Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-05-14 / 20. szám
4 2oo6. május 14. KERESZTUTAK ‘Evangélikus ÉletS „Elfogadtál és elhívtál” Beszélgetés a Taizében örök fogadalmat tett András testvérrel Jövőorientált találkozás ► Mivel kiküldött tudósítóként, személyesen nem lehettem jelen, csupán az Evangélikus Életben is megjelent hírből értesültem arról, hogy Taizében, a Roger Schutz által 1940- ben alapított ökumenikus szerzetesközösség központjában a nagyszombat esti ima után ez alkalommal egyetlenként - és nem mellesleg az első magyarként - egy szerzetes örök fogadalmat tett. A világhálónak köszönhetően most olvasóink is megismerkedhetnek a huszonhét esztendős fiatalemberrel, aki a „Hogy szólíthatom?” kérdésre azonnal így válaszolt: „Most már csak András testvérnek...”- Az internetes útvonaltervező szerint a franciaországi Taizé 1811 kilométerre, azaz mintegy 19 órányi autóútra fekszik a magyar fővárostól. Önnek is ekkora távolságot kellett megtennie ahhoz, hogy eljusson ide?- Igen, Budapestről jöttem.- És lelki útjára melyik gyülekezetből indult?-A Farkasréti Mindenszentek Plébániáról.- Hogyan történt az elhívása?- Visszapillantva az életemre sok olyan apró dolgot fedezek föl, amely mind ide vezetett. Például mindig nagyon szerettem, ha együtt volt a családunk. Nehezen viseltem a hozzám közel álló emberek közti feloldhatatlannak tűnő feszültségeket. Az Istennel való közeli kapcsolat vágya is sokszor érezhetővé vált az életemben. így kerültem egy olyan közösségbe, amelynek lényege a közös imádság és a közösségi élet. Miután sok más fiatalhoz hasonlóan önkéntesként én is több hónapot eltöl- töttem Taizében, 2001-ben, a budapesti találkozó alkalmával nem volt kérdés, hogy az előkészületek alatt a szervezők rendelkezésére álljak. így belecsöppentem valamibe, amiről azt gondoltam, három-négy hónapig fog tartani. A végén, mikor már szinte mindent kigondoltam arról, hogy miként folytatom, jött a felismerés, hogy nekem Taizében a helyem. Minden előzetes „kigondolás” ellenére arra vágytam, hogy a taizéi templomban legyek. Bármennyire is meg tudtam magam győzni az ellenkezőjéről, Isten hívása „perzselő tűzzé vált szívemben”.- Mit gondol, Magyarországon vajon miért nem sikerült lelki otthonra találnia?- Nem tudom. Hat évvel ezelőtt én sem gondoltam volna, hogy így alakul az életem. Erre az útra nem azért kerültem, mert valami nem sikerült, vagy mert csalódtam volna valamiben vagy valakiben, sokkal inkább egyfajta megérzés, belső késztetés miatt vagyok itt. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nem én választottam ezt a közösséget, én csak válaszoltam egy hívásra... Paradox módon épp az erősítette meg bennem a hívás hitelességét, hogy eleinte nem akartam idejönni... Ezért lehettem bizonyos benne, hogy nem csak a saját elképzelésemet akarom megvalósítani. Később megértettem, hogy ez a hívás megfelel a szívemben lévő legmélyebb vágynak.- Hogyan élte meg az örök fogadalom letételét?- Az örök fogadalommal, azaz életre szóló elköteleződéssel egy korábban meghozott belső válaszom fejeződött ki. A közösség testvérei, a családom és más jelenlévők előtt kimondott „igen” ezt a már megkezdett utat tette még nyilvánvalóbbá, láthatóbbá. Nem kezdődött valami teljesen új az életemben, viszont ennek a kezdeti, belső válaszomnak a hangos kimondása új lendületet, örömet és könnyebbséget adott és ad.- Legközelebbi hozzátartozóinak, barátainak nem lehetett könnyű elfogadniuk, hogy nem „csupán” szerzetes lesz, hanem tőlük távol, egy idegen országban fog élni.- A kezdeti meglepetés ellenére a családom örül, hogy itt vagyok. Húsvétkor rajtuk kívül sok barátom is itt volt, és úgy érzem, hogy miután megtapasztalhatták hivatásunk lényegét, ők is bizalommal vannak az iránt, amit megélünk.- Ezután mindig Burgundiában fog élni, vagy elküldik néha Franciaországon belül máshová, esetleg idegen földre is?- A száz testvér közül körülbelül hetven tartózkodik itt. A többiek más földrészeken élnek, általában közel a szegényekhez. A különböző találkozók is alkalmat adnak arra, hogy megismerhessük, hogyan élnek másutt a keresztények. Az év végén Zágrábban lesz egy ilyen találkozó, amelyre szinte az összes Taizében élő testvér ellátogat.- Taizébe érkezését követően mennyi ideig volt novícius?- Magunk között nem szoktunk novi- ciátusról beszélni. Csak akkor használjuk ezt a fogalmat, ha másoknak esetleg „hivatalosan" kell körülírnunk ezt az időszakot... Általában „fiatal testvéreket” mondunk. Az Isten.hívására adott végleges válasz kimondásához szükséges érési idő nincs előre megszabva, de háromnégy évnél nem szokott kevesebb lenni. Én 2003 óta vagyok a közösségben.- Beszélgetésünk elején említette, hogy nem tanult teológiát. Ezt a „hiányosságot" most minden bizonnyal be kellett pótolnia...- A fiatal testvérek év közben egyfajta tanulmányi képzésen vesznek részt, amelynek középpontjában a keresztény hit legfontosabb elemei állnak: sok bibliai olvasmány, az egyházatyák írásai, egyháztörténelem...- Hogyan telik egy napja?- Hétköznapjainknak a háromszori közös imádság ad keretet. Reggel, délben és este gyűlünk össze a templomban a Taizében tartózkodó sok fiatallal együtt, akiknek a többsége egy-egy hetet tölt itt. A húsvéti és a nyári hetekben különösen meghatározó a jelenlétük, ilyenkor négyötezren is lehetnek egyszerre. Jelenleg napközben a „fogadáson" dolgozom, mellette kisebb gyakorlati feladatokat is végzek. A közösségben többfajta műhelyt - nyomdát, fazekas- és zománcműhelyt - működtetünk, amelyek a megélhetésünkhöz szükségesek, ugyanis a közösség saját részére nem fogad el adományt.- Szavaiból az tűnik ki, hogy jól érzi magát, sikerült beilleszkednie.- Úgy érzem, a helyemen vagyok. Közösségünk a testvéri szeretet jele szeretne lenni az egyházban. Arra vagyunk hivatottak, hogy megvalósítsuk a közösség példázatát. Több mint huszonöt országból érkeztünk, más-más kultúrkörből, különböző felekezetekből. Ebben a nagy változatosságban csak úgy tudunk együtt maradni, ha tudjuk, hogy melyek azok a legfontosabb dolgok, amelyek életre szólóan összetartanak bennünket. Közös életünkben elengedhetetlen az a törekvés, hogy kölcsönösen felülemelkedjünk saját hibáinkon és a másokéin.-És ez elegendő is ahhoz, hogy harmonikusan tudjon működni ez az eltérő nyelvi, kulturális és felekezeti hátterű, katolikusokból, protestánsokból, ortodoxokból álló ökumenikus közösség?- Csak azzal a tudattal tudunk együtt maradni, hogy hisszük: az egyház egy. A történelem során voltak „balesetek”, meg nem értések, de kell lennie egy olyan szűk ösvénynek, amelyen járva mégiscsak kézzelfoghatóvá válhat az Isten tervében létező egység. Létezésünkkel ennek szeretnénk apró jelei lenni. Ökumenizmus helyett talán könnyebb kiengesztelődésről beszélni, ennek viszont egyenes következménye a keresztények közti egység helyreállítása. Számomra ennek az első lépcsője a közös ima, amikor mindannyian egy irányba, Krisztusra tekintünk. ■ Gazdag Zsuzsanna Az elmúlt nyári, Prágában tartott középeurópai egyházi találkozó után a Cseh Testvérek közösségéből és a bajor evangélikus egyházból érkeztek résztvevők a németországi Bad Alexandersbadban május 5. és 7. között tartott konferenciára. A kétnapos program - különböző műfajokban - a reménységről szólt. A nehezen lefordítható konferenciamottót a magam számára így fogalmaztam meg: „...hogy a reménység testet öltsön”. Az eredetileg cseh-német találkozóra lengyel, szlovák és osztrák testvérek mellett három magyar evangélikust is meghívtak előadóként. D. Szebik Imre nyugalmazott püspök igehirdetéssel szolgált, és részt vett a találkozót összegző pódiumbeszélgetésben. Prédikációjában a lelki ajándékokról és a Lélek egységéről szólt. Sólyom Anikó, a Ritka ajándék, amikor szinte egyidejűleg élhetünk meg azonos irányba mutató, lelkünket felemelő élményeket. Ezt hozta meg számomra az elmúlt hét, amikor először részt vehettem a Magyar Evangélikus Konferenciát jogilag, szervezetileg is létrehozó bizottság ülésén - erről lapunk 3. oldalán található híradás -, majd a hét végén Szabadkán lehettem, ahol az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Délvidéki Köre tartotta első konferenciáját. Nem mintha korábban bizonytalan lettem volna abban, hogy jó ez az út; de ez az egybeesés is erőteljesen jelezte, milyen hangsúlyt kapnak - kell, hogy kapjanak - a jövőben a magyar-magyar evangélikus, protestáns, egyházi, nyelvi, kulturális stb. kapcsolatok. Az 1969-ben megalakult, bázeli illetőségű, Svájcban bejegyzett EPMSZ tevékenységének súlypontja a rendszerváltozás óta fokozatosan áttevődött az anyaországra, illetve a Kárpát-medencére. Ennek szervezeti megnyilvánulása az 1996-ban alakult magyarországi egyesület, majd a szintén évek óta működő, nemrég ugyancsak szervezeti formát öltött Erdélyi Kör. Most zászlót bontott a Délvidéki Kör, és valószínűleg - a május 21. és 27. között Rimaszombatban sorra kerülő akadémiai hét által is katalizálva - küszöbön áll a Felvidéki Kör megszer- veződése. A cél jól meghatározható: egyházközeli egyesületként ápolni az adott régióban a magyar kultúrát, annak a nyitott, toleráns, befogadó, a szó eredeti, nemes értelmében liberális szellemiségnek a talaján, mely oly sok értéket hozott létre az elmúlt, nem könnyű évtizedekben. Erről tanúskodnak az évente mennybemenetel ünnepének a hetében sorra kerülő konferenciák résztvevői és a Könyvbarátok Körének a tagjai. Az EPMSZ az általa kiadott több mint száz kötet - többek között a Bibó-életmű és az Ordass-könyvek - révén a legjelentősebb nyugat-európai magyar kiadónak tekinthető. Az árhullám magyarországi levonulása után a romániai területeken még mindig árvízi vészhelyzet van. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet a dél-romániai súlyos árvízi helyzetet értékelve úgy döntött, hogy segélycsomagokkal támogatja a Dőlj megyéből kitelepített árvíz- károsultakat. A szervezet munkatársai a helyszínen végzett felmérések alapján állítják össze a segélycsomagokat. Pillanatnyilag - a járványok és fertőzések elkerülése érdekében - személyes tisztálkodószerekre van a legnagyobb szükség a térségben. A hatszáz családi csomagból álló szállítmányt május 10-én osztották szét a munkatársak a leginkább károsult települések károsultjai között. A segélyprogram értéke kétmillió forint; ez a segélyszervezet e célra elkülönített tartalékkeretéből kerül felhasználásra. Mint ismeretes, a MOSZ az elmúlt hetekben számos magyarországi és délviBudapest-Deák Téri Evangélikus Gimnázium tanára egyházunk iskolarendszeréről és a vele kapcsolatos feladatokról beszélt. A reményekről szólva elmondta, hogy nehézségek közepette is bízhatunk az iskoláinkat szerető diákokban, szülőkben, az elhivatott tanárokban, áldozatkész gyülekezetekben. Reménységünk alapja elsősorban mégis abban van, hogy az egyházi iskolák lényegét nem az anyagi lehetőségek határozzák meg, hanem az Istentől kapott megbízatás. E sorok írója azt a feladatot kapta, hogy az egyházak nyilvánosság előtt való megjelenéséről és az egyházi médiamunkáról szóljon. Nem festett rózsaszín képet a valóságról. Bemutatta, milyen nehézségeket jelent a nem egyházbarát magyar médiavilágban hírt adni a Minden körnek feladata - saját programja mellett - a kapcsolattartás, amely alapvetően abban nyilvánul meg, hogy részt veszünk egymás alkalmain. így mentünk nagy örömmel Szabadkára, és regisztrálhattuk hasonló jó érzéssel, hogy a spiritualitás igénye, a hitbeli közösség meghatározó. A kör elnöke, megszervezője, házigazdánk, dr. Bordás László köszöntő szavai után péntek délután Orosz Attila verbászi református lelkipásztornak a 133. zsoltár alapján tartott áhítatával kezdődött a konferencia. Vasárnap délelőtt pedig az evangélikus istentisztelet szolgált a tanácskozás záróalkalmául; ezen Dolinszky Árpád szuperintendens hirdette az igét. Közben a szabadegyetem legjobb hagyományait idézően zömmel a főtémáról hallgattunk előadásokat, illetve ke- rekasztal-beszélgetéseket: A szecesszió Szabadkán - avagy hogyan lehetne Szabadkát az európai szecesszió fővárosává tenni? Jó ötletnek bizonyult, hogy az alaphangot a magyarországi egyesület elnökségi tagjának, Kőszegi Ábel szerkesztőnek az előadása adta meg, Szabadka egy kívülálló szemével címmel. A vállaltan provokatív referátum, mely Szabadka kallódó értékeit és lehetőségeit taglalta, becsületükre legyen mondva, nem elutasítást, hanem együttgondolkodást váltott ki a jelen levő kiváló szakemberekből. Bár a szombat délelőtti sétán közvetlenül is meggyőződhettünk több épület - például a világörökség részét képező zsinagóga, a Reichle-palota, a Városháza - szépségéről, sokat jelentett Siflis Zoltán dokumentumfilmjének (A szecessziós Szabadka) a megtekintése; így átfogó képet kaphattunk a város műemlékeiről. Az ezt követő beszélgetés nyomán, melyben a film alkotóján kívül Ninkov Kovacev Olga művészettörténész és Szabó Zsombor városi főépítész vett részt, tájékozódhattunk a múltról és a jelen feladatairól, lehetőségeiről, a reményekről egyaránt. Az is kiderült, hogy bár talán létezik, mégis hiányzik Szabadkán az az érteldéki településen vitt az árvízkárosult családoknak összesen tízmillió forintot meghaladó értékben segélycsomagokat. A Magyar Ökumenikus Segélyszervekereszténység szolgálatáról, küldetéséről. Mégis, korlátok közé szorítva is van út és mód, amelynek segítségével el kell jutnunk az emberekhez egyházon kívül és belül. Az előadás központi témája azonban ez volt: nem magunk akarunk kilépni a nyilvánosság elé, s végképp nem magunkat akarjuk hirdetni. A médiumokban való megjelenés - akár írott, akár elektronikus médiumról van szó - az evangélium hirdetésének egyik módja. Erre pedig mandátumunk van attól, aki ezt az örömhírt életével és halálával emberközelbe hozta. A találkozó ismét jelzés akart lenni arról, hogy a közép-európai egyházak összetartoznak, egymásért felelősséget hordoznak, s van közös mondanivalójuk egész Európa és a világ számára. ■ Hafenscher Károly (ifj.) miség, mely hátteret, egyben nyomaté- kot adna a jó törekvéseknek. Az összefogás is lehetséges, ezt példázta, hogy a hétvégét együtt szervezte a Délvidéki Kör a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséggel, melynek főtitkára, dr. Szöl- lősy Vágó László nemcsak a városnéző sétát vezette szakszerűen és jó humorral, hanem mint a Ballangó együttes lelke az esti kulturális programról is gondoskodott. Dalok és versek a magyar nép zivataros évszázadából - e címet viselte az együttes zenés irodalmi műsora. Nagy sikere volt a napokban hetven- ötödik születésnapját ünneplő művészettörténész, Duránci Béla könyvbemutatójának. A kötet A vajdasági építészeti szecesszió címmel látott napvilágot. A témával fél évszázada foglalkozó szerző lebilincselően szólt arról, hogy a 19. század végén, a 20. század első évtizedeiben áttört művészeti irányzat miként részesült hivatalos elutasításban, majd hogyan érvényesült. Ehhez szóltak hozzá az alkalomra Erdélyből érkezettek, képekkel is illusztrálva a nagyváradi szecesszióról adott ismertetést. Magam azt a feladatot kaptam, hogy Mi a Szabadegyetem, és mi lenne az értelme a regionális szerveződésnek? címmel tartsak előadást. A vasárnapi istentiszteleten keresztelőre is sor került, és a liturgiával szolgáló Dolinszky Gábor evangélikus lelkész szépen szólt anyák napjáról. Ezt követően megcsodáltuk a templom oltárát és szószékét, melyeket a 19. században a gyülekezet első missziói lelkésze, Körösi Emil faragott műbútorasztalos sógora segítségével. Majd osztoztunk a helyi gyülekezet örömében: mint meggyőződhettünk róla, befejezéséhez közeledik a templomhoz csatlakozó gyülekezeti ház felújítása, bővítése. A sok szenvedést hozó elmúlt évek után reményt keltőén alakul a Vajdaságban a magyar evangélikus élet is. A mi felelősségünk is ez, és mi is épülhetünk vajdasági testvéreink hite által. ■ Frenkl Róbert zet továbbra is fogad pénzbeli támogatásokat árvízi munkájának támogatására a 11705008-20464565-ÖS adományszámla- számon „Árvíz 2006” megjelöléssel. Hitbeli közösségben Dél-Romániában is segít a MOSZ
