Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-10-30 / 44. szám
8 2005- október 30. FÓKUSZ ‘Evangélikus Életi? Bodrog Miklós Rekviem Földi búcsú - méltóképpen (Akivel szembe kellett néznem) Rég nem volt nálam, s ma éjjel ismét meglátogatott az apám. Hökkent-ijedten néztem őt, az árnyat - Másfél évtized ködfalán tört át - hogy lásson? Vagy hogy megkísértsen? O volt? Vagy fantom? Most is alig értem, hogy néhány ólmos, lassú mozdulat s elomló, nehéz szó után arca egyszerre hogy torzulhatott oly ismeretlen szörnyűséggé, hogy belém mart a borzadály. Halott! Most látni rajta, most, e pillanatban, mely az utolsót idézi talán, midőn halántékához bújt a jéghideg cső, és elsütötte a fegyvert apám. De most, most bal kezében volt a pisztoly, és rám szegezte, a fiára, rám! Elő s halott - már nem ismertük egymást, és rám sütötte a fegyvert apám! Dermesztő iszony sebezte szívem, a golyó meg koponyám jobb felét. Nem, nem ő volt! S már szakadt is a kép, mintha önmagát lőtte volna szét. Önmagát bennem? Istenem, segíts! Szabadíts meg a gonosztól. Ámen. Homlokom égő fájdalom. (1955) Gyászban az égre felnézni Az ősi „rekviem” könyörgést vezet be: „O adj nekünk, Urunk, örök békességet!” Az élő hit túllát a síron és a könnyeken A „panasz-zsoltárok” és némely keserves-kemény bibliai szakaszok is üzenetet hordoznak. Ezek lehetnek megrázóak - nem mindenkinek tetszőek. Iskolapélda: Dávid igencsak „tarka” élete. Ézsaiás, Jeremiás - és mások - sorai is sokszor élesek, fájdalmas operációhoz hasonlatosak. A hívők élete nem szűkölködik gyógy-megpróbáltatá- sokban. Az ilyenek „átoktörők” is lehetnek, bilincsoldók, fölemelőek, áldás lovagjai. Tied vagyok, Uram, nyavalyáimmal, bukdácsolásaimmal együtt. „És hogyha néha-néha győzök, / Ő járt, az Isten, járt előttem, / Kivonta kardját, megelőzött.” (Ady Endre: Jön az Isten) m B. m. Az élő reménység népe vagyunk Nemcsak a családfakutatás divatját éljük ma, de általában a régi korok művészetének emlékei is egyre inkább foglalkoztatják a tudósokat. Ásatásoknál előkerült épületmaradványok, dísztárgyak, ékszerek, hajdani festmények bemutatása, régi kották által rögzített dallamok hangszeres megszólaltatása igazi szenzáció lehet. Ezek sokszor jobban tükrözik egy-egy korszak szellemét, mint a krónikák, jegyzőkönyvek és egyéb források. Sokatmondóak egyháztörténeti emlékeink is. Érdemes felfigyelni arra, hogy a teológiával és a gyakorlati kegyességgel párhuzamosan változik az egyházművészet is. Elsősorban a festészet emlékei érdekesek. A festészet „elbeszélő művészet”: történeteket tud ábrázolni, így bibliai történeteket is. Minket most az a kérdés érdekel, hogy miként fejezi ki a festészet az egyháznak az örökkévalóságban való élő reménységét (1. iPt 1,3). Erre elsősorban a katakombák művészetét megvizsgálva kapunk feleletet. A katakombák az első századokban föld alatti temetkezési helyek voltak, ahol a keresztények békében helyezhették nyugalomba halottaikat, mártírjaikat is. Mivel ezek nem felszíni temetők voltak, a mai napig is fennmaradtak sírok - főként Rómában, Nápolyban, Szicíliában. A katakombákban lévő sírok számát több mint egymillióra becsülik, a folyosók hossza pedig több kilométer - ezeket az adatokat az újabb feltárások során pontosítják. Körülbelül 400-ig használták a katakombákat temetésre, azután a föld felett, a templomok körül - sőt bennük is - temetkeztek. A katakombák képei az örök életben való hitet fejezik ki. Újra meg újra találkozunk Krisztussal mint a jó Pásztorral, akit a nyáj juhai bizalommal vesznek körül. Gyakran viszi vállán beteg vagy egy-egy elveszett és megtalált bárányát. Ez a Krisztus-kép vigasztaló. Egészen más, mint a középkori egyházművészet Krisztusa, aki távoli, ítélő Krisztus. Ezt az ábrázolást Luther is elvetette, mert szerinte Jézus a jó Pásztor, az Úr és a Megváltó, akiben bátran bízhatunk. Az első három század katakombáiban és szarkofágjaiban lévő festmények válogatott ószövetségi történeteket ábrázolnak, mint például: Dániel az oroszlánok vermében, a három ifjú a tüzes kemencében, Izsák feláldozása, Noé a bárkában, vagy Mózes, amikor vizet fakaszt a sziklából... De ugyanúgy megtalálhatóak újszövetségi jelenetek, Jézus csodái is: a kánai menyegző, a vak meggyógyí- tása, Lázár feltámasztása, az ötezer ember megvendégelése stb. A kutatók szerint ezeket a festményeket tulajdonképpen a korabeli halotti imák alapján készítették el, amelyekben éppen ezek a bibliai részek vannak felsorolva. Ezek a képek Isten tetteire emlékeztetnek, üzenetük pedig a következő: ahogy ezekben a történetekben Isten kimentette övéit a bajból, úgy fog titeket is kimenteni a halálból most és visszajövetele napján. Ezek a megfestett imák imádságra biztatnak. Ez a biztatás ugyanúgy szól a mai gyülekezetekhez is! A katakombaképek imára szólító képek. A keresztény művészettörténetben páratlan az élő reménység ilyen erőteljes ábrázolása. Az élő reménységgel találkozunk az ókeresztény bazilikákban is. A falakon végig mozaikot találunk, amely Jézus életét, csodáit, illetve az üdvözültek, vértanúk sorát ábrázolja. A szentély (apszis) mozaikjai is Krisztust jelenítik meg. A nyugati egyház tehát egyértelműen előre, a szentély felé - jelképesen erről a múlandó életről az örök életre - irányította a belépő tekintetét. Másfelé nem is lehetett nézni. Kereszténységünk élete ma sokszor olyan, mint egy szomorú, reményvesztett nép vándorlása. Elfeledkezünk a célról, amely felé tartunk. Elfelejtjük, hogy élő Urunk van, akivel szoros barátságban élhetünk... Pedig valójában ugyanaz a boldog reménység tölthet el minket is, mint amely a katakombák bizakodó, derűs képeiből árad két évezred távlatából! ■ Gáncs Aladár A kenyércsodát szimbolizáló falkép Callixtus római katakombájából ► „Igyekezz úgy élni, hogy még a temetkezési vállalkozó is szomorú legyen, amikor meghalsz” - figyelmeztet egy mondás. Amikor egy évvel ezelőtt a nagymamám temetését kellett intéznünk, a mi szomorúságunkat enyhítette az a tisztelet és tapintat, amellyel John Gray, a csömöri és nagytarcsai evangélikus gyülekezet temetkezési vállalkozója tette a dolgát. Emellett - nem is mellesleg - ő az egyetlen szakképzett balzsamozó és temetkezési vállalkozó Magyarországon.- A csömöri ravatalozóépület irodájában, koporsók és szemfedők között ülve óhatatlanul felvetődik a kérdés: hogyan választja valaki ezt a hivatást?- Nagyszüleim 1890-ben tinédzserként, gyalog hagyták el Magyarországot. Az Adriai-tenger egyik kikötővárosába, Splitbe mentek, és felszálltak egy Amerikába tartó hajóra. Megelégelték, hogy az arisztokratáké volt a föld, míg a földműveseknek nem jutott semmi. Amerikában tárt karokkal fogadták őket. A hozzájuk hasonló, szorgalmas magyarok, írek, lengyelek, szlovákok, németek - és még sorolhatnánk - tették Amerikát olyanná, amilyen most. Édesanyám szerette volna, ha a családi farmon való gazdálkodás mellett kitanulok egy szakmát is. így a középiskola befejezése után egy hároméves temetkezési főiskolára mentem, ahol mind balzsamozásból, mind pedig temetkezési vállalkozásból diplomát szereztem. Mint ismeretes, az Államokban mind a mai napig balzsamoznak mindenkit, mert a kápolnákban nincsenek hűtők, ahol a temetésig tárolhatnák a halottakat.- Úgy tudom, Magyarországon semmiféle iskolában nem oktatják ezt a szakmát. Laikusként úgy gondolom, hogy speciális tantárgyakat kellett tanulnia ez alatt a három év alatt.- A mikrobiológia, a kémia, a balzsamozás, a könyvelési és jogi ismeretek mellett a restaurálás művészetét tanultuk. Ez utóbbi során egyebek mellett a viasszal is megtanultunk bánni. Ez azért volt hasznos, mert később, a munkám során például nem egy alkalommal autóbalesetben megsérült arcot kellett méltó formájúra visszaalakítanom. Tanulmányaink alatt a gyakorlatban is ki kellett próbálnunk az elméletben elsajá- títottakat. Volt ugyan példa arra, hogy négyen dolgoztunk egy asztalnál, de az oktatás során nagy hangsúlyt fektettek a gyakorlatra.- Ezek után bizonyára furcsa lehetett szembesülni a magyarországi viszonyokkal.- Mivel - mint említettem - a családi gyökereim ide kötnek, a ’90-es évek elején visszatelepültem Magyarországra. Azt tapasztalom, hogy a vidéki emberek jobban tudják, miként kell méltóképpen megadni halottaiknak a végső tisztességet, mint a kórházi alkalmazottak vagy akár maguk a temetkezési vállalkozók. Sokszor mosdatatlanul, piszkos ruhában, a hullazsák cipzárját a fejnél kicsit lehúzva teszik a halottakat a koporsóba. Ennél az emberi méltóság többet érdemel. Romok alatt Kétszáz'esztendeje, 1755. november i-jén hatalmas csapás szakadt a portugál királyi főváros, Lisszabon lakóira: „Úgy kezdődött, mint a szekerek recsegése, aztán a tárgyak táncolni kezdtek föl s le..., s látom, hogy a falak rázkódnak és beomla- nak...” A hatalmas erejű földrengés, amelyet szökőár és tűzvész követett, utórengéseivel hosszú napokon keresztül tartotta még rettegésben a túlélőket. A legvisszafogottabb becslések szerint is harmincezren vesztek oda: „Aki látta Lisszabont e rettentő calamitas (csapás) évek végén, a brazíliai bányákból agyonhajszolt afrikai rabszolgákkal felszínre hozatott arany nyomán mesés gazdagság köszöntött Portugáliára. Gondtalan és gondatlan költekezés kezdődött és tartott fél évszázadon át, melynek az ügyeskedő, csempészettel foglalatoskodó elit volt a legfőbb haszonélvezője. Anglia boldogan húzott hasznot egyre erősebb szövetségeséből, az ellenlábas Spanyolország pompája pedig egyre elérhetőbb távolságba került Portugália számára. Vajon Isten ítélete-e a csapás? Lisszabon a földrengés előtt (rézkarc) előtt meg mostan, az döbbenten áll, a város nem egyéb, mint kőhalom, mit a tűzvész tett. Úgy számolják, negyvenezer ház pusztult el, és a tenger bajbul a legborzasztóbb, hogy sok szerencsétlen lélek szorult bé a romok alá, de meg nem halt, ám kijönni sem bírt, így volt, ki élve megégett, mások meg éhen vesztek..." Mindenszentek napja ekkor nemcsak az áldozatokat, az aranytól roskadó várost, de sokak számára az Isten gondviselésébe vetett hitet is maga alá temette. A lisszaboni földrengés mély barázdát hagyott az újkori Európa arcán - nemcsak a portugálok, de a francia Voltaire és a német Goethe is komolyan kereste a választ sokak kérdésére: miért? Az 1600-as tették fel a kérdést a nyughatatlan inkvi- zítorok a földrengés után, akik még a mérhetetlen szenvedés láttán sem hagytak fel buzgó tevékenységükkel. Tény, hogy Lisszabon teljes pusztulása csak ideig-óráig akasztotta meg a felelőtlen költekezést, a kikötői és kereskedelmi metropolis erkölcstelen életét, a rengeteg rabszolga élete árán megszerzett arany utáni emésztő vágyat. De vajon a romok maguk alá temették- e Istent is? Leibniz (1646-1716), az egész kontinensen ismert filozófus tétele szerint Isten teljes szabadságában úgy döntött, hogy a világok lehető legjobbikát teremti meg, amelyben a jó, az isteni gondviselés magasan a rossz, a bűn, a negatí- Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy példamutató, ahogyan Ön egy-egy temetést - tapintattal, mégis magabiztosan - végigvezet. Azon túl, hogy ez az Ön alaptermészetéből fakad, tanítják a munkájuk közben követendő magatartást a főiskolán?- Igen. Mivel a hozzátartozók ilyenkor nagyon nehéz időszakon mennek át, nem nehezíthetjük meg a dolgukat azzal, hogy a viselkedésünk vagy a ruházatunk kívánnivalót hagy maga után.- A televíziónk képernyőjén nap mint nap rengeteg holttestet látunk De amióta nem házaknál ravatalozzuk fel családtagjainkat, a mai ember nincs hozzászokva a halottak jelenlétéhez. Önben sohasem támadt félelem a halottaktól?- Nem. Az olyankor már csak egy test. Aki olvassa a Bibliát, az tudja, hogy a lélek Istenhez megy. Kérdezték már tőlem, hogy miközben a halottat a temetésre öltöztetem, nem szoktam-e érezni a lelke jelenlétét. Nemmel válaszoltam.- S mit gondol a hamvasztásról?- Amerikában ezt nemigen gyakorolják, mert azt tartják, hogy a hamvasztás a sátán munkája.- Közeledik a halottak napja. Úgy tudom, az Államokban nem szokás erről megemlékezni.- Valóban nem, de ezt az európai hagyományt én nagyon szépnek tartom. Hiszen ha egész évben máskor nem is, ilyenkor egy szál gyertyával és egy imával megállunk szeretteink sírjánál.- Azt elárulhatom az olvasóknak, hogy bár Ön még ma is csak „töri’’ a magyar nyelvet, minden vasárnap ott van a templomban az istentiszteleten egy szemmel láthatólag sokat használt, angol nyelvű Bibliával a kezében. Van olyan igehely, amely különösen is fontos az Ön számára? ,- Sok ilyen van, nehéz lenne kiemelni közülük bármelyiket is. Ha mégis meg kellene tennem, akkor talán azokat a történeteket emelném ki, amelyekben Jézus embereket támaszt fel. Sokat gondolkodom ezen, és nemegyszer próbáltam elképzelni Lázár feltámasztjását - de, erről is majd a maga idején fogunk ,töh-, bet megtudni. ■ Boda Zsuzsa vum felett áll. A negatív oldal jelenti éppen, hogy ez a jó a világban átélhető. A lisszaboni tragédia azonban a maga valóságában csak nagy cinizmussal szolgálhatott volna bizonyítékul arra, hogy ez a világ az összes lehetőség közül a legjobb. A korabeli felvilágosodás gondolkodói - különösen az említett Voltaire - éles szavakkal kérték mindezt számon azokon, akik Isten gondviselő munkájában hittek. Gondolataik Európa széles tömegeiben rendítették meg a vallásos meggyőződést a mindennapi élet összefüggéseiben. Úgy tűnik, hogy a két és fél évszázada történt földrengés alapjaiban rázta meg a keresztény vallásosságot kultúránkban, s ennek nyomai rejtve még ma is felismerhetők. Természeti csapások sokasága látogat bennünket, a mi korunkat, a mi világunkat is: pusztító cunami Ázsiában, félelmetes hurrikánok New Orleansban és környékén, földrengés Pakisztánban... Ezrek, tízezrek esnek áldozatul. Ma is újra és újra kérdezzük a miértet, kutatjuk - talán sokkal kevésbé büszkén, mint a felvilágosodás egykori élharcosai -, hogy mi is ennek a törékeny emberi életnek az értelme. Vajon mi nem ugyanott folytatjuk majd, ahol ránk omlott a világ? Ahogyan Portugália tette - inkvizítoraival, rabszolga-kereskedőivel, felelőtlen költekezőivel, fekete nőkről álmodó paráznáival? S talán nem az „ítélet” érzése az, amely még talán megállít bennünket is - ha egyáltalán?... Mert a csapás ítélet - ítélet rólunk: megtettünk-e mindent ellene? Megtettünk-e mindent egymásért, amikor ránk szakadt? Másként tesszük-e a dolgunkat, miután tanúivá lettünk? Talán nem is Istent kell keresnünk a romok alatt, hiszen „az Úr nem volt ott a földrengésben... (...), az Úr nem volt ott a szélben... (...),azúr nem volt ott a tűzben" (iKir 19,11-12) - a romok alatt inkább önmagunkat kell, kellene megtalálnunk. ■ Dr. Korányi András
