Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-03-12 / 11. szám
4 KERESZTUTAK 2006. március 12. ‘Evangélikus ÉletS MMMaMNOMMMBi A nők világimanapját követő hétfőn mindig izzanak a telefonvonalak, érkeznek sorra az e-mailek a Női Missziói Szolgálat címére. Fellelkesült asszonyok számolnak be a mindig március első péntekén tartandó istentisztelet áldásairól, az ökumenikus találkozás, az együttes könyörgés erejéről. Az idén többen is kifejezték afeletti örömüket, hogy a számítógépes technika jóvoltából az internetről letölthettek a világimanap házigazdáiról készített képeket, valamint hanganyagokat, így mindenütt hallhatták dél-afrikai testvéreink szívből jövő, ritmusos énekeit. „Alig bírtunk a helyünkön maradni. Legszívesebben táncoltunk volna, ahogyan afrikai testvéreink tették, de végül»csupán« tapssal kísértük a dalokat” - írta az egyik magyarországi helyszín résztvevője. Másutt dél-afrikai recept alapján készült süteménnyel látták vendégül a szomszédos felekezetek asszonyait, Mezőbe- rényben pedig a világimanapi alkalmon a résztvevők rooibos teát kóstoltak. Összegzés helyett álljon itt a beszámolók közül a legkorábban érkezett írás - Tótkomlósról. B. Pintér Márta Imádkozva cselekedni * Az ökumenikus világimanap résztvevői nagyon messzi tájon élő testvérekkel vállaltak sorsközösséget március 3-án Tótkomlóson, az evangélikus gyülekezet imatermében. A világ 170 országában imádkoztak ezen a napon a hit, a remény és a szeretet jegyében a Dél-afrikai Köztársaság keresztény közösségeiért úgy, hogy közben bepillantást nyertek az ottaniak életébe, kultúrájába is. Az esten Balogh András, valamint Ba- loghné Szemerei Mária tótkomlósi lelkészek vezették imaszolgálatunkat. A prédikáció szolgálatát Szabóné Kovács Dóra református lelkész végezte. A mozgalom célja 1887 óta az „infor- ntáltan imádkozni - imádkozva cselekedni”; ezt az imaest is követte. A vetítés, a prédikáció és az előadások során sok, ápolók, gyógyszerek kellenek. Az emberi méltóságot számos más dolog is veszélyezteti Dél-Afrikában, amellyel sajnos nálunk, Magyarországon is találkozhatunk: szegénység, iskolázatlanság, drogozás, más szenvedélybetegségek, munkanélküliség, hajléktalanság, az erőszak különféle formái. Imádkoztunk, hogy a keresztény közösségek jól végezhessék munkájukat. Hogy létre tudjanak hozni szálláshelyeket, otthonokat, segélyprogramokat, és hogy ne csak alapvető ellátást, támogatást nyújthassalak, hanem a lelki vezetést is megvalósíthassák. Legyen lehetőségük az árva, ezer veszélynek és durvaságnak kitett, kallódó gyerekek felkarolására, hogy Isten egyháza a remény, a segítség és az együttérzés helye lehessen, Ósi módszerekkel gyógyító dél-afrikai nők egy csoportja sok ismerettel gazdagodtunk. Lélekben közelebb kerülhettünk a földrajzilag tőlünk igen nagy távolságra lévő keresztényekhez, akiknek számtalan nyomorúság közepette kell szolgálniuk. A természeti kincsekben gazdag, jó adottságú ország legnagyobb problémája az AIDS-járvány terjedése. Az ottani felnőtt lakosság 21 százaléka AIDS- vagy HIV-fertőzött. Természetesen a terjedő vész ellen óriási erőfeszítéseket'tesznek. A bemutatott film alapján érzékeltük, hogy az AIDS által előidézett nyomorúságok elviseléséhez bátor segítők, orvoahová bizalommal fordulhatnak. Imádkoztunk, hogy a mások iránt érzett felelősségük, közösségtudatuk segíthesse őket az emberi méltóság sérülése ellen folytatott erőfeszítéseikben. Habár a világ különböző részein élünk, őrködés és imádkozás a feladatunk, amely építi a szeretet és együttérzés hídját közösségeink között. Isten áldását kértük munkálkodásukra. Imanapi programunk a saját közösségeink erősítését szolgáló szeretetven- dégséggel zárult. ■ Stirbiczné Dankó Katalin A szenvedést értelmezték Győri János Sámuelné evangélikus lelkész, Lukovits Eszter kórházlelkész és Medgyessy Emmánuel szerzetes Bár nem egyházi kézben van, a Fővárosi Önkormányzat Virág Benedek utcai idősek otthonában mégis nagyon élénk a vallási élet. Falai között ökumenikus kápolna működik, és rendszeresen szerveznek különböző hitéleti alkalmakat az érdeklődőknek. Legutóbb - február 24-én - az emberi szenvedés értelmezéséről szóló előadást és Krisztus szenvedésére is kitérő rövid igei elmélkedést hallgathattak meg a lakók. A közelmúltban elhunyt Victor E. Franki osztrák pszichológus munkásságára alapozó referátumot Medgyessy Emmánuel katolikus szerzetes tartotta. Példákkal színesített beszámolójában egyebek mellett arról szólt, hogy - Franki nyomán - más módon kell közelítenünk a szenvedéshez. Nem a miértre kell koncentrálnunk, hanem a velünk történtek célját kell kutatnunk. Az egyes ember szenvedésének mások számára fontos értelme lehet, hogy a nehézségek közepette tanúsított viselkedése, helytállása példát ad a többieknek - emelte ki az előadó. A Zadraveczné Mód Éva mentálhigiénés munkatárs által szervezett összejövetel Lukovits Eszter evangélikus kórházlelkész Zsolt 22,2-6 alapján tartott áhítatával zárult. (Néhány nappal később szerkesztőségünket az említett idősotthonból keresték, ezúttal azonban nem egy újabb egyházi eseményt jelentettek be. Mint megtudtuk, február 26-án, vasárnap éjjel tűz ütött ki az intézmény kápolnájában. A szándékos gyújtogatás következtében az oltár és környéke károsodott. Az intézmény ismeretlen tettes ellen feljelentést tett.) ■ Gazdag Zsuzsanna „Korábban fejvadászok voltunk, ma lélekvadászok vagyunk!” EKME missziói nap a Deák téren ► A közelmúltban a vállalkozó kedvűek a hideg magyar télből a forró Afrikába „repülhettek”. A február 25-i utazáshoz azonban senkinek sem kellett gépre szállnia; a fekete kontinens egy gyülekezetének életébe ki-ki Fábián Attila pünkösdi egyházelnök képes beszámolója jóvoltából nyerhetett bepillantást. Az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) Külmisszió belföldről címet viselő missziói napján a jelenlévők Isten igéjére figyelhettek, előadást hallgathattak meg és közgyűlésen vehettek részt a dél-afrikai képsorok megtekintése előtt. Egyebek mellett a szó eredeti jelentését - misszió, azaz küldetés - hangsúlyozta nyitóáhítatában Gerőfi Gyuláné, a Deák téri gyülekezet másodlelkésze. A mustármag és a kovász mátéi példázatán (13,31-34) alapuló elmélkedésében arról beszélt, hogy a missziót Isten „kicsiben”, tizenegy kiküldött tanítványa által kezdte, az örömhír általuk terjedt tovább. Mint egykor, ma is csupán az tudja továbbadni az isteni üzenetet, aki elsőként az Úr szavára figyel. Időt kell hagyni a belső, lelki növekedésre - hangsúlyozta az igehirdető -, majd engedni, hogy vezessen az Úr. Az áhítatot követő előadást az Indiában járt tanár, misszionárius Joó András tartotta. Referátumában a címben - Elöl a helye a külmissziónak a magyar gyülekezetekben?- feltett kérdésre kereste a választ. Az egyházközségek tagjai és lelkészei tisztában vannak azzal, hogy a missziónak van helye a hívő közösségek életében. De sokan úgy látják, hogy míg a belmisszió „kötelező”, addig a külmisszió egyfajta „szorgalmi" feladat. Pedig a külmissziónak fontos, a gyülekezeteket erősítő szerepe van. Kijelentését indiai példával támasztotta alá: egy Mizoram tartományban lévő gyülekezet tagjai rendszeresen imádkoznak egyházközségük azon tagjaiért, akik mindennapi munkájuk mellett Isten igéjét hirdetik. A közösség tagjai büszkén vallják: „Korábban fejvadászok voltunk, ma lélekvadászok vagyunk!” A missziói nap részét képezte a közgyűlés is, ahol az egyesület világi elnöke, Ihrig Dénes olvasta fel jelentését. Ezután dr. Molnár Gyuláné ismertette a számvevő- széki beszámolót és az EKME ez évi költség-előirányzatának adatait, majd Bencze Imréné egyesületi titkár szólalt fel. Ihrig Dénestől megtudhattuk, hogy bár sajnálatos módon jelen pillanatban nincs, aki folytassa az Indiából nyáron hazatért Mesterházy házaspár munkáját, az Indiával fenntartott kapcsolat nem szakadt meg. Az egyesület tagjai segítették egy kórház újjáépítését; változatlanul gondoskodnak Ramja Chitra nevű ösztöndíjasukról, és felvállalták öt olyan főiskolás és tíz középiskolás keresztény diák támogatását is, akik a cu- nami következtében veszítették el hozzátartozóikat. Az egyesületnek az idén régi álma válhat valóra: az Afrikával való kapcsolat- felvétel - derült ki az elnöki jelentésből. Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy az EKME a jövőben - a bajor missziói szolgálaton keresztül - egy Afrikában élő és szolgáló német lelkésznőt támogat. A Kongói Demokratikus Köztársaság Mufuma nevet viselő falujában egy központot hoztak létre, ahol negyvenöt olyan fiú és lány lelhetett otthonra, aki a polgárháború miatt lett árva. A gyermekeket családoknál helyezték el; ők gondoskodnak arról, hogy ruhát, élelmet kapjanak, és szükség esetén megfelelő orvosi ellátásban részesüljenek. ■ - gazdag Kitelepítések és más népmozgások Történészkonferencia az Akadémián ► Régiónk 20. századi történelmének egyik legtragikusabb fejezete a lakosság egyes csoportjainak erőszakos mozgatása, otthonától, javaitól, esetleg életétől való megfosztása. Ennek ellenére a történettudomány elég keveset foglalkozott ezekkel az eseményekkel, és ha igen, akkor is főleg a saját népcsoport sérelmeit tartotta számon - államvezetésük bűneiről, felelősségéről ritkán szóltak. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete és a Budapesti Európa Intézet Kitelepítések és más népmozgások Kö- zép-Kelet-Európában 1939-1950 - Új kutatási eredmények címmel február 28-án nemzetközi tudományos konferenciát rendezett e témakörben. A rendezvény házigazdája, Glatz Ferenc akadémikus, a Történettudományi Intézet és a Budapesti Európa Intézet igazgatója megnyitójában a megbékélés keresésére buzdított. Arnold Suppan, a Bécsi Egyetem professzora bevezetőül a közép-európai tények és lehetőségek viszonyáról szólt. Az elmúlt században a térségben harmincötmillió ember hagyta el lakhelyét ebben az időben, s nem önszántából! Stark Tamás, a Történettudományi Intézet főmunkatársa az európai népmozgások (és „-mozgatások!”) összefüggéseit vázolta, sok konkrétummal, az egyes országok vezetőinek háború alatti terveivel. Utalt a magyar elképzelésekre, Werth Henrik 1943-as javaslatára nemzetiségeink kitelepítéséről és a háború utáni migrációra is, valamint a „hontalan személyek” problémájára, amelynek közvetve szerepe volt Izrael létrehozásában. Viktor Bergyinszkij, a Kirovi Egyetem professzora a sztálini korszak tömeges kitelepítéseit mutatta be, kiemelve az etnikai vonatkozásokat. A Szovjetunióban tizennégy nemzetiséget nyilvánítottak bűnösnek és telepítettek át gyakran több ezer kilométerre, egész más természeti viszonyok közé; előfordult, hogy ebbe az áttelepítettek 40%-a is belepusztult. (Az utolsó ilyen akcióra - a zsidók Szibériába telepítésére - Sztálin halála miatt már nem került sor.) Sajnos a hivatalos szovjet dokumentumok nem megbízhatóak, fel kell használni az „oral history”-t. Bergyinszkij professzor előadásának kommentátora, Sz. Bíró Zoltán, a Történettudományi Intézet főmunkatársa felhívta a figyelmet az e témában az utóbbi három évben megjelent kiadványokra. Nem szabad összekeverni az elhurcoltak kategóriáit, a gulágot a kényszertelepesekkel - fejtette ki. Fontos előzménynek tartja a félmillió lengyelországi zsidó 1915-ös, a cári hadvezetés általi keletre hurcolását, és beszélt a többszörösen áttelepített csángók tragédiájáról. A délutáni ülésszakot Dusán Kovac, a Szlovák Tudományos Akadémia alel- nöke nyitotta meg, majd Andreas Schmidt-Schweizer, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa előadásában azt vizsgálta meg, hogyan vannak jelen az 1939-1950 közötti német népmozgások a német történetírásban és közgondolkozásban. Beszélt az áttelepültek szövetségeiről, az „elvesztett kelet” utáni nosztalgiáról, majd a ’60-as évek változásairól, a múlttal való szembenézésről. Mint kifejtette, ezután már a németek kiűzését a holokauszttal együtt tekintik; nagy szerepe volt ebben a pereknek (Eichmann, Auschwitz). Elmondta, hogy a rendszerváltás óta már van kooperáció a volt szocialista országok történészeivel (sajnos Magyarország és Jugoszlávia a legkevésbé feldolgozott e téren), és megindult az „össz- német emlékezési offenzíva”. Andreas Schmidt-Schweizer befejezésül európai kooperációt sürgetett a történeti kutatásban. Tóth Agnes, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatóhelyettese tartotta az egyetlen teljesen magyar tárgyú előadást Földreform - internálás - belső telepítés Magyarországon 1945 után címmel. Legtovább az úgynevezett sváb kitelepítéssel foglalkozott, sok körülmény megvilágításával segítve a több évtizedes homály eloszlatását történelmünk e nem túl dicsőséges epizódja körül. A jelenlévők hallhattak internálótáborról, ahonnan a szabadon eresztettek sem térhettek vissza saját házukba, és hallhattak arról, hogy a kényszermunka után kapott bért esetenként szovjet emlékműre kellett költeniük. Tóth Ágnes elemezte a telepesek összetételét, a „székely vármegye” tervét, az újgazdák szerepét is. Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója az 1944-48 közötti szlovák-magyar népmozgásokról adott elő. A kollektív bűnösség elvének alkalmazása nagy sérelmeket okozott a felvidéki magyarságnak - mondta. Megdöbbentő adatokat ismertetett (például 544 ezer magyarból 416 ezer jelentkezett „reszlovakizációra”, Kassán 716 magyart vádoltak egyetlen perben stb.), a végül lezajlott lakosságcserét magyar „sikernek” tudva be. Elhangzott, hogy 1947- re létrejött bizonyos ellenállás a területen: kialakultak magyar illegális szervezetek és sajtó is, mégis 42 ezer magyart telepítettek át a Szudéta-vidékre. Michael Portmann, az Osztrák Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának munkatársa azt elemezte, miként alakult a vajdasági népmozgások és migrációs politika kapcsolata ezekben az években. Ellentétben a Kárpát-medence más területeivel, itt vér folyt az erőszakos népmozgatások során. Az áldozatok számát illetően a különböző források ellentmondanak egymásnak; kivégeztek több lelkészt is. Érdekes módon előfordult németből magyarra való nemzetiségváltás is. Később enyhült a jugoszláv nemzetiségi politika, de a Vajdaságban - 230 ezer délszláv telepessel - ma a népesség 65%-a szerb! Az előadásokat követő vita gazdag volt tanulságokban, alkalmat nyújtott különböző nézetek ütköztetésére és az előadók mondanivalójának kiegészítésére. Nyilvánvalóvá vált, hogy nagy lakossági csoportok kitelepítése, esetleg kicserélése - amely a tárgyalt évtizedekben oly széles körben folytatott gyakorlat volt - nem lehet etnikai kérdések megoldása. Szenvedést okoz emberek tömegeinek, és nehézségeket támaszt nemcsak a befogadó, de a „megszabaduló” országnak is - és nem csak gazdasági tekintetben. Felvetődött, hogy ezt akkor nem látták-e, s ha igen, volt-e tiltakozás a többségi társadalom részéről. Több hozzászóló említett ilyen hangokat - utalva az evangélikus egyházra is. Glatz Ferenc összegezve a konferenciát megállapította, hogy ugyan még a kutatás kezdetén vagyunk, de óriási az előrelépés. Ma szabad a kutatás, de széttagolt, nincsenek nagy projektek; ezen az európai összefogás segíthet. Arnold Suppan professzor zárszavában megköszönte a részvételt az eredményes tanácskozáson, amelyet remélhetőleg újabbak követnek majd. ■ Róbert Péter
