Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-04-09 / 15. szám
‘Evangélikus ÉletS KERESZTUTAK 2006. április 16. !► 11 Egyház és pár(t)beszéd Ártatlanságkomplexus Vitaesttel kezdődött az idei Protestáns tavasz ► A parlamenti pártok egyházpolitikai koncepcióiról beszélgetett egymással dr. Gulyás Kálmán címzetes egyházügyi államtitkár az MSZP, valamint Balog Zoltán református lelkész a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség és Székelyné Gyökössy Dóra az MDF képviseletében. Az április 3-án tartott vitaest helyszíne a budapesti Németajkú Ev.-Református Egyházközség Hold utcai temploma volt. A Protestáns tavasz elnevezésű rendezvénysorozat nyitányán részt vett Blanckenstein Miklós, az Esztergomi Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézet rektora és Simonfi Sándor református esperes is. A disputát Ablonczy Bálint újságíró vezette. Jóllehet a nagyobbik kormánypárt választási programjában csupán néhány mondat érint egyházakkal kapcsolatos kérdéseket, ennek ellenére - vagy tán éppen ezért - élénk beszélgetés alakult ki a meghívott vendégek között. A másfél órás eszmecserén - melynek során leginkább az MSZP és a Fidesz véleménye ütközött - az egyes pártok konkrét programpontjain kívül egyebek mellett a finanszírozás, valamint az egyház és a (párt)politika kérdése került szóba. Dr. Gulyás Kálmán felszólalásában azt emelte ki, hogy pártja elismeri mind a történelmi, mind a kilencvenes években alakult újabb egyházakat, tiszteletben tartja az állam és egyház közti szerződéseket. A többi vitapartnerhez hasonlóan ő is egyetértett azzal, hogy a finanszírozás kérdését át kell gondolni. A szerződésekről szóló megállapítás igazságtartalmát Balog Zoltán kétségbe vonta. Olyan, félre nem érthető, félre nem magyarázható egyházpolitikai programra lenne szükség - mondotta -, amely rögzíti, hogy az egyházak közösségteremtő, illetve -megőrző intézmények. Nélkülük a nemzet nem tudna jól működni. Támogatni kell őket, és nem veszélyforrást látni bennük - húzta alá. Az egyház és a politika viszonyát illetően a beszélgetőpartnerek annak a véleményüknek adtak hangot, hogy nem jó, ha valamely felekezet vagy vezetője látványosan kötődik egy adott párthoz. Ugyanakkor kívánatos - hangzott el -, hogy egy-egy konkrét társadalmi kérdéssel kapcsolatban az egyház is fogalmazza meg álláspontját. ■ G. Zs. SS8*»S8SB«S8S8 —Wli— A rendszerváltás „titkos” története, avagy elmélkedés az első {kampány)csendes napon Mikor a választási fordulókat megelőző napon a parlamenti mandátumokért tülekedő pártok kampányzaja hirtelen abbamarad, és töprengve keressük a „merre tovább, mi miért?” kérdéseire a választ, elsőként közösen megélt történelmünk kulcseseménye, a(z úgynevezett) rendszerváltás jut eszünkbe. Merre van az út? Hol az igazság? Ne tessék attól tartani, hogy ismerem a „titkot”. Csak azt sejtem, hogy a „hivatalos verzió” egyre inkább tarthatatlan. Komoly politológiai, közgazdászi, közírói erőfeszítések történnek, hogy megfejtsék annak a helyzetnek a lényegét, amelyben élünk. A rendszerváltás fedőnevű kísérletét, melynek nemcsak szemlélői, de részesei - és ha nem vigyázunk, kárvallottjai - is vagyunk. A helyzet nehezen áttekinthető: a nyilvánosan hozzáférhető információkon kívül szükség van egy adag „valóságérzékre” is. Ám az ezeken át leszűrhető kép is töredékes, elmosódó árnyakat, homályos körvonalakat fog adni, korántsem lehet „hirtelen megvilágosodásban” bízni. Csak a bizonytalanság a biztos - lehetne mondani. Azt mindenesetre tényként és adottságként kell elfogadnunk, hogy a rendszerváltás „hivatalos tálalása” és a tapasztalt valóság között szakadék tátong. Talán valakik valahol nem is akarják, hogy tisztán lássuk a folyamatokat? Volnának, akik szilárdan őrzik a titkot, de még a velük szemben álló „titoksejtők” is tartanának a közvélemény felvilágosításától, mondván: az igazság napvilágra hozatalának beláthatatlan következményei lehetnek? Vagy inkább objektív okai vannak, hogy nem látunk át a dolgokon? Kétségtelen, hogy a nyugati politológiai szakirodalom kezdettől hangsúlyozza, hogy a kelet-európai rendszerváltás előzmények nélküli, valójában sem Keleten, sem Nyugaton nem voltak rá felkészülve. Talán mindegyikben van igazság. Felmerülhet persze, hogy egyáltalán miért „kínozzuk” magunkat olyan kérdésekkel, amelyekre a választ talán jobb nem is tudni. Nos, azért, mert a tisztánlátásra való törekvés a nyomorúságunkból való kilábalásnak az egyik legfontosabb feltétele. Minden megváltozott, hogy semmi ne változzon meg A magyarországi rendszerváltásnak persze van történelmi előzménye. A magyar társadalom 1989-ben nem „nulláról indult”. Miért van például az, hogy a volt demokratikus ellenzék és a pártállam utódai olyan békésen és oly nagy egyetértésben kormányozgatják hazánk sorsát? (Mi is van a Csurka által találóan „apák és fiúk”-nak nevezett jelenség mögött?) A hetvenes-nyolcvanas években az eliten belül is megindult a gondolkodás, a helyezkedés. Az 1968-as prágai tavasz, majd az 1980-81-es lengyelországi események, a Szolidaritás mozgalom megfojtása egyértelművé tették, hogy a rendszer nem reformálható, de nem is tartható fenn. Valamilyen „rendszerváltásféle” kezdett a levegőben lógni - mondhatnánk, ha ez nem volna képzavar. A felszínen a nyugati kapitalizmus felé tett óvatos sasszékat érzékelt a közvélemény, a Világbankhoz való csatlakozást, de ugyanakkor tudomást szerezhetett az adósságcsapdáról, és tapasztalta az életszínvonal csökkenését is. Ezt elfedte a Nyugat által követelt nyitás; minden évben egy-két fokozattal enyhült a pártállami elnyomás. Az anyagi gondokat így jótékonyan eltakarhatta a fokozatos reform érzete. Az évtizedekig uralkodó szovjet pártfőtitkár, Brezsnyev utódai rövid ideig ültek a székükben; Brezsnyev halála után nem sokkal - máig feltáratlan módon - meghalt Andropov, majd a helyére megválasztott Csemyenko is, míg végül megtalálták „korunk hősét”, aki Gorbacsov képében érkezett. Az új keleti „Mikulás” zsákjában volt minden jó: nyíltság és átépítés („szovjet” nyelven: glasznoszty és peresztrojka). A nyolcvanas évek második felében vigyázó szemünket a nagy keleti testvérre vetve araszoltunk kis magyar átalakulásunk eseményein keresztül a rendszerváltás felé: ezt a folyamatot az 1985-ös monori tanácskozás, a demokrata fórum 1987-es megalakítása, majd 1988-89-ben további ellenzéki szervezetek színre lépése jelezte. A máig is „uralkodó” hivatalos verzió szerint a rendszerváltás az ég - vagy tetszés szerint a természet - ajándéka volt, magyarázat és előzmények nélkül ereszkedett alá az égből - de sajnos nem a szegény rab kelet-európai népek szabadításá- ra. A rendszerváltás óta hivatalos verzió azt sugallja, hogy az 1990-es első „szabad” választástól 2004-ig, az Európai Unióba (ebbe a „földre szállt Kánaánba”) való bebocsáttatásunkig országunk története szinte a „szocializmus építésének” korszakai szerint halad. A korábbi bűvszavakat demokráciára és piacgazdaságra kellett kicserélni, és az alapok lerakása után már következhet is fejlett polgári társadalom építésének szakaszába való belépésünk. Tulajdonképpen nincs is itt probléma, igazából boldognak kellene lennünk... „A helyzet rossz, de nem reménytelen” Valami azért kezdettől feltűnő volt: a nekünk mondottak és az általunk tapasztaltak között nem volt mindig „összhang”. Sőt. Szociális piacgazdaság címén soha nem látott társadalmi elszegényedésben, lecsúszásban van részünk. Kapitalizmus címén a pártállami elit saját zsebébe privatizálta a nemzeti vagyon nagy részét. Demokrácia címén az előző rendszer ideológusai tanítanak immáron az új dalra. A lényeg, hogy még mindig ők minket. Mindennek meg kellett hát változnia, hogy semmi ne változzon? Vagy azért ez mégis túlzás, mégis történt valami - egy alternatív, új társadalom is megindult a szerveződés, fejlődés útján? Amely, ha lassan, kezdetben bizonytalanul is, de egyre erősödve próbál teret és lehetőséget találni, hogy beleszóljon saját sorsa alakulásába. Mi lesz ennek a kimenetele? Hosszú menetelés után majdcsak elérünk a célhoz, vagy egy helyben forogva megmarad röghözkötöttségünk, örökös jobbágyságunk? Eleve elrendeltetett, hogy a vagyona és kapcsolati tőkéje révén felemelkedett új arisztokrácia tartson a kezében mindent? Lehetünk-e élesztő kovász, a morális, szellemi és anyagi megújulás kiindulópontjai, vagy erre kevés az esély? Egyáltalán tőlünk függ-e a saját sorsunk, vagy alapvetően külső, nagy erők határozzák meg lehetőségeinket, és mi csak a kényszerek szűkre szabott ösvényére szorítva botorkálhatunk? Nincs biztos válaszom, csak azt tudom: a reményt nem adhatjuk fel, a kiút keresését nem szabad abbahagyni! ■ Czenthe Miklós A szerző az Evangélikus Országos Levéltár igazgatója Ha nyelvileg megkérdőjelezhetően is, új kifejezéssel gyarapodott megbolydult világunk szókincse: ártatlanság(i) komplexus. A szószerkezet második feléről érdemes megjegyezni, hogy érzelmek, szenvedélyek, sőt indulatok rejtélyes összekapcsolódásának elnyomására való törekvés mechanizmusa. Az ártatlanság pedig legősibb emberi vágyunk, s ma is virul, bár vehemensen tagadjuk. „Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött” - jelenti ki a verekedő gyerek elképedt szüleinek. A helyzet világos kellene, hogy legyen számukra: a másik ütött, verekedett - én ártatlan vagyok. Engem meg kell értenetek! Megvertem? - Hát engem is vertek gyerekkoromban. Loptam? - Hát engem meg hányszor loptak meg? Gyűlöltem? Hát még mennyire gyűlöltek engem? Nem szerettem? Engem se szerettek soha... S a szülők hirtelen felfedezik, hogy gyermeküknek nincs „bűntudata”: elemei, tönkretesz valamit, csal és hazudik - mindezt szemrebbenés nélkül! S gondolkozás nélkül nevezi meg a vétkest: mindig a másik az. Sokszor dőlnek be neki a szülők: hát persze, gyerekcsíny! Nem kell tragikusan venni a dolgot. Elvégre hadd tanuljon meg védekezni és a maga lábán megállni a gyerek... Félve veszik azonban észre, hogy egyre gyakrabban hangzik el a „megnyugtatásra” szánt mondat: ártatlan vagyok. A másik az oka: a barát, az osztálytárs, a testvér. A bíróságon folytatódhat és ismétlődhet a jelenet: „Téved, bíró úr, ha ezt a tettet a nyakamba akarja varrni” - s a bíró csaknem tanácstalanul nézi a vádlott makacs, konok ábrázatát: hogy lehet, hogy ez az ember nem ismer valamiféle megbánást?... Éppen ennek ellenkező- jeként jön a mondat, leereszkedően „jóságosán”, a bírónak szólóan: „Ne is gyötörje magát, más volt a tettes, nem én. Én ártatlan vagyok!" A törvényszéki tárgyaláson kritikus esetekben a védelem szerves része a szakértői vélemény. Igen sokszor azonban ide lyukad ki: Ölt? - Apakomplexusa volt. Megerőszakolt valakit? - Őt is megerőszakolták. Deviáns lett? - Hát nem törődött vele a társadalom. Csalt? - Hát ki nem csal manapság? Rabolt? - Brutális volt hozzá az apja, alkoholista az anyja. Fel kell menteni, hiszen önhibáján kívül lett olyan, amilyen, s tette azt, amit elkövetett. Csak nem felelhet mindezért? Végső soron ő az áldozat. Vagyis ártatlan. Megcsúsztatott néhány milliót a cégnél? - Személyes ügyei voltak, végrehajtó fenyegette, segített hát magán és a családján, ahogy tudott. A körülményei kényszerítették rá. De különben megbízható munkatárs volt mindig. Majd elrendezi az ügyet, hiszen alapjában véve ártatlan ő. Öt éve kapja már a neki járó szociális segélyt. Tulajdonképpen törvénytelenül, hiszen mellesleg „feketén” nagyon jól keres. Megkárosítja a közt, az államot? Hogyhogy? Hát nem kötelessége az államnak, hogy segítse őt? Azt a kis „mellékest” pedig igazán ne irigyeljék tőle. Ő ártatlan. Nincs társadalmainkban réteg, amely ne ismerné a maga „eseteit". Szereplőik közös vonása, hogy egytől egyig mind ártatlanok. Ártatlansági komplexusunkat tökélyre vittük. S nem vettük észre, hogy a komplexus a konfliktussal rokon. Hogy is kezdődött? „Mezítelen vagyok.” (Azaz: miért nem teremtettél meg rögvest ruhástul?) - „Az asszony adott ennem a gyümölcsből!" (Azaz: kellett neked őt nekem adnod?) - „A kígyó ámított el.” (Azaz: ettől a csúszómászótól is megkímélhetted volna teremtett világodat.) És hogy folytatódott? „Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” (Azaz: úgy kell neki, ha csak a birkapásztorságig vitte, és se vetni, se szántani nem tud.) Jól bevált receptünk van: a szégyenérzetet csupán belénk nevelték, verjük ki hát a fejünkből! Más tulajdona? Csupán megrablása a közösnek! Visszaszerezhető bármikor! - A tisztesség? Itt ragadt polgári csökevény, idejét múlta! Kiirtandó! Ajánlatunk: egyenesség helyett kibúvó, korrektség helyett kiskapu, belátás helyett rákenés - ez a modem „megoldás”. Még böjtben sem tudjuk rászánni magunkat annak elismerésére, hogy más út is van? „Vétkemet bevallám néked. ..-és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32,5; Ká- roli-fordítás) Igaz: nagyon régi recept, de már sokan kipróbálták. Eredményesen. ■ Gémes István Jutalomút a CEBIT-re Immár hetedik alkalommal rendezték meg az idén az evangélikus iskolák tanulói részére a Neumann János informatikai versenyt. Az internetes tartalomfejlesztés kategóriában, amelyben az idei téma a szeretet volt, a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) és Kollégium csapata készítette el a legjobb honlapot. Jutalmul részt vehettek egy németországi utazáson, amelynek a költségeihez a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület is hozzájárult. Az úti cél a legnagyobb európai informatikai kiállítás, a hannoveri CEBIT volt. A tanulmányi út alatt a fiatalok - Ár- kossy Máté (12. A), Belákovics András (10. A), Graf Adám (11. A), Klaizer József (10. C), Kussinszfy Gergő (12. A), Schaul Péter (10. A), Szepessy Gergely (11. B) és Vitéz Tamás (12. A) -, illetve két informatikatanáruk (Nagy Andrásné és Babies Csaba) a sievers- hauseni gyülekezetnek, illetve lelkészének, Johanna Friedleinnek a vendégszeretetét élvezte. (A vendégek a március 12-i istentiszteleten és az azt követő szeretet- vendégségen találkozhattak a gyülekezet tagjaival.) A CEBIT-en a fiatalok láthatták a legújabb informatikai újdonságokat; a kiállítás megtekintése után kirándulást tettek Hamburgba és az Északi-tengerhez. ■ B. Cs. HIRDETÉS A Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ evangélikus óvodája pályázatot hirdet 2 fő óvodapedagógus számára 2006. augusztus 21-től határozott időre. Evangélikus keresztény életvitel szükséges, és az Óvodai nevelés játékkal, mesével című program ismerete előnyt jelent. A pályázat beadási határideje május 10. Érdeklődni az óvoda vezetőjénél lehet. Cím: 9025 Győr, Péterfy S. u. 2. Telefon: 96/312-429. HIRDETÉS Meghívó Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Doktori és Habilitációs Tanácsa tisztelettel meghívja Orosz Gábor Viktor evangélikus lelkész, az MTA-EHE Szociáletikai és Ökumenikus Kutatócsoport tudományos munkatársa Idegen méltóság - Teológiai véleményalkotás új kontextusban: preimplantációs genetikai diagnosztika és az emberi méltóság elve című doktori értekezésének nyilvános megvitatására április 24-én, hétfőn 17 órakor az Evangélikus Hittudományi Egyetem (1141 Budapest. Rózsavölgyi köz 3.) 10-es számú tantermében. A doktori értekezés egy példánya megtekinthető az egyetem könyvtárában. A nyilvános védésre minden érdeklődőt tisztelettel meghívok: Dr. Reuss András, a Doktori és Habilitációs Tanács elnöke
