Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-11-13 / 46. szám
‘Evangélikus Élet^ ÉLŐ VÍZ 2005. november 13. 9 Egy első (ju)bálozó feljegyzései ► Nem feltétlenül értek egyet azzal a magvas megállapítással, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Ennek ellenére nincs az a zsurnaliszta, aki ne örülne annak, ha a műfaji korlátokat „áthágva” egy szubjektív, valóban személyes hangú írást vethet papírra. így születhetett meg az idei ökumenikus keresztény könnyűzenei fesztiválról, ismertebb nevén a Jubálról szóló írás, az Egy első (jujbálozó feljegyzései Tudom, egy hölgy korát nem illik megkérdezni, elöljáróban mégis úgy érzem, hogy meg kell jegyeznem: krisztusi korban vagyok. Elég idős tehát ahhoz, hogy (sajnálatos módon) egyre több kisgyerek már ne sziával, hanem hangos csóko- lommal köszönjön nekem az utcán, viszont még elég fiatal ahhoz, hogy lelkesen rajongjak a keresztény könnyűzenéért. Ezért tehát október 30-án délelőtt örömmel és egy első (ju)bálozó lelkesedésével indultam a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központba. A kultúrház ajtaján ugyan a Jubálra hívogató plakátot nem lehetett látni, és a hangszóróból sem az éppen fellépő együttes zenéje hallatszott, de az érkező csalódottsága csökkenhetett, amikor az épületbe lépve a regisztrációs asztalnál kedves lányok mosolyogtak rá. A fellépőknek kék karszalagot adtak, a gyermekmegőrzőbe terelt csemetéknek sárgát. Azok pedig, akik támogatni szerették volna a rendezvényt, négyszáz forintért narancssárga színű karszalagot vehettek maguknak. Ezenkívül az előtérben még három asztal állt, amelyeknél keresztény tartalmú kazetták, cédék és könyvek közül válogathattak az érdeklődők. A tizenhatodik alkalommal megrendezett Jubál keresztény könnyűzenei fesztivál az emeleti teremben zajlott. Az első fellépő a Nem Adom Fel együttes volt, A csapatnak - amely olyan felnőtt értelmi fogyatékosokból áll, akikhez profi zenészek is csatlakoztak - sikerült nagyon jó hangulatot teremtenie a kis létszámú közönség előtt. Amint azt a formáció egyik tagja megjegyezte: „Látjátok, alakul ez, nem kell ehhez olyan nagy tömeg!" És a dolog valóban alakult. Déli tizenkét órától este tízig félórás váltásban, szünet nélkül követték egymást a különböző felekezethez tartozó, eltérő zenei stílust képviselő zenekarok - szám szerint tizenöt. Talán ez volt az egyedüli dolog, ami árnyékot vetett e maratoni örömzenélésre. Aki akart, természetesen bármikor kimehetett éhségét vagy szomjúságát csillapítani, és engedhetett a természet hívó szavának, mégis, este fél hat felé nyomasztó teherként nehezedett az emberre az a tény, hogy a teremben nincs kielégítően megoldva a szellőzés, és az emberek számának növekedésével egyenes arányban csökkent a belélegezhető friss levegő. Ezzel együtt meggondolandó volt, hogy valaki kimenjen-e a teremből, vagy sem, hiszen ezzel azt „kockáztatta”, hogy nem hallja az éppen szereplők produkcióját. (Az előtérben kora délutánig működött még ugyan egy televízió, amelyen keresztül nyomon lehetett követni a fenti nagyteremben zajló eseményeket, de a képláda hamar feladta a harcot, és sötétségbe borult...) Délután három óra körül már valóban sokan voltak, kicsivel később már a széksorok mellett is álltak az emberek. Többen meg is jegyezték, hogy eddig még soha nem volt ennyi néző, mint most. A találkozó tehát megvalósította tervezett célját: fellépési lehetőséget biztosított az amatőr zenekaroknak, megteremtett egy olyan fórumot, ahol a keresztény könnyűzenei élet képviselői találkozhattak egymással és azokkal, akik ezt a műfajt széretik, vagy esetleg egy konkrét együttest kedvelnek. A minden dicséretet megérdemlő szervezők tehát létező igényt elégítettek és elégítenek ki már másfél évtizede. Egy kívülálló szemével nézve (és fülével hallgatva) a muzsikusok és énekesek mesterségbeli tudása, a produkciók színvonala között akadtak eltérések. Minden előadó esetében azonos volt azonban az őszinte lelkesedés. Örömet lehetett látni mind a színpadon szereplők, mind pedig a közönség soraiban ülők arcán. Túlzás nélkül elmondható, hogy mindenkit fellelkesítettek, lelkileg feltöltöttek és megmozgattak a zenék, a szövegek. A szereplők szájából elhangzott egy- egy rövid, többnyire csak pár szavas tanúskodás Istenről. Este volt egy hosz- szabb ideig tartó bizonyságtétel is, Meláth Attila váci baptista lelkipásztornak a szó szoros és átvitt értelemben is felfrissítő és felrázó igehirdetése. A lelkész 2Kor 5,16-17 alapján tartott rövid igei elmélkedésében a fiatalokat az ő szavaikkal, az ő stílusukban szólította meg, Isten szolgálatára buzdítva őket. A krónikás nem sokkal ezután azonban sajnos távozni kényszerült, mert úgy érezte, hogy több vizuális és auditív élményt ezen a napon már nem tudna befogadni. A füle még a HÉV-en is zúgott egy ideig - így jár az, aki órákon át olyan helyen ül, ahonnan a színpadot remekül látja ugyan, de túl közel van a hangfalakhoz... A szíve azonban tele volt örömmel, és elhatározta, hogy jövőre is eljön Gödöllőre, mert teljes mértékben egyetértett azzal, amit egy „rendszeresen jubálozó” fiatal résztvevő így fogalmazott meg: „Olyan jó, amikor ilyen sok fiatal együtt dicséri Istent!” ■ -Gazdag Zsuzsanna Kedves Gyerekek! ► Mostani sorozatunk hatodik, utolsó részéhez értünk. Mint mindig, most is találtok egy rejtvényt a történet végén. Ennek megfejtését is küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. Amint az korábban is történt, a megfejtést beküldők sorsoláson vesznek részt, amelynek során három szerencsés megfejtő ajándékcsomagot nyer. GYERMEKVÁR Ne add fel! Zoli állandóan viccelt. Mindenbe belebeszélt, s ha valaki mondott valami szellemeset, hatalmasakat nevetett; nem zavarta, hogy a pódiumon áll. Azután felhangzott egy újabb ének, s a színpadon lévőit közül kiki adottságai és lehetőségei szerint részt vett a produkcióban. Ne szépítsünk, nem volt kifogástalan az előadás. Néha el-elcsúszott a szöveg, sőt időnként a kiejtés is hagyott némi kívánnivalót maga után. Persze nem lehet tökéletességet elvárni egy sérültekből álló zenekartól, de a sérült szó olvastán mégse gondolja senki, hogy valamiféle szánalmas, odavetett produkció jött létre! Nem! A maga hibáival, esendőségével együtt is felkészült előadókat, élvezhető műsorszámokat hallhattunk a Nem Adom Fel együttestől a Jubál fesztiválon. Egy jó nevű karmester mesélte egyszer, hogy - sokakhoz hasonlóan - nem tudja megítélni, mikor melyik előadás lesz igazán sikeres. Hiszen mindig becsületesen felkészülnek, elvégzik a szükséges munkát, és mégis: az egyik este szinte felizzik a levegő a koncertteremben, máskor meg - jóllehet ugyanazok a zenészek, ugyanabban a teremben, ugyanazt a zeneszámot adják elő- érzik, hogy valami nem volt az igazi, nem volt benne az a többlet, amely megfoghatatlan, megfogal- mazhatatlan, de vitathatatlanul szebbé, jobbá varázsolja az estét, különlegessé teszi az előadást. S ő- tette hozzá - nagyon szeretné megfejteni, ismerni ezt a titkot. De térjünk vissza a Jubálra. A Nem Adom Fel elérkezett az utolsó dalhoz. A zenekarvezető - ahogy az ilyenkor szokás - bemutatta az együttes tagjait, és felkonferálta az utolsó dalt: „Most pedig a Szállj fel magasra című régi sláger feldolgozása következik.” A közönség soraiból taps és örömkiáltás hallatszott, ám közben már megszólaltak a hangszerek, hiszen be kellett tartani a műsoridőt, még számos zenekar várt a sorára. S ekkor ismét megszólalt Zoli. Nem zavarta - talán nem is érdekelte -, hogy már szól a zene, hogy lejárt a nekik szánt idő, és egyáltalán, hogy a megtervezett program szerint most nem ő következne. Váratlanul elkezdett beszélni arról, hogy mit jelent neki ez a dal, és hogy mennyire szeretné, ha vele együtt másoknak isfelszállna lelke az Úrhoz, mert valójában - a balesete óta meg különösképpen - nincs más reménysége, mint ez az egyetlen út, amely a Teremtő felé vezet. A hangszerek nem hallgattak el, halkan kísérték a spontán bizonyságtevőt. S Zoli csak mondta, mondta, mögötte némává, mozdulatlanná merevedtek énekes társai, de nem mozdult senki a nézőtéren sem. Feszült csend lett, mindenki elhallgatott, s pillanatok alatt szinte felforrósodott a levegő. Amikor véget ért a monológ, előadták a dalt. Ugyanolyan őszintén, hitelesen és szívhez szólóan, ahogyan Zoli szájából hangzottak el az imént a szavak. Természetesen nem maradt el az ered^ mény. Egészen biztos, hogy ez a dal - amely a maga korában hatalmas siker volt, s amelyet oly sokszor játszottak hálás, ujjongó, rajongó közönség előtt ez a dal nem kapott még olyan nagy-nagy szere tetet és zajos ünneplést, mint amilyenben a maroknyi közönség részesítette akkor és ott. ■ - GYARMATI HETI ÚTRAVALÓ 6. . Már az őszi szünet is véget ért, amikor újra hittanórára ment a két elválaszthatatlan barátnő. Alig várták, hogy megtudhassák, melyik történetet hozza Klári néni a mostani alkalomra. A terem felé haladva annyira belemélyedtek a találgatásba, hogy egészen megijedtek, amikor Dani, az „iskola réme” váratlanul eléjük toppant. A néhány évvel idősebb fiú először gúnyosan végigmérte őket, majd nevetve így szólt hozzájuk:- Nini! Itt jönnek a szentfazekak! És milyen áhítatos képet vágnak! Az ujjaik is milyen görbék már a sok imádkozástól... Na, siessetek a hittanórára, mert nem lesztek elég szentek! Ez az utolsó mondat különösen is tetszett Dani barátainak, akikkel hangosan nevetve, még mindig őket csúfolva ment tovább a folyóson. A két lány megkövülve bámult a távolodók után. Miért bántják őket? Dani pedig miért csúfolódik?! Nem ártottak ők senkinek sem. De talán az esett a legrosszabbul Anitának, hogy pont a hittanóra miatt gúnyolódott ez a nagyfiú! Mert a kislány tudja, hogy Jézus mindenkit szeret. És most azon csúfolódnak, hogy imádkoznak hozzá. A lányok szomorúan folytatták útjukat a hittanterem felé, ahol Klári néni mosolyogva fogadta őket. Ám rögtön észrevette, hogy történt valami, ami miatt a két lánynak igencsak lóg az orra. Ok azonban nem voltak hajlandók elmondani az okát, mert annyira szé- gyellték. Klári néni egy római fiatalemberről kezdett mesélni, aki sok-sok évvel ezelőtt annyira gyűlölte Krisztus követőit, hogy állandóan csúfolta őket. Ám ez sem volt elég neki, mert egy nap elment a főpaphoz, hogy engedélyt kérjen arra, hogy megkötözve Jeruzsálembe vihesse őket. Annyira gyűlölte Jézus tanítványait, hogy képes lett volna még a gyerekeket is rabláncra fűzve odahurcolni. Az engedélyt meg is kapta, ő pedig fegyveres kíséretével együtt elviharzott, hogy bosszúvágyát kielégíthesse. Ám amikor Damaszkusz felé tartott, hirtelen nagy fény villant fel körülötte, ő pedig ijedtében a földre vetette magát. Akkor egy hangot hallott, amely így szólt hozzá:- Saul, Saul, miért üldözöl engem? O ijedten kérdezte a hangtól:- Ki vagy, Uram?- Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Anita és Kriszti feszülten figyelték, hogy mi fog történni, hiszen mindkettőjüknek Dani jutott eszébe. Klári néni folytatta is:- Saul azt a parancsot kapta Jézustól, hogy menjen be a városba, ahol majd megtudja, hogy mit kell tennie. Ám ahogy felkelt a földről, döbbenten tapasztalta, hogy megvakult. Társainak úgy kellett őt betámogatniuk a városba. Ott három napig nem látott, nem evett és nem ivott, csak imádkozott. Jézus akkor egy látomásban így szólt egy damaszkuszi tanítványhoz:- Menj el Saulhoz, tedd rá a kezed, és újra látni fog. Anániás, a tanítvány először szembeszállt ezzel a paranccsal, hiszen ő is hallotta már, hogy mennyi rosszat tett Saul a Krisztus-követők ellen. Azonban Jézus azt mondta:- Kiválasztottam őt, hogy menjen el messzi vidékekre, és tanítsa az embereket rólam. De megmutatom neki, hogy milyen sokat kell szenvednie a nevemért.- És minden úgy történt, ahogy a látomásban ez a tanítvány látta. Saulból lett a világ egyik legnagyobb misszionáriusa, vagyis olyan személy, aki Jézusról és szeretetéről tanítja az embereket. Jézusnak pedig a mai napig megvan a hatalma arra, hogy a legnagyobb csúfolódókat is saját követőivé tegye, akik imádkoznak hozzá, és mesélnek róla az embereknek - fejezte be Klári néni a történetet. Anita és Kriszti örömmel néztek össze, és mindketten elhatározták, hogy imádkozni fognak azért, hogy Dani is úgy megváltozzon, mint Saul. Húzzátok ki a felsorolt betűket, majd a megmaradtokat helyes sorrendben összeolvasva megtudjátok, mi lett Saul új neve. m, e, k, a, s, i g> 6, u i s m k a a P e c g SS 0 i § l m m e k s a u SS 0 á c e Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odadll- nunk a Krisztus ítélőszéke elé... (íKor 5,10) Szentháromság ünnepe után az utolsó előtti héten az Útmutató reggeli igéi a Ni- ceai hitvallás e mondatát szemléltetik: „Hiszek az egy Úr Jézus Krisztusban, (...) aki (...) ismét eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és uralkodásának nem lesz vége.” .Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. - Az Úr maga mondja ezt." (Ézs 40,5) Az utolsó ítéletkor átvilágítás történik, amelynek során az Emberfia, a Király lesz a világ ítélőbírája. Az irgalmasság hatféle cselekedetének közös alapja az Isten- és emberszeretet kettős, nagy parancsolatának gyakorlati megvalósítása. Jézus azonosítja magát segítségre szoruló felebarátainkkal: „Bizony, mondom nektek amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg." (Mt 25,40) A reformáció népe hiszi és vallja, hogy az üdvösséget nem érdemszerző jó cselekedetek révén, hanem kegyelemből, hit által nyerjük el (lásd Ef 2,8-9); de az igazi hitnek vannak látható gyümölcsei: a szeretet cselekedetei. „Mert amikor Jézus elválasztja a kecskéket a juhoktól, mindenek nyilvánosan meglátják, hogy kik voltak az ő kegyes, igaz keresztyénéi, s kik voltak istentelen képmutatók, hamis keresztyének.” (Luther Márton) Isten gyermekei állhatatossággal várnak a dicsőséges szabadságra és testük megváltására: „Mert üdvösségünk reménységre szól.” (Róm 8,24) De nem tétlen várakozás az életük, hanem Isten akaratának a megcselekvésében telik el: „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos (bölcs) emberhez, aki kősziklára építette a házát.” (Mt 7,24) Jézusba, a kőszikla alapba vetett hitünk megtart az ítélet tüzében is, amikor „az Úr megítéli az ő népét” (Zsid 10,30). „Bizony, ítél az Úr népe ügyében, és megkönyörül szolgáin...” (5M0Z 32,36); mindazokon, akik nem követik el szándékosan a hitehagyás bűnét, elutasítva Krisztus keresztáldozatát. A bűnbánati és imanapon Jézus a gyümölcstelen fügefa példájával a közelgő ítéletre figyelmezteti népét: „.. .hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki. ” Pilátus vérengzése és a siloámi torony leomlása máig szóló üzenetet hordoz: „...ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” (Lk 13,9.3) A vasárnap óegyházi epistolai igéjében ma Pál is az ítéletre emlékeztet: „Mert amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának.” (2Thessz 1,7-8) S ekkor beteljesedik az Isten Fiának a nagytanácsban elhangzott kijelentése: „.. .mostantólfogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.” (Mt 26,64) Majd elmúlik az ezer esztendő, megtörténik a halottak feltámadása és az utolsó ítélet a nagy fehér trónus előtt: „Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették." (Jel 20,15) „írd az élet könyvébe / Megváltottad nevét...” (EÉ 505,4) ■ Garai András 1 » %
