Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-04-30 / 18. szám
‘Evangélikus Éltó KULTÚRKÖRÖK 2006. április 30. 5 Arannyal és égi kékkel Beszélgetés Szalai Katalin kódexíróval A MAGYAR ÖRÖKSÉG DÍJJAL KITÜNTETETT Evangélium Színház ► Boltíves, pókhálós vén terein zugában asztala fölé hajoló szerzetesként ábrázolta a kódexmásolót Arany és kék szavakkal című versében Dsida Jenő. Azt hinné az ember, hogy a Gutenberg-galaxis beköszöntével leáldozott a kódexírók kora. Valójában azonban nem csak a középkorban „működtek” kódexírók: a míves kézírásnak még ma is akadnak mesterei. Magyarországon is. Egyikük Szalai Katalin, akinek legutóbb Várpalotán, a Helyőrségi Művelődési Otthonban nyílt kiállítása.- Hogyan válik valaki kódexíróvá a 21. században?- Végzettségem szerint grafikus vagyok. Kódexíróvá úgy tíz évvel ezelőtt - tehát még a múlt században - avanzsáltam, amikor egy újsághirdetésben a főváros emlékkönyvének, azaz Budapest Aranykönyvének megírásához kerestek embereket. Szerettem volna kipróbálni magam ezen a területen. Kíváncsi voltam, miként lehet elkészíteni a település és a nagyobb cégek történetét ismertető kiadványt - a megrendelő kívánsága szerint - a kódexek stílusában, de mégis mai, modern formában. Annyira megkedveltem ezt a munkát, hogy a megbízás teljesítése után úgy döntöttem, továbbra is kódexíróként és oklevélgrafikusként szeretnék dolgozni.- Ha jól tudom, a középkori szerzetesek gyakorlatában azért különvált a kódexírók és a kódexmásolók köre. Só't megint csak más díszítette a szöveget. Hogyan kell elképzelni egy 21. századi kódexíró mindennapjait? Ön is javarészt másol?- Várostörténeti dokumentumoknál valóban másolok, például régi képet vagy pecsétet. A szöveget mindig történészektől kapom, de a díszítéseknél az is előfordul, hogy én búvárkodom könyvtárakban, levéltárakban, keresve munkámhoz az anyagot. Ezeket azután különböző technikákkal lerajzolom, lefestem. Általában akvarellel dolgozom. Munkám részben mechanikus tevékenység, másfelől viszont kifejezetten művészi alkotási folyamat, hiszen az alkotásaimban természetesen én magam is „benne vagyok". Az emléklapok díszítésénél előszeretettel alkalmazom a szecessziós stílust. A díszes kezdőbetűk, az iniciálék szín- és stílusvilága is az én ízlésemet tükrözi - csakúgy, mint az oklevelek, emléklapok, meghívók, családfák, amelyeket szintén készítek.- Milyen eszközök veszik körül ott, ahol nap mint nap dolgozik?- A műhelyemben vágott hegyű tollak, saját készítésű ecsetek és különböző színű festékek sorakoznak az asztalon. Ezenkívül kézzel merített papírra van még szükségem.- És gondolom, olyan segítőkre is, akik benéznek Önhöz, és a keze alá dolgoznak, ha kell...- Általában egyedül vagyok. Részfeladatokra kapok segítséget, ám mindent nem tudok megtanítani, mert ez a tevékenység nagyon összetett tudást igényel: a történelem és az irodalom ismeretét, magas szintű festeni és rajzolni tudást, jó kalligráfiái képességet. Odafigyelést, türelmet. Nem őrzök titkokat. Tisztában vagyok azzal, hogy csak azok tudják megtanítani a fortélyokat, akik a kódexírást művelik is, hiszen az ehhez szükséges ismereteket napjainkban iskolai keretek között nem lehet elsajátítani. Egyébként ha felkérnének rá, én boldogan oktatnék...- Ön szerint - akár e cikk elolvasása után - akadhat olyasvalaki, aki szívesen lenne kódexíró. Kétségkívül különleges ez a szakma, és különlegesen szépek a „végtermékei", de - legyünk őszinték - a digitális nyomdatechnika korában azért kissé anakronisztikus is. Meg aztán bizonnyal létezik ennek a munkának eddig még nem említett árnyoldala is.- Valóban nem hallgathatjuk el, hogy szépsége mellett - mint mindennek - a kódexírásnak is megvan a maga nehézsége, sőt veszélye: nagymértékben rontja a látást. Egy idős kódexíróról, Baja Béláról hallottam, hogy ő meg is vakult. A Bibliát másolta, de a szeme világának elvesztése miatt nem készült el vállalkozásával.- Nem gondolt arra, hogy folytassa az őfélbemaradt munkáját?- Látja, ez eddig még nem jutott eszembe, talán mert - bár meg vagyok keresztelve - nem vagyok rendszeres bibliaolvasó. Mindenesetre érdekes feladat lenne... Az egyházak részéről egyébként ritkán kapok megbízást, bár éppen most egy katolikus hívő velem készíttette el a temploma történetét; ezt adományként ajánlotta fel plébániájának. De ha már szóba került, hadd mondjam el: örömmel venném, ha evangélikusok is megkeresnének - teszem azt gyülekezeti évfordulók, lelkészek nyugalomba vonulása okán vagy bármilyen egyéb alkalomból. „Kedvcsinálónak" jöjjenek el a kiállításomra, és látogassák meg a honlapomat a http://members. chello.hu/tocska/kodex/ címen.- Akik nem érik be a virtuális tárlattal, azok legközelebb mikor és hol tekinthetik meg közelebbről a munkáit?- A Szent László-napi ünnepek alkalmából nyílik egy tárlatom Szekszárdon június 23-án. Szeretettel várom rá az Evangélikus Élet olvasóit. ■ Gazdag Zsuzsanna A „nagybányai” Ziffer Sándor DUNA PALOTA Budapest V., Zrínyi u. 5. 2006. május 5-én, pénteken este 7 órakor bemutatja Hubay Miklós Egy faun éjszakája, avagy Hová lett a Rózsa Lelke? című tragédiáját két részben. Rendező: Udvaros Béla TOVÁBBI ELŐADÁSOK: május 7., 28. (vasárnap) - délután négy óra; május 13., 20., 27. (szombat) - délután 3 óra; június 4., pünkösdvasárnap - este 7 óra; június 5., pünkösdhétfő - délután 3 óra. Jegyárusítás mindennap az 1/250-5338-as telefonszámon, és kivételesen május 2-től hétfő, szerda, péntek délután 14-18 óra között a Duna Palota portáján (telefonszám: 1/235-5500). Helyárak: 1800,1400,1200 forint. Új tagokat vár a Glory Hope Másfél évvel ezelőtt alakult meg nagymányoki és váraljai evangélikus fiatalok közreműködésével a Glory Hope (Dicső Remény) gospelkórus. A vegyes karban jelenleg összesen tizenhatan énekelnek három szólamban (alt, szoprán, tenor), gitár-1 és orgonakísérettel. A kórus vezetője, LencznéV. Judit (a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégiumban) várja a dalolni szerető fiatalok jelentkezését. A kórust rendszeresen hívják fellépni templomi programokra, istentiszteletekre, sőt már esküvőn is közreműködtek. Repertoárjukon evangélikus egyházi énekek, illetve gospelek, spirituálék szerepelnek. Máté Réka felvétele a nagymányoki evangélikus templomban készült a húsvéti istentiszteleten Oltárfosztás Csillaghegyen Az evangélikus festőegyéniség 1880. május 3-án született Egerben, az Újvilág utcában. Az otthoni környezet fájdalmas nyomokat hagy benne, melyek - testi fogyatékossága miatt és az állandó fenyítések hatására - egész életére meghatározó jellegűvé válnak. Emiatt lesz zárkózottá, gyanakvóvá, magányossá. Művészettörténésznek készül, Hollósy Simon jeles festőművésznél tanul Münchenben. Lelkesedik a korabeli francia művészetért. Egy alkalommal Hollósy magával viszi szülővárosába, Nagybányára. Egy nyarat szándékozott csupán eltölteni a városban, de ott maradt .egy életen át. A kezdeti években mindenáron el akar jutni Párizsba, hogy megismerje a művészet új irányzatait, saját szemével lássa és maga ítélje meg az alkotásokat. Ezért képeit elkótyavetyéli, és kevés pénzzel a zsebében Budapestre, majd innen egyik festő barátjával a francia fővárosba utazik. Az álomszerűén szép bretagne-i napok szakadatlan munkában telnek. 1907 tavaszán tér vissza Nagybányára. Itt éri az első nagy világégés. A háború idején tovább módosul művészete. „Dekoratív impresszionizmus” vagy „stilizált naturalizmus” helyett a természeti jelenségeket nagy színfelületekbe összegzi mind a tájképeken, mind pedig az alakos kompozíciókban. A térformák teljes súlyt kapnak. A harmadik kiterjedést csaknem mértani pontossággal támasztja alá szabatosan elhatárolt színfelületekkel. Többévi kényszerű távoliét után, 1918 őszén Ziffer Sándor visszatér Nagybányára, amelyet 1906-tól otthonának tekint s aztán nem hagy el haláláig... Gazdag és kivételesen termékeny évek következnek. Fest, kiállít, tanít, tárlatokat látogat. 1929 telén Hamburgban nyílik kiállítása. Művészi hitvallása a francia posztimpresszionizmusra utaló színekben mutatkozik meg. „Művei színekben sajátosan magyar jellegűek, a kemény vonalvezetés azonban külső behatásra vall. Festői kifejezésben őszi tájai a legár- nyaltabbak, amelyek az otthoni sajátos színvilágot is a legerőteljesebben érzékeltetik...” - írta a művész alkotásairól egy németországi lap munkatársa. 1930 őszén Ziffer Sándor kiállítását Kassa város múzeuma rendezi meg. A múzeum megvásárolja a festő egyik alkotását. Mikor Ziffer a háború végeztével visszatér Nagybányára, harmincnyolc éves, kialakult stílusú művész másfél évtizedes munkássággal a háta mögött. Mindent végigpróbált, amit maga körül látott, aminek újdonságízét, zamatát megkóstolta, s amire festői adottságai folytán ösztönösen ráérzett. A következő évtizedben, a húszas évek expresszionisztikus szakasza után Ziffer a kubizmus felé igazodik, hogy a valóság új rendjét vigye vászonra. A negyvenes éveket kedvezőtlen körülmények között vészeli át a már hetvenedik életévébe lépő művész. A háború idején és egy ideig még azután is mellőzik hol ilyen, hol olyan indokok alapján, s nemegyszer a kiállításokról is kirekesztik munkáit. 1940 körül kiváló alkotások egész sorát festi. Ahogy az előző években a tájelemek térbeli hatását hangsúlyozta, úgy csendéletein is a testek domborúságát, tömegét emeli ki ésszerű következetességgel. A tárgyakat felülnézet- ből ábrázolja. Rálátásos képszerkesztése folytán a háttér síkja emelkedik, térbeli mélysége csökken, s mintegy közelebb hozza az előtérben álló tárgyakat. Utolsó éveiben Ziffer már többnyire a háza mögött levő kertben fest, az öregek jellegzetes, türelmetlen nagyvonalúságával. Mint már említettük, fiatalon került Nagybányára, Németh László szülővárosába. Személye mintegy hozzátapadt a városhoz, hiszen ott élt huszonhat éves korától haláláig, összesen ötvenhat éven át. Több mint fél évszázadon át festette a város arculatát több mint félezer műalkotásban. „Nagybányaiságát, a festővároshoz fűződő ragaszkodó szeretetét, illetve ennek magas szintű művészi kikristályosodását külön ki kell emelnünk.” (Borghida István) Mert ebből nem néhány műalkotás jött létre - mint annyi más művésznél hanem sokkal több: egy életmű. Ziffer egész munkásságát áthatja a bányaváros légköre, kobaltkék ege, fényei és fellegei, fái, házai, a dombok és a vizek. A bányai művészek közül nagyon kevesen adták vissza a város művészileg átfogalmazott, átlé- nyegített arculatát oly teljesen s oly magas fokon, mint ő. ■ Salló László Egy néprajzkutató számára igazi csemege, ha megfigyelheti egy szokás létrejöttét, majd későbbi alakulását. Főleg, ha a kutató vallási néprajzzal foglalkozik, és éppen egy evangélikus gyülekezetről van szó. Az élet úgy hozta, hogy korábban sohasem tudtam részt venni a nagycsütörtöki istentiszteleten. Bár a munka miatt az idén is kétséges volt, hogy sikerül-e, mégis időben kiértem Békásmegyerre. A gyülekezet néhány tagjához hasonlóan én sem tudtam, hogy nem egy szokványos vesperának leszek a részese. Igaz, még oly sok év után is lép- ten-nyomon szembesülök azzal, hogy az erdélyi kötött liturgikus rendhez képest a magyarországi liturgia sokféleségéből kiindulva aligha beszélhetünk szokványosságról. A párhuzamok természetesen végigkísértek. No de következzen minden szép sorjában. Az istentisztelet kezdetén a templom oltára csupasz volt. Aztán a gyülekezet tagjai sorra „megterítettek”. Helyére került a terítő (vagy ezúttal a vacsora abrosza?), a Biblia, a gyertyatartók, majd az úrvacsora kellékei. Mint később kiderült, ez alkalommal a bibliai hagyománynak megfelelően az úrvacsora kenyere kovásztalan volt: ostya helyett pászka. Az istentisztelet végeztével a kellékek „eltűntek” az oltárról, csak a két gyertyatartó maradt ott keresztbe fektetve. Ott állt az oltár ismét csupaszon, megfosztottan. A lelkész felesége, Muntág Ildikó szerint néhány évvel korábban ijj. Hafenscher Károly zárta azzal a nagycsütörtöki istentiszteletet, hogy összepakolta az oltáron lévő tárgyakat, és kiment a templomból. A gyülekezet akkor nem értette, ma pedig - úgy tűnik - mégis hagyományt teremt belőle, gazdagítva evangélikus gyakorlatunkat (annak ellenére, hogy eredetileg katolikus szokásként könyveljük el az oltárfosztást). Természetesen felsejlett előttem a régebbi építésű templomok képe, ahol az oltárfosztás véghezvitele nem lenne olyan egyszerű. Vagy mit szólnának hozzá a hagyo- mányőrzőbb, falusi gyülekezetek? Hiszen az 1990-es években Erdélyben, az apácai gyülekezetben is megpróbálta a lelkész bevezetni a nagypénteki kereszthordozást. Néhány gyülekezeti tag elfogadta a változtatást, néhány támogatta ugyan, de nem vett részt benne, a többség azonban idegenkedve figyelte. Nemhogy a szokás nem honosodott meg, de a lelkész sem tagja már a gyülekezetnek, sőt még az egyháznak sem. Az egyházi levéltárak iratanyaga mégis azt mutatja, hogy egy-egy gyülekezeti szokás helyi kezdeményezés nyomán jött létre. Néha ezt presbitériumi ülésen meg is erősítették és jegyzőkönyvbe vették. A ma évszázadosnak tűnő hagyományokról kiderülhet tehát, hogy alig egy-két emberöltővel előttünk keletkeztek, de a közösség elfogadta őket, alakított rajtuk, néhol még legendát is körített hozzájuk. Tehát egyházi szokásaink alakulása semmiben sem különbözik a néphagyományokétól, ezzel is aláhúzva azt a tényt, hogy egy faluban nem léteznek csak népszokások vagy csak egyházi szolgálatok. A kettő szorosan összefügg egymással, és kölcsönhatások eredményeként alakul: az egyház ugyanúgy beleszólt a falu életébe, mint ahogy a gyülekezeti tagok is alakították - vagy alakítják ma is - az egyházi szertartások menetét. A lényeg mindenféleképpen a közösség megléte, s ezt mi sem bizonyítja jobban a csillaghegyi gyülekezet esetében, mint hogy az együtt maradó tagok számára a szent tradíciókat istentisztelet után profán szokások váltják fel a gyülekezeti teremben. ■ Veres Emese-Gyöngyvér
