Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-01-02 / 1. szám
“Evangélikus Élet_j PANORÁMA 2005. januar 2. 7 vízkeresztig BABITS MIHÁLY Csillag után Ülök életunt szobámban, hideg teát kavarok... Körülöttem fdjás-félés ködhálója kavarog. Kikelek tikkadt helyemből, kinyitom az ablakot s megpillantok odakint egy ígéretes csillagot. Ó ha most mindent itthagynék, mennék a csillag után, mint rég a három királyok betlehemi éjszakán! Gépkocsin, vagy teveháton - olyan mindegy, hogy hogyan! Aranyat, tömjént és mirrhát vinnék, vinnék boldogan. Mennék száz országon át, míg utamat szelné a vám. „Aranyad tilos kivinni!” szólna ott a vámos rám. „Tömjéned meg, ami csak van, az mind kell, az itteni hazai hatalmak fényét méltón dicsőíteni.” Százszor megállítanának, - örülnék, ha átcsúszom: arany nélkül, tömjén nélkül érnék hozzád, Jézusom! Jaj és mire odaérnék, hova a csillag vezet, te már függnél a kereszten és a lábad csupa seb, s ahelyett hogy bölcsőd köré szórjak tömjént, aranyat, megmaradt szegény mirrhámmal keserüszagu mirrhámmal kenném véres lábadat. Albrecht Dürer metszete. (A versszövegek forrása a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár - a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza.) ahogyan pár perc alatt vékony fehér réteggel vonta be a földet. A kert vége felől egy kedves alak közeledett: a nagymama, kosárral a kezében. Ki tudja, honnan, de megérezte, hogy el kell mennie az unokáihoz. Levágott hát gyorsan egy csirkét, a kosárba még berakott két tábla csokit, és elindult. Unokái nagy boldogsággal fogadták; gyerekek, és csakis gyerekek voltak megint - a nagymama újra elhozta nekik a karácsonyt... Nem a kosarában, hanem a szívében, a lelkében. Mindig aggódó szemei most mosolyogtak, ahogyan a leánykák körülvették és csacsogtak mellette. Nehéz szívvel hagyta ott őket, de neki is dolga volt, mennie kellett tovább. A gyerekek hozzáláttak a csirke elkészítéséhez; valami különlegeset akartak főzni belőle. Mivel azonban a különlegességekhez még nem értettek, a végeredmény keserű narancsos csirke lett. Csipegettek belőle innen-onnan, ahol nem keseredett meg a hús, és egyáltalán nem voltak csalódottak. Mert a karácsony számukra nem az evésről szólt. Nem is tudták pontosan, miről; csak ismét gyerekek voltak, akik örültek a fehér karácsonynak... Késő este még sétáltak egy jót a havas utcákon. Belestek az ablakokon, kilesték az ismeretlen otthonok karácsonyi fényeit és árnyait. karácsonya gye el, és egyék meg ők, azzal a nővel meg annak a gyerekeivel. „Míg mi otthon egyedül leszünk..gondolhatták volna, de ilyesmi meg sem fordult a fejükben. Sőt örültek, hogy adhattak. Még az sem jutott az eszükbe, hogy erről szól a karácsony, a szeretet ünnepe. Adtak, mert szerették az apjukat, akkor is, ha ők semmit sem kaptak tőle: sem ajándékot, sem az együttlét örömét. És az apa elment, hogy megfőzze egy másik család számára mindazt, amit a leányai otthonra vásároltak... A gyerekek hozzáfogtak a főzéshez. Kimentek a teraszra a húsért, de a villanyóraszekrényben már nem volt semmi. A nyomokból kiderült, hogy egy szemfüles macska lopta el mindazt, ami még megmaradt. Nagyon elszomorodtak. Valami kimondhatatlan, megfogal- mazhatatlan keserűség volt a szívükben. Nem tudták, mihez kezdjenek, nem maradt semmi ennivalójuk. Tanácstalanul ődöngtek a lakásban egész délután, szertefoszlott a karácsonyi hangulat. Igazságtalannak érezték a világot. A gyerekek felnőttes csalódása volt ez, amellyel még nem tudtak mit kezdeni, csak ízlelgették keserűségét. Korán esteledett, mert beborult az ég. Nagy pelyhekben szállingózni kezdett, majd sűrűn hullott a hó. A gyerekek kilestek a konyha ablakán, nézték a havat, ünnepeken. A két kislány ebből már mindent tudott. Apjuk nem lesz velük, hanem azzal a nővel és annak a gyerekeivel fogja tölteni a karácsonyt. Mégis, hirtelen megsajnálták, mert igazi szomorúság és csalódottság volt a szemében a sikertelen vásárlás miatt. Előszedték mindazt, amit beszereztek, és mindennek a nagyobb részét odaadták: vilóí Missziói Szolgálat szervezésében Igacsere ► Néhány napja karácsonyi lapok érkeztek hozzánk. Az ismerősök szép, békés karácsonyt kívántak nekünk, ahogyan ez ilyentájt szokás. Az egyik levél azonban különös módon megfogalmazott üzenettel zárult: „Nem karácsonyi bubát, hanem erős megtartót kívánok nektek ezekre a lelkészeknek nem túl könnyű napokra is.” Már a levélíró őszintesége is nagyon tetszett; valljuk be, ilyenkor valóban több a szolgálat. A nagy ünnepeken olyanokkal is találkozik a lelkész, akik ritkábban jönnek el a templomba. Talán nagyobb szomjúságot is érez a hallgatóság felől, és igyekszik mindent megtenni azért, hogy az istentiszteleteken az ige elérkezzen a jelenlevők szívéig. Szintén tetszett a levél végén az „is” szócska, hiszen nemcsak az ünnepek alatt, hanem mindennap szükségünk van valamennyire abból a karácsonykor olyannyira vágyott békéből és melegségből. Ami pedig különösen megrázott, az a levélben megfogalmazott, kétféle lehetőség volt. Vagy karácsonyi buba a részünk - akit elsajnálgatunk, hogy milyen nehéz sorsa volt -, és így valamiféle érzelmi élményt élünk át csupán, vagy megértjük, hogy Jézus erős megtartó, aki megszületett, és fel is nőtt. Szeretjük a gyereksztorikat. Azt mondják a filmesek, hogy ha a siker és a biztos bevétel a cél, akkor a vásznon gyereknek vagy kutyának kell megjelennie. Ezek ugyanis egyfajta gyengédséget ébresztenek bennünk: ellágyulunk, és meghatódunk saját érző szívünkön. Ez így persze nem hangzik jól, mégis van benne némi igazság. Nézzük csak meg azt, hogy hány ének szól a kisded álmáról vagy arról, hogy mennyire fázik az ártatlan, és milyen kevés arról, hogy ő minden megaláztatást vállalva jött a földre akkor, de fel is nőtt, és erős megtartó, biztos menedék lett belőle. Ez természetesen kevésbé népszerű gondolat. Az ember a rászorultságával ritkábban mer szembenézni, mint az érző szívével. A karácsonyban azonban nem a saját meleg szívünk, érzékenységünk a lényeg, hanem az, hogy Isten előbb szeretett bennünket, és közösséget vállalt velünk mindörökre. Nem csak egy karácsonyi, szánni való kisded, ennél jóval több: erős megtartó. .....és annak nevét Immánuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1,23; Ká- roli-fordítás). „Velünk az Isten” - mondja az ige. Velünk az Isten? - kérdezek vissza. Megéljük, hogy velünk az Isten? Nos, ez már egy olyan részlet, amelyet elrejtettek a bölcsek és az értelmesek elől, és csak azok érthetik meg, akik készek kisgyermekként elfogadni. A kisgyermekben még nem dolgozik úgy a büszkeség, mint a felnőttekben; ő nem éli meg szégyennek azt, hogy segítségre szorul. Talán csak amikor betegek vagyunk mi, felnőttek, akkor hasonlít az ő állapotukhoz a miénk: ha nem tudjuk ellátni magunkat, mert gyengék vagyunk, kényszerből képessé válunk elfogadni a támogatást. De amint egy kicsit is felerősödünk, azonnal igyekszünk újra függetlenné, önállóvá válni. Ez alapjában véve természetes, hiszen csak az önző ember használja ki a másikat, és várja el mások segítségét még akkor is, ha maga is képes cselekedni. Mi viszont gyakran olyan dolgokkal kapcsolatban is így viselkedünk, amelyeket nem tudunk egyedül megoldani. Isten azért küldte el fiát a földre, mert látta a mi lelkünk szükségleteit. O, aki teremtette és jól ismeri az embert, pontosan tudta és tudja, mennyire szükségünk van az erős megtartóra. Testi értelemben véve el tudjuk látni magunkat: képesek vagyunk önállóan enni, inni; felöltözni, ha fázunk, elmenni oda, ahová szeretnénk, mozog kezünk-lábunk - köszönjük, jól vagyunk. Ám a lelkünk olyan terheket hordoz, amelyeket nem ránk szabtak. Ha elismerjük, ha nem, így igaz. Nem tudunk egyedül szabadulni a bűneinkből - még a rossz szokásainktól is csak nehezen -, s az, hogy képtelenek vagyunk szeretetben élni, végképp hozzánk tapadt. Bűneink elválasztanak bennünket Istentől és az emberektől is. Természetesen vágyunk rá, hogy szeressenek minket, s nyilván nem akarjuk a rossz oldalunkat mutatni mások előtt, nehogy kiszolgáltatottakká váljunk. Inkább rejtőzködünk, és csendesen félünk tovább. Bűneink elszigetelnek és magányossá tesznek bennünket. Nagy terheket hordozunk titokban; szeretnénk, ha szeretnének, törekszünk arra, hogy jók és kedvesek legyünk. Eközben belül rettegünk attól, hogy bebizonyosodik: csak igyekezetünkért, keservesen kierőlködött érdemeinkért, nem pedig önmagunkért szeretnek bennünket. Fáradtak vagyunk, mert nehéz teher van a vállunkon. Isten másra tervezett bennünket. Jézus nem tehermentes életet ígér, hanem egy másik terhet a meglévő helyébe. Egy nekünk szabottat. Olyat, amelyet nem egyedül kell elviselnünk, hanem vele együtt hordozhatunk. Kettesben, könnyebben. A kisgyerekekről tudjuk, hogy ha valamit el akarnak venni tőlük, azt nem szívesen eresztik el. Igazán megrögzötten tudnak ragaszkodni egyes tárgyakhoz, s gyufa, kés vagy gyöngyszem - mindaz, ami veszélyes lehet - csak úgy vehető el tőlük, ha sikerül valami másra terelnünk a figyelmüket. „Itt egy alma, idenézz!” „Adok neked sütit, gyere!” - és már el is veszítette fontosságát a veszedelmes dolog, a kisgyerek boldogan vált valami jobbra. A gyerekek megteszik. Jézus itt bennünket is egy cserére biztat. Bűneink, dacos magányosságunk, álarcaink mögötti félelmeink helyett az ő igáját kínálja. Azt mondja: a te terheidet, amelyek bántanak, amelyeket rejtegetsz és szégyellsz, amelyektől félsz, amelyek miatt aggódsz, add át énnekem. Helyette figyelj valami másra. Arra, hogy tanulj tőlem. - Tudjuk, hogy hatékonyan tanulni csak rendszerességgel lehet. Legyen hát neked mindennapi adagod abból, hogy tőlem tanulsz. Szelídülj meg az Isten számára! A befogott vadlovaknak ugyanakkora erejük van, mint a megszelídítetteknek, csak éppen nem lehet még hasznosítani. Te legyél hasznos, állj az ő szolgálatába; tanuld meghallani Istennek, a Gazdának a hangját, hogy megtapasztalhasd, milyen erős vagy. Szelídülj meg az Isten számára, hogy meglásd, milyen hasznos lehetsz, és hogy szebb lehet tőled a világ. Erre teremtettek. Tanuld meg, hogy nem kell nagyszerűnek vagy kiválónak látszanod ahhoz, hogy szeressenek. Fogadd el, hogy Isten így szeret és fogad el; és hangolódj rá az ő gondolkodásmódjára. Ezeket a terheket ajánlja Jézus a félelem, a bizonytalanság, a magányosság, a bűneink helyett. Fogadd el alázattal Isten elfogadó szeretetét. Azzal, hogy ő eljött a világba, hogy megszületett és fel is nőtt, lehetőséget kaptunk erre a minőségi cserére. Immánuel - velünk az Isten. Velünk akar lenni az Isten. Felkínálja nekünk önmagát, az ő közelségét, békéjét, hogy megnyugvást találjunk lelkűnkben, és azzal teljen az életünk, aminek értelme van. Hogy hasznosak, áldottak, szeretettek lehessünk. Vállaljuk-e ezt a cserét? ■ Füller Tímea BORSICZKY IMRE Karácsony - újév Eljön a karácsony és a sok szép lapok, Miket bizony több világrészből kapok, S a könyv-ajándék, mit a hazai jóság Küld: egytől-egyig megfogható valóság. Majd az új esztendő'is gyorsan beköszönt, - Kapunk jókívánságot, akár egy óz önt - Imánkban hisszük: az Isten halhatatlan, És a jövő", a holnap... megfoghatatlan!
