Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-08-07 / 32. szám

IO

2005. augusztus 7.

KRÓNIKA

‘Evangélikus Élet3

Szász evangélikusok földjén

Királyföldön, az egykori Segesvár és Medgyes szász székek határán visz utunk - mindössze néhány kilométerre az egyik leggyönyörűbb, történelmi emlékekben igen gazdag szász-magyar várostól, Erdélyország egyik világörökséghelyszínétől, Segesvártól. A szászföldi lutheránusok egykor kiterjedt település- hálózatának egyik tipikusnak nevezhető községében, Dánoson keressük-kutatjuk evangélikus eleink épített és szellemi örökségét.

A falu elnevezése magyarul Dános, a helyi németek nyelvén Dunesdorf, a románok pedig Danesként ismerik, de hosszú történelme során tucatnyi más névváltozata előfordult. A települést először 1486-ban említik; ekkor Danus- ként ismert.

1488-ban a települést harmincnyolc család lakja, malom működik benne, és iskolája is van. Páratlan szépségű a jelenleg is jó állapotú, tipikus szász erődtemplom, melynek anyakönyve 1756-tól tartalmaz adatokat. A19. században a falunak már vasútállomása, posta- és távíróhivatala, postapénztára is üzemel, valamint igen élénk fa- és borkereskedelmet folytat.

Lakói évszázadokon át többségükben evangélikus szászok, illetve kis számban románok voltak. Dél-Erdély etnikai átrendezése azonban Dánost sem kerülte el: a legutolsó, 2002-es népszámlálás adatai szerint a 4835 fős összlakosság 77,62%-a román, jelentős a 16,44%-ot kitevő cigányság aránya, és mindössze 138 (2,85%) szász és 139 (2,87%) magyarlakja. A felekezeti adatokat tekintve 141-en (2,91%) mondták magukat zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránusnak, 6 fő (0,12%) pedig ágostai hitvallású evangélikusnak - az ortodox honfoglalás eredményeként 90,38%-ra rúgó görögkeleti hívek tengerében.

■ Rezsabek Nándor

ISTENTISZTELETI REND / 2 005. augusztus 7. - Budapest

Szentháromság ünnepe után 11. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekdó: Lk 18,9-14.

Alapige: Fii 3,7-14. Énekek: 456., 402.

I. , Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (német) Balicza Iván; de. 11. (úrv.) Balicza Iván: du. 6. Balicza Iván; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. (úrv.) Brebovszky Gyula; II., Modori u. 6. de. 3/4 11. Gyekiczky János; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Gálos Ildikó; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Hokker Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. (úrv.) Solymár Péter Tamás; Káposztásmegyer, IV., Tóth Aladár út 2-4. de. 9. (úrv.) Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Smidéliusz Gábor; de. 11. (úrv.) dr. Fabiny Tamás; du. 6. Cselovszky Ferenc;

VII. , Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza;

VIII. , Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Hlacsok Erika (pozsonyi teológushallgató); VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél

II. (úrv.) Smidéliusz András; X., Kerepesi út 69. de. 8. (úrv.) Johann Gyula; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Blázy Árpád; de. 11. (úrv.) Blázy Árpádné; du. 6. Blázy Lajos; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Blázy Árpádné; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Kőháti Dorottya; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Bácskai Károly; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. (úrv.) Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. n. (úrv.) Johann Gyula; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. (úrv.) Johann Gyula; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. (úrv.) Szabados Regina; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. (úrv.) Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. (úrv.) Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. (úrv.) Kosa László; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. (úrv.) Kosa László; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Wiszkidenszky András; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. Wiszkidenszky András; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. (úrv.) dr. Korányi András; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. (úrv.) dr. Korányi András; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. (úrv.) Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. (úrv.) Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. (úrv.) Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. (úrv.) Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. (úrv.) Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. (úrv.) Endreffy Géza.

ISTENTISZTELETI REND / 2005. augusztus 7. - Balaton

Badacsonytomaj de. 9.; Balatonalmádi du. 4.; Balatonboglár de. 11.; Balatonfenyves (református templom) du. 6.; Balatonfüred de. 9.; Balatonfuzfő (református templom) du. fél 3.; Balatonszárszó (evangélikus üdülő) de. 9.; Felsődörgicse de. 11.; Fonyód du. 4.; Hévíz du. fél 5.; Keszthely de. fél 11.; Kőröshegy (református templom) du. fél 3.; Kötcse de. 10.; Kővágóörs de. fél 12.; Mencshely de. 11.; Nemesleányfalu du. 2.; Révfülöp de. 10.; Siófok de. 10.; Szentantalfa de.háromnegyed 10.; Veszprém de. 10.; Zamárdi du. 4.; Zánka de. fél 9.

NÉMET NYELVŰ ISTENTISZTELETEK

Balatonboglár de. fél 10.; Hévíz de. fél 10.; Siófok (kápolna) de. fél 10.

Kiéli Erzsébet

1929-2005

Az egyházban csak Baba néninek nevezett szeretett diakonissza nővér, Kiéli Erzsébet 1929. október 28-án született Győrött. Négyen voltak testvérek, ő volt a legfiatalabb. Már kisgyermek korától kezdve érdekelte a Biblia, melyet nővére fiókjában lelt meg, és rendszeresen olvasott. Saját elmondása alapján tízévesen egy érdekes, egész életére kiható álma volt: Jézus jeruzsálemi bevonulását látta maga előtt, és tisztán hallotta a Mester szolgálatra elhívó hangját. Ettől kezdve még buzgóbban olvasta a Szentírást, de még sokáig nem határozta el magát. Középiskolás korában egy alkalommal Kovács Géza - később győri lelkész - evangélizáció- ján ismét szívhez szólóan érintette meg a hallott ige üzenete: Jgy mivel langyos vagy, és sem meleg, sem hideg: kiköplek a számból.” (Jel 3,16) Ez újabb jel volt számára Jézus követésére.

A végső döntést azután érettségi előtt, egy ifjúsági csendesnapon hozta meg, amikor egy bizonyságtétel után felállt, és a résztvevők előtt elmondta határozott döntését, miszerint diakonisszaszolgálatra jelentkezik. Az akkori ébredésnek köszönhetően tizenket- tedmagával lépte át 1950. szeptember elsején a győri anyaház kapuját. Az újonnan belépő fiatal diakonisszák magas létszáma felpezsdítette a ház életét. A nővérek délelőtt tanultak, délután pedig ellátták a feladatukat. Időseket ápoltak, kertet rendeztek, takarítottak, és konyhai munkát is végeztek.

Kiéli Erzsébet éppen gyerekeket üdültetett Sopronban a későbbi vendégház helyén, amikor eljutott hozzá a szomorú hír, hogy november 30-ig az összes diakonisszának el kell hagynia az anyaházat. Csak néhány bútort vihettek magukkal. A rend feloszlatása után hazament, és három évig csak nővére gyermekeire vigyázott. 1953-ban elhelyezkedett, először egy élelmiszerkiskereskedelmi központ irodájában, majd később az SZTK nyugdíjosztályán. Mindkét helyen irodai munkát végzett.

Már nyugdíjas volt, amikor a soproni Zerge utcában lévő Evangélikus Vendégház épülni kezdett; a munkálatokban ő is segédkezett. Amikor a ház megnyílt, megbízták a vezetésével. Amikor Győrbe való visszaköltözése után, 2002 októberében a győri Öregtemplomban beiktatták az ottani diakonissza-anyaház főnök asszonyának, ezt a szolgálatot cserélte fel a házfőnöki teendőkkel. Akkor úgy fogalmazott, hogy ha egy ajtó becsukódik áz ember előtt, Isten mindig nyit egy másikat. Kilenc nővér bízatott rá az anyaházban, akik békés, testvéri közösségben éltek. O volt a legfiatalabb közöttük. Felelősséget érzett az iránt, hogy ezt a kis közösséget a lehető legtöbb szeretettel töltse meg.

Régóta fennálló, súlyos betegsége elhatalmasodott; 2005. július 11-én elhunyt. A győr-nádorvárosi temetőben egykori nővértársai mellett helyezték örök nyugalomra. Temetésén Ittzés dános, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke Róm 8,28 alapján hirdette Isten igéjét Jánosa Attila győri megbízott igazgató lelkész és Wel tier Rezső szere- tetházi és anyaházi igazgató lelkész liturgikus szolgálatával. Ravatalánál megjelentek a gallneukircheni diakonisszaközösség és a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület tagjai, valamint a soproni gyülekezet képviselői is.

Aki ismerte, soha nem feledi fáradhatatlan alakját, ahogyan diakonisszaruhában, főkötővel járt, így is hitvallást téve Mesterének követéséről. Mindig azt vallotta, hogy amit tesz, azt az Úr iránti szeretetből teszi, és a hála által válik Isten készséges szolgájává. Szolgálatának vezérigéje is erről szól, mely Jézus szavait idézi: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája." (Mk 9,35)

■ Menyes Gyula

Három határkő

Joób Olivér lelkész és Joób Olivémé Krompecher Judit emlékezete

Nyíregyháza, 1969. június 1.

Egyszerű évközi vasárnap, mégis tele van a templom emberekkel. Könnyes szemmel, reszkető szájjal énekelünk, csak a lelkész hangja nem remeg; tisztán, határozottan csendül fel az ige: „Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással... (...) Hogy legyünk mi magasztalására az O dicsőségének...” (Ef 1,3-14; Károli-fordítás)

Mi történik itt? Joób Olivér búcsúzik - harmincévi parókus lelkészi szolgálat után - attól a gyülekezettől, amelyért élt, és amelyről így vall: „Isten színe előtt mondom, hogy sohasem haboztam akár a saját egyéni vagy családi érdekeimet feláldozni a gyülekezetért...”

Akkor mégis miért búcsúzik? Az ateista, egyházellenes rendszer szemében szálka volt Joób Olivér személye, és nemcsak azért, mert pap volt; ellenség volt más okból is. Az 1952-ben a helyi újságban megjelent gyalázkodó cikk szerzője a köztiszteletben álló lelkészt a „klerikális reakció elvetemült ügynökének’’ nevezte, aki „a népi demokrácia ellen uszított”, mivel „titokban szervezett hittanórákat gyermekeknek”. Utóbb a Kádár-kormány is feketelistára tette, elvették a motorvezetői igazolványát, lehallgatták a telefonját, mivel 1956. november 2-án egy egyházpolitikai kérdésekről szóló nyilatkozatot olvasott be a helyi rádióban.

A forradalmat követő megtorlás késői áldozataként távolították el a „túlzott” népszerűségnek és közszeretetnek örvendő lelkészt; egy dunántúli kis gyülekezetbe, Ostffyasszonyfára helyezték át. Ebben közreműködött a megfélemlített vagy előnyökkel megvásárolt egyházi vezetés is.

A búcsúbeszédben mégsem volt semmi keserűség, Joób Olivér csak Isten dicsőségét magasztalta a kegyelemért, amelyet Krisztusban, ama szerelmesben őáltala nyer el a hozzá térő bűnös ember. Ezenfelül három szó köré csoportosult igehirdetése: hála, bocsánatkérés és kérés. ---------Hál

a azért, mert „elmondhatatlanul sok szeretetet kaptunk... a gyülekezettől... hosszú évtizedeken keresztül. Hálával gondolok szeretett munkatársaimra, lelkésztestvéreimre... Azokra is, akik már hazamentek előttem, akikkel harminc esztendővel ezelőtt kezdtük együtt a munkát, és azokra is, akiket itt hagyok. A többlelkészes gyülekezetekben, több lelkész együtt munkálkodásában Isten mérhetetlenül sok áldást, erőt kínál fel...”

A második szó a bocsánatkérés - „mindenekelőtt Istentől, minden mulasztásért, minden hűtlenségért...” -, és mindazoktól, akiket esetleg megbántott.

A harmadik szó a kérésé: „Ne engedjük, hogy ezt a helyzetet, ezt a személyi változást az ördög kihasználja.” A gyülekezet „ragaszkodjék drága anyaszent- egyházunkhoz... hűségesebben még, mint eddig”. Ezenfelül „...kérek sok imádságot” - mondta.

Ostjjyasszonyfa, 1969. november 1.

Az új gyülekezetben végzett öt hónapi megfeszített munkája és buzgó szolgálata után motorbaleset következtében elhunyt Joób Olivér temetésén, a kis templomban idősebb Szabó Lajos, a Vasi Egyházmegye akkori esperese hirdeti a vigasztalás igéjét: „Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (iKor 15,55; Károli-fordítás). „A fullánk teljesen beleadta a mérgét abba a halálba, amelyik ott történt a Golgotán, de halálává lett magának a halálnak is! Urunk a bűn terhét úgy vette fel, hogy rólunk levette!”

A temetési igehirdetés a következő mondattal zárul: „Jól tudjuk azt, hogy a megboldogult mindig milyen örömmel beszélt a szolgálatáról, amelyet nem kényszeredetten vállalt sem itt, sem ott, és jó megfogadnunk, hogy felvesszük ezt a szolgálatot mi is.”

A sírnál a nyíregyházi szolgatárs, Me- gyer Lajos szájából zengett messze hangzóan a 18. zsoltár 17-20. verse; „Lenyúlt a magasból és felvett engem: kivont engem nagy vizekből. Megszabadított engem az én erős ellenségemtől, s az én gyűlölőimtől, a kik hatalmasabbak voltak nálamnál. (...) És kivitt engem tágas helyre; kiragadt engem, mert kedvét leli bennem.” (Károli-fordítás)

Nyíregyháza, 2005. július 15.

Temetésen vagyunk együtt; harminchat évi özvegység után, 93. születésnapjához közel, június 29-én elhunyt Joób Olivérné született Krompecher Judit. Harminchárom évig volt férje segítőtársa; ebből három évtizedig a nyíregyházi gyülekezet áldott, szeretett papnéja.

Miben állt az ő szolgálata? Biztosította a hátországot, megteremtette az otthon nyugalmát a Lélek fegyvereivel mindennap a harctéren küzdő férje számára. Krompecher Judit ezt a szép, de nem könnyű feladatot hűséggel végezte.

A ravatalozóban két koporsó áll egymás mellett. Megrendítő és nem remélt ajándék a szeretett gyülekezet számára is: Joób Olivérnek, felejthetetlen lelkészüknek a földi maradványai hazakerültek Nyíregyházára a távoli temetőből; itt, a családi sírboltban már együtt várják boldog feltámadásukat.

Az igehirdetés szolgálatát az évtizedekig Joób Olivérrel együtt munkálkodó lelkésztárs, a néhai Rozsé István fia, István végzi. „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsolt 73,26) A temetési beszéd nemcsak az elhunytaknak állít emléket, hanem a számos végtisztességet tevőhöz is szól - Jézus Krisztusról, aki az újjászületés csodája által válhat személyes Megváltónkká.

A rendkívüli alkalom a gyülekezeti teremben testvéri együttléttel folytatódik. Megrendítő pillanat a népes gyászoló család érkezése. A jelenlévők felállva köszöntik őket, s fogadók és fogadottak együtt zengnek Urunknak hálaéneket: „O, bárcsak ezer nyelvem volna...” (EE 63) Évtizedek óta őrzött, drága emlékek elevenednek meg az elhunytakkal kapcsolatban, melyeket megosztanak egymással, s közös éneklés, sőt kánonéneklés teszik felejthetetlenné ezt a ritka eseményt.

A kora esti órákban mindannyian meggazdagodva válunk el egymástól - vannak olyanok, akiktől a földi életbén örökre -, de azzal a reménységgel, hogy „...ha itt már nem is, ott az égi honba fenn, Jézusunk kebelén, Isten velünk, viszontlátásra!”

■ Demcsákné Balczó Ildikó