Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-02-20 / 8. szám
‘Evangélikus Élet^ PANORÁMA 2005. február 20. 7 Reményik Sándor Kenyér helyett Az elmúlt télen, még a havazások kezdete előtt, amikor a Bükk rengetegében csak a szokásos téli ködök érkeztek meg az alkonyok csendjével, hallottam egy különös történetet. Két évvel ezelőtt - így szól a legenda -, ősszel, a nagy vadászatok idején a kerületvezető vadász meglőtt egy régen áhított, gyönyörű gímszarvast. Evek óta figyelte a vad járását, pontosan ismerte minden útvonalát. Tudta, hogy ősszel, a bőgések idején hol tanyázik, távcsővel végignézte jó néhány csatáját hím társaival. Tudta: erre a vadra még várnia kell. Aztán elérkezett a szarvas ideje. A vadász annak rendje-módja szerint megkapta a kilövési engedélyt. Előírás szerint társaival elindult a vadászatra. Övé volt a lövés joga. Aztán távcsöves puskáján át is jól látta, ahogyan a vad megmegrándult; biztos volt benne, hogy a lövés talált. Elindultak a meglőtt szarvas keresésére. Magas hegyek közt - ezt minden vadász tudja - a sebzett állat lefelé indul, mert lenn a völgyben vannak a patakok, ahol, ha vízhez jut, szerencsés esetben megmenekül... A vadász társaival „átfésülte” az erdőrészt, amerre a szarvas futhatott. De hiába. Sehol egyetlen csepp vér. Ordított tehetetlen dühében. De hát biztos, hogy talált a lövés, látta. Az lehetetlen, hogy életben maradjon az állat. Másnap a környező vadászterületekről is hívott embereket. Szinte méterről méterre átvizsgálták a terepet a magasból le a mélyig, az ott folyó patak medréig, annak mentén is minden bokrot átkutattak. A szarvasnak nyoma veszett. „Felejtse el - mondták a vadásztársak -, volt már ilyen.” Új tavasz jött, új nyár, sok teendővel. A vadász tette a dolgát, de időnként újból és újból eszébe jutott a nemes gím, pedig már régen beletörődött az elvesztésébe. Csak a kíváncsiság sarkallta: mi történhetett valójában? És eljött a következő tél. Nehéz volt a járás a süppedő sárban, jólesett megpihenni, és felnézni a fák körül kivillanó csillagos égre. Egy ilyen kora estén történt, hogy a vadász megszokott útját járva megpillantott a magasban lévő tisztáson „valamit”. Nehezen akarta hinni, hogy amit lát, az valóság. Az ő szarvasa állt a mezőn, a holdfény keretezte, mélykék színű erdőben. Száz közül is felismerte volna! Gyönyörű agancskoronája valósággal belefúródott a hold ezüst fényébe... „Hát él!” - ujjongott magában a vadász. Ebben a pillanatban ember volt csak, ember, és nem vadász, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból örült a találkozásnak. Egyetlen másodperc alatt megértette, hogy nem mindennapi lénnyel áll szemközt. Most megértett valamit: a szarvas csak egyetlen módon menekülhetett meg. Meg kellett szegnie az ösztönök szabályát. S erre csak a kivételesen nagy erejű vadak képesek. A kapott halálos sebbel nem a szokványos utat futotta végig. Nem lefelé indult a patak irányába, bokrok hűvösébe... A lehetetlent választotta, a biztosan esélytelen utat. De az egyetlent, az élethez vezetőt. „Igen, csak így történhetett” - nyugtázta magában a vadász. A szarvas fölfelé futott. Halálos lövéstől vérezve, lankadó erővel - és mégis felfelé. Oda, ahol senki nem kereste. A vadász csak állt, és gyönyörködött a nemes vadban. Két éve még mindent odaadott volna értékes trófeájáért. És most? Örült, szívből örült, hogy újra ott látja a csillagos ég alatt. És biztosan tudta, hogy erre a szarvasra puska csövét többé senki nem emelheti. Mint afféle ritka rege, jár a történet szájról szájra. Téli estéken megül egy- egy kályha melegénél, ahol emberek beszélgetnek erdei történetekről. Amelyek emberekkel estek meg. És egyszer egy különleges szarvasról, aki megszegte a törvényt... W Forrás: Vezess!, a Magyarországi Keresztyén Ifjúsági Egyesület lapja „Változtasd a köveket kenyerekké!” - Nem a sátán szól. Milliók zokogják. Egyetlen jajkiáltás a világ, Egyetlen kéztördeló' mozdulat, Egyetlenegy roppant fenyegetés. A nyomorúság völgyei fölött A bosszúálló Isten hegyei Feltomyosulnak irgalmatlanul, Nem indulnak változni kenyerekké. „Változtasd a köveket kenyerekké!” Hallom én is a rettentő igét, Mint végítélet, úgy zuhan ream, Szíven talál, mint kővé vált kenyér. Az életemet mostan kérik számon, Most köveznek kővé vált kenyerekkel. Megálljotok... nagyon bűnös vagyok, De talán mégsem úgy, mint hiszitek. En nem vettem el senki kenyerét, Csak ép nem tudtam kenyeret keresni, Csak éltem, éltem, ingyen, irgalomból, Az Isten irgalmának hegyeit Bebolyongtam virágot szedegetve, Tudom, nem ér most falat kenyeret Az egész szárazvirág-gyűjtemény. „Változtasd a köveket kenyerekké!” - Máskor talán feleltem volna rá, Szóltam volna: „Nem csak kenyérrel éltek!" Most torkom, szívem egyként elszorul, Szédül a szó és megfullad a hang. Bódás János Elé megyek A hó csendben lebben, nagy lepke-pelyhekben s mindent belep... Fehér lett a sivár, élettelen határ, erdő, berek Meddig a szem elér, minden tiszta fehér, de ott maradt - eltakarva, igaz - a szenny, a sár, a gaz a hó alatt. Vastagon hull reám, csupa hó a ruhám körös-körül, ím, most hólepetten én is fehér lettem! ...de csak kívül! jön már, kinek vére megmos hófehérre, elé megyek Szívem trónjára ül, hogy általa belül tiszta legyek Csak Egy. csak Egy, csak Egyféléikét így, - Nem én, nem én, az O nevébe se... Testvéreim, ha volna rá hatalmam, Testvéreim, ha tőlem függene, Holnap puha sziklákon pihennétek Kenyérhegyek nőnének számotokra, Hegyóriások csupa szín-kenyérből, Merő aranykalácsból Alpesek... De nincs hatalmam, - betegen bolyongok, S még most is virágokat keresek. S ha még találok egy-egy halaványat: Tépelődöm, hogy megmutassam-e? Asztalotokra merjem-e belopni - Kenyértelen, üres asztalotokra Kenyértelen kővilág kis virágát? - Vagy morzsoljam szét a kezem között, Mielőtt bárki rátekintene, És fojtsam meg, mint gyermekét anya, Mint bukott leány drága szégyenét? „Változtasd a köveket kenyerekké!" Hegyeket változtatnék - nem lehet. Kenyértelen, kegyetlen kővilágban Lehajtom megadással fejemet. Testvéreim, ne könyörüljetek Kenyértelen, kegyetlen kővilágban, A bosszúálló Isten hegyein Én nektek most is csak virágot téptem. Zuhogj fejemre, kővé vált kenyér: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. (m2) * Gál Éva Emese Fohász Maradj örök értékünk, drága Isten, kétségeinkből támadj újra fel, hevítsd lelkünk a megfeszített hitben, mert jaj! a testnek egyre hűlni kell, mert tenmagad sem válthatod fehérre, ha hontalanná válik itt e szó, fohászunk mindhiába tör az égre, alatta fájdalmunk mindenható. Jönnek, tűnnek korok és forradalmak ember kiált, elvérzik avagy hallgat, sorsa vétkes, míg bölcsője hamis; Te mindenütt vagy, most sem lehetsz máshol, hát mentsd e tájat, mentsd a pusztulástól, és ments meg vele, ments meg minket is! Bármily titokban cselekszel is rosszat, sötét árnyéka felkél és kísér, és szenvedéssel fizet hétszeresen és hetvenhétszeresen. S bármily titokban cselekszel is jót, virága évek múlva is fejedre hulldogál. N Gárdonyi Géza füveskönyvéből Tél ■ Füller Tímea Sokáig nem szerettem a telet. Előre rázott a hideg, ha rágondoltam. Már az is fájt, ha hullani kezdtek a levelek, s vajmi keveset vigasztalt a gyönyörű színkaval- kád. „Úgyis mindennek vége lesz” - suttogta a lelkem dideregve újra meg újra. „Hiába minden, jön a tél.” Beletörődő sóhajjal nyugtáztam csak a megmásítha- tatlant: Nem szerettem a telet. Kopár volt, rideg és zavarba ejtően lecsupaszító. Olyan halálszerű. Az ég felé meredő kopasz ágak olyanok, mint megannyi rémülten, rimánkodva magasba emelt kar. Védtelenség, dermedt, mozdulatlan hideg, és nincs folytatás. Aztán egy reggel felkiáltott mellettem egy kisgyerek: „Odanézz! Madárfészek!” S amikor fölpillantottam, csoda tárult a szemem elé. Valóban ott lapult a szürke ághajlatban megbújva a csöppnyi menedék. Most megláthattam, amit három évszakon át rejtett a lomb: a fészek a kopasz faág tövébe simult. „Hát így óvtad meg őket, itt rejtőzött az oltalmuk!” - mosolyogtam a kopáran álló fára. És már örültem, mert megfejthettem a titkát. Azóta gyakran meglátom a madárfészkeket így télidőben. Egy reggelen meg mindent zúzmarával fújt be a szél. Mint egy menyasszony teljes díszében, úgy tündökölt a hófehér kristályokba öltöztetett világ. A kerítések, ágak és füvek közt megbúvó lenge pókhálókra is csillogó gyöngysor gyűlt. Minden látható lett hát: rejtett csapdák és rejtett menedékek. Alattomos kelepcék és titkos jótétemények. Hirtelen olyan tisztán láthatóvá változott a világ: pókhálók és madárfészkek, megannyi rejtély - mindre fény derült. Didergető volt és félelmetes. Csak állt ott leleplezetten a csupasz világ. De akkor szinte észrevétlenül, puhán, simogatóan hullni kezdett a hó. Táncoltak a finom puha pelyhek, s csak szállt alá az égi takaró. És jóságosán elfedett mindent. FOTO: LUKACS GABI
