Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-02-13 / 7. szám
"Evangélikus Élet!; ÉLŐ VÍZ 2005. február 13. 9 „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod.. ■ Szántó Vilmosné Koszorúra gyűjtöttek egy lakóközösségben. Az egyik lakótárs, akiről mindenki tudta, hogy szorgalmas templomba járó, e szavakkal hárította el a kérést: „Ne haragudjon, én nem járulok hozzá. Engem az illető felesége megbántott, ő maga mindig köszönés nélkül ment el mellettem. Nem haragszom, megbocsátottam, de ezt nem tudom elfelejteni. Nyugodjék békében - az én hozzájárulásom nélkül.” Istennel a világ csak rajtunk keresztül találkozhat. Ezért az ő mienktől teljesen eltérő gondolataival, a mindenséget - s benne kivétel nélkül minden embert - átölelő szeretetével legelőször nekünk, magunknak kell tisztába jönnünk. Utána azokkal kell beszélnünk erről, akik vallásos, templomba járó emberek. Mert hiszen ők azok- velünk együtt -, akiknek életéből kiolvashatja a világi ember Isten üzenetét. Azt, hogy „úgy szerette Isten a világot. .. ” De vajon kiolvashatja-e? Jó érzéssel vagy keserű szájízzel nyugtázzuk, amjkor a népszámlálás alkalmával egy-egy településen sokan, illetve kevesen vallják magukat valamilyen egyházhoz tartozónak. Arról azonban nem készülhet statisztika, hogy a vallásos emberek hány százaléka okoz megbotránkozást a „kívülállóknak” szeretetlen, önző, személyválogató, bűnöket évekig, évtizedekig felhány- torgató megnyilvánulásaival. Ezért még mielőtt bizonyos emberek egyházelle- nességén, hitetlenségén fennakadnánk, azokkal kell közös nevezőre jutnunk, akikkel vasárnaponként egy padban ülünk a templomban, mert hiszen minket bízott meg Urunk azzal, hogy tovább sugározzuk az ő világosságát a világ sötétségében. Az istentiszteletről mindig Isten áldásával indulunk tovább. „Az Úr áldjon és őrizzen meg téged! Az Úr világosítsa meg az ő arcát rajtad!” - hangzik vasárnapról vasárnapra. Igéjében őt szemléltük, az imádságban őrá emeltük tekintetüket. Mi sem természetesebb annál, mint hogy a róla ránk áradó fényt az emberek közé vigyük a hétköznapokban. Hányszor elmondtuk már életünk során: . .jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod..." Akkor hát ne késlekedjünk! Ne várjuk ölbe tett kézzel, hogy mikor lesz már meg, mikor jön már el... Hiszen mi vagyunk ennek az országnak az építőkövei, Isten akaratának keresői és követői. Ő rendelt* bennünket munkatársaivá. Az ő akarata az, hogy gondolatából akárcsak egy morzsányit is megértve világítsunk ott, ahol vagyunk, ahogy az alkalom megkívánja. Nekünk, hacsak nem kifejezetten erre szól a megbízatásunk, nem kell szóval győzködnünk senkit. Az embereknek ott, ahol élünk, találkozniuk kell valakivel, akit nem ismernek, csak érintését érezhetik a szívükön. Feltéve, ha erre Urunk minket felhasználhat. Bennünk a megszokottól eltérő gondolkodással kell szembesülniük anélkül, hogy ezt bárki rájuk akarná erőltetni. És akkor megtörténhet, hogy az idők során kérdés születik bennük; talán lesz közöttük, aki a titok nyomába ered, mert nem érti, mitől tudunk bizakodóbbak, megbocsátóbbak lenni. Talán közülük is bekerül egyik-másik a titokzatos erő vonzáskörébe, és elindul a fény irányába. Talán megkérdez minket is erről-arról. Az is lehet, hogy érdektelen, közömbös marad. Ez azonban nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy ha Isten lámpásnak szánt, ne csak szélcsendes helyen próbáljunk világítani. Ha sónak rendelt, engedjük, hogy belekeverhessen a körülöttünk élők „ételébe”. Ha akarata ez: „szentek legyetek”, akkor különítsük el magunkat rendszeresen az ő számára a belső szoba csendjében, hogy rámutathasson: mi az, amitől szabadulnunk kell, és hogy megtölthessen szent Leikével. Ha országa belőlünk, az élő kövekből épülhet, akkor legyünk megkülönböztethetőek az élettelen kövektől! A böjtidő különösen jó alkalom arra, hogy átgondoljuk, mi üresedett rutinszerűvé hívő életünkben, mi akadályozza, hogy világítóeszközök lehessünk Isten kezében. „Vigyázz tehát, hogy a benned levő világosság sötétséggé ne legyen!" (Lk 11,35) Örökbefogadó szeretet ► „Hat éve vagyunk házasok, de sajnos eddig még nem köszöntött be hozzánk a gyermekáldás. Házasságunk örömteli, de nagyon hiányzik a gyermek az életünkből. Annak ellenére, hogy az orvosok szerint van esélyem saját gyermek kihordására, férjemmel két éve jelentkeztünk örökbefogadó szülőknek. Nemrégiben értesítettek bennünket, hogy sorra kerültünk a listán, és felajánlottak számunkra egy édes másfél hónapos babát. Tulajdonképpen nagyon boldogok vagyunk - hiszen erre vártunk, ezért a pillanatért imádkoztunk -, mégis megijedtünk. Vajon képesek leszünk-e ekkora felelősséget hordozni? Nagyon foglalkoztat az a kérdés is, hogy szabad-e elmondanunk - és ha igen, mikor mondhatjuk el neki - azt, hogy nem mi vagyunk az ő vér szerinti szülei. Annyi kétség rohant meg hirtelen, hogy nem is tudjuk, mit tegyünk.” Kedves Márta és Gyula! Szeretettel köszöntőm Önöket Urunk szavával: „Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött." (Lk 9,48b) Csodálatos és tiszteletre méltó az, amit elterveztek! Ma, amikor annyi gyermek meg sem születhet, mert vér szerinti szüleik nem hajlandók áldozatot hozni értük, különösképp megható az az örökbefogadó szeretet, amellyel elhatározták, hogy magukhoz vesznek egy kitaszított gyermeket. Szeretném bátorítani Önöket: jó úton járnak, és nagyon örülök annak, hogy a szüleik, a leendő nagyszülők és az egész család örömmel fogadta a jó hírt! Az azonban természetes, hogy az örökbefogadásnak megvannak a maga gondjai. Talán úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy mindazt a nehézséget, szorongást, fáradságot, a növekvő gyermek váratlan változásait, amelyeket minden EVÉLET LELKI SEGÉLY szülő átél a vér szerinti gyermekeivel kapcsolatban - különösen az első esetében -, az örökbefogadó szülő esetleg azzal a gondolattal éli meg, hogy a gyerek biztosan azért viselkedik ilyen furcsán, mert nem az ő vére... Netán ha a gyerek túl indulatos vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan is magába forduló, sírva teszi össze a kezét, és így kiált fel: „Ó, Istenem, mi lehet még ebből?” Mindezek ismeretében teljesen érthető, hogy megtorpantak a cél előtt. Hirtelen a vállukra nehezedik a szülői felelősség súlya. Míg a várandósság kilenc hónapja alatt az édesanya és az édesapa csodálatos módon szülővé érik, addig Önöknek váratlanul pottyan most az ölükbe egy drága, de törékeny ajándék, egy emberi élet. Minden bizonnyal felkészítik majd Önöket arra, hogy miként kell ápolni a csecsemőt, nyilván érdeklődve olvassák a gyermeknevelésről szóló irodalmat is, de a szülői hivatás mikéntjét úgyis a gyakorlatban tapasztalják majd meg. A szeretetteli hozzáállás, a valódi érzelmekből fakadó érdeklődés, az elfogadás légköre az örökbefogadott gyermekben olyan lélektől lélekig ívelő kötődést hoz létre (nevelő-) szülei iránt, amely már semmiben sem különbözik a vér szerinti kapcsolattól. Ehhez azonban elengedhetetlen annak a bizalmi viszonynak a kialakítása, amelynek alapja az őszinteség. Igen, a kisgyermeknek kezdettől fogva tudnia kell származása titkáról. Az első hónapokban, sőt években, egészen a gyermek eszméléséig ez csupán annyit jelent, hogy a szülők nem fontolgatják azt, hogy eltitkolják előtte, honnan jött. Ez akarva-akaratlanul is feszültséget szülne a családban. A kisgyermekeknek bámulatos antennájuk van arra, hogy megérezzék, felfogják a körülöttük élő felnőttek gondolatait, érzéseit. Nem kell attól tartani, hogy a felnövekedett gyermek elhagyja nevelőszüleit pusztán azért, mert azok nem a vér szerinti szülei. Ellenben végletesen megronthatja a közöttük lévő harmonikus kapcsolatot az, hogyha a gyermek - vagy esetleg már fiatal felnőtt - megtudja, hogy azok, akiket becsült és szeretett, becsapták őt. Sajnos számtalan esetben egyes „jóaka- ratú” ismerősök leplezik le az örökbefogadott gyermek előtt a nagy titkot, mély, sokszor gyógyíthatatlan lelki sebeket okozva. A gyermekek nem tudják elhordozni, hogy titokkal éljenek együtt, és ennek a feszültsége - különösen serdülőkorban - elviselhetetlen lesz a számukra, mígnem aztán csavargásban, depresszióban, esetleg kriminális cselekményekben nyilvánul meg. Ezért amikor majd a származásáról kezdenek beszélgetni gyermekükkel, induljanak ki a valóság jól megfogható mozzanataiból. Sétáljanak el vagy látogassanak el oda, ahonnan elhozták őt. Bátran mutassanak rá az épületre, és mondják meg neki: „Látod, itt találtunk rád, és mindjárt tudtuk, hogy hozzánk tartozol! Olyan boldogok vagyunk, hogy együtt lehetünk, és ez így lesz mindig!” Az Önök nyíltsága, őszintesége a kezdetektől fogva olyan bizalmi alapot ad a gyermeküknek, amelyre felépülhet aláás- hatatlan kapcsolatuk épülete. Kedves leendő szülők, Márta és Gyula! Ne aggódjanak, ne rémüljenek meg, és főként el ne fussanak a várva várt, de mégis oly sok kétséget hordozó, csodálatos lehetőség elől! Az Úrtól kérték ezt a gyermeket, és ő áldásaival gazdagítja életüket. Megadja az erőt, a bölcsességet a gyermek neveléséhez. Maradjanak élő kapcsolatban az Úrral! „Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid. Mindent rendeltetésének megfelelően készített az Úr..." (Péld ió,3-4a) Imádságban hordozza Önöket: ■ Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély" jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. A levél m Füller Tímea A csönd nagy kincs. Örülök is neki nagyon. Igyekszem megbecsülni, kihasználni, jól élni vele. A kicsik még nem értek haza, Noémi komoly képpel, elmé- lyülten dolgozik az asztalnál. Oldalt kidugja egy kicsit a nyelvét - ilyenkor megszűnik körülötte a világ. Végre én is haladni tudok a dolgaimmal. Élvezem a lendületet, a szabadságot, azt, hogy egymás mellett is ilyen jól, zavartalanul tudunk munkálkodni. Aztán sirr-surr, valami moccan az asztalnál. Éppen csak hogy érzékelem a ficergést, de máris balsejtelmem támad. „Nem fogok vele törődni" - döntöm el gyorsan. „Lehet, hogy véletlen” - magyarázkodom magamban, de igazából azonnal tudom, hogy vége a nyugalomnak. Gond akadt az utunkba; nagyszájú, pimasz, kisgyerekre nyelvet öltögető gond, olyan, amelyikhez anya kell, mert különben nem hajlandó megfutamodni semmilyen igyekezetre. Amelyre hiába néz szigorúan az ember lánya, makacsul megveti a lábát a lelkűnkben, és csípőre tett kézzel, merészen állja a pillantásunkat. Hajjaj, már jön is Noncsi. Biggyed a szája.-Anya, segíts! „Talán a mateklecke” - reménykedem, de a kezében kockás füzet helyett egy borítékot szorongat. Nocsak. Már a címzés is rajta van: „Istennek. Mennyország. Fő utca 1.” Jaj, csak nehogy az irányítószámot kérje...- Anyuci, szerinted mennyi bélyeget ragasszak rá, hogy elvigye a posta? Ha külföldnek számít, akkor jó sokat kell, ha meg közel van, a szívünkben, ahogy mondtad, akkor keveset. Na, rögtön, eszembe is jut a híres mondás, miszerint kis gyerek - kis gond, nagy gyerek - nagy gond. Felötlik bennem a békés böfiztetések, a nyugalmas pelenkázások időszaka, amikor még nem kellett megfejtenem a világegyetem titkait ahhoz, hogy jó anya legyek. Most azonban itt a kérdés, amelyre csak hüm- mögök, de válaszra nemigen telik a tudományomból. Vakargatom a fejem, motyogok valami ígéretfélét, hogy utánajárok, és feltétlen eljuttatom a címzetthez... Hátha megelégszik ennyivel. De valami még mindig aggasztja. Bizonytalanul álldogál egyik lábáról a másikra:- Átnéznéd a helyesírást, anyuci? Tudod, én még csak másodikos vagyok. Biztos van benne hiba. „Végre egy nekem való feladat!” - örülök meg. Mi több, így kiderül az is - csak úgy mellesleg -, hogy mire vágyhat olyan erősen a lányom, hogy Istennek levelet ír az ügyben. Kíváncsian bontogatom az összegöngyölített kis papírtekercset. A tarkabarka virágkoszorúval díszes levélpapíron mindössze két rövidke sor áll: „Istenem, boldog új évet! Szeretettel: Noncsi”. Ennyi és nem több. Sehol egy új ruhát, kitűnő bizonyítványt, zongorából ötöst „szeretnék”, sehol egy kis protekciókérés, amelyre én magam oly sokszor használom fel imádságaimat. De még csak kérdés sincs bonyolult ügyei felől: „Hova megy az, aki meghal? Vagy: „Miért veszekednek velünk folyton a fiúk?” Semmi, csak egy kedves, baráti jókívánság. Vajon kapott-e már Isten valaha ilyet? Tőlem aligha. Komolyan rakom vissza a borítékba a levelet. Bámulom a címzést. Isten. Mennyország. Fontos lenne eljuttatni hozzá. Hadd lássa, van még remény. HETI ÚTRAVALÓ Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa. (íjn 3,8b) Böjt első hetében az Útmutató reggeli igéi a kísértésben, próbatételben való győzelmes helytálláshoz adnak segítséget, melynek záloga - amint a bevezető zsoltárversben olvasható - Isten személyes ígérete: „Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt." (Zsolt 91,15) Jézus negyvennapos pusztai tartózkodásában megismétlődik és beteljesül Izrael negyvenéves pusztai vándorlása. A kísértő is elismeri: „Ha (mivel) Isten Fia vagy...” (Mt 4,3.6) Jézus a Szentírás igéivel válaszol: „Megvan írva...”(Lásd: 5MÓZ 8,3: 6,16; 6,13) Az ördög is ismeri a Bibliát; meg ne tévesszen bennünket! „Mikor az ördög megkísért, szívemet azzal vigasztalom, hitemet azzal erősítem, hogy ismerem Azt, aki az ördögöt legyőzte. (...) Két fegyverünk van, amelytől reszketve fut az ördög: az ige és az imádság. E kettő közül az egyik mindig útban legyen, hogy meg ne szakadjon a beszélgetés Isten és ember között.” (Luther) Ezt az élő, on-line kapcsolatot a Szentlélek teljesen ingyenes hozzáféréssel biztosítja mindazoknak, akik regisztráltatják magukat a nyilvános, invokációs segítségkérő vonalon (lásd a bevezető „invocavit” zsoltárigét), „járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." (Zsid 4,16) A bűn törvényszegés, Isten elleni lázadás;.....az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva... ” (íjn 3,8a) Heti igénk az egyetlen megoldást hirdeti: akik Istentől már újjászülettek, azok részesei Krisztus győzelmének, mert őbenne élnek! Az istenfélő és kegyes Jób kiállta a hit próbatételét. A vádló a mai napig is folytatja sátáni cselszövéseit ellenünk. Mi el tudnánk-e mondani: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!" (Jób 1,21) Ne a magunk erejében bízzunk, hanem Isten hűségében, mert ő „nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt elfogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni" (iKor 10,13)! A lelki paráznaság Istennel szemben elkövetett hűtlenség. Az ördög a bűnös kívánságok által támad a szívünkből. A bűnbánat és megalázkodás nem hiábavaló, mert Isten a megtérő bűnösnek kegyelmet ad. Jakab tanácsa: „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek" (Jak 4,7) Böjti örömhír, nemcsak zsidóknak: az irgalmas és hű főpap kereszthalála által megsemmisítette az ördögöt, hogy megszabadítsa testvéreit, tehát azokat, akik teste és vére által vele eggyé lettek, „ráadásként” már e földi életben. „Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek ” (Zsid 2,18) A hét végén a négynevű kísértő további ezeréves sorsáról olvashatjuk János látomását, s ekkor Krisztus ezeréves uralma alatt életre kel a vértanúk serege, és ítélő hatalmat kap. „Boldog és szent az, akinek része van az elsőfeltámadásban” (Jel 20,6), mert „győzelmet vettél, ó, Feltámadott! / Dicsőséggel fényes a diadalod!” (EE 388,1) ■ Garai András k L
