Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-11-27 / 48. szám
"Evangélikus Éltó EVANGÉLIKUS ÉLET 2005. november 27. 3 „A szószéken érzem magam igazán otthon...” Ünnepi beszélgetés Keveházi Lászlóval Hittudományi egyetemünk díszdoktorává avatta Keveházi László nyugalmazott lelkészt, esperest, a hazai egyháztörténelem tudósát, kötetek, tanulmányok szerzőjét. Amint múlt heti számunkban beszámoltunk róla, a kitüntetett november 8-án, a magyar tudomány ünnepe alkalmából a teológián rendezett ülésen vette át oklevelét. Az ünnepnapon ültünk le beszélgetni az egyetem épületében; a sors pont abba a terembe vezérelt bennünket, ahol e sorok írója is hallgatta Laci bácsi „egyháztörióráit”, amelyeken a tudománya iránt mindig alázatos, diákjait partnernek tekintő előadó jóvoltából megelevenedtek a honi reformáció nagyjai. Az interjú készítőjének diákköri emlékként az is eszébe jutott, hogy a kitüntetettnél vizsgázva a számonkérés is „csak” beszélgetésnek - ez a kollokvium szó eredeti jelentése - tűnt. Beszélgetünk hát most is, csak ez alkalommal én kérdezhetek...- Isten éltesse a teológia új díszdoktorát! Esperes úr, Laci bácsi, mikor tudta meg, hogy hit- tudományi egyetemünk ebben a kitüntetésben részesíti?- Április végén Kőszegen járt Szabó Lajos rektor úr, ám akkor én még nem tudtam, hogy erről akar velem beszélni. Majd szeptember végén kaptam egy levelet, hogy ilyen döntés született, s elfo- gadom-e. Nagy örömmel és hálával vettem tudomásul, hogy rám gondoltak. A díszdoktori elismerés egy életen át tartó tudományos munka honorálása.- Mikor vált Laci bácsi számára egyértelművé, hogy életre szólóan eljegyezte magát az egyháztörténelemmel?- Nem tudok időpontot mondani, de bizonyos, hogy már teológuskoromban megfogott az egyháztörténelem tudománya. Professzoraim közt olyan nagy nevek voltak, mint Sólyom Jenő, Wiczián Dezső- hazai és egyetemes egyháztörté- nészek -, s náluk én már nem „hagyományos módon”, egy-egy tételből vizsgáztam, hanem egyszerűen megkérdezték: „Na, erről és erről mit olvastál?” - és arról beszélgettünk... Ok már sejtették, hogy ebbe az irányba fogok később menni. Az is érdekes, hogy Sztárai Mihály szintén teológuskoromban került közel hozzám (Keveházi László nemrég megjelent, „A kereszt igéjét hirdetni kezdtem” című könyvében Sztárai életét dolgozta fel. - A szerk) Hogy miért pont ő? Azért, mert Sztárai- nak sikeresnek látszó, ugyanakkor tragikus élete volt. Hét év alatt százhúsz gyülekezetét épített, rektorból püspök lett - de a fény mellett az árnyék is megjelent: volt egy nagyon tragikus vonulata a sorsának. A „saját” Baranyáját kellett otthagynia, mert a helvét hullám elsodorta őt. A saját maga által ordinált Szegedi Kis István is áttért a helvét irányba. Melius Juhász Péter, a kálvinisták akkori püspöke és Sztárai a két legnagyobb ellenfél volt. Egy kis gyulai „lutheránus szigetre” sodofta el őt az élet Baranyából, ahonnan később szintén mennie kellett. Ugyanígy járt Sárospatakkal is, majd Pápára került - és ott meghalt.- Történészek gyakran figyelmeztetnek: a múlt ismerete nélkül nem lehet a jelenben boldogulni, és a jövőt sem tudjuk építeni. Melyik kort tartja a legizgalmasabbnak az egyháztörténelemben, amely tanulsággal szolgál nekünk itt és most?- A hazai egyháztörténet érdekelt igazán - bár egyetemest is adtam elő -, s a hazaiból is a 16. század, a reformáció százada. Úgy érzem, ez még mindig ki- bogozatlan. Másrészt aki a 16. századot megpróbálja megérteni, az érteni fogja az utána következőket is, és talán egy kicsit a jövőt is jobban látja.- Erkezett-e valaha válaszúihoz, előfordult-e, hogy döntenie kellett: lelkészként vagy egyház- történészkéntfolytatja tovább?- Igen, többször is; először rögtön akkor, amikor befejeztem a teológiát. Egy kedves könyvtáros azt tanácsolta: „Menj ki a lelkészi szolgálatba, de műveld az egyháztörténelmet. Mellesleg lehetsz közben lelkész is." Csakhogy én nem akartam „mellesleg” lelkész lenni, épp fordítva: mellesleg foglalkoztam az egyháztörténelemmel! Ez volt tehát az egyik válaszút - bár a tanáraim is úgy tekintettek rám, mint lehetséges utódjukra. De soha nem volt hiányérzetem, nem bántam meg, hogy így lett. A pilisi szolgálat teljesen kitöltötte az életemet. Itt hadd jegyezzem meg, hogy dr. Fabiny Tibor professzor a legjobb barátom, akivel együtt is dolgoztunk, mi több, keresztkomák vagyunk, s feleségeink is egymás legjobb barátnői.- Hosszú évtizedeken át szolgált Pilisen feleségével, Czégényi Klárával, aki ugyancsak lelkész. Lelkipásztorként, esperesként hogyan találtak otthonra ebben a nagy létszámú, színes gyülekezetben?- Harminchét évet töltöttünk Pilisen: 1958-tól 1995-ig, a legnehezebb időktől kezdve az enyhülésig. Olyan ajándékokat kaptunk a gyülekezetben, mint például a mostani Izsóp együttes, amely akkor indult el az ifjúság összegyűjtéséből. Az akkori gyerekek ma mind munkatársaink. Pilis egy hatezer lelkes evangélikus gyülekezet. Nagyon nehéz helyzetben volt a közösség, de túljutottunk rajta, hála Istennek. Ébredésnek is nevezhető, ami az ötvenes évek táján végbement: megmozdult a gyülekezet, az ifjúság, most is feljöttek közülük ide a teológiára egy busszal... 1976-tól esperesként is elláttam feladatokat az egyházmegyében.- A lelkészi szolgálat melyik területe áll a legközelebb Laci bácsihoz?- A szószék és a látogatás. Mindig otthon érzem magam a szószéken - vagy úgy is mondhatnám, a szószéken érzem magam igazán otthon. A látogatást is nagy örömmel végeztem, általa közel kerültem a hívekhez. Igaz, mindenütt szívélyesen fogadtak.- Mint az egyháztörténelem előadójának, mit jelentett a tanítás ?- Fabiny professzor betegsége folytán kaptam erre megbízást. Nagy ajándék volt. Bár kezdetben furcsán éreztem magam, de aztán örömmel tapasztaltam, hogy egyre inkább sikerült kapcsolatot találnom a fiatalokkal. Ars poeticám az egyháztörténettel kapcsolatban így hangzik: nem beszélni kell az egyháztörténeti alakokról, hanem őket megszólaltatni. Akkor, meggyőződésem szerint, valamit kapnak a hallgatók.- Klári néni személyében társa és lelkésztársa van. Hogyan osztották meg a feladatokat?- Még teológuskorunkban figyeltünk fel egymásra. Együtt voltunk lelkészek Békéscsabán, Gerendáson, Pilisen és most Kőszegen is. Jövőre ötvenéves házasok leszünk Isten kegyelméből. Mi rájöttünk arra, hogy a házaspárok néha riválisok is... De ha ki-ki a maga színét érvényesíti, akkor nagyszerűen kiegészíthetik egymást. Klári néni a gyerekmunkát, az ifjúságot vitte, a látogatást közösen csináltuk, az én részem a prédikálás volt. Pilisen harminchét éven át minden reggel prédikáltunk! Minden áldott reggel - a vasárnapi és esti alkalmakról nem beszélve... Ezenkívül amíg volt még egy lelkész a gyülekezetben, addig évi hatvan temetés jutott rám, amikor pedig a kollégám nyugdíjba ment, akkor évi száz-százhúsz. Ha én nem végeztem kétezer-ötszáz, háromezer temetést, akkor egyet sem.- Mi a titka, hogy megfáradás nélkül harminchét éven át gyakorolta hivatását Pilisen, s azóta is, hála Istennek, aktívan szolgál?- Ez a sok szolgálat engem a Bibliához kötött. Ez a titok. Minden este elővettem, és végiggondoltam, hogy másnap melyik igéről mit fogok mondani. Van a Bibliának minden napra mondanivalója, azt tapasztaltam. Amikor kikerültem a szolgálatba, a Lelkipásztor akkori szerkesztője azt kérte, írjak egy bemutatkozó kis írást. Abból a példázatból indultam ki: boldogok azok a szolgák, akik naponta kikérik a táplálékot, és kiosztják a szolgatársaknak. Én abból éltem, hogy naponta meg lehet kapni és ki lehet osztani a táplálékot a „tárházból". Nem mi, hanem ki a titka tehát: Jézus Krisztus.- Kőszegen mivel foglalkozik most? Nyugdíjas éveiben is rátalálnak Laci bácsira a feladatok...?- Miután a pilisi szolgálat végeztével nyugdíjba mentem, Nemescsóra kerültem. Azzal mentem el, hogy „mindent szívesen vállalok, csak hitoktatást nem szeretnék”. Pilisen mindvégig végeztünk hitoktatást, a legkeményebb Rákosi-idő- ben is az állami iskolában. Nos, ennek ellenére az új kőszegi evangélikus technikumban én lettem az iskolalelkész egy évig, majd Kőszegen,.js..b,itokta^tam! De jutott idő arra is, hogy megítja^n a Kunos Jenőről szőlő könyvef, a "„Tegyétek tanítvánnyá minden népet” című egyetemes missziói vázlatot és a Sztárai Mihályról szóló monográfiát. Hogy mi van előttem? Belekezdtem egy új munkába, amelyben a magyarországi evangélikus gyülekezeteket születésük ideje alapján sorrendbe állítom, 1531-től napjainkig. Kőszegen nyugalmas éveink vannak, hála Istennek. Sajnos messze vannak a gyerekek: mi Kőszegen, ők Pilisen, Szegeden és Orosházán. Három gyerek, kilenc unoka a szűk család tagja. Most az az egyik legnagyobb örömünk, hogy az egyik unokánk az idén elkezdi a teológiát.- Apropó, Kunos Jenő! (Kínában misszionáriusként szolgált evangélikus lelkész — a szerk.) Laci bácsi a székfoglaló előadásában a reformáció és misszió összekapcsolásáról szólt. Hogyan látja, ma melyikre van nagyobb szükségünk? S hogyan valósul meg e kettő egyházunkban? Melyek ma a legfőbb missziói területek, s reformáció ünnepe után pár nappal mit mondhatunk az egyház megújulásáról?- Az előadásom tulajdonképp két könyvem végiggondolásából indult ki. Egyházépítés, reformáció és misszió. A reformációt én úgy értem, mint „belső megújulást”. Nemrégiben olvastam egy német könyvet az Ágostai hitvallásról. E szerint az egész ágostai és az összes hitvallásunk mögött Luther toronyszobaélménye van. Vagyis az a belső szobai élménye, amely által ő fölfedezte az evangéliumot. Ez sugárzik át a hitvallásokon. Valahol ezzel a belső szobával kezdődne a reformáció napjainkban is. Ha ez a belső szobai megújulás megtörténhetne, akkor ebből az egyház mozgásba lendülése következne. Ahogyan Loehe írta: a misszió: az egyház mozgásban. Az mindegy, hogy itthon vagy külföldön - itthon is van bőven területünk. A reformáció és a misszió olyan, mint az ember életében a be- és kilégzés - bármelyik megszűnik, fulladás lesz a vége. Nincs más út, mint a reformáció és a misszió. Nem tudok más utat elképzelni. Ez a mi kis egyházunkkal is megtörténhet. Valami elkezdődhetne, de ez az első és az alapvető. Széchenyi naplójából idéztem: mi nem születtünk reformernek, de az első dolgunk magunk megreformálása legyen. Valahol itt kezdődik minden. ■ Kőháti Dorottya Események, hangulatok, várakozások Közhelyszámba megy az egyházi esztendő kiegyensúlyozatlanságáról való vélekedés. Adventtői pünkösdig - több csúcsponttal - pereg a történet; a Szent- háromság ünnepét követő csaknem fél esztendő „ünneptelen”, „eseménytelen”. Azonban az egyházi közélet sokféle alkalma - a nyári konferenciák, az egyetemi évkezdés és különösen is a reformáció hava - már régóta cáfolja ezt a nézetet, az idei esztendő pedig már szinte fordított helyzetet tükröz. Azért is várjuk adventét, hogy egyházi életünk visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba. Lehet, hogy a közeledő ötszázadik évforduló (2017) is teszi - magam a történelmi összefüggéseknél meghatározóbbnak vélem az időszerűséget -, hogy a reformáció a civil társadalomban is esemény. Hitbeli mondanivalója mellett sokakat foglalkoztat politikai, társadalmi, gazdasági hatása, az európai fejlődésre gyakorolt hatásának a jelentősége. Emlékezetes vita zajlott az európai alkotmány preambulumáról: szerepeljen- e benne az Európa keresztény gyökereire való hivatkozás? Ha a mai Európát meghatározó eszmeiségre gondolunk, nem mellőzhető a reformáció hatása. Nem is szóivá a statikus tényezőről, az Európai Unió protestáns és vegyes vallá- sú - Skandinávia, Anglia, Németország és így tovább - tagjairól. Bizonyos, hogy hosszú ideig a vallások sokszínűsége, ebből adódóan a tolerancia igénye jellemzi majd Európát. Teljesen nem lehetünk elégedettek, de az idei ősz is meghatározóan pozitív képet mutatott a hazai helyzetről. Jelen voltam a reformáció ünnepének két központi alkalmán. Jó ötlet volt annak idején a Vigadóból áthozni a Budapest Kongresszusi Központba a kulturális estet - így valóban protestáns találkozóvá válhatott. Nemcsak a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyj házainak a vezetői, hanem az egyházak népe is jelentős számban képviselteti magát rajta. A program színvonalas, alig fordul elő kifogásolható szám. Ez alkalommal újítást jelentett a szünet beiktatása. Any- nyiban indokolt volt ez, hogy erősítette a találkozójelleget, de emiatt - az ismét hosszabb műsorral együtt - háromórás volt a program. Ez nem feltétlenül baj, de ezúttal ugyanazon az estén került sor az Evangélium Színház bemutatójára, Nyíró' József A próféta című színművének a premierjére. Emiatt többek között a korábbi köztársasági elnöknek és az evangélikus elnök-püspöknek kellett a program közben távoznia, hogy az előadás kezdetére odaérjen a színházba. Nem erősségünk tehát az egyeztetés. Pedig ezen a szinten elvárható lenne. Az idén két egymást követő napon volt a kulturális est és a közös reformációi együttlét, a spirituális alkalom, így szükségszerűen adódott az összehasonlítás. Míg a kulturális est közéleti esemény is volt, politikusokkal, püspökökkel, egyházi vezetőkkel, addig a - mondjuk így - valódi reformációi megemlékezésen a házigazda gyülekezeten kívül jószerivel csak a szolgálók voltak jelen. Ez nem különösebben rossz, de mutatja, hogy akarva-akaratlan bekövetkezett egy nem szerencsés hangsúlyeltolódás. Talán az is szerepet játszik ebben, hogy szerte az országban rendeznek október 31-én ökumenikus istentiszteleteket, míg a kulturális est egyedi alkalom. Helyes, hogy az Evangélikus Élet közölte Prőhle Gergely előadásának a teljes szövegét, de magam örültem volna, ha Csomós József igehirdetésének és D. Szebik Imre előadásának is megjelenik a szövege. (A tudósítás erről az eseményről is korrekt, lényegmegragadó volt.) Szebik Imre előadásának egyébként sajátos értéket kölcsönzött, hogy egy-egy rész után felesége énekszólóval ajándékozta meg a jelenlévőket. Ebben az évben a metodista egyház volt a házigazda. Őszintén sajnáltam, hogy a testvéri légkört a különböző felekezetekből csak kevesen élték át, köztük természetesen a vendéglátó egyház központjához közeli óbudai evangélikus és református gyülekezetből érkezettek. Ami jó volt, örvendetes volt mindenütt - erről számolnak be a helyi eseményekről hírt adók is -, az a légkör, a találkozók hangulata. Nem szólam, hogy egy test tagjai vagyunk, hogy sokkal erősebb az, ami összeköt, mint az, ami elválaszt. És nagyon jó volt ezt megtapasztalni. Az ökumenizmus erősítése azért is lényeges, mert nyilvánvaló, hogy az egységes egyházi fellépéseknek jelentős a társadalmi súlyuk. Mi sem tudunk receptet minden társadalmi gondra, de mintát adhatunk. Ilyen mintát kell, hogy jelentsenek az ökumenikus szellemben működő iskolák és szociális intézmények. És amikor a jó szociális törvényért hadakozunk, akkor nem valamilyen parciális érdeket, hanem a rászorultak - éljenek akár egyházi, akár nem egyházi intézményben - érdekeit védjük. Adventét megelőző várakozásunk, hogy kit választanak meg a gyülekezetek az Északi Egyházkerület püspökévé. Már hangot kapott (úgy vélem, jogosan) az egyházi sajtóban is a félelem, hogy a jövő tavasszal esedékes parlamenti választásokat megelőző kampány - visz- szagondolva 1998-ra - kedvezőtlen jelenségeket indukálhat az egyházban is. A püspökválasztás viszont a másik véglet. Nincs is kampány, mindössze egy- egy azonos szerkezetű interjú a három jelölttel. Elmulasztottam magam is, hogy időben foglalkozzam ezzel - mit jelent ma püspöknek lenni, milyen szempontok veendők figyelembe a választásnál, emberi döntés vagy isteni parancs... -, így már csak az eredmény ismeretében szabad majd „kampányolni". Végül ami a várakozásokat illeti: panaszkodunk, hogy kevés az egyházi hang, megnyilvánulás a közéletben, de keveset teszünk a változásért. ígérik, hogy december közepén megjelenik az az interjúkötet, amelyben egyházi emberek, klerikusok és laikusok nyilatkoznak az egyház és állam, az egyház és társadalom számos kérdéséről. Egyházunkból két vezető - Szebik Imre és jómagam - kapott lehetőséget. Minden szempontból érdekesen indul az egyházi esztendő, amely immár egyre inkább tizenkét hónapos. ■ Frenkl Róbert Pályázatírást oktattak Révfülöpön Az elmúlt hétvégén került sor a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület területén élő gyülekezetek képviselői számára szervezett pályázatíró tanfolyam első előadás-sorozatára a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban. A szombathelyi Limex Kft.-vel közösen szervezett képzésen több mint harmincán vettek részt egyházközségeinkből. Az összesen, ötvenórás tanfolyam második előadás-sorozata januárban folytatódik.
