Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-11-27 / 48. szám
‘Evangélikus Életi; ÉLŐ VÍZ 2005. november 27. 9 Az elfelejtett arc ■ Szabó Dezső A nap meghajlott, de azért a faluban tovább is gonoszok voltak, tovább is káromkodtak, tovább csaltak, loptak, hamisan mértek, titkolóztak, elárultak. Tovább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött volna be a nap. Jaj, pedig már nyergeit az éjszaka. Pedig a nap lehajlott már, s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt egy nagy térés hely volt. Körös-körül tizenkét kereszt állott, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét megváltókép, szomorú és egyszerű mindenik, és azonegy- formák voltak a keresztek. Valaha valami kegyes gazdag ember állította őket ide, s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét: „Nekem még a tizenkét Krisztus sem parancsol!” - A térés közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította, s kényes tyúkok és egy pár neven- dék malac legelésztek rajta. Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosán, elégedetlenül. A barma szelíden, meghajolva. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. Körülállták a kutat, és bámulták a szép világot. Már mint a barmok. A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a szemei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörbedt vállán batyu volt, de üres, üres batyu. Belépett a boltba, és azt mondta:- Jó estét kívánok! Úgy mondta ezt ő, mint más emberfia. S valahogy mégis bennebb ment az emberekbe a kívánsága. A boltos éppen lisztet mért egy szegény asszonynak. A mértéken alul ott volt a dugott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a vendégnek:- Fogadj Isten, jó ember, üljön le mi- nálunk. Az idegen ráült egy zsákra, és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szemmel nézett rá, és szólt:- Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér ennek a szegény asszonynak. A boltost átjárta az idegen hangja és nézése, és összerázkódott:- Jaj, milyen fekete vagyok én belül! - mondta.- Nesze, te fehértestű, ne te nagy szemű, ne te gyalázatos ezüstkacagású! Az idegen bement, eltakarta a leányt, és szelíden odahajolt az asszony elé:- Üss engem, jó asszony, üss, amíg kivered rajtam a haragodat. Úgy szánlak, hogy haragszol. Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel:- Jaj, de rossz vagyok, jaj, de gonosz vagyok! - tördelte kezeit. Az idegen megfogta a leány kezét, az asszony kezébe tette, és mondta:- Csókold meg a te jó anyádat, leányom! - és elment. Az asszony magához ölelte a leányt, összevissza csókolta:- Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót. És valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jó érzést. Kérdezte a leánytól:- Hol láttam én ezt az embert? A leány felelt:- Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe. * * * A leggazdagabb gazda a tornácon vacsoráit a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófehér kenyérrel, és vörösbort ittak hozzá. A szegény béresnép az udvaron ült faragott tüskökön. Penészes kenyérhajat rágicsáltak, és sóhajtást nyeltek hozzá.- Adjon Isten jó estét! - szólt az idegen.- Az Isten azt adhat, amit akar - szólt a gazda. Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogyan eszik az övéivel, s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja, s keresgélni kezd benne. De bizony az üres. O maga is sóhajtja:- Mit adsz az én hosszú hajamért?- Megér egy darab avas szalonnát - kacagta a gazdag ember.- Hát vágd le ezt az én hajamat, és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elégítsem ezeket a szegény embereket. .- Asszony, hozd ki a nagy ollót - mondotta a gazdag ember. Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag félkézbe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált:- Jaj, hogy a szívembe vágtál, édes uram, vajon mi fog még ma történni?! A gazdag ember csak néz, aztán megint ráfogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált: Azzal nagy titkosan levette a pokolvasát a mérleg alul, s jól megtetézte a lisztet a szegény asszonynak. Az asz- szony elment, s akkor a vendég is elköszönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába, és azt mondta:- Milyen szép csendes este van ma! Pedig ő már ezer ilyen estét látott, és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett:- Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot? * * * A szomszéd házból éktelen kiabálás és nehéz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte mostoháját. Fiatal volt még az asszony, s fájt a mája a szép legényekért, kik a lányára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát:- Jaj, hogy a szívembe vágtad édesapám az ollót, mi fog holnap történni? A gazdag ember harmadszor is ráfogja az ollót. Akkor a kis pulya fia kiáltja:- Édesapám, édesapám, jaj, hogy a szívembe vágtál, mi fog történni holnapután? És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, de nem ügyel vérei lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé, és hogy a holnap és a holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz az ő gonosz szívével! Odaszólt az asszonynak:- Öld le a tíz legkövérebb tyúkot, és add ezeknek a szegény embereknek. Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt:- Milyen jóképűek ezek az én cselédeim, nézd, anyjuk, az ott hasonlít a mi Jancsinkhoz. Azután megint szólt:- Mérget veszek rá, hogy láttam már valahol.- Talán mikor az orvosnál voltunk - szólt a leány. * * * Bement a bíróhoz is az idegen. A bíró éppen két ember között tett igazságot. Az egyik azt mondta:- Az almafáig ér a földem. A másik azt mondta:- A körtefáig ér a földed! Ezen aztán elmarcangolták egymást, és a bíróhoz jöttek. Az egyik veszekedő a bíró veje volt, a másik veszekedő a bíró haragosa volt.- Neked nincs igazad! - förmedt a bíró a haragosára. - Az a darabka föld ezé, itt ni! - és rámutatott a vejére.-Jaj, jaj, jaj! - kiáltott az idegen.- Mi bajod, idegen ember? - kérdezte a bíró s a két másik.- Oh, jó emberek, adjatok egy ember- nyi földet. Érzem, hogy mindjárt meghalok, s nem szeretnék bitang földben nyugodni. Gazdag ember voltam, feleségem és gyermekeim voltak. A vagyo- nom elvették a rossz emberek, a családom elvette a jó Isten. Csak egy darabka földet adjatok, ahol beszentelhetnek. A bíró veje látta a halált, az igazságot és az ítéletet, szólt:- Kérd azt a darabka földet ettől ni, mert övé a juss szerint. És megmutatta a bíró haragosát. Ez pedig így szólt:- Neked adom azt szívemből, szegény idegen ember. A bírónak eszébe jutott a föld kapuja, mely neki is megnyílik, meg a számadás is eszébe jutott, és szólt a haragosához:- Bocsáss meg nekem, testvér, mert hűtlen sáfár voltam. Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert:- Maradjatok ma nálam vacsorára. Aztán így szólt:- Hol láttam én ezt az embert?- Talán a katonaságnál - szólt az egyik.- Talán Balog Péter lakodalmán - szólt a másik. * * És minden egyes házba betért az idegen. És amikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok mind a falu térségére siettek.- Olyan jó lesz most egymást látni - mondották az emberek. És a gyepes térség megtelt népekkel. Hát a bíró nagy fennhangon szól:- Halljátok atyafiak, embernép és asszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája. Fennhangon szólt a boltos is:- Halljátok kendtek, falubeliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én egy álló hétig ingyen mérek mit s mit nem kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát. A gazdag ember is:- Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jól emlékszem én rá mind az egész családommal. A Pironcsákné mezítlábas kisfia - Pi- roncsákné egy szegény özvegyasszony volt - megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.- Mész el onnan, beste kölyke, mert bezzeg pofonteremtelek!- kiáltott a bíró, és felemelte a kezét. A gyermek egy nagyot ugrott, s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy kire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népeknek:- Ni, édesanyám, ni, édesanyám, ez a bácsi segített ma anyámnak a zsákot vinni! A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán, szelíden, jóságosán a világgá ment vendég. Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni. Kereszt alatt Uram, én jó akartam lenni, de imádkozva rosszat tettem. Uram, a szemem jobbra nézett, de akaratlan balra mentem. Sírást indultam vigasztalni, de jaj, a szám szitokra állott, a karom ölelésre lendült, de csattanva az arcba vágott. Uram: én mindig rosszat tettem, valahányszor csak jót akartam! Uram: ha én gyémánt vagyok, csiszolatlan miért maradtam? Wass Albert Uram, aki villámokat leszúrva kétfelől cövekeled ki az utamat, csodálom, hogy tudsz így figyelni rám? Hogy tudod szíveden viselni gondomat, mikor más milliárddal is hasonlóan kell törődnöd? Önámítás vagy véletlen, ahogy megint s megint kezedre ismerek, midőn, mint játékot az oktalan gyereknek, csöndben visszaadod eldobott hitemet. Mezey Katalin (Uram, aki...) / / HETI UTRAVALO Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas. (Zak 9,9) Advent első hetében az Útmutató reggeli igéi az alázatos király érkezését adják hírül. Az új egyházi esztendő Jézus jeru- zsálemi bevonulásával kezdődik; ez egyben a nagyhét nyitánya is. A mi új, örök életünk is csak így kezdődhet, az ősi próféciák beteljesülésével: „íme. királyod jön hozzád" (Mt 21,5), „és elkezdi benned a jót. Nem te keresed őt, hanem ő téged. Nem te találod meg őt, hanem ő téged. Hited is tőle van, nem magadból.” (Luther) Mit tehetünk? Tiszta szívből kiálthatjuk: Segíts, ments meg, üdvözíts; „hozsánna a Dávid Fiának!" (Mt 21,9) Pál így összegez: „.. .öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust...” (Róm 13,14) Csak így tudunk megszabadulni a sötétség cselekedeteitől. Az emberszeretet törvényét is betölthetjük, ha Jézusban élünk, mozgunk és vagyunk. Az Úr érkezése nemcsak ezt jelenti: „.. .csendesen és váratlanul átölelt az Isten”, hanem ilyen következményekkel jár: Jézust „szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét” (iPt 1,8-9). Ezzel Péter nem azt tanítja, hogy „minden embernek része lesz Isten üdvözítő kegyelmében” (F. Dörr), hanem csak azok részesülnek benne, akik Jézusban hisznek, őt szeretik, és ezért teljes bizonyossággal reménykedhetnek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kapnak. Habakuk is ezt állítja: „...az igaz ember a hite által él.” (Hab 2,4b) Az igaz és diadalmas ki rály „eljövendő, eljön, és nem késik”; s ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy „mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk" (Zsid 10,37.39). András apostol emléknapján arra emlékezhetünk, hogy miként vitte leleményes szeretettel testvérét az Úrhoz: „Megtaláltuk a Messiást...” (Jn 1,41) Csatlakozhatunk Andráshoz; a Király azért jött hozzád, hogy megtalálhasd, és általad mások is megtalálják őt! Ezért „adjatok hálát az Atyának, (...Jő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata” (Kol 1,12-14). A diadalmas Király második eljövetelét éberen és józanul várja az ő népe. Pál tanácsolja:.....vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját, és mint sisakot, az üdvösség reménységét.” (iThessz 5,8) A zsidók nem ilyen alázatos királyt vártak, s hagyták, hogy a helytartó katonái megcsúfolják Jézust:.....tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva gúnyolták őt: »Üdvöz- légy, zsidók királya!«” (Mt 27,29) Jézus első jeruzsálemi bevonulása tragédiába torkollott; az elutasított Király elhagyta a várost. Ma is az az ember tragédiája, ha nem fogadja be a megváltó és szabadító Urat. De könyöröghet a bűnös ember: „Uram, hozzád emelkedem lélekben! Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg...” (Zsolt 25,1.2) így kiáltsunk: „ Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 23,39) „Jer, tárjunk ajtót még ma mind! / A leg nagyobb király van itt...” (EÉ 137,1) Várjuk-e őt? ■ Garai András
