Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-12-04 / 49. szám

'Evangélikus Élet5 PANORAMA 2005. december 4. 7 élünk... Hideglelés ► Nagy megdöbbenést okozott számomra a Cool Tv Hungáriáim című rajz­filmsorozata. A műsor méltó a tévécsatorna nevéhez - mely az angol nyelv­ben eredetileg „hideget”, „hűvöset” jelent hiszen az egészséges lelkületű nézőt e sorozattól kirázza a hideg. A Hungaricum főszereplői ugyanis ma­gyar történelmi személyiségek, akik teljesen anakronisztikus módon válo­gatott ocsmányságokat követnek el. Összefogásra és bölcsességre van szükség a gyülekezetek gazdálkodásában A rajzfilm címe határozottan üdítőnek hat az amúgy értéktelen és ízléstelen fil­meket gyakorta műsorára tűző csatorna kínálatához képest: a Cool Tv-n hatod­rangú rapper vezette autóbontós műsor ugyanúgy fellelhető, mint egy melegbár­ról szóló filmsorozat. Szóval a címből kiindulva akár igényes, értéket közvetítő program is lehetne a Hungaricum. de mégsem az. A Hungaricum korhatáros rajzfilm. Ki­zárólag tizennyolc éven felüli fiatalok­nak szól, bár ez már csak a főcím alatt tudható meg - ugyanis ekkor jelenik meg a kis tizennyolcas szám egy piros karikában. A műsoridő mindössze tíz perc, de a cselekmény színvonalából ki­folyólag ötvenes IQ felett már két perc után agyzsibbadást okoz. Nehezen lehet csak meghatározni, hogy mi is az egyes epizódok cselekmé­nye. E sorok írója összesen három per­cet látott az egyik részből, de az is „több HMMM ... „Latiatuc feleyim zumtuchel, mic vogmuc.ysa pur es chomuv uogmuc... ” Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és ha­mu vagyunk... Mennyi kegyelemben te­remtett minket Isten! Csodaszép hazá­val ajándékozta meg e föld lakóit, erdők­től zúgó hegyekkel, termő síkságokkal, éltető folyókkal. Szent István királyunk­kal, aki kemény kézzel, de jövőbe látó bölcsességgel terelte őseinket Krisztus keresztje alá. Isten velünk volt ezer esz­tendőn át, jóban-rosszban, bajban és örömben. Sokszor nehezedett ránk keze hitetlenségünk miatt, de szeretete nem fordult el tőlünk. Mindig adott új re­ményt, új feltámadást. Irtott minket ta­tár, török, labanc - mi mégis megmarad­tunk Európának e szegletében, nyel­vünkben idegenként, de kultúránkban mégis európaiként. Tizenöt éve nyitott ajtót adott elibénk, megrázhattuk ma­gunkat, kitárult előttünk a szabadság ezernyi lehetőséggel. Látjátok, feleim, szemetekkel, mik va­gyunk? Bizony, por és hamu vagyunk..., és most éppen önpusztítókká lettünk. Fo­gyunk, teher és gond a gyerek, alig-alig keresztelünk már. Teher lett az öreg is. Egyre több a családtalan, önző és csak a karrierjét építgető „szingli”. Még pár év, és túl kevesen lesznek az aktív dolgozók ahhoz, hogy kitermeljék az idős kor­osztály nyugdíját. Mint egy feje tetejére állított karácsonyfa, az életkorfa alján kevesen vannak a fiatalok, és föntebb egyre többen az ötven-hatvan-hetven évesek. Barátaim, valamit nagyon el­rontottunk. Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk..., elhagytuk hitünket is, kiürülnek templomaink, fűt- fát ígérő szekták hordószónokai után futkosunk, akiknek gyakran csak a pén­zünk kell. Megcsaltuk apáink és nagy­apáink hitét, pedig ez tartotta meg őket, ha beborult fölöttük az ég. Ok még egy­szerre építettek templomot és iskolát, mi inkább a luxusterepjáróinkra költjük a pénzt, szidjuk a tanárt és a hitoktatót, hogy nem jól neveli tévén és számítógép előtt felnövő sarjainkat. Édesapa és édes­volt a jónál”. Szerepelt benne fehér lóval nemi életet élő Széchenyi István-klón éppúgy, mint apácákkal táplálkozó hét­fejű Süsü sárkány. (Egyébiránt Süsü egyik feje - talán az esélyegyenlőség je­gyében - az autistákra jellemző voná­sokkal bírt...) A külsőségekben erősen a South Park című sorozatra hajazó műben Dózsa Györgyöt is ábrázolták - lila szí­nű hawaii ingben, miközben tüzes trón­ján ülve gyermekeket éget meg. A tető­pont az a jelenet volt, amikor a fent ne­vezett szereplők közösen pornófilm for­gatásába fogtak, melyben Szűz Mária és egy szakasznyi svájci gárdista volt a fő­szereplő... Ennyi borzalom, ennyi undorító do­log a legkisebb összefüggés nélkül, mindössze három perc alatt. Hogy mi történhetett a hátralévő hét percben és a sorozat többi epizódjában, arról nin­csen tudomásom. Ám jobb bele sem gondolni. anya, szülő és gyermek - vajon fontos-e még? Egyre agresszívebbek a gyereke­ink, már az a kevés... Barátaim, nem rontottunk mi el valamit? Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk... Határon túl rekedt testvéreink kopogtattak az ajtón­kon. Magyarok a magyaroktól csak ha­sonló jogokat kértek. Nem a kenyerün­ket, a házunkat, nem a munkahelyünket kérték. Csupán hozzánk akartak tartoz­ni ők, az elszakítottak. Magyar a ma­gyarhoz. Ennyi. Barátaim, mindenki ha­zudott nektek, aki ennek az ellenkezőjét hirdette. Hazudtak, és rossz döntésre késztettek minket. Mert megigéző sza­vukra hallgattunk, a kérő kézre pedig nagyot és fájót csaptunk. Ezt nektek, és nem állampolgárságot! Aki járt a nyáron Erdélyben, érti a szót. Ott voltam Sáromberkén három­százhúsz fiatallal együtt. Ültünk az éj­szakában a tűznél, és hallgattam őket. Szégyelltem magam. Nekem kellett ma­gyarázkodnom azok helyett, akik ma nem mernek mutatkozni Erdélyben. Mohácsnál a török vert szét minket. Most egy éve pedig mi mondtuk több milliónyi, a trianoni határon kívül re­kedt testvérünknek: nem kelletek! Olyan erkölcsi és szellemi kárt okoz­tunk a harsány nemmel, amiért hamuba kellene ülnünk, és megszaggatott ruhá­val kellene gyászolnunk, mint az Ószö­vetség embere tette bánatában. Mi, szlo­vák felmenőkkel, románnak nevezzük a szőlőnket megművelő, minden ágon magyar felmenőket felmutató erdélyi napszámosainkat. Sőt eltűrjük, hogy helikopterekről vadásszák őket (!) a ha­tóság emberei, és kitiltsák őket az „anyaországból”! Pedig azt a munkát végzik el, amelyre mi itt már nem talá­lunk embert. Barátaim, valamit rettene­tesen elrontottunk. Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk... Kollégám, a földvári pap ünnepelt. Hatévnyi küzde­lem után megkapta a magyar állampol­gárságot. Ő a trianoni határtól pár száz méterre, a romániai Nagylakon látta Szerencsére már volt, aki feljelentette az Országos Rádió és Televízió Testület­nél (ORTT) ezt a botrányos rajzfilmso­rozatot műsorára tűző csatornát, mégis számos megválaszolatlan kérdés előt­tünk áll még. Ki és mikor adott sugárzási enge­délyt ennek a már sokadszorra közbot­rányt okozó csatornának? Hogyan le­hetséges az, hogy amíg keresztény tv- műsorok szinte csak rossz időpontban vagy egyáltalán nem kerülhetnek mű­sorra, addig egy kirívóan magyarság- és kereszténységellenes rajzfilm estén­ként műsoridőt kap? S végül hogyan válhatott „hungaricummá” az ízléste­len, az erkölcstelen, az undorító, mi­közben devalválódnak a keresztény és nemzeti értékek? Kérdések vannak, válaszok annál ke­vésbé. Egyben azonban biztosak lehe­tünk: ha a Hungaricumot be is tiltják egy­szer, úgyis lesz olyan műsor, amelyik majd az örökébe lép. Amíg a közízlést a tömegsodorral szemben nem lehet a megfelelő irányba formálni, addig min­dig lesznek újabb és újabb szabados és visszataszító műsorok. Hogyan lehet a nézőt megtanítani ar­ra, hogy ne legyen vevő az igénytelenre? Ez az igazi kérdés! ■ Chladek Tibor meg a világot, minden őse magyar volt. A hatóság utolsó húzása az volt, amikor a családnevét - Molnár - amúgy romá- nosan, ékezet nélkül jegyezték be: Mol­nár. Tízezer forintjába került a módosí­tás, hogy végre a magyar helyesírás sza­bályai szerint ékezet kerüljön az a betű­re. Barátaim, mondjátok: normális ez? Németország a csak oroszul tudó volgai németnek könnyedén megadja a német állampolgárságot, Ausztria is kiharcolta a Dél-Tirolban élő osztrákok jogait. Más népek is magukhoz ölelik elszakadt test­véreiket. Mi miért nem? Miért mi va­gyunk ilyen önpusztítók? Látjátok, feleim, szemetekkel, mik va­gyunk? Bizony, por és hamu vagyunk..., mert önmagunkat adjuk fel. Föladjuk értékeinket: történelmünket, múltunkat és kereszténységünket. Azt hisszük, ak­kor felelünk meg Európának, a nagyvi­lágnak, ha megszűnünk magyarnak len­ni, és mindenki más majmolásába fo­gunk. Rágjuk a hamburgert, ropogtat­juk a chipst, bámuljuk a kritikán aluli, ocsmány és erkölcstelen tévéműsoro­kat. Normálisan már a Himnuszt sem tudjuk elénekelni. Tesszük ezt akkor, amikor más népek újra felfedezik ön­magukat, értékeiket, s egyre inkább büszkék másságukra, mint például az írek. Hallgatunk a „se Isten, se haza, se család” demagógiáját hirdető politiku­sokra, a helyzetükkel visszaélő újság­írókra. Mindent igyekeznek lerombolni, amire büszkék lehetünk, ami erőt és ön­becsülést, tartást ad. Alaktalan, gondol­kodás nélküli embermasszává züllünk, ha rájuk hallgatunk... Barátaim, nos, mit gondoltok? „Scerelmes bratym uimaggomuc ez scegin ember lilki ért... Szeretett barátaim, imádkoz­zunk e szegény ember leikéért...” - könyör- gött mintegy nyolcszáztíz évvel ezelőtt egy sírnál a pap a Halotti beszéd szavaival. Szeretett barátaim, talán van még némi időnk, még nem a halotti imát mondják felettünk! Még tehetünk valamit. Önma­gunkért, családunkért, nemzetünkért - megmaradásunkért. ■ Lupták György A 2005. évi állami zárszámadási törvény körül kialakult nézeteltérések bizonyta­lan jövőképet festenek - gazdálkodásu­kat és létüket tekintve is - a történelmi egyházak elé. Az ország a teljes eladóso­dás felé sodródik: vezetői nem tudják - vagy nem is akarják - megszervezni a hazai alapú nemzeti termelést. Ennek következtében meg nem keresett pénz­ből, egyre nagyobb külföldi hitelekből, „adósságokból” tartja fenn magát, ame­lyek egyre drágábbak, és a mi zsebünk­ből lesznek (vagy talán nem?) visszafi­zetve. Elérkezik az az idő, amikor nem lesz külföldi hitel, amikor a gazdasági ál­lapotokat mindenki a saját tapasztalatai alapján tudja majd igazán megítélni és értékelni. így kezd ez már kirajzolódni egyhá­zainkban, gyülekezeteinkben is. Az ál­lam bejelentette a 2005. év végi novem­ber-decemberi hittanpénzek és az eh­hez kapcsolódó benzinpénzek vissza­tartását. Megteheti. Sőt azt is megtehet­te, hogy a 2005. évi meszleni tábor lebo­nyolításához pályázaton megnyert 250 ezer forintot a mai napig nem fizette ki, az összeget ezért a gyülekezeti kasszá­ból kellett kivenni. És számtalan pályá­zattal ugyanez a helyzet az országban. Itt már az adott vagy a leírt szónak nincs hitele. Vajon mi a cél? Ne csak az aluljárók­ban, vasútállomásokon legyenek kére- getők, hanem kéregessen mindenki: ál­lampolgár, iskola, önkormányzat, egy­ház? Tartsák a markukat, és ha beleköp­nek, jól összedörzsölhetik, és kialakít­hatják a saját túlélési taktikájukat... Mi nem tartjuk a markunkat, hanem elvárjuk azt, amit a törvény biztosít szá­munkra. Tudjuk, hogy ez az ország az ezeréves keresztény kultúra szekerén ju­tott el 2005-ig. Azt is tudjuk, hogy ha­zánkban 1949-ig a kereszténységet és az egyházat állami törvények védték, 1949- től pedig állami törvények üldözték, be­börtönzött papokkal, megkínzott püs­pökökkel, elvett egyházi ingatlanokkal, földbirtokokkal, amelyek addig az egy­ház megélhetését és függetlenségét is biztosították, amelyek a nemzet meg­maradásának is alapvető tényezői vol­tak. Jöhetett erre a földre tatár, török, ezeket a földeket nem lehetett „elbirto­kolni”, mert vatikáni tulajdont képeztek, és újjá lehetett építeni rajtuk a nemzetet. A protestáns gyülekezetek földjei egy­házközségi tulajdont képeztek, amelyek elég jól megalapozták a gyülekezetek megélhetését. A rendszerváltás után a magyar állam a Vatikánnal megkötött szerződésben lemondott az egyházi földbirtokok visszavételéről - a protestáns egyházak is így jártak el - annak fejében, hogy az állam örökös apanázst biztosít az egy­házi fenntartású intézmények működé­séhez, finanszírozza a hitoktatást, hoz­zájárul a lelkészi fizetésekhez és így tovább. Most ott tartunk, hogy a volt egyházi birtokok „idegenek”, külföldiek kezén vannak, az állam pedig nem teljesíti még a szerződésben vállalt kötelességeit sem; kiszolgáltatott, üres vagy bezárt paróki­ák, plébániák mellett „tarthatjuk a mar­kunkat alamizsnáért”. A szerződésen módosítani nem szabad. Volt idő, amikor a hívek attól tartot­tak, hogy az ávósok, a kommunisták ül­nek be a deportált papok helyett a plébá­niára vagy a templomokba. Hála Isten­nek, tévedtek! A templomajtó most is nyitva áll, de most sem lépik át a küszö­böt, irtóznak tőle; nem tartják számon Istent, de Isten számon tartja őket. Vol­tak közöttük, akik istennek hitték magu­kat, de már régen megették őket a kuka­cok. Isten azonban még mindig vezeti az övéit, bennünket. Magyarországon minden normálisan gondolkodó ember tudja, hogy nemze­tünkre a történelmi egyházak nem je­lentenek veszélyt, és hogy az egyházi intézményektől való költségvetési elvo­nások nem javítanak a romló közálla­potokon. Az egyház - intézményeivel együtt - a nemzet gyarapításának, komoly tár­sadalmi tőke létrehozásának, a haza ja­váért felelősséget érző keresztény ifjú­ság nevelésének a helye. Ha valaki nem hívő, azért még sorsközösséget vállal­hat magyar emberként, szülőként, ta­nárként, vezetőként is ezekkel az érté­kekkel. Akik olyan hangokat pendítenek meg, hogy az egyházat tartsák el a hívek, ahogyan a nyugati országokban, azok mondják el azt is, hogy azokban az or­szágokban sohasem államosították az egyház javait - amelyeket a protestáns felekezetek esetében a hívek teremtettek meg áldozatos munkájukkal, adomá­nyaikkal! -, és azokban az országokban a „klerikális reakció” fogalma idegen a társadalomtól. Bárhogyan alakul is a 2006. évi költ­ségvetés, minden szinten - az országos egyház, az egyházkerületek, az egyház­megyék, a gyülekezetek szintjén - összefogás és bölcsesség kell ahhoz, hogy az előttünk álló „hét szűk eszten­dőt” takarékos, meggondolt gazdálko­dással átvészeljük. Fogjon össze laikus és lelkész, gyüle­kezeti tag és vezető, hozzuk a kapcsola­tainkat, ötleteinket, mesterségünket, szabadidőnkből egy-két órát, gépeinket, eszközeinket, adományainkat! Aki ed­dig egyszerű gyülekezeti tag volt, legyen a maga lehetősége szerint a gyülekezet patrónusa, támogatója! Vállaljunk közösen felelősséget egy­házunkért, ahol mindenki megteszi, ami tőle elvárható, ahol példát mutatunk az ország marakodó, széthúzó, az Ország­házhoz sokszor .méltatlan magatartást tanúsító vezetőinek. A kereszténység ezeréves vonata, ha döcögve is, de tovább fog haladni Ma­gyarországon, és azokat is magával vi­szi, akik most azt gondolják, hogy rossz vonatra szálltak. De legyen bölcs min­den utas, és ne szálljon le, mert ez a vo­nat biztos célba ér, és ha elfogy a sín, együtt fogunk imádkozni! ■ Sztrókay Attila agrármérnök, társgyülekezeti felügyelő (Nemescsó-Meszlen-Acsád-Kó'szegdoroszlói Társult Evangélikus Egyházközség) Betiltanák az asztali imát A norvég oktatási miniszter törvény által szeretné betiltani, hogy az iskolai étkezdék­ben a gyerekek asztali imát mondjanak. „A norvég iskola nem imaház. Az asztali áldás ellenkezik a nem keresztény és nem vallásos gyerekek világnézetével" - fejtette ki álláspontját 0ystein Djupedal oktatási miniszter. Számos iskolában ugyanis csak akkor kapják meg a tanulók az ebédet, ha elmondták az „Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott” keresztény áldást. A miniszter javaslatát a Tanügyi Felügyelőség is támogatja, ám ők a keresztény gye­rekeket sem akarnák megfosztani szokásuktól, így kompromisszumot ajánlottak. Szerintük a törvény tiltsa be az asztali ima kötelező voltát, ám azoknak a szülőknek a gyerekei, akik hitük miatt ragaszkodnak az imához, mondhassák el önkéntes alapon az áldást. H Forrás: Hírszerző.hu December ötödiké

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom