Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-01-30 / 5. szám
6 2005- januar 30. PANORÁMA ‘Evangélikus Élet!; A keresztény egység évezrede? Ökumenikus teológiai párbeszéd a Magyar Katolikus Rádióban ► Az első évezred Krisztus születése után még a földi egyház kibontakozásának, terjedésének és átfogó egységének az időszaka volt. A második évezred azonban már a földi egyháznak a részekre szakadását hozta magával: 1054-ben szétvált a Konstantinápoly-központú keleti ortodoxia és a Róma-központú nyugati egyház, majd - a második évezred közepén - szakadás következett be a nyugati egyházban a reformáció megújulási mozgalma miatt (1517, Wittenberg és 1530, Augsburg). Róma a híressé vált tridenti zsinaton (1545-1563) a reformáció teológiáját tévtanná nyilvánította, követőit pedig kizárta a katolikus egyházból. Ezek a súlyos szakadások egyúttal egymás elleni véres vallásháborúkhoz, üldözésekhez is vezettek. Az újkor második felében (18-19. század) azonban meglepő fordulat történt. Amikor a „felvilágosodás” és az emberközpontú ateistamaterialista gondolkodás már-már diadalmaskodni látszott az egymással viaskodó földi egyházak fölött, a világ remélt „modern haladása” a 20. században két, százmilliókat elpusztító világháborút és embertelen, mérhetetlen szenvedéseket és halált hozó ateista diktatúrát hozott „szép új világunkba”. Isten történelemformáló uralmának a csodálatos jele volt, hogy éppen ebben az ateistává lett, modern világban és a véres 20. században indult el - közel két évezred szakadásai után - a világkereszténységben az „ökumenikus egység” mozgalma, Krisztusban való egységünk új- rafölfedezése és helyreállítása. Ennek a hatalmas egyháztörténehni fordulatnak a fő állomásai ismertek: a protestáns egyházak világmissziói konferenciája (Edinburgh, 1910), a protestáns és ortodox egyházak szövetsége az Egyházak Világtanácsában (Amszterdam, 1948). A század vége felé pedig a legnagyobb fordulat: a lélekszámra legnagyobb római katolikus egyház széles körű „ökumenikus nyitása” a II. vatikáni zsinaton (1962-1965), XXIII. János pápa karizmatikus vezetése alatt. Ennek a valóban hatalmas, egyháztörténelmi eseménysornak az eddigi csúcspontja pedig az évezred végén következett: a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán vezetői Augsburgban, a 16. századbeli szakítás színhelyén aláírták a kölcsönös kizárásokat visszavonó és Krisztus-hitünk lényeges igazságaiban való egységünket kinyilvánító Közös nyilatkozatot. * * * Nemrég, a múlt év október 31-én ünnepeltük meg ennek az eseménynek az ötödik évfordulóját, és ezt tettük az idei ökumenikus imahét kezdetén is. Végre felismertük, hogy az elmúlt évszázadok szakadásai és egymás elleni küzdelmei ellenére sokkal, de sokkal több az, ami minket, Isten földi egyházait Krisztussal és egymással összeköt, mint az, ami eddig elválasztott, és részben ma is elválaszt egymástól. Egy az Urunk, Megváltónk és Szabadítónk, aki utolsó főpapi imádságában is az övéi, követői legteljesebb egyHosszú felsorolásunkat mindarról, amiben már egyek vagyunk, szeretném most kiegészíteni. Az idei ökumenikus imahét kezdetén hazánkban újabb kapcsolat indult el a Közös nyilatkozat két aláíró egyháza között. Első alkalommal hangzott el evangélikus-római katolikus teológiai párbeszéd új, közös utunk- ról és feladatainkról a Magyar Katolikus Rádió „magas”, százezreket elérő szószékéről az imahét megnyitó vasárnapjának délutánján. Résztvevői voltak: Szikora József, a katolikus rádió szerkesztője, akitől ennek a dialógusnak a gondolata származott, továbbá ár. Dolhai Lajos dogmatikaprofesszor, az Egri Érseki Papnevelő Intézet dékánja és jómagam, egy evangélikus rendszeres teológus, volt győri bencés diák, aki már hatvan évvel ezelőtt megismerhette - nyolc éven át - a győri-pannonhalmi bencések ökumenikus lelkületét. Dolhai professzor - mint a műsorban elmondta - viszont dogmatikai doktori értekezése megírásakor, évtizedekkel ezelőtt, az akkori Evangélikus Teológiai Akadémia könyvtárában, előadási jegyzeteimben „találkozott először velem”. Ezért is figyelt fel az Evangélikus dogmatika későbbi két kötetére, és írt róluk értékelő ismertetést a Vigília, a vezető katolikus teológiai folyóirat hasábjain. Szikora Józseffel pedig későbbi genfi szolgálatom alatt, a családjaink közti kapcsolatok révén kerültem baráti közelségbe. A csaknem egyórás, a katolikus rádió szép és Christian Krause püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke és Edward Idris Cassidy bíboros, a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács elnöke 1999. október 31 -én Augsburgban aláírja a megigazulás tanításáról szóló evangélikus-római katolikus Közös nyilatkozatot ségéért imádkozik (Jn 17). Közös kincsünk a teljes Szentírás igei üzenete, a törvény és az evangélium. Közös az Úrtól tanult imádságunk mennyei Atyánkhoz. Egyek vagyunk a keresztség szentsége által. Egyek vagyunk feltámadt Umnkkal az Úr szent asztalánál, még ha jelenleg még fájdalmas módon ott egymással nem is vagyunk közösségben. Összekötnek egymással közös istentiszteleteink, imádságaink és egyházi énekeink. Együtt munkálódunk a segítő szeretet feladataiban mai világunkban. A több mint harminc éve tartó, nemzetközi római katolikus-evangélikus teológiai párbeszédet ideiglenesen lezáró Közös nyilatkozat a második évezred végén kinyilvánítja: .....az aláíró evangélikus eg yházak és a római katolikus egyház e párbeszéd alapján most már képes kifejezni az Isten kegyelméből, Krisztusba vetett hit általi megigazulásunk közös értelmezését. Nem tartalmaz mindent, amit egyházaink tanítanak a megigazulásról. Magában foglalja azonban a konszenzust (egyetértést) a megiga- zulástan alapigazságaiban...” (A Közös nyilatkozat katolikus-evangélikus közös kiadása, 2000, 8-9. o.) modern budapesti szerkesztőségében tartott teológiai párbeszéd során természetesen a Közös nyilatkozat aláírásának ötödik évfordulója és az új évezredben várható további, széles körű ökumenikus együttműködés kiépítésének szükségessége, módozatai álltak a középpontban. Egyetértettünk abban, hogy ennek az „ökumenikus nyitásnak” a hazai protestáns egyházak mellett a keleti ortodox egyházak felé is erősödnie kell. Mégpedig a sokoldalú találkozások, közös istentiszteletek, a gyülekezeti szintű találkozók és a krisztusi szeretet közös cselekedetei mellett még igen nagy szükség van az állandó és sokoldalú teológiai párbeszédre is eltérő teológiai nézeteinkről, Isten igéje alapján. Még sok a nyitott kérdés közöttünk. A reménységet pedig arra, hogy a harmadik keresztény évezred Krisztusban való egységünk fokozatos helyre- állításának, további erősödésének évezrede lesz, nem más adja, mint hitünk Isten Szentlelke közösségépítő erejében és az egyházak Urának megvál- tó-szabadító kegyelmében. ■ Dr. Nagy Gyula iát ■ Gazdag Zsuzsanna A modem technika vívmányainak (fax, telefon, internet) köszönhetően úgy tűnt, könnyű lesz megoldanom a feladatot, és az ökumenikus imahét elteltével minden különösebb nehézség nélkül többé-kevésbé teljes körképet nyújthatok erről a fontos év eleji eseményről. A telefonkészülék mellett - korunk gyermekeként - a világhálónak szavaztam bizalmat. Különösen is nagy reményeket fűztem az egyházi levelezőlistára küldött „körkéréshez”, nyugodtan vártam hát a hétfői lapzártát. Ám elektronikus postaládámban január 24-én délben csak néhány levél árválkodott... Előfordulhat, hogy a „kimerültség” vagy az időhiány volt az oka annak, hogy gyülekezeteink lelkészei közül oly kevesen ültek le a számítógép képernyője elé, hogy pár sorban összegezzék gondolataikat. Netán hazánkban az ökumené és a felekezetek közötti együttműködés olyannyira zavartalan, hogy már nincs is mit írni róla? Vagy akadnak ugyan ellentétek az egyes felekezetek között, de erről inkább nem kellene szólni?... További tűnődés helyett hadd osszam meg olvasóinkkal néhány gyülekezetünk pásztorának tapasztalatait, benyomásait az idei ökumenikus imahéttel kapcsolatban, e helyütt is megköszönve azok fáradozását, akik időt szakítottak arra, hogy írjanak, vagy telefonon válaszoljanak a kérdéseimre. A felsorolásban a kispesti gyülekezet áll az első helyen. Itt nemcsak az ökumenikus imahetet, de azt megelőzően az Ali- ánsz-imahetet is megtartották. „Azért tesszük ezt - mondta Széli Bulcsú, a közösség lelkipásztora -, mert azt szeretnénk, ha még nagyobb hangsúly esne az imádságra. A záró istentiszteleten jelen voltak a héten szolgáló lelkipásztorok. Mindegyikük szólt néhány szót az imahét központi mondanivalójáról.” Sajókazán mindössze 186 „egyházfenntartó” evangélikus van, ők lelkesen vettek részt az imahét eseményein - mondta el Balázs Tibor lelkész, hozzáfűzve, hogy szeretettel látták vendégül egymást a katolikus, a református és az evangélikus gyülekezet tagjai. „A pusztaföldvár-nagybánhe- gyesi gyülekezetben is szeretet és egyetértés van a keresztény felekezetek között, nemcsak az imahét során, de az egész esztendőben” - hangsúlyozta Lászlóné Házi Magdolna lelkész. „A hagyományok szerint Nagybánhegyesen az imahét nyitó, illetve záró vasárnapi alkalma az, amit vagy az evangélikus, vagy a református templomban tartunk. A katolikus hívek is örömmel jönnek ezekre az istentiszteletekre.” Gyulán az idén is mind a négy közösség (a római katolikus, a református, az evangélikus és a baptista) együtt tartotta az imahetet - tudtuk meg Jakab Béla evangélikus lelkésztől. „Az imahét nyolc napjából mindegyik felekezet két estét kapott. Ugyanakkor csak egyetlen helyszínen, a református gyülekezet fűthető nagytermében tartottuk az alkalmakat. A látogatottság 150-300 körüli volt, a »csúcspontot« természetesen a záróalkalom jelentette. A hétközi alkalmak - amelyeket a gyülekezetek kórusainak vagy éppen a közös ökumenikus kórusnak a műsora gazdagított - az esti liturgia szerint zajlottak. Akiket a Lélek arra indított, azok hangosan imádkoztak, ezt legtöbbször baptista testvéreink tették meg” - mondta a lelkész. Kollár Zsolt lelkész elmondta, hogy szolgálati helyén, a Nógrád megyei Kétbodonyban nagy szerepe van a tradíciónak. Az ökumenikus imahétnek viszont még nincs hagyománya, ezért „csak” egy ökumenikus istentisztelet volt a faluban, de erre a falu katolikus híveit is szeretettel várták. Az elmondottak kapcsán azt is megemlítette, hogy az ökumené szép példája a romhányi evangélikus és református gyülekezet közötti kapcsolat: itt a hívek kölcsönösen látogatják a másik fél istentiszteleteit is. A dombóvári gyülekezetben a saját identitás megőrzésére, ugyanakkor a más felekezetűek testvéri elfogadására egyaránt súlyt fektettek. A helyi evangélikus lelkész, Aradi András ezt a „majdnem közös” úrvacsoravétel példájával támasztotta alá. „Idén először január 22-én, szombaton az evangélikus templomban a protestánsok vettek úrvacsorát, másnap pedig a katolikus templomban ki-ki a misén áldozhatott. Ily módon is szerettük volna kifejezni, hogy egyek vagyunk Krisztusban.” Mintegy „zárszóként” álljanak itt Szabó Vilmos zalaegerszegi lelkész személyes hangú sorai: „Számomra a legnagyobb élményt az jelentette, hogy jobban megismertük egymást. Már az előkészületeknél is felszabadultan rákérdeztünk, hogy ez vagy az miért úgy szokás egyik vagy másik közösségben. Ezzel sok félreértést lehetett kiküszöbölni. Az estéket fehér asztalok melletti kötetlen beszélgetések követték. A hét során egyrészt egyre közelebb kerültünk egymáshoz, másrészt kiderült, hogy a látszat ellenére mégiscsak egy gyökérből táplálkozunk. A beszélgetések során arra is fény derült, hogy a történelem folyamán az egyház fájának ágai annyira elágaztak, hogy ezeket a különbözőségeket itt a földön nem lehet kiegyenlíteni, csak elhordozni tudjuk őket. Ezek a dogmatikai különbözőségek azonban közös gyökérből, Krisztusból táplálkoznak, és nála találkoznak, ahol már nem lesznek dogmák. Jó volt átélni az egységet az összemoshatat- lan különbözőségekben.” Egy ökumené iránt elkötelezett plébános ► Mosonmagyaróváron a hét mindegyik estéjén összegyűltek közös imára a katolikus, református és evangélikus hívek. Az evangélikus templomban Butsy Lajos mosoni plébános szolgált igehirdetéssel, aki mélyen elkötelezett a történelmi keresztény egyházak egységtörekvése mellett.- Nem is gondolkodhattam soha másként, csak ökumenikusán, hiszen életem protestáns háttérrel indult - mondta a plébános. - Édesapám református volt, aki később katolizált. Édesapám testvére, Butsy Kálmán azonban református lelkészként szolgált először a Tiszafüredhez közeli Egyek községben, majd később Bélmegyeren. Gyermekkoromban, amikor meglátogattuk lelkész nagybátyámat, természetes volt, hogy elmentünk az isten- tiszteletre is. Igaz, akkor erre még engedélyt kellett kérnünk plébánosunktól, de ő soha nem tiltotta ezt, csak annyit kért, hogy a katolikus misék látogatását se hanyagoljam el. A más felekezetek iránti nyitottságomat tovább erősítette az, hogy 1977 óta tagja vagyok a Bokor bázisközösségnek. Itt pedig nagyon nyitott szellemiség uralkodik. Tiszteljük mások meggyőződését, gondolkodását. Meghallgatjuk, és megpróbáljuk megérteni, elfogadni mások véleményét. Ebbe a gondolkodás- módba tökéletesen belefér az ökumenikus elkötelezettség is. Nem csoda tehát, hogy amikor szolgálati helyeimet elfoglaltam, mindig kerestem a kapcsolatot a testvéregyházak képviselőivel. Különösen jól éreztem magamat Nagyigmándon, ahol még szere- tetlakomákat is rendeztünk a református kollégámmal. Ez a testvéri kapcsolat határozottan jót tett a hívek harmonikus kapcsolatának is. Amikor négy éve Mosonmagyaróvárra kerültem, azonnal bekapcsolódtam az ökumenikus imahét alkalmaiba, amelyeken azóta is örömmel veszek részt. Különösen ez az idei sorozat adott nekem sokat, hiszen az imahétnek az Első korinthusi levélből való alapigéje gazdag üzenetet hordoz. Öröm volt készülni az idei igehirdetésemre, mert az alapige mellett olvasható többi napi ige is elgondolkodtatott. Szinte a bőség zavarával küszködtem, amikor a napi igék üzenetét igyekeztem megfogalmazni. Az egyik istentisztelet után a templom előtt állva .hallottam meg egy katolikus hívem véleményét, aki azt mondta ismerősének, milyen kár, hogy évente csak egy alkalommal van ökumenikus imahét. Igazat adtam neki, mert nekem is az a véleményem, kár, hogy évente csak egyszer találkozunk hivatalosan ebben a formában. El tudnám képzelni, hogy talán pünkösd táján egy hasonló közös sorozatot tartsunk protestáns testvéreinkkel. Jó lenne ez a hívek és a lelkészek szempontjából egyaránt. ■ Kiss Miklós
