Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-12-11 / 50. szám
"Evangélikus ÉletS PANORAMA 2005. december 11. Amit Isten akar A napi politika nem az ő gondja. Számon tartja, hogy mi történik benne, és művelőit felelőssé teszi, sőt eljön az ideje, hogy felelősségre vonja őket azért, amit tettek. De a napi politika mégsem az ő legnagyobb gondja. Még a nemzetközi helyzet sem nyugtalanítja őt. Ura ugyan minden uralkodónak és államférfinak. Őket is az élő Isten kéri majd számon, azért, „amit testben cselekedtek, jót, avagy gonoszt”. De Isten számára van ennél még fontosabb kérdés is. Sőt még a felekezeti harcok sem az ő ügyei. Ismeri ugyanis a hamis és az igaz tanítást. Számon tartja, hogy hol szolgálják őt, és kik azok, akik „az igazságot hamissággal feltartóztatják”. De az Úr nem gyönyörködik az ő szolgáiban, akik a szószékről dorongokkal támadnak egymásra. Mi hát Isten legnagyobb gondja? Az, hogy hol töltőd az örökkévalóságot! Nem az, hogy általában és tudományos alapon üdvözül-e az ember, vagy elkárhozik, hanem az, hogy te, aki olvasod e sorokat, hol töltőd te az örök életet! Isten azonban nemcsak törődik ezzel a kérdéssel, hanem határozott programja van hozzá. Azt akarja, hogy „minden ember üdvözüljön”. De nem csak akarja ezt. Mert amit ő akar, azért dolgozik is. Amióta a világ világ, Isten tulajdonképpen azért munkálkodik, hogy senki, még ennek a cikknek az olvasói se kárhozzanak el, hanem üdvözüljenek... Mit tett érte? Megbizonyította, hogy egyedül ő az erős és igaz Isten, hogy higgyünk végre benne, és bízzuk rá életünket. Aki nem vak vagy süket, az megláthatja és megértheti. Ezer és ezer évvel ezelőtt adott egynéhány hihetetlen ígéretet. Megígérte azt, hogy Messiás születik, és szűztől fog születni. Bejelentette a próféta által azt, hogy ez a Messiás szenvedni fog, és meghal a mi bűneinkért. De tudtul adta azt is, hogy ez a Megváltó megdicsőíttetik az Istentől. És mi történt? Jézus Krisztus „fogan- tatott Szentiélektől és született Szűz Máriától”. Ha jól megértjük ezt, azt jelenti, hogy igaz Isten a mi Urunk. De lett folytatása is. „Kínzatott Poncius Pilátus alatt, megfeszíttetett és meghalt.” Nagyon igaza lett megint az Úrnak. Végül pedig megdicsőíttetett: „...felment a mennyekbe, ott ül Istennek, a mindenható Atyának jobbján, ahonnan el- jő ítélni élőket és holtakat.” - Ne vegyük mi ezeket olyan nagyon természetesnek és mindennapinak. Hihetetlen, felmérhetetlen és elfogadhatatlan ígéretek teljesedtek be ezekben a tényekben. Azért történt ez, hogy lásd meg: Isten az Isten, és higgy benne. Igaz, hogy ezt megláthatja és megértheti mindenki: a filozófus is, meg a tudós is, meg a tanulatlan is. De honnan vegyük a hitet hozzá? Isten adja ezt is, mert azt akarja, hogy „minden ember eljusson az igazság megismerésére”. De mi az igazság? A tegnap, a ma vagy a holnap igazsága? Plátóé vagy Bergsoné? - Egyik sem! Hanem az, hogy Isten előtt csak az igaz ember állhat meg. Lélegzetelállító és rémületes igazság ez! Hol van az igaz ember? Melyikünk áll meg Isten előtt úgy, hogy „üdvözíts hát engem, Uram, mert érdemem van rá”? Nekünk csak arra van érdemünk, hogy elkárhoztasson bennünket az Isten. Mi lesz hát velünk?... Mindennél többet mond az, hogy Isten akarja a mi üdvösségünket. Mivel mi nem tudunk igazak lenni előtte, ő ingyen adott nekünk igazságot. Krisztus fizetett értünk. És ami a mienk: bűn és halál, azt ő viselte el. Ami pedig az övé: tisztaság, hűség és örök élet, megosztotta mivelünk. Ez az egyetlen és megdönthetetlen igazság. Ezt akarja és ezt kínálja nekünk az Úr. Advent van. Itt van a mi királyunk, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Es mit akarsz Te, kedves olvasó? ■ M.S. I : 6. évfolyam, 1938. december 10., sámapja advent 3. vaszületése jöttét. Ó, áldott Gyermek! Áldassék az Úr szent neve. Ez volt az utolsó szava. Szeme megüvegesedett, karja lecsüggedt. Eldőlt a porba. Hörgött is már. Keskeny ajka szélén pedig kicsurrant a véres nyál. Két templomszolga lépett mellé: későn érkeztek. Erzsébet aludt már, mire hazaérkezett. Jó lett volna ugyan valakivel beszélni még a furcsa dologról, de az alvót nem akarta már felkelteni. Másnap pedig - életében először - lélektelent élesztette a szent oltár tüzét. A lángba bámult. Az oltár lángjába, ami most pillanatok alatt felfényesedett. "1 " Meghalt - szólt egyszerűen az egyik. Hordágyat hoztak, s elvitték. Zakariás szemében csillogott a könny. Az oltár elé pergett alá a megszentelt földre. Ezen az esten alig ért haza. Nem vitték a lábai. Egészen megzavarodott. Mit beszélt ez az őrült idegen? Az ő fia hírli majd jöttét annak, akire egész Izrael vár? Mentében, a kis mezőnél meg is tántoro- dott. Mintha részegítő italt ivott volna. És sírt keservesen. Nincs is magja Zakariásnak - a halott hazudott. Amikor ezt a fájó mondatot az ég felé dobta, régen mögötte volt már az ifjúság. S Erzsébet haját is belepte már a dér. Kisírt, kiégett szemű asz- szonnyal s reményét vesztett férfival játszott a torz szó. Jaj, a Mózes atya csipkebokra... ez jutott eszébe, ahogyan kémlelte az izzó fehérre váló fényességet. A csodát, mert azzá lett az oltár... csipkebokorrá... amiben megjelent régen az Úr! Alak formálódott ki a fényben... láthatóvá lett... s Zakariás arca elé kapta két öreg kezét... Az Isten angyala... suttogta, láttam... S nem mert még egyszer a lángokba nézni. S beszéd is hangzott a fényből: „Ne félj, Zakariás, mert meghallgattatott a te imádságod, és a te feleséged, Erzsébet, fiat szül néked, és nevezd az ő nevét Jánosnak... És lészen tenéked örömödre és vigasságodra, és sokan fognak örvendezni az ő születésén.” „És betelik szent Lélekkel, és Izrael fiai közül sokakat megtérít.” Nem igaz, nem igaz, sírt fel kínzottan Zakariás, nincs és nem is lehet már fiam. Erzsébet is vén, s én is idős vagyok. Nem tudok hinni már; ó jelet... jelet! Gábriel, az Úr hírnöke hosszan nézett az eltakart arcú Zakariásra. Jelet?... Azt kértél?... „ímé, megnémulsz, és nem szólhatsz mind ama napig, amelyen ezek meglesznek, mivelhogy nem hittél az én beszédemnek, amelyek beteljesednek az ő idejükben.” S e pillanattól fogva néma lett Zakariás. Kilenc hónapig tartott Zakariás némasága. S mikor a rendelt idő letelt, muzsikálni kezdett körülötte a világ. A kicsiny kőpad, amin oly sokszor álmodoztak együtt, énekelt. S a megvénült rózsatövek is énekeltek. S a Kedron patak gyöngyvize is dalokat hordott a hátán. S a szellő is muzsikált. S az olajfák hegyéről lombok boldog suttogásával szaladt kicsi házuk felé az ujjongó öröm... S énekelt Erzsébet lelke is. Az este megtelt a dallamával. És szólalt is. Ujjongó hangon, mint régen, nagyon régen. Azt kérte az ő különös életű nagy papjától: mi légyen a gyermek neve? Énekelt Zakariás lelke is. Egy táblát kért, s míg írt, Gábriel arkangyal képe lebegett előtte. Szemébe nézett most a roppant látomásnak, s szántotta a nehéz, vastag betűket a táblára. „János.” S amint leírta e drága nevet, megoldódott a nyelve. S hallelujázni kezdett. Egyetlen szóval, egyetlen imádsággal dicsérte az ő nagy Urát: „János... János... János...” Régen történt mindez. Azon az estén, amikor kéz a kézben ott ültek ismét a zsoltárt lehelő öreg kőpadon. Amikor annyi idő múltán ismét együtt néztek fel az égre. Fel a magasba, ahol ragyogott már az új csillag fénye. ■ Jakus Imre 23. évfolyam, 1958. december 14., advent 3. vasárnapja Mások jobban, mi szebben Felmérést csináltam. Persze nem nagy, országos felmérést, csak amolyan szű- kebb körűt, azokról, akiket ismerek vagy életem folyamán megismertem, akikről hallottam, olvastam, akikkel találkoztam, beszéltem. Kíváncsi voltam, miből élnek, és ebből következően hogyan élnek. Lehetetlenség minden egyes esetről beszámolnom, az sem mond eleget, ha csak a végeredményt adom meg. Leírok hát ebből is, abból is egy kis ízelítőt. Hetenként egyszer elmegyek a húsboltba. A hentes mindig udvarias, készséges. Gyorsan, a gyakorlott szakember biztonságával vág, mér és adja a számlát. Minden alkalommal becsap. 1 Ft-tal, 4 Ft- tal, a gyors mérlegre dobással, valami mócsing utólagos rádobásával. Nézem ezt az embert. Miből él? Szüksége van ezekre az apró, de mégis lopásokra? S hogyan él. ha a szeme sem rebben meg, amikor becsapja embertársait, és mosolyogva a szemébe néz a becsapottnak? Becsap másokat is? A feleségét, a szüleit, a barátait, a gyermekeit? Kit hússal, kit pénzzel, kit lopással, kit hazugsággal? Munkatársam. Jó megjelenésű fiatalember. Sötét szemüveget hord. Öltönye kifogástalan, minden nap váltja az ingét. Van családja, autója, tévéje, öröklakása. Ha szól, kijelent, bírál, kritikát mond. Dolgozni nagy ritkán szokott. Hosszan telefonál, találkákat beszél meg, magánügyeket intéz. -Vasárnaponként a Balatonra jár, télen síel a Mátrában. 35 éves. Miből él? Miből telik ruhára, kocsira, randevúra, Mátrára, a Balatonra? És hogyan él? Mikor van a családjával, mikor mesél a gyermekeinek, mikor segít a feleségének, mit gondol, vagy gondol-e arra, hogy becsapja vállalatát, hazáját és önmagát, nem is szólva dolgozó társairól? Miért, milyen munkáért veszi fel a fizetést? Azt a fizetést, amiért mások dolgoztak. Kiveszi-e édesanyja kezéből a vizes- vagy a szemetesvödröt, vagy engedi, hogy ő vigye? Sötét szemüvege mögül meglátja-e azt az öreget, aki fakult szatyrában visz valamit haza? Vagy azt hiszi, hogy ő örökre ilyen fiatal marad, ilyen semmibeélő, semmittevő? Özvegyasszony. Férje korán meghalt. Nyugdíja kevés. Abból nevelte fel három gyermekét. Mellette köt, takarítást vállal. Az otthona tiszta, rendes. Miből él? Ebből a kevésből. Nem panaszkodik, nincsenek különleges vágyai, se pénze külföldi útra, se luxusruhára, se luxuscipőre. És mégis elégedett. Hogyan él? Mint a fejedelmek. Bőkezűen ajándékozó. Ha segíteni kell, mindig ott terem. Mindig ott van, ahol szükség van rá. Jótékony angyalnak hívják. így mindenki ráismer, mert sokszor még az sem tudja a nevét, akin segített. Fodrásznő. Haját nyitva, vállra hullatva hordja. Mini selyemköpenyt visel, a szemhéja tengerzöld. Ha idegen lép az üzletbe, rá se hederít. Törzsvendégei vannak, csak azokkal foglalkozik. Ha szólnak hozzá, fölényes, és értésre adja, hogy nem válaszol akárkinek. Nem köszön se a belépőnek, se a távozónak. Este egy fiatalember jön érte pontosan egy órával a munkaidő befejezése előtt. Akkor átöltözik, már senkit sem „fogad”, tiszta selyem ruhát, hosszú bőrcsizmát húz, és fél órával előbb távozik a munkahelyéről. Senki nem szól érte. Miből telik neki ezekre a drága holmikra, honnan meríti a bátorságot, hogy a hivatalosan előírt munkaidőt megrövidítse, és mit gondol, vagy egyáltalában gondol-e valamire, amikor az ősz hajú kis Kovácsné egyszer egy évben bejön az üzletbe, hogy megcsináltassa a haját, mert férjhez megy a kislánya, vagy éppen házassági évforduló van? - Hogyan él ez a fodrászlány? Észreveszi-e néha, hogy rajta kívül mások is vannak a világon? Gondolt-e már arra, hogy egy perc, és minden megváltozhat? Egyszerre nincs autó, ékszer, szép fiú, szép ruha, de itt a betegség, a nélkülözés, a lemondás. Észrevette-e már, hogy főnökét az asztmás rohamai már-már a sír szélére taszítják, vagy mindig csak önmagára gondol? Mi lenne, ha egyszer-egyszer kivenné kezéből a söprűt, az olajoskannát, és kiseperné az üzletet, befűtene? Hogy én miből élek? Szeretetből. Adok és kapok. Láncolok vele. Még jóformán át sem vettem, és máris továbbadom. És közben meggazdagszom. Sokszor egy perCjtöredéke alatt. Van munkahelyem, ahol keményen, becsülettel dolgozom. De az, amiből élek, az mégis ez a „szeretet-dolog”. Ez éltet. Van úgy, hogy ráfizetek, mert gyanútlan és hiszékeny vagyok. Mindig előlegezek: bizalmat, megértést, szeretetet. De nem zavar, ha becsapnak. A következő alkalommal mástól a dupla mennyiséget kapom. Tiszta dolog ez a szeretet-üzlet. Nem kell bujkálnom, pénzt dugdosnom, nyugodt a lelkiismeretem. Szeretetjövedelemből a jómódúak közé tartozom. Hogyan élek? Szépen. A szeretet adásvétele széppé teszi napjaimat. Anyagi gondjaimat elfelejteti velem. Számolat- lanul adok, és nekem is marad, sőt tartalékolhatok. Van, aki bolondnak tart, s jóindulattal mosolyog rajtam. Hogyan lehet így élni? - kérdi. - Szépen - válaszolom. Mások jobban, mi szebben, ahogy egy nem régen elhunyt ismerősöm mondta, aki harminc éve egyedül élt egy kis földszintes szobában, tolókocsiban, lábak nélkül. ■ Gyarmathy Irén 39. évfolyam, 1974. december 8., advent 2. vasárnapja Túrmezei Erzsébet Krisztusra várunk Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap. Némák a titkok. Nem válaszolnak. Rejtő ködükbe szemünk nem láthat... de elültetjük kis almafánkat, bízva, hogy kihajt, gyümölcsöt terem. Titok a jövő. Sürget a jelen. Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap. Némák a titkok. Nem válaszolnak. De a ma int, hogy híven szolgáljunk, mert tudjuk, ki jön: Krisztusra várunk. Ha hirtelen jön, ha észrevétlen, munkában leljen, ne resten, tétlen! Testvérek terhét vállalja vállunk! Mert tudjuk, kijön: Krisztusra várunk. 53. évfolyam, 1988. december 4., advent 2. vasárnapja
