszinte légkörű tanácskozás fontos megállapítása éppen az volt, hogy az ember és ember közötti határok nem földrajzilag húzhatók meg, hanem a bűn mentén és az előítéletek vonalán. Szívbemarkolóan beszélt csendes, de Isten szeretetétől izzó szavakkal életéről és a legszegényebbek, így a romák között végzett szolgálatáról a nagybodronyi (Kárpátalja), hétgyermekes Kupás Sándor- né Ráti Gizella. Figyelve hallgatták a jelen­lévők a Váci Fegyház és Börtönben ta­pasztalt ébredésekről az intézmény re­formátus lelkipásztorát, Csuka Tamásnét. Világszerte is egyedülálló, hogy az évek során maga köré gyűjtött rabokkal más büntetés-végrehajtási intézményekbe vi­szik el a minden embernek, így nekik is valódi szabadságot jelentő evangéliumot. Előadás szólt a Messiás-hívő magyar- országi zsidókról, de arról is szó esett, hogy miképpen képezhetők misszioná- ló keresztényekké a gyülekezeti tagok. Utóbbiról a Protestáns Missziói Tanul­mányi Intézet Alapítvány munkatársa, az amerikai Aaron Stevens beszélt. Ven­dég volt továbbá Timo Reuhkala, a finn rá­diómissziós alapítvány (Sanansaattajat) nemzetközi kapcsolatainak vezetője. Az igehirdetések, zenés-prózai bemutatko­zások, bizonyságtételek, melyek a kár­pátaljai, erdélyi és szlovákiai szórvány­magyarok, szórványevangélikusok egy­házi viszonyaival és egyéni sorsokkal is­mertettek meg, szintén emlékezetesek. A Szeverényi János vezette Evangélikus Missziói Központ, valamint a missziói bizottság által szervezett konferenciával párhuzamosan huszonnyolc fős gyer­mektábor is zajlott Piliscsabán; a részt­vevők közül heten a romániai Pürkerec- ről érkeztek (a település Budapesttől vo­nattal tizenegy órányira fekszik). Az esték során kulturális élményekkel gazdagodhattunk. Fellépett Czipott Géza és Nyakó Júlia előadóművész, valamint a missziói központ által kiadott CD-jének anyagával Lázár Attila dalszerző-előadó. A fatemplom falain Götze Krisztina fotó- és Szécsi Magda festménykiállítása volt látható. Az ország minden szögletéből: Nyír­egyházától Pécsig, Győrtől Kiskőrösig, Nagytarcsától Békéscsabáig, valamint a főváros több gyülekezetéből érkezett résztvevőknek - a legfiatalabb hét hóna­Nyakó Júlia és Czipott Géza pos, a legidősebb nyolcvanhat éves volt - egyetlen feladatuk maradt, tanulva a hallottakból: családjukba, gyülekezetük­be, sőt minden rájuk bízott emberhez el­vinni és élni az evangéliumot, a Jézus Krisztuson keresztül meglátott isteni szeretetet. Azaz misszionáriusnak lenni, hiszen minden kereszténynek, aki nevé­hez híven Krisztust követő, ilyen külde­tése van. ■ Szegfű Katalin Nagy az Isten állatkertje ÉGTÁJOLÓ Furcsa tehenek bukkantak fel a főváros­ban ezen a nyáron. Alternatív művészek installációi a legkülönbözőbb képzettár­sításra alkalmas műanyag marhákat áb­rázolnak. Esztétikai értékükről inkább nem nyilatkoznék, de azt nem tagadom: az összesen ötvennégy alkotás között akad néhány kifejezetten szellemes áb­rázolás. Az immár világszerte elterjedt tehénparádé szervezői a nagyvárosok turistáinak kínálnak jópofa látványossá­got. Talán azt is sugallja ez, hogy a kor­társ művészet nemcsak múzeumokba zárva érvényesül, hanem a hétköznapok utcai környezetben is. New York, Stock­holm és Zürich után Budapestre is bevo­nult ez a műanyag tehéncsorda. A „cowparade” alighanem a nálunk is ismertté vált „lőve parade”-nek az uno­katestvére. Ez utóbbi esemény kereté­ben teherautók platóján, dübörgő zene kíséretében táncolnak és rángatóznak félmeztelen férfiak és nők. A még pro­vokatívabb „meleg büszkeség napja” eb­ben a rokoni viszonylatban talán csak másod- vagy harmadfokú unokatestvér- nek'számít. Ezek a sajátos parádék Nyu­gatról érkeznek hozzánk, a magunk ke­let-európai emlékezete viszont az úgy­nevezett katonai parádékat őrizte meg zsigereiben. Ha mindenképpen választa­ni kellene, akkor elfogadnám, hogy a lánctalpasok helyett inkább a technóze- ne dübörögjön. Transzvesztiták önma­gukat kellető riszálásától azért eltekinte­nék, ha lehet. Halkan megjegyzem, hogy a keleti és a nyugati eredetű parádéban közösnek tartom a diktatórikus eleme­ket. Az egyik kendőzetlen, a másik álcá­zott erőszakkal akarja szolgaságába haj­tani az embert. Mindkettő él az agymo­sás nemtelen eszközeivel. No, azért ne szaladjunk ilyen messze. Az egyértelműség kedvéért leírom: a te­hénparádét önmagában nem tartom ve­szedelmesnek. Ettől persze még nem kell ájult aléltsággal a kortárs művészet csúcsának nevezni a színes állatokat. El tudom képzelni, hogy egyik-másik ábrá­zolás mosolyt csal az arra járó arcára. Ez pedig, pestiesen mondva, „nem semmi”, ha például a mozgólépcsők mosolytalan tömegeire gondolunk. Az egész parádénak alighanem a Szent István-bazilika előtt kiállított mű­anyag négylábú és a körülötte zajló ese­ményfolyam jelentette a legnagyobb hírverést. Történt pedig, hogy az „Olva­dó jégkrém”-nek nevezett kék tehén Is­ten háza felé fordított fenekéből méretes pálcika lógott ki, „Don’t lick”, magyarul „Ne nyalj!” felirattal. A bazilika hívei és papjai ízléstelennek tartották ezt a meg­nyilvánulást, sérelmezvén, hogy az alko­tók - és főképpen a kiállítás rendezői - nem voltak tekintettel az egyház sajátos szempontjaira. Ezek között a vallásos­ság zavartalan megélésének jogát is em­lítették. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a kiállítást szeptemberig tervezik, augusztus 20-án pedig hagyományosan itt kerül sor a Szent István-napi körme­netre. Azt is szóvá tették, hogy a pályá­zati kiírás értelmében az installációk nem hordozhatnak politikai tartalmat, és nem sérthetnek vallási érzékenységet. Talán ezzel függ össze az a két tény, hogy a főváros nem engedélyezte vala­mely tehénnek a Parlament előtti elhe­lyezését, illetve hogy a zsidó hitközség sem járult hozzá egy ilyen állatábrázo­lásnak a Dohány utcai zsinagóga előtti elhelyezéséhez. Ám a katolikus egyház véleményét ki sem kérték. Sőt amikor a tiltakozó hangok megszólaltak, gőgös módon kioktatták az egyházat toleran­ciából. Az Élet és Irodalom publicistája ezekkel a szavakkal kommentálja azon egyházi vezető tiltakozását, akinek abla­kából a kék tehén pálcikás ülepére látni: „...mi más is volna az ő szemszögéből egy reklámtehén Isten háza előtt, mint provokatív; ez a dolga, ha nem egy anakronisztikus intézmény fizetett al­kalmazottja volna, hol másutt is találna munkát Isten kék ege alatt.” Számos to­vábbi írástudó köszörüli nyelvét az egy­házak maradiságán, művészetellenessé- gén és intoleranciáján. Ha az ember rá­kattint egy-egy internetes fórumra, ak­kor egészen intenzív tapasztalatokat szerezhet a társadalom egy jelentős ré­szének egyházakkal kapcsolatos ilyen vélekedéséről. A válaszlépés nem maradt el. A hiva­talos megnyilatkozások példamutatóan visszafogottak voltak, ám néhány ön­kéntes egy éjszaka pár száz méterrel odébb terelte a kék tehénkét, mégpedig a Deák tér mögötti térre, az egykori ba­zársor helyére. Újabban itt működik a Liberálisok Háza. A tehéncipelők sze­rint a jobb sorsra érdemes négylábú itt otthonosabban érzi magát, már csak azért is, mert még füvet is talál... Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy itt, az evangélikus templom közvetlen közelében mi, lutheránusok érezhet- nénk sértve magunkat. Mi azonban már edzettek vagyunk: az országgyűlési vá­lasztások előtti estéken és éjszakákon azt is el kellett viselnünk, hogy a fény­festés technikája segítségével szabad madarak röpdöstek templomunk falán. A gyülekezet lelkészeinek, sőt püspöké­nek tiltakozását pökhendiséggel és be nem tartott ígéretekkel hárították el a szervezők. Azt javaslom, mutassunk példát, és le­hetőleg ne konfrontálódjunk ilyen kér­désekben. Lépjünk kettőt hátra, és hagy­juk szóhoz jutni a főpolgármestert, aki fennhangon sérelmezi, hogy a politika beleszól művészeti kérdésekbe. Mondja ezt egy tetőtől talpig politikus. Annyit azért tegyünk szóvá, hogy ami ártalmat­lan jópofaságnak indult, abból ott és ak­kor ízléstelenség lett. Példának okáért Prágában is kiállítottak egy tehenet a dóm előtti főtéren, ám az, valóban szel­lemes módon, a toronyóra motívumait hordozta. A tények ilyen szikár közlésén túl azonban nem érdemes méltatlan vi­tákba bocsátkozni. A sas nem kapkod legyeket - talán teheneket sem. Túlzás volna egy (több?) szerencsétlen marha okán egyházellenes ármányról, sőt ke­resztényüldözésről beszélni. Már az ed­digiekből is kiderült: a szelektív toleran­cia bajnokai, mint egy falat kenyeret, úgy várják az érzékenységből fakadó túlreagálásokat. Ugyanis azonnal iga­zolva látják tézisüket: az egyházak tel­jességgel idegenek ettől a társadalomtól. Nem tudom, a kék tehén végleg elol­vad-e a kánikulában. Új és új ötletek bi­zonyára kerülnek majd a helyébe. Az egyházaknak meg kell tanulniuk méltó­sággal - az önbecsülés és a türelem e sa­játos együttesével - reagálni ezekre a je­lenségekre. E tanulási folyamatban arra is törekednünk kell, hogy ne engedjük magunkat jégre vinni. A kék tehenekkel kapcsolatos viták csapdáját az jelenti, hogy nem jöhetünk ki belőlük igazán jól. Ezzel szemben a magunk eszközei­vel próbálnunk kell tematizálni a közvé­leményt. Mit is mond az Úr a Jónás könyve zárá­saként? „..ne szánjam Ninivét, a nagy várost, a melyben több van tizenkétszer tízezer ember­nél, a kik nem tudnak különbséget tenni a jobb- és balkezük között, és barom is sok van?!" (Jón 4,11; Károli-fordítás) Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom