Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-02-27 / 9. szám
„A történelem vihara szétszórta Kárpátalja evangélikusait. jfc Szívszorongva kérdezem magamtól: vajon össze lehet-e még gyűjteni őket valaha? Ha nem itt, akkor talán - legalább egy testvéri találkozásra - bárhol másutt?” Fabiny Tamás írása a io. oldalon Interjú Lackner Pál megválasztott tábori püspökkel 4. oldal „Régi bölcsesség: a pénz csak akkor jelent gondot, ha nincs - vagy ha van. Az egyház a 20. században megtapasztalta e mondat morbid igazságát.” Egyházi pénzügyek - 3. oldal Száz éve született Isten diplomatája, Dag Hammarskjöld Érdemes gondolkodni és cselekedni ► Evangélikus értelmiségi konferenciát tartottak február 19-én az Evangélikus Hittudományi Egyetemen az országos egyház szervezésében. A találkozáson és együttgondolkodáson túl az volt a cél, hogy keretek közé szerveződjön az egyházban aktív evangélikus értelmiség, a különböző, már működő csoportok egymáshoz hangolják munkájukat, ezáltal hatékonyabbá váljanak, valamint hogy a magyar evangélikus értelmiség szellemi kapacitását és karizmáit jobban tudja egyháza javára fordítani és kamatoztatni. Az utolsó sorban ültem a szombaton megrendezett találkozón az EHE új épületének tanácstermében. Nagyjából százan ültek előttem. A széksorok olyan ívet képeztek, hogy láttuk, vagy legalábbis sejtettük egymás arcát, ugyanakkor mindenki egy középpont felé nézett. Ez a térbeli elhelyezkedés is kifejezte a találkozó atmoszféráját. Az előadások izgalmas, aktuális témákat dolgoztak fel, felelős és árnyalt gondolkodásra serkentettek. Örültünk a találkozásnak, s ha másutt nem, az önkiszolgáló étteremben sorban állás közben mindenki beszélgetett vagy tucatnyi emberrel. A nap során volt két áhítat (igét hirdetett D. Szebik Imre püspök és e sorok írója), elhangzott egy rövid koncert (Finta Gergely orgonáit), mindezen túl maga az épület és a terem gyönyörű, színes üvegablakával-hozzájárult ahhoz, hogy lelki élményben is részünk legyen. Mihályi Zoltán, a budahegyvidéki gyülekezet értelmiségi fórumának egyik vezetője - egyben a találkozó ötletgazdája, aki Hafenscher Károly országos irodaigazgatóval együtt sokat tett ennek a találkozónak a létrejöttéért - köszöntötte a megjelenteket, és megnyitotta a konferenciát. A délelőtti előadások időszerű kérdésekkel foglalkoztak: az egyház társadalomban elfoglalt helyével és szerepével, a felekezeti iskolák nevelési szolgálatával és a körülöttük kialakuló szellemi központokkal, valamint azzal, hogy miként tudnak segíteni egymásnak a lelkészek és a civilek az egyház ügyének előmozdításában. Fasang Árpád nagykövet előadásában utalt arra az emlékezetes fórumra, amelyet egyházunk 1987-ben rendezett a budavári templomban. Ez volt az első olyan nyilvános összejövetel, amelyen széles körben, nyíltan beszéltek egyházunk életének közelmúltjáról, és olyan problémákat neveztek nevükön, amelyek elhárítása, illetve megoldása a jövőbeni megújulás kulcsa lehet. Az előadás ezután az európai társadalomra tekintett; megfogalmazta annak két meghatározójegyét: a társadalom elöregedését és azt a korszellemet, amelyet az „édes élet” kifejezéssel lehet jellemezni. Ez a szellem és ez a gondolkodásmód az a kontextus, amelyben az európai kereszténység él. Hogyan működik az egyház, s benne a magyar keresztény ember akusztikai térreflexe, vagyis az a képes-' sége, amelynek segítségével megtalálja a helynek és az alkalomnak megfelelő hangot és formát, hogy az általa helyesnek és lényegesnek tartott témákat el tudja mondani? Nem voltak hibátlanok a megnyilvánulásaink ebben a vonatkozásban az elmúlt hónapok során. Nagyon fontos, hogy tanuljunk ezekből az esetekből, és a most aktuális kérdésekben higgadtan és megfontoltan járjunk el. Az előadó a készülő ügynöktörvénnyel szemléltette azt, hogy milyen nagy jelentőségű az árnyalt és felelős gondolkodásmód, nehogy egyházunk a politika játékszerévé váljon, és esetleg olyan érdekeket szolgáljon, amelyek nem az egyház épülését és erősödését tartják szem előtt, hanem attól idegen vagy azzal ellentétes célokat. Folytatás a 3. oldalon Előrelépés az evangélikus kórház ügyében ► Hosszabb kihagyás után ismét tárgyalást folytattak egyházunk képviselői az evangélikus kórház létesítésének előkészítéséről. Dr. Rácz Jenó' egészségügyi miniszter - aki korábban helyettes államtitkárként vezette az állami oldal tárgyaló delegátusát - február 17-én fogadta D. Szebik Imre püspököt, dr. Frenkl Róbert országos felügyelőt, valamint e sorok íróját. A szaktárca vezetője arról tájékoztatta partnereit, hogy az új evangélikus intézményt a római katolikus egyház és az izraelita felekezet egészségügyi fejlesztési programjával összekapcsolva kívánják létrehozni. Az elkészült koncepciót - amely elsősorban az elégtelen hazai utógondozás, rehabilitáció területén jelenthet előrelépést - dr. Rácz Jenő pozitívnak és szakmailag megalapozottnak értékelte. Egyetértett egyházunk kérésével, hogy a megvalósításra az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) területét jelöljék ki. A miniszter elmondta, hogy az OORI új tömbjének befejezésével párhuzamosan 2007-ben a mozgásszervi rehabilitációs és a hospice- (haldoklókat gondozó), 2008-ban pedig a kardiológiai és a pszichiátriai rehabilitációs osztályok kialakítását tartja lehetségesnek. ígéretet tett arra, hogy a minisztérium megfelelő osztályainak képviselői és az OORI vezetői a közeljövőben megkezdik a konkrét tárgyalásokat egyházunk szakembereivel a beindítás, illetve a működtetés jogi, műszaki és pénzügyi feltételeiről. A felgyorsuló folyamatban nagy szükség lesz testvéreink imádságos figyelmére. Ezt kérve remélhetjük, hogy az új intézmény egyszerre lesz á mi evangélikus ügyünk, missziói szolgálatunk új arca a magyar társadalomban, ugyanakkor sok-sok beteg ember újat kezdésének vagy méltó búcsújának a helyszíne. ■ Dr. Cserháti Péter A böjt értelme A böjt az Ószövetségben nem más, mint az Isten előtti alázat kifejezése. Ennek érdekében - az ételtől és az italtól való tartózkodás mellett - a böjtölő durva zsákruhát ölt, és hamut szór a fejére. Ez a szokás a kereszténységben is tovább él, amikor a negyvennapos böjti időszak kezdetén, hamvazószerdán minden katolikus istentiszteleten a pap hamuval keresztet ír a hívek homlokára, és ezt mondja: „Emlékezzél, ember: porból vétettél, és ismét porrá leszel.” Az Ószövetségben tulajdonképpen minden napra szóló intelem, hogy az ember járjon alázatban Istene előtt, aki „...a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (iPt 5,5). Mégis van három mozzanat, amikor a hívőnek böjtöléssel is meg kell mutatnia Isten előtti alázatát. Az egyik ilyen a bűnbánat. A bűnbánó ítéletet tart önmaga fölött, halálra méltónak ismeri el magát, amikor lemond az élet két alapvető feltételéről, az élelemről és a vízről. A fejre szórt hamu nemcsak arról tanúskodik, hogy a böjtölő elfogadja Isten jogos ítéletét, és egy napon porrá kell lennie, hanem azt is kifejezi, hogy a bűn szennye Isten előtt tisztátalanná tette. A bűnbánatnak ezek a külső jelei a szív töredelme nélkül természetesen nem lehetnek hitelesek. Az igaz bűnbánatnak nemcsak külső jelei, hanem látható következményei is vannak. Ezsaiás próféta azért ítéli el népe böjtölését, mert az következmény nélküli. Nem követi a vétkek elhagyása, a bűnnel való szab'tás (lásd Ezs 58-59). A bűnbánók böjtölése tehát jel. Önmagában pedig egy jel sem értelmetlen. Akkor válik értelmetlenné, ha többé nem valóság az, amit jelezni hivatott. A böjt - a bűnbánat mellett - a gyász jele is az Ószövetségben. iSám 31,13-ban és iKrón 10,12-ben például azt olvassuk, hogy Saul halálakor a nép hétnapos böjtöt tartott. A gyászoló - amikor megvonja magától az éltető vizet és kenyeret - jelképesen az élet és halál Ura előtt hajtja meg fejét. A böjtölés persze senkit sem tesz képessé arra, hogy szerettei halálát vagy saját életének véges voltát a gondviselő Isten atyai kezéből fogadja el. A böjt nem alkalmas az értelem halállal szembeni tiltakozásának és a szív lázadásának a letörésére. Mégis jele lehet annak az alázatnak, amely nélkül Isten végzését senki sem tudja megnyugvással elfogadni. Harmadszor a böjt az Ószövetségben az imádság megerősítésének eszköze. Van, amikor a kétségbeesve segítségért kiáltó ember bűnbánatát mutatja, amellyel elismeri, hogy ő maga is felelős a kilátástalan helyzetért, amelybe került. Máskor azt fejezi ki, hogy az imádkozó a saját életénél is előbbre valónak tartja másvalakiért közbenjáró kérésének a teljesülését. Erre utalnak azok a bibliai történetek, amelyekben imádkozó emberek fogadalmat tesznek, hogy nem vesznek magukhoz sem italt, sem élelmet egészen addig, amíg Isten meg nem adja, amit kértek. Nem más ez, mint éhség- sztrájk, amely választásra akarja kényszeríteni Istent: vagy teljesíti a kérést, vagy éhen-szomjan hal az imádkozó. Istent természetesen nem lehet zsarolni, még jóságára és szeretetére hivatkozva sem! Ám néha mégis eredményre vezet a kitartó, erőszakos könyörgés - nem azért, mert erőszakos, hanem mert Istent a „zsaroló” szívében rejlő szeretet indítja cselekvésre. Hiszen látja, hogy a sulykot nem önzésből vetette el, hanem őszintén aggódik azért az embertársáért, akiért imádkozva odáig merészkedik, hogy Istent - a saját éhhalálát helyezve kilátásba - megpróbálja sarokba szorítani. Luther is így, böjtölve könyörgött a haldokló Me- lanchthon Fülöp ágya mellett. Barátja gyógyulása után így vallott erről: „Jól odavágtam a zsákot Isten ajtajába!” Elmondta, hogy imáiban Isten elé tárta: Me- lanchthon nélkül nem tudja tovább szolgálni az evangélium ügyét. Ezért nem vesz magához élelmet, amíg barátja meg nem gyógyul, és ha nem gyógyul meg időben, meghal ő is. Ultimátumot adott Istennek: ha szüksége van rá a reformáció művének folytatásához, akkor életben kell tartania Melanchthont is. Luther ekkor egy lapra tett fel mindent, és nyert. Példája mégsem arra biztat, hogy Istennel hazárdjátékot próbáljunk játszani imádságainkban. Luther pontosan tudta, hogy az imádkozóra is érvényes az írás tanítása: Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak viszont kegyelmet ad. De tudta azt is, hogy Isten sokszor próbára teszi az imádkozó kitartását, elszántságát, szeretetének őszinteségét az iránt, akiért imádkozik. Ezért vallja, hogy adott esetben akár az ultimátum jellegű könyörgésnek is helye lehet. A kérdés csak az, hogy mi késztet rá. Ha Istennel szembeni gőgös vakmerőségből próbálunk így imádkozni, akkor pórul járunk. Ám ha imádságainkban - Jézus útmutatása szerint - mindenekelőtt Isten országát keressük, és minden kérésünkben Isten országa ügyének előmenetelét tartjuk szem előtt, akkor nem véthetünk az alázat követelménye ellen, és minél kitartóbban és elszántabban könyörgünk, annál bizonyosabbak lehetünk a meghallgatás felől. ■ Véghelyi Antal 4 I „Kérjed hát Istent, hogy lágyítsa meg szívedet, és engedje meg, hogy a Krisztus szenvedésén való elmélkedés gyümölcseiben részesülj. Mert nem is lehetséges, hogy Krisztus szenvedését magunktól alaposan meg tudjuk fontolni. Istennek kell jelen lennie a szívünkben, amikor erről elmélkedünk.” ■ Luther Márton: Hogyan szemléljük Krisztus szenvedését? (Véghelyi Antal fordítása)
