Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-06-26 / 26. szám
‘Evangélikus Élet!; ELŐ VIZ 2005. június 26. ► Amikor azon kesergünk, hogy embertársaink többsége hitetlen, jó, ha szem előtt tartjuk, hogy a hitetlenséget sokszor a teológiailag helytelen „félrein- formálás” konzerválja vagy épp erősíti. Íme néhány példa. 1. A leckét egyáltalán nem tudó felelő - a tanárok örökzöld kiszólása szerint — „áll, mint Bálám szamara”. Ellenben az ószövetségi textus szerint Bálám szamara úgymond tudta a leckét: ,A szamár látott engem, azért tért ki előlem háromszor is." (4MÓZ 22,33a) Vagyis kifejezetten megtisztelő dolog egy tudatlan felelő helyett Bálám szamarának lenni, és meglátni az Úr angyalát. 2. E sorok írója a hatvanas években két- három havi rendszerességgel neveztetett az osztály nyilvánossága előtt törvénytelen gyereknek, azzal az indoklással, hogy pap az apja. Mi azonban tudjuk, hogy Luther az elviek tisztázása után a tettek mezejére lépett, és példát mutatva megházasodott. 3. A rendszerváltás óta a médiában ismét divat lett egy-egy halálhírt kegyes stílusban megfogalmazni. Ez a törekvés azonban gyakran megbicsaklik. Még a pápa halálával kapcsolatban is többször bemondták és leírták, hogy „visszaadta lelkét a Teremtőjének". Pedig aki visszaadja lelkét a Teremtőjének, azt - ha szigorúan vesszük - egyetlen szóval öngyilkosnak nevezik. Mert normális esetben nem mi döntünk a Teremtőnk helyett, hanem ő szólít bennünket magához az utolsó óránkban. 4. A győri vasútállomáson 2004 márciusában az újságosstand közepén virított egy könyv, borítóján címként az ördögi üzenettel: Isten majd megbocsájt: az a mestersége (Varaus Xaver, Alexandra Kiadó, 2003). Csakhogy nem majd - Isten mar megbocsátott! Legalábbis annak, aki belátja saját bűnösségét, aki hisz Jézusban és abban, hogy ő a bűn fogságából szabadító Megváltó. Éppen ez az örömhír. Ezért van értelme a jót őszintén - tényleg csak magáért a jóért - cselekedni. Így elkerülhető az az adok-veszek jellegű mellékzönge, hogy a jót talán csak a bűnhődés elkerülése (vagyis önmagunk megkímélé- se) érdekében, puszta önszeretetből vagy érdemszerzésből tesszük. Végezetül javaslom, hogy gyűjtsük a fentiekhez hasonló hibákat. Egyfelől az esetek kielemzésével mélyülnek ismereteink, másfelől a felvetődő kérdések tisztázása által javíthatjuk „egyházi kommunikációnkat”. A témához kapcsolódóan máris ajánlható a dr. Szabó Lajos szerkesztésében 2004 őszén megjelent Ablaknyitás című kötet. ■ Dr. Prőhle Péter Kedves Gyerekek! ► A Gyermekvár mostani sorozatának utolsó részéhez érkeztünk. Jóna, a képzeletbeli kisfiú és barátja, Simon kalandjai egyelőre véget érnek. Köszönjük Füller Tímea segítségét, aki a történeteket megírta. A mostani alkalommal is találtok egy rejtvényt a történet végén. A megfejtését küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Elet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. Két hét múlva közzétesszük annak a három szerencsés megfejtőnek a nevét, akik a sorsoláson értékes könyv- és játékcsomagot nyernek. Ne feledjétek: a szünidőben is lesz kéthetente Gyermekvár, amelyben újabb, rejtvényekkel összekötött bibliai történetekkel ismerkedhettek meg! GYERMEKVAR Rovatgazda: Boda Zsuzsa 7. Amikor apukámmal hazaértünk, nagyon sokáig beszélgettünk. Anyukám, aki igyekszik engem mindig időben ágyba küldeni, most megengedte, hogy én is ott legyek köztük. Amikor reggel felébredtem, nagyon féltem, hogy kiderül: csak álmodtam az egészet. De igencsak megörültem, amikor láttam, hogy apukám még mindig ott van velünk. Boldog voltam, hogy együtt van a családunk, ám akkor még jobb kedvem lett, amikor megtudtam, hogy a közelgő pászkaünnepre a szüleimmel felmegyünk Jeruzsálembe. Ó, én még soha nem voltam ilyen messze! Biztosan nagyon izgalmas lesz az utazás, a templom gyönyörű, és csupa érdekes dolog fog velünk történni! Át is szaladtam, hogy elújságoljam a hírt Simonnak. De meglepett a cimbora: közölte, hogy az ő családja is éppen most döntötte el, hogy a fővárosba megy az ünnepre. Ez még jobb! Hiszen akkor együtt fogok utazni a legkedvesebb barátommal! Alig vártam, hogy eljöjjön a nagy nap. Az indulás reggelén lázas izgalommal ugrottam ki az ágyból. Még sötét volt, amikor nekivágtunk, és bizony nagyon sokáig tartott az út. Mi, gyerekek egy kis csapatba verődve együtt talpaltunk. Bámészkodtunk, hallgattuk a felnőttek zarándokénekeit, meg kavicsokat gyűjtöttünk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem a kövecskéket. Különösen a szép fényeseket, a különös színűeket meg a marokba simulókat. Ha víz partjára értünk, mindig fölszedegettem és a zsebembe gyűjtöttem pár csillogó kavicsot. Volt úgy is, hogy a vízen kacsáztattuk őket. Büszke voltam, mert mindig az enyém ugrott a legtöbbet! Mire megpillantottuk Jeruzsálem aranyos kupoláit, már sötétedett. Fáradtak voltunk. Jó volt megpihenni, szinte elringatott bennünket az ágy. Másnap viszont korán felébredtünk a nagyváros zajára. Mennyi ember nyüzsgött az utcákon! Tarkabarka tömeg hullámzott a templom felé, és innen is, onnan is kihallottuk a beszélgetésekből, hogy Jézus is itt van Jeruzsálemben. Nagyon örültem, hogy majd újra láthatom, és az is jó volt, hogy amikor a szüleimmel elindultunk, szinte belebotlottunk az őt ünneplő sokaságba. Jézust én eddig még csak gyalog láttam, ezért nagyon meglepett, hogy most szamárháton vonul végig az utcán. Az is furcsa volt, hogy az emberek hangosan ünnepelték. Sokan pálmaágakat lengettek, és néhányan még a felsőruhájukat is eléferítették. En csodálkozva figyeltem. Tényleg csodatévő tanító - gondoltam -, de vajon érdemel-e ekkora tiszteletet? Egyszerre goromba hang harsant fel a tömegből:- Hallgattasd el ezt a csőcseléket, Jézus, mert rendbontásuk zavarja városunk békéjét! - dörögte szigorúan egy díszes ruhába öltözött, tekintélyes külsejű rabbi. Bennem is bizonytalan érzések kavarogtak. Vajon kinek van igaza? A Jézust ünneplő embereknek vagy ennek az idős tanítónak? Jézus egy pillanatnyi csönd után felelt:- Fölösleges aggódnod a város békéje miatt, rabbi - mondta. - Ez a nap most a megdicsőülés napja. Ha ezek az emberek elhallgatnak, hát a kövek fognak kiáltani, mert Isten ezekből a kövekből is tud magának fiakat alkotni, ha az övéi nem dicsérik őt. A rabbi elvörösödött, az emberek éljeneztek, mi pedig továbbhaladtunk a templomhoz vezető úton. A zsebemben csörögtek a kavicsok, és hirtelen nagyon nyomni kezdtek. Kivettem őket, forgattam a tenyeremben. Én még sose dicsértem Istent. Pedig mennyi csodát és jelet láthattam: Simon nagymamája meggyógyult, a vámszedő Máté bácsi élete megváltozott, Judit feltámadt, és egészségesen Visszakaptuk édesapámat. Láttam, hogyan szaporította meg Jézus a kenyeret és a halat, megtapasztaltam, hogy megbocsátott nekem. Én mégsem adtam neki igazán a szívemet. Ott akkor nagyon elszégyelltem magam. Keményebb voltam én eddig, mint ezek a kövek! A szemem elhomályosult a könnyektől, a kavicsokat a földre ejtettem. Éreztem, tudtam, hogy Jézus az én életemnek is Ura szeretne lenni.- Hozsánna a magasságban! Áldott, aki az Úr nevében jön! - kiáltották az emberek körülöttem. Én meg összeszorult torokkal csak azt suttogtam:- Köszönöm, Jézus, hogy nem kell tovább olyan keményszívűnek lennem, mint a kő, hanem téged áldó tanítványod lehetek. Halkan mondtam, de tudom, hogy hallotta. Azóta az övé vagyok. 7. A kavicsokon lépegetve olvasd össze a mondatot, és megtudod, mi az a cselekedet, amit jóna elhatározott. KRISZTUS VELÜNK VAN A HALALBAN IS A végidő titkáról - Luther nyomán ► Véget ért az Evangélikus Bel- missziói Baráti Egyesület (EBBE) Hitünk titkai - teológia Luther nyomán - mindenkinek című előadássorozata. A kelenföldi egyházközség gyülekezeti termében rendezett június 9-i záróalkalmon - Széli Bulcsú áhítata után - a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke, Ittzés János beszélt a végidő titkáról. Luther ugyanis sokat gondolkodott személyes életének végéről és a halálról. A személyes eszkato- lógia kérdése a reformátor egész teológiai gondolkodását átjárta. Hite szerint a halál nem egyszerűen az emberi sors egy eleme, hanem a bűn zsoldja. A hitből való megigazulás a bűn és a halál hatalmának legyőzése. Az ember egyszerre bűnös és Krisztusért meg- igazult (simul iustus et peccator). E kettősség egyidejű volta azonban nem jelent egyenlő mértéket. Sokkal nagyobb a mi igazságunk Krisztusban, mint a bűnünk. A bűnbocsánat nemcsak reménység, hanem tényleges lehetőség — fejtette ki a püspök. A megigazulás: a halál feletti győzelem kezdete. Krisztus halála az én halálom halála - tehát halálunkban is az életben (Krisztusban) vagyunk. Bár „életünkben szüntelen halál lesi léptünk” (ÉÉ 499,1), de Krisztusért az életre vagyunk eljegyezve. A halál többé nem a mi végünk, hanem bűneink miatt az Atyától való elszakítottság vége. Tovatűnhet a halálfélelem; ha Krisztusra nézünk, boldogan halhatunk meg - vonta le a következtetést Ittzés János. Luther a meghalás folyamatát a születéshez hasonlítja: az újszülött nem tudja, hova megy, mi lesz vele, de várják. Amikor az ember meghal, az angyalok várják - ők a vigasztaló szolgálat eszközei. Mi van a halál és a megérkezés között? - tette föl ezután a kérdést a püspök. Luther a lélek alvásáról, test nélküli köztes állapotáról beszélt. Halálunkkal téren és időn kívül kerülünk. A személyiség ezt úgy éli át, hogy a következő pillanatban Krisztusnál ébred - bár közben sok idő tűnik tova. Krisztus a híd a halál és a feltámadás között. Krisztus jelen van a halálban és a feltámadásban, amikor a lelket feléleszti, a testet pedig a nem létezőből (ex nihilo) teremti. Az előadó hangsúlyozta: a megváltás - amely itt a földön elkezdődött - teljességre jut a feltámadáskor. Számolnunk kell azonban az „ítéletre feltámadással” is. Luther szerint a pokol több mint Isten-nélküliség: Isten intenzív haragjának helye. Az Apostoli hitvallásban valljuk Krisztus pokolra (helyesebben: a halottak gyűjtőhelyére) szállását. De Luther ezt a titkot nem akarja megfejteni - ezt hinnünk kell! Inkább a Krisztus ismeretének híjával megholtakra gondolhatünk, akikre nézve Isten megtalálja a módját, hogy kegyelmesen ítéljen. Kevesen gondolnák - hívta föl a figyelmet Ittzés János hogy Luther kezdetben nem tagadta a tisztítótűzről szóló tanítást, hanem csupán az ezzel való üzérkedéssel szemben (bűnbocsátó cédulák) lépett fel. 1530-ban megjelent könyvében viszont már arról írt, hogy a halál után nem történik változás; mindazt, ami a halál után velünk történik, a halál előtti történések határozzák meg. Luther nem alkotott lezárt és bezárt teológiai rendszert a halálról szóló tanításban sem. Dinamikus, változó, olykor egymásnak némileg ellentmondó megnyilatkozásai mögött azonban vörös fonálként (egyfajta cantus firmus- ként) mindvégig felfedezhető annak mély hite, hogy a legfontosabb: Krisztus ott van még halálunkban is - összegezte előadását a püspök. Személyes és kínzó kérdéseire a reformátor nem kínosan kidekázott dogmákban, hanem Krisztus személyében kapott választ. Ebben legyen ő elsősorban példa a számunkra - emellett azonban világos, hogy még a halálról nyilatkozva is élettől duzzadó teológiáját érdemes újból és újból átgondolnunk. ■ Kovács László HETI UTRAVALO Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. (Ef 2,8) Szentháromság ünnepe után az ötödik héten az Útmutató reggeli igéiben az Úristen hívását hallhatjuk meg. Az elhívottak bizonyságtételének alapja a páli megigazulástan vezérigénkben tömören megfogalmazott tanítása. Isten hívó szava megváltoztatja életünk irányát, s a hívás kölcsönössé válik: „Halld meg, Uram, hívó hangomat!" - „.. .ne hagyj el, szabadító Istenem!" (Zsolt 27,7.9) Simon Péter életébe és hajójába akkor lépett be Jézus, amikor ő éppen a munkáját végezte. A csodálatos halfogás után a magát bűnösnek elismerő halásznak így hirdette a bűnbocsánat és a szolgálatra való felhatalmazás igéjét: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!" (Lk 5,10) Saul elhívása is megbízatásának végzése közben, a damaszkuszi úton történt, mert úgy tetszett Istennek, hogy a pogányok apostolává lett Pál igehirdetésének a bolondsága által üdvözítsen sokakat: „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (iKor 1,18) A tizenkét tanítvány elhívását Jézus az Atyával beszélte meg. Az örömhír továbbadására való gyakorlati felkészítés az Úr mezei beszédével rögtön el is kezdődött; mi vajon is- merjük-e az apostolok névsorát (Lk 6,14-16)? Jákob elhívása is névváltozással járt együtt:.....Izrael lesz a neved." Isten házában megerősítést nyert az Ábrahámnak adott ígéret, így a visszahívott családfő Isten kiválasztott népének az ősatyjává lett; „Jákob Bételnek nevezte el azt a helyet, ahol Isten beszélt vele" ismét (iMóz 35,10.15). Ezékiel prófétai elhívása is konkrét küldetéssel járt: „Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele: hiszen engedetlen nép ez!” (Ez 2,7) Biztatásul háromszor is mondja az Úr (nekünk is): ne félj! Az első apostoli gyűlésen, Jeruzsálemben Péter fogalmazza meg a zsidók és a pogányok közül lett keresztények üdvözülésének közös előfeltételét: .....abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk Éppen úgy, mint ők." (ApCse l 15,11) Péter szava teljes összhangban van Pálnak a heti igénkben olvasható tanításával. Az esztendő kellős közepén újra elénk kerül az év vezérigéje; ne feledjük, hogy saját erőnkből nem tudjuk megőrizni hitünket, hogy minden kegyelem az életünkben, és hogy nem a sátáné az utolsó szó! Jézus intő és biztató szava személyesen nekem (neked) szól:.....de én könyörögtem érted, hogy el nefogyatkozzék a hited" (Lk 22,32a)- érted? Pált is elhívta és megragadta Jézus; miben áll az ő tökéletessége a damaszkuszi „hátraarc” után? nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus jézusban adott jutalmáért." (Fii 3,14) „Ezért az újjászületett hívő azt az egyet sóvárogja és esdekli: mindhalálig napról napra lehessen megigazult, soha meg ne állapodjék, tényleges célhoz érkezettséget soha se ismerhessen.” (Luther) „Akiben szilárd hit él, (...) I Az fut Jézus nyomdokán / A valódi cél után.” (EÉ 453,2) ■ Garai András
