Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-12-11 / 50. szám

6 4t 2005. december 11.

PANORÁMA

‘Evangélikus ÉletS

Esztendőforduláskor

Esztendőforduláskor a jó üzletember átvizsgálja könyveit, pontos mérleget készít: vajon a lefolyt üzleti év milyen anyagi eredménnyel zárult? Összeveti a bevételt a kiadással, és megállapítja a hasznot - vagy a ráfizetést. Ha kevésnek tartja a gyümölcsöt, melyet egész évi munkája után ki tud mutatni, vagy ha megcsalta minden számítása, akkor keresni kezdi a hibát, az okot, amely miatt esztendőforduláskor nem várt rossz vagy éppen passzív egyenleget nyer.

Esztendőforduláskor a keresztyén ember is számadásra szólítja önmagát, vagy inkább meghallja az Isten számadásra szólító szavát, és mérleget készít a távozó évben lefolyt életszakasza eredményéről. Összeveti nyereségeit és veszteségeit, és ezen összevetésből próbálja megállapítani, mennyivel gazdagodott, vagy mennyivel lett szegényebb. Ha az eredmény veszteségről számol be, számba veszi mulasztásait, kutatja, hogy számításába hol csúszott be hiba, és megpróbálja megismerni gyarlóságait, melyek miatt esztendőforduláskor nem gazdagodásról, hanem szegényedésről számol be élete egyenlege.

És az ember - kereskedő és keresztyén -, ha megtalálta a hibát, esztendőforduláskor komoly fogadást tesz, hogy ezt a hibát kiköszörülni, jóvátenni igyekszik saját anyagi, illetőleg lelki gazdagodása érdekében. Csak a balga vono- gatja vállát, és lép a régi, rossznak tapasztalt, de tapasztalt útra újra esztendőforduláskor.

Az egyházi esztendő fordulása elsősorban az egyházat kötelezi számadásra, mérlegkészítésre.

Lejárt egy év, egy gazdagodásra, fejlődésre, építésre annyi drága alkalmat Isten kegyelméből ingyen felkínáló időszakasz. Egy munkálkodásra, tevékenységre, gyűjtésre, gyarapodásra szolgáló esztendő. És most görnyedt háttal hajiunk az egyház számadó könyvei fölé. Végignézzük a nyereségeket, végig a veszteségeket, és szorongva lessük, hogy a végeredmény aktív-e, passzív-e. Még nem tudjuk. Mi csak a számoszlopok összeadására vagyunk hivatva. A nagy kivonást az fogja elvégezni, akit az egyházi esztendő Ura nagy revizorként minden adventben elküld hozzánk. Lesz-e maradék? Lesz-e haszon?

Hordtunk-e új téglákat össze ahhoz az épülethez, amely Isten országának minden polgárát befogadni lesz hivatva? Ha igen, vajon erőnkhöz méltó munkát végeztünk-e? Ha nem, hát hol ejtettünk hibát? Hol a mulasztás, mi a tévedés? Építettünk-e? Ha igen, Krisztus volt-e az irányítónk? Nem kell-e mindent lerontanunk és újrakezdenünk? Ha nem építettünk, hát mire használtuk fel azt a tőkét, amelyet a nagy Építtető erre a célra rendelkezésünkre bocsátott? Az elhívott vezetők és a megbízott munkások helyükön álltak-e? Ha igen, fejtettek-e ki elegendő erélyt, mutattak-e kellő munkakészséget az Isten épületének tető alá való előkészítésében? Ha nem, mivel töltötték a drága alkalmi időt?

A számadás kérdései ezek. Meggörnyedve hajiunk az egyház számadó könyve fölé, és szívszorongva várjuk a végeredményt. A számoszlopok összeadva, csak az eredménymegállapítás van még hátra.

Jöjj, Jézusunk, Revizorunk, te állapítsd meg az egyház elmúlt esztendejének mérlegét.

Nyereség-e, veszteség-e?...

■ RMG

r. évfolyam, 1933. december 3., advent 1. vasárnapja

Adventi kívánság

Valahányszor ezen a földön két ember megszereti egymást, mindig fellobban bennük a kívánság: minél jobban megismerni egymást. Ez a kívánság keresi az alkalom ablakait, ahonnan minél mesz- szebbre lehet látni a másik életébe. Boldog találkozások, szép együttlétek így hoznak közelebb két embert a megismerés és a szeretet szép otthonába.

Az adventi emberben is ilyen elemi erővel él a megismerés kívánsága a Krisztus-közeliét- áldott alkalmain.

Az adventi kívánság először is úgy áll előttünk, mint a megismerés vágya. - Minden hívő emberben előbb-utóbb kivirul ez a vágy: megtudni azt, hogy kicsoda Krisztus. Maga a Krisztus-követés sem más, mint boldog végigjárása annak az útnak, amelyen ő végigment. Maga az advent sem más, mint újra elolvasni, végighallgatni a szavait, és végignézni szerete- tének mindenkihez lehajtó és mindenkit megajándékozó karácsonyi mozdulatait.

Jézus egyszer megkérdezte egy vak embertől: „Mi a kívánságod?” A vak így felelt: „Látni szeretnék!” És amikor Jézus meggyógyította őt, hálásan, könnyes szemekkel Jézusra nézett. - Az adventi kívánság mindig így kezdődik, hogy valaki a megismerés szemével Jézus szemébe szeretne nézni. Az ő arcába, az ő útjára, az ő tiszta életébe szeretne igazán belelátni.

Az adventi kívánság azután úgy folytatódik, mint a megismerés valósága. - Krisztus nem rejtőzködik el sohasem az őt kereső adventi ember elől titkok rejtelmeibe, babonák sűrűjébe, templomok szertartásai közé. Amikor valaki keresni kezdi, már testvérként ott találja maga mellett. A szavai megszólalnak csendesen és egyszerűen. A szeretete világítani kezd, és biztat bennünket, mint a szeretteink mosolya. Őt meg lehet ismerni. A valóság világában jár. Szeretet- ben és szolgálatban, jóságban és irgalomban, emberek szívében és szemében sokszor felvillan az arca. Az ő megismerése valóság.

Az adventi kívánság úgy végződik, hogy végül is a megismerés visszhangja lesz belőle. Helyesebben belőlem!

A meggyógyított vakról meg van írva, hogy amikor visszakapta látását, visszament az emberek közé, és vitte mindenkinek az egészsége, az öröme, a boldogsága tiszta mosolyát.

Az adventi ember visszhang a világban. Hangja és bizonysága, boldog hordozója a tiszta találkozásnak, a békés és örök krisztusi karácsonynak.

■ (F.)

27. évfolyam, 1962. december 16., advent 3. vasárnapja

Hetven év

VÁLOGATÁS AZ EVANGÉLIKUS ELET HÉT

Advent - karácsonyvárás

Budapest külvárosi nyomortanyáit járva így adventi napokban olyan sokszor mondom el magamban ezt a két szót. Vajon mi várjuk a karácsonyt? Készülünk-e karácsonyra? És ha igen, mire várunk, hogyan készülünk?

Azt mondjuk, karácsony a szeretet ünnepe, azért lázasan dolgozunk, gyűjtünk, kérünk, írjuk össze, kinek mire van szüksége, latolgatjuk, kinek mit tudunk adni - és azt gondoljuk, karácsonyra készülünk. Angyalföldön és a többi külvárosi nyomortanyán soha nem olyan nehéz tanítványainkat meglátogatni, mint ilyenkor, adventi napok idején. Milyen nehéz megállni hideg, fűtetlen szobákban, hallgatni a sok keserű szót, látni a sokszor el nem mondott panaszt, nyomorúságot, és milyen nehéz ilyenkor karácsonyi örömről beszélni. Úgy érzem sokszor, éhező, beteg, szomorú szemű gyermek édesanyjának nem tudok Isten szeretetéről beszélni, nem tudom azt mondani: úgy szerette... téged is, neked is. Sokszor úgy érzem, előbb kenyeret, tüzelőt, meleg ruhát, orvosságot kell adnom. Pedig mennyire nincsen igazam. Ilyenkor egy elemi iskolás kisfiú jut eszembe.

Mielőtt róla beszélnék, el kell mondanom, hogy Budapesten minden kültelki iskolában tartunk karácsonyfaünnepet. Aki egyszer egy ilyen kis ünnepre eljött, nem felejti el. Mennyi ragyogó szem, kipirult, boldog gyermekarc! Milyen gyönyörű a karácsonyfa - utólag mindig

megállapítjuk, hogy ilyen szép, mint az idén, még soha nem volt - s a fa alatt a fehér papírba szépen becsomagolt „nagy csomag”, amit nem szabad, csak otthon kibontani, s ami addig a legszebb, amíg ki nem bontottuk. Olyan nagy a boldogság, hogy még a legkedvesebb karácsonyi énekünket is alig tudjuk elénekelni. S a sok kipirult arcú, boldog gyermek mellett a könnyes szemű édesanyák, fáradt arcú édesapák, akik mintha mind elfeledkeztek volna egy kis időre a mindennapi gondról, és mintha ők is az örömüzenetet hallanák. És mégis, nem ezekre gondolok. Egy rongyos ruhájú kisfiúnak ijedt, szégyenkező tekintetét látom, aki most már felnőtt, „nagy” fiú, kárpitosinas; akiről az édesanyja nemrégen, mikor beszéltem vele, azt mondta, jó fiú, igaz, még csak inas, nem keres, de ha valami kis pénzt kap, azt hazaadja.

Mondjuk, hogy Nagy Gézának hívják. A Kén utcai elemi iskolába járt, és azt mondták róla, hogy a legrosszabb fiú az iskolában. Mindenki így mondta, még a társai is. Hittanórára nem jött. Az édesanyja, mikor egyszer óra után meglátogattam, szomorúan mondta, hogy nem bír a fiával. Most is úgy tudta, hittanórán van. De - ígérte - a jövő órára maga hozza el. így is történt.

Sovány, tizenkét éves fiú, a szája körül keserű, dacos vonás, a hangja felcsattan, ha felel a kérdésemre; hiszen vele nem

szoktak szépen beszélni. De ettől kezdve eljár az órákra. Lassan melegszik; szégyen- li magát; óh, nem azért, ami eddig volt, hanem azért, hogy itt van. Azután advent lesz, és mi kezdünk karácsonyi énekeket tanulni, karácsonyt várni. Egyszerre kezd figyelni, érdeklődni. Most már sohasem hiányzik. Azután ez az idő is elmúlik, és itt van az utolsó óra karácsony előtt. Akkor, persze, szó esik a karácsonyfáról is. Az idén is lesz? - kérdezi egyszerre mindenki (először tanítottam abban az iskolában). Hogyne, persze ... alig győzök felelni.

S amikor a karácsonyfaünnep délelőttjén megérkezem az iskolához, az iskola kerítése mellett félve, elbújva ott vár Nagy Géza. A kezében piszkos, gyűrött újságpapírba csomagolva, vigyázva tartogat valamit. S amikor meglát, rohan felém, nyújtja a csomagot, alig tud megállni, úgy mondja: „A tisztelendő néninek hoztam, a karácsonyfára csináltam.” Kibontom a csomagot. Hosszú, fehér selyempapírból és szalmaszálból fűzött rózsalánc van benne. Maga fűzte. Alig tudom megköszönni.

Ilyenkor, karácsony táján olyan sokszor kell erre gondolnom. Tőlünk, emberektől semmi ajándékot nem kapott. De - úgy látszik - a legnagyobb karácsonyi ajándékot mégis ő kapta.

■ Porkoláb Márta

6. évfolyam, 1938. december 24.

A templomtól távol, Jeruzsálem peremvárosában szerények voltak már a házak. Az Újváros palotáihoz csak a zártságukkal hasonlítottak. Az utcafrontra néző tömör falak egységét csak a telt kapuk törték meg s a kémlelőnyílások, a szegletkövek, amik mellőzhetetlen tartozékai voltak minden zsidó háznak. Kinyúltak ezek a szegletkövek, mintha a házak minden terhe rajtuk nyugodott volna. Talán így is volt valójában.

Ám a zárt kapuk mögött ezek az aprócska házak is megteltek lélekkel és szépséggel, akár az új város ékes palotái. Kertje mindegyiknek volt, s ha idegen szem nem is gyönyörködött bennük, azért mégiscsak szépek voltak ezek a miniatűr kertecskék, igézetesen szépek... Megteltek a virágok illatával, ami szinte egész esztendőn át ott lebegett a kertek csendje felett.

Alacsony kőpad is állt minden kertben, pihenést kínálva a ház lakóinak.

Ilyen házikóban lakott Zakariás is, az Abia rendjéből való, szent életű zsidó pap feleségével, az álmatag tekintetű Erzsébettel. Amikor a házat megvásárolták, fiatalok voltak még. Ebben az időben a szikár termetű pap szemében a reménység mélytüzű lángja lobogott állandóan.

Kettős jövőről álmodozott ekkor még Zakariás. Ha szolgálatot teljesített a templomban, ott Izrael népének gazdag holnapját színezgette fénylő szemmel, és otthon, a mélycsendű kis házban a család gazdagnak hitt holnapjára gondolt remegő szívvel.

Az áldást várta; a legnagyobbat, a magot, az élet folytatását, a gyermeket.

Gyakran ültek a kis kőpadon, és kéz a kézben hallgatták szívdobogva az esti csendben csipogó madárfiókák álmos csivitelését.

Erzsébet - szólalt meg egyik esten Zakariás -, ha fiunk születik, pap lesz belőle, nazir. És nagy, fényes, okos szeme lesz. És süt belőle majd az áhítat. Szinte

látom már. Pap lesz belőle, de nem olyan, mint az apja. Nagyobb lesz nála. Nagyobb lesz talán még a főpapnál is. Ezt az utolsó mondatot alig-alig ejtette ki, szinte csak úgy gondolta, s még a gondolattól is pírba szökött az arca a bűntudattól.

Erzsébet meg hallgatott.

Hosszú, fehér ujjaival végigsimított Zakariás fekete haján, s ebben a féltő, szerető mozdulatban benne volt az igen és az ámen.

Több szó nem is esett köztük ezen az estén. Érezték a csend roppant erejét, ami átölelte őket. Távolabb csobogott a Kedron patakának sötét fodrú vize, s a gyöngyhabok hátukra vették a két tiszta lelkű ember álmát, s tovafutottak véle az éjszakában. Szellő csókolódzott még az estében, s az olajfák hallgatag hegyéről az érett bogyók illata áradt.

Fenn, a titokzatos égen ragyogtak a csillagok.

Zakariás ezeket nézte..

Erzsébet - szólalt meg később -, nézz, óh nézz az égre! Mennyi, mennyi oda- fönn a csillag. S milyen fényesek. S látod, azok is várnak valamire. A megígért csillagra, a nagyra, a szikrázó fényűre, a legsugárzóbbra, aminek fel kell ragyogni egyszer.

A próféták megjövendölték jöttét.

A Messiás csillaga lesz az.

Erzsébet asszony volt csak, a tudományban járatlan lélek, s nem követhette Zakariást a megsárgult fóliánsok mondanivalójának útján.

Féltette is Zakariást. Furcsa ember az ő nagy papja. Gyakran félt is tőle. S mindig akkor ébredt fel szívében a félelem, amikor elnyílt a pap két nagy, fekete szeme, és sóvár vágy gyulladt ki bennük.

Idegen világ követe... gondolta ilyenkor.

Néha, de igen nagy alázattal és félve is, beszélt erről a furcsa érzésről párjának.

S Zakariás ilyenkor mindig hallgatott. Nem hazudtolta meg Erzsébetet, mert maga is érzett ilyesfélét. Ez az érzés fogKereszte

ta el az utolsó páskaünnepen is. Szolgálatot teljesített éppen: állt a kőoltár előtt, és szította a tüzet. Rőten lobogott a láng, és Zakariás hintegette rá időnként az illatot lehelő tömjént.

Mások készítették elő áldozásra a kosokat, galambokat, gerlicéket, ő csak a lángok életére ügyelt. Éppen új tömjént szórt a tüzek fölé, amikor megállt oltára előtt egy ismeretlen zarándok. Rebesgették róla, hogy ifjúkora óta a Sínai-hegy lakója, megigézettje a komor és kopár szikláknak, s hogy Isten hegyének a szerelmese.

S már szólt is a jövevény. Suttogva beszélt.

Úgy, gerjeszd a lángot, ó pap, az én áldozatom fényes fészkét. Szálljon a füstje felfelé, felfelé... felfelé... Ez az utolsó áldozatom, aztán elmegyek... De ő már jön... S ha megérkezik, felkél Izrael hajnalcsillaga.

Mert eljön... eljön a szegények támasza, akiről a próféta énekelt, és hívják nevét csodálatosnak, erős Istennek, tanácsosnak, békesség fejedelmének... O, Atyám, látni akarom őt, a meghallgatott imádságot, az eljövendőt.

Zakariás szinte belebetegedett a forró és különös igézetű hang lázába. Rosz- szullét környékezte. Feje zúgott, szédült, s hang nem jött ki a torkán.

S lobogott az áldozati tűz.

S füstje ujjongva, egyenesen szállt felfele.

Zakariás az esszénust figyelte, aki térdelt már az oltár előtt. És porba hajtott fővel imát mormogott.

A főpap alakja tűnt fel ekkor. Odaszólt Zakariásnak: fiam, hibát ne ejts.

Zakariás meg sem hallotta a kitüntető szavakat. S az áldozat hozója sem. Az esszénus más földi hangot sem hallott már. Utolsó, maradék erejével felemelkedett, s kiaszott karját az ég felé tárta. Arcát halálos sápadtság borította. Utoljára szólt.

Atyám, látom, jön... Az imádság meghallgattatott. S a te fiad hírli majd a