Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-11-13 / 46. szám

‘Evangélikus Élet^ ÉLŐ VÍZ 2005. november 13. 9 Egy első (ju)bálozó feljegyzései ► Nem feltétlenül értek egyet azzal a magvas megállapítással, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Ennek ellenére nincs az a zsurnaliszta, aki ne örül­ne annak, ha a műfaji korlátokat „áthágva” egy szubjektív, valóban személyes hangú írást vethet pa­pírra. így születhetett meg az idei ökumenikus keresztény könnyű­zenei fesztiválról, ismertebb ne­vén a Jubálról szóló írás, az Egy első (jujbálozó feljegyzései Tudom, egy hölgy korát nem illik meg­kérdezni, elöljáróban mégis úgy érzem, hogy meg kell jegyeznem: krisztusi kor­ban vagyok. Elég idős tehát ahhoz, hogy (sajnálatos módon) egyre több kisgyerek már ne sziával, hanem hangos csóko- lommal köszönjön nekem az utcán, vi­szont még elég fiatal ahhoz, hogy lelke­sen rajongjak a keresztény könnyűzené­ért. Ezért tehát október 30-án délelőtt örömmel és egy első (ju)bálozó lelkese­désével indultam a gödöllői Petőfi Sán­dor Művelődési Központba. A kultúrház ajtaján ugyan a Jubálra hí­vogató plakátot nem lehetett látni, és a hangszóróból sem az éppen fellépő együttes zenéje hallatszott, de az érkező csalódottsága csökkenhetett, amikor az épületbe lépve a regisztrációs asztalnál kedves lányok mosolyogtak rá. A fellé­pőknek kék karszalagot adtak, a gyer­mekmegőrzőbe terelt csemetéknek sár­gát. Azok pedig, akik támogatni szerették volna a rendezvényt, négyszáz forintért narancssárga színű karszalagot vehettek maguknak. Ezenkívül az előtérben még három asztal állt, amelyeknél keresztény tartalmú kazetták, cédék és könyvek kö­zül válogathattak az érdeklődők. A tizenhatodik alkalommal megren­dezett Jubál keresztény könnyűzenei fesztivál az emeleti teremben zajlott. Az első fellépő a Nem Adom Fel együttes volt, A csapatnak - amely olyan felnőtt értel­mi fogyatékosokból áll, akikhez profi zenészek is csatlakoztak - sikerült na­gyon jó hangulatot teremtenie a kis lét­számú közönség előtt. Amint azt a for­máció egyik tagja megjegyezte: „Látjá­tok, alakul ez, nem kell ehhez olyan nagy tömeg!" És a dolog valóban alakult. Déli tizenkét órától este tízig félórás váltásban, szünet nélkül követték egymást a különböző felekezethez tartozó, eltérő zenei stílust képviselő zenekarok - szám szerint tizenöt. Talán ez volt az egyedüli dolog, ami árnyékot vetett e maratoni örömzené­lésre. Aki akart, természetesen bármikor kimehetett éhségét vagy szomjúságát csillapítani, és engedhetett a természet hívó szavának, mégis, este fél hat felé nyomasztó teherként nehezedett az em­berre az a tény, hogy a teremben nincs kielégítően megoldva a szellőzés, és az emberek számának növekedésével egye­nes arányban csökkent a belélegezhető friss levegő. Ezzel együtt meggondolan­dó volt, hogy valaki kimenjen-e a terem­ből, vagy sem, hiszen ezzel azt „kockáz­tatta”, hogy nem hallja az éppen szerep­lők produkcióját. (Az előtérben kora délutánig működött még ugyan egy tele­vízió, amelyen keresztül nyomon lehe­tett követni a fenti nagyteremben zajló eseményeket, de a képláda hamar felad­ta a harcot, és sötétségbe borult...) Délután három óra körül már való­ban sokan voltak, kicsivel később már a széksorok mellett is álltak az emberek. Többen meg is jegyezték, hogy eddig még soha nem volt ennyi néző, mint most. A találkozó tehát megvalósította tervezett célját: fellépési lehetőséget biz­tosított az amatőr zenekaroknak, meg­teremtett egy olyan fórumot, ahol a ke­resztény könnyűzenei élet képviselői ta­lálkozhattak egymással és azokkal, akik ezt a műfajt széretik, vagy esetleg egy konkrét együttest kedvelnek. A minden dicséretet megérdemlő szervezők tehát létező igényt elégítettek és elégítenek ki már másfél évtizede. Egy kívülálló szemével nézve (és fülé­vel hallgatva) a muzsikusok és énekesek mesterségbeli tudása, a produkciók szín­vonala között akadtak eltérések. Minden előadó esetében azonos volt azonban az őszinte lelkesedés. Örömet lehetett látni mind a színpadon szereplők, mind pedig a közönség soraiban ülők arcán. Túlzás nélkül elmondható, hogy mindenkit fel­lelkesítettek, lelkileg feltöltöttek és meg­mozgattak a zenék, a szövegek. A szereplők szájából elhangzott egy- egy rövid, többnyire csak pár szavas ta­núskodás Istenről. Este volt egy hosz- szabb ideig tartó bizonyságtétel is, Meláth Attila váci baptista lelkipásztornak a szó szoros és átvitt értelemben is felfrissítő és felrázó igehirdetése. A lelkész 2Kor 5,16-17 alapján tartott rövid igei elmélke­désében a fiatalokat az ő szavaikkal, az ő stílusukban szólította meg, Isten szolgá­latára buzdítva őket. A krónikás nem sokkal ezután azon­ban sajnos távozni kényszerült, mert úgy érezte, hogy több vizuális és auditív élményt ezen a napon már nem tudna befogadni. A füle még a HÉV-en is zú­gott egy ideig - így jár az, aki órákon át olyan helyen ül, ahonnan a színpadot remekül látja ugyan, de túl közel van a hangfalakhoz... A szíve azonban tele volt örömmel, és elhatározta, hogy jövőre is eljön Gödöl­lőre, mert teljes mértékben egyetértett azzal, amit egy „rendszeresen jubálozó” fiatal résztvevő így fogalmazott meg: „Olyan jó, amikor ilyen sok fiatal együtt dicséri Istent!” ■ -Gazdag Zsuzsanna Kedves Gyerekek! ► Mostani sorozatunk hatodik, utolsó részéhez értünk. Mint mindig, most is találtok egy rejtvényt a történet végén. Ennek megfejtését is küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Ül­lői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. Amint az korábban is tör­tént, a megfejtést beküldők sorsoláson vesznek részt, amelynek során há­rom szerencsés megfejtő ajándékcsomagot nyer. GYERMEKVÁR Ne add fel! Zoli állandóan viccelt. Mindenbe belebe­szélt, s ha valaki mondott valami szelleme­set, hatalmasakat nevetett; nem zavarta, hogy a pódiumon áll. Azután felhangzott egy újabb ének, s a színpadon lévőit közül ki­ki adottságai és lehetőségei szerint részt vett a produkcióban. Ne szépítsünk, nem volt kifogástalan az előadás. Néha el-elcsúszott a szöveg, sőt időnként a kiejtés is hagyott némi kívánni­valót maga után. Persze nem lehet tökéle­tességet elvárni egy sérültekből álló zene­kartól, de a sérült szó olvastán mégse gon­dolja senki, hogy valamiféle szánalmas, odavetett produkció jött létre! Nem! A ma­ga hibáival, esendőségével együtt is felké­szült előadókat, élvezhető műsorszámokat hallhattunk a Nem Adom Fel együttestől a Jubál fesztiválon. Egy jó nevű karmester mesélte egyszer, hogy - sokakhoz hasonlóan - nem tudja megítélni, mikor melyik előadás lesz igazán sikeres. Hiszen mindig becsületesen felkészül­nek, elvégzik a szükséges munkát, és mégis: az egyik este szinte felizzik a levegő a koncert­teremben, máskor meg - jóllehet ugyanazok a zenészek, ugyanabban a teremben, ugyan­azt a zeneszámot adják elő- érzik, hogy va­lami nem volt az igazi, nem volt benne az a többlet, amely megfoghatatlan, megfogal- mazhatatlan, de vitathatatlanul szebbé, job­bá varázsolja az estét, különlegessé teszi az előadást. S ő- tette hozzá - nagyon szeretné megfejteni, ismerni ezt a titkot. De térjünk vissza a Jubálra. A Nem Adom Fel elérkezett az utolsó dalhoz. A ze­nekarvezető - ahogy az ilyenkor szokás - bemutatta az együttes tagjait, és felkonfe­rálta az utolsó dalt: „Most pedig a Szállj fel magasra című régi sláger feldolgozása kö­vetkezik.” A közönség soraiból taps és örömkiáltás hallatszott, ám közben már megszólaltak a hangszerek, hiszen be kellett tartani a mű­soridőt, még számos zenekar várt a sorára. S ekkor ismét megszólalt Zoli. Nem zavarta - talán nem is érdekelte -, hogy már szól a ze­ne, hogy lejárt a nekik szánt idő, és egyálta­lán, hogy a megtervezett program szerint most nem ő következne. Váratlanul elkezdett beszélni arról, hogy mit jelent neki ez a dal, és hogy mennyire szeretné, ha vele együtt másoknak isfelszállna lelke az Úrhoz, mert valójában - a balesete óta meg különöskép­pen - nincs más reménysége, mint ez az egyetlen út, amely a Teremtő felé vezet. A hangszerek nem hallgattak el, halkan kísérték a spontán bizonyságtevőt. S Zoli csak mondta, mondta, mögötte némává, mozdulatlanná merevedtek énekes társai, de nem mozdult senki a nézőtéren sem. Feszült csend lett, mindenki elhallgatott, s pillana­tok alatt szinte felforrósodott a levegő. Amikor véget ért a monológ, előadták a dalt. Ugyanolyan őszintén, hitelesen és szív­hez szólóan, ahogyan Zoli szájából hang­zottak el az imént a szavak. Természetesen nem maradt el az ered^ mény. Egészen biztos, hogy ez a dal - amely a maga korában hatalmas siker volt, s ame­lyet oly sokszor játszottak hálás, ujjongó, ra­jongó közönség előtt ez a dal nem kapott még olyan nagy-nagy szere tetet és zajos ün­neplést, mint amilyenben a maroknyi kö­zönség részesítette akkor és ott. ■ - GYARMATI ­HETI ÚTRAVALÓ 6. . Már az őszi szünet is véget ért, amikor újra hittanórára ment a két elválasztha­tatlan barátnő. Alig várták, hogy meg­tudhassák, melyik történetet hozza Klá­ri néni a mostani alkalomra. A terem fe­lé haladva annyira belemélyedtek a talál­gatásba, hogy egészen megijedtek, ami­kor Dani, az „iskola réme” váratlanul eléjük toppant. A néhány évvel idősebb fiú először gúnyosan végigmérte őket, majd nevetve így szólt hozzájuk:- Nini! Itt jönnek a szentfazekak! És milyen áhítatos képet vágnak! Az ujjaik is milyen görbék már a sok imádkozás­tól... Na, siessetek a hittanórára, mert nem lesztek elég szentek! Ez az utolsó mondat különösen is tet­szett Dani barátainak, akikkel hangosan nevetve, még mindig őket csúfolva ment tovább a folyóson. A két lány megkövülve bámult a távo­lodók után. Miért bántják őket? Dani pe­dig miért csúfolódik?! Nem ártottak ők senkinek sem. De talán az esett a leg­rosszabbul Anitának, hogy pont a hit­tanóra miatt gúnyolódott ez a nagyfiú! Mert a kislány tudja, hogy Jézus minden­kit szeret. És most azon csúfolódnak, hogy imádkoznak hozzá. A lányok szomorúan folytatták útju­kat a hittanterem felé, ahol Klári néni mosolyogva fogadta őket. Ám rögtön észrevette, hogy történt valami, ami mi­att a két lánynak igencsak lóg az orra. Ok azonban nem voltak hajlandók el­mondani az okát, mert annyira szé- gyellték. Klári néni egy római fiatalemberről kezdett mesélni, aki sok-sok évvel ez­előtt annyira gyűlölte Krisztus követőit, hogy állandóan csúfolta őket. Ám ez sem volt elég neki, mert egy nap elment a főpaphoz, hogy engedélyt kérjen arra, hogy megkötözve Jeruzsálembe vihesse őket. Annyira gyűlölte Jézus tanítványa­it, hogy képes lett volna még a gyereke­ket is rabláncra fűzve odahurcolni. Az engedélyt meg is kapta, ő pedig fegyve­res kíséretével együtt elviharzott, hogy bosszúvágyát kielégíthesse. Ám amikor Damaszkusz felé tartott, hirtelen nagy fény villant fel körülötte, ő pedig ijedtében a földre vetette magát. Akkor egy hangot hallott, amely így szólt hozzá:- Saul, Saul, miért üldözöl engem? O ijedten kérdezte a hangtól:- Ki vagy, Uram?- Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Anita és Kriszti feszülten figyelték, hogy mi fog történni, hiszen mindkettő­jüknek Dani jutott eszébe. Klári néni folytatta is:- Saul azt a parancsot kapta Jézustól, hogy menjen be a városba, ahol majd megtudja, hogy mit kell tennie. Ám ahogy felkelt a földről, döbbenten ta­pasztalta, hogy megvakult. Társainak úgy kellett őt betámogatniuk a városba. Ott három napig nem látott, nem evett és nem ivott, csak imádkozott. Jézus ak­kor egy látomásban így szólt egy da­maszkuszi tanítványhoz:- Menj el Saulhoz, tedd rá a kezed, és újra látni fog. Anániás, a tanítvány először szembe­szállt ezzel a paranccsal, hiszen ő is hal­lotta már, hogy mennyi rosszat tett Saul a Krisztus-követők ellen. Azonban Jézus azt mondta:- Kiválasztottam őt, hogy menjen el messzi vidékekre, és tanítsa az embere­ket rólam. De megmutatom neki, hogy milyen sokat kell szenvednie a nevemért.- És minden úgy történt, ahogy a lá­tomásban ez a tanítvány látta. Saulból lett a világ egyik legnagyobb misszioná­riusa, vagyis olyan személy, aki Jézusról és szeretetéről tanítja az embereket. Jé­zusnak pedig a mai napig megvan a ha­talma arra, hogy a legnagyobb csúfoló­dókat is saját követőivé tegye, akik imádkoznak hozzá, és mesélnek róla az embereknek - fejezte be Klári néni a történetet. Anita és Kriszti örömmel néztek össze, és mindketten elhatározták, hogy imádkozni fognak azért, hogy Dani is úgy megváltozzon, mint Saul. Húzzátok ki a felsorolt betűket, majd a meg­maradtokat helyes sorrendben összeolvasva megtudjátok, mi lett Saul új neve. m, e, k, a, s, i g> 6, u i s m k a a P e c g SS 0 i § l m m e k s a u SS 0 á c e Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odadll- nunk a Krisztus ítélőszéke elé... (íKor 5,10) Szentháromság ünnepe után az utolsó előtti héten az Útmutató reggeli igéi a Ni- ceai hitvallás e mondatát szemléltetik: „Hiszek az egy Úr Jézus Krisztusban, (...) aki (...) ismét eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és uralkodásának nem lesz vége.” .Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. - Az Úr maga mondja ezt." (Ézs 40,5) Az utolsó ítéletkor átvilágítás történik, amelynek során az Em­berfia, a Király lesz a világ ítélőbírája. Az irgalmasság hatféle cselekedetének közös alapja az Isten- és emberszeretet kettős, nagy parancsolatának gyakorlati megvalósí­tása. Jézus azonosítja magát segítségre szoruló felebarátainkkal: „Bizony, mondom nek­tek amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg." (Mt 25,40) A reformáció népe hiszi és vallja, hogy az üdvösséget nem érdemszerző jó cselekedetek révén, hanem kegyelemből, hit által nyerjük el (lásd Ef 2,8-9); de az iga­zi hitnek vannak látható gyümölcsei: a szeretet cselekedetei. „Mert amikor Jézus elvá­lasztja a kecskéket a juhoktól, mindenek nyilvánosan meglátják, hogy kik voltak az ő kegyes, igaz keresztyénéi, s kik voltak istentelen képmutatók, hamis keresztyének.” (Luther Márton) Isten gyermekei állhatatossággal várnak a dicsőséges szabadságra és testük megváltására: „Mert üdvösségünk reménységre szól.” (Róm 8,24) De nem tétlen vá­rakozás az életük, hanem Isten akaratának a megcselekvésében telik el: „Aki tehát hall­ja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos (bölcs) emberhez, aki kőszik­lára építette a házát.” (Mt 7,24) Jézusba, a kőszikla alapba vetett hitünk megtart az ítélet tüzében is, amikor „az Úr megítéli az ő népét” (Zsid 10,30). „Bizony, ítél az Úr népe ügyében, és megkönyörül szolgáin...” (5M0Z 32,36); mindazokon, akik nem követik el szándéko­san a hitehagyás bűnét, elutasítva Krisztus keresztáldozatát. A bűnbánati és imana­pon Jézus a gyümölcstelen fügefa példájával a közelgő ítéletre figyelmezteti népét: „.. .hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki. ” Pilátus vérengzése és a siloámi torony leomlása máig szóló üzenetet hordoz: „...ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el.” (Lk 13,9.3) A vasárnap óegyházi epistolai igéjében ma Pál is az ítéletre emlé­keztet: „Mert amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának.” (2Thessz 1,7-8) S ekkor beteljesedik az Isten Fiának a nagytanácsban elhangzott kijelentése: „.. .mostantólfogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobb­ján ül, és eljön az ég felhőin.” (Mt 26,64) Majd elmúlik az ezer esztendő, megtörténik a ha­lottak feltámadása és az utolsó ítélet a nagy fehér trónus előtt: „Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették." (Jel 20,15) „írd az élet könyvébe / Megvál­tottad nevét...” (EÉ 505,4) ■ Garai András 1 » %

Next

/
Oldalképek
Tartalom