Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-10-16 / 42. szám

‘Evangélikus Élet!? ÉLŐ VÍZ 2005. október 16. 9 Az Úr csodásán működik Sokszor megtapasztalhattam már Iste­nünk óvó segítségét, konfirmálásom óta pedig ezt tudatosan meg is élem. Az el­múlt héten mégis megállásra és gondol­kodásra késztetett valami, ami velem és két családtagommal történt. Pár éve van jogosítványom, de mivel kocsim nincs, kevés lehetőségem adódik arra, hogy vezessek. Így amikor otthon voltam Győrben a szüleimnél, gondol­tam, kihasználom a lehetőséget, és a bá­tyám autójával „kirándulok” egy kicsit. Elindultunk édesapámmal és a bátyám­mal abba a kis faluba, ahol felnőttem. A jól ismert, ezerszer megtett út azonban más képet mutat akkor, ha csak utasként ül valaki a kocsiban, és mást akkor, ha a kormányt fogja. Ez lett az én vesztem is. A jól ismert, veszélyes kányán bizony nem a megfelelő sebességgel közelítet­tem meg, így aztán fejre álltunk. De egy­két karcolást leszámítva semmi bajunk nem esett. Ehhez semmi köze nincs a szerencsé­nek. Itt bizony az történt, hogy Istennek még terve van velem, és nem hagyta, hogy baj történjen. Sokkal rosszabbul is járhattunk volna. Ez azonban csak na­pok múlva tudatosult bennem. Amikor pár órával a baleset után hazaértünk, bá­tyám - aki egyébként nem vallásos - csak ennyit mondott: „Új autót bármikor vehetünk, de életet nem.” Hallottam én, hogy mit mond, de nem fogtam fel. Két nap múlva a lelkészem hívott, érdeklő­dött, hogy mi van velem (két embert ér­tesítettem a balesetről, az egyik ő volt). Ezután kezdtem gondolkodni. Ennyi idő kellett, hogy visszajöjjenek a képek, hogy mi is történt. Bizony nagyobb baj is megeshetett volna. Eséskor „kikerül­tünk” két hatalmas fát (pontosan a kettő közé bukdácsoltam) és egy betontus- kókkal megerősített villanyoszlopot; a kocsi sem nyomódott annyira össze, hogy beszorított volna minket. Ekkor értettem meg a bátyám monda­tát, és ekkor estem pánikba. Hiszen én, aki sok-sok embernek elmondtam már, hogy a saját életünkkel sem tehetünk azt, amit akarunk, másokét meg vég­képp nem veszélyeztethetjük, és nem te­hetjük tönkre, bizony ezt tettem. Ve­szélybe sodortam az édesapám és a bá­tyám életét. A felismerés aztán további gondolkodásra késztetett. Miért történt ez tulajdonképpen? Mi­re figyelmeztet? Képletesen szólva ugyan­is kaptam egy új életet. Amelyet a gya­korlatban is meg kellene valósítanom végre. Mert nem elég csak konfirmálni és bizonyos szokásokon változtatni, bi­zonyos dolgokban megfontoltabban és felelősségteljesebben dönteni. Nekem az egész eddigi életemet hátra kellett volna hagynom már régen. Ezt eddig is tudtam és éreztem. Csak az eddigi változások is radikálisnak és nehéznek tűntek, és nem akartam több nehézséget vállalni. Most aztán kemény lecke árán rá kellett jön­nöm, hogy a kis lépések politikája ebben az esetben nem megfelelő. Azon az ütőn, amelyen a konfirmálással elindul­tam, most sokkal nagyobb léptekkel kell továbbmennem, és az akadályokkal meg kell küzdenem. Félnivalóm pedig nincsen, hiszen Isten eddig is óvott és vi­gyázott rám, és hiszem, hogy ez ezután is így lesz. Ami tanulság lehet mindenki számá­ra, az az, hogy mindig vegyük észre a fi­gyelmeztető jeleket. Én is kaptam. Nem is egyet. De nem törődtem velük. Bizto­san érezte már mindenki, hogy ez vagy az a dolog nem véletlenül történt. Ilyen­kor álljunk meg egy pillanatra, és gon­dolkodjunk el azon, hogy mi lehetett az oka. Nehogy később nagyobb pofon árán tudjunk csak talpra állni. Az Úr csodásán működik, csak mi nem tudjuk ezt elfogadni. Pedig ő jó, és nekünk is csak jót szán. Figyeljünk hát rá, és hagyjuk, hogy vezessen és óvjon minket, mert: Új autót bármikor vehetünk, de életet nem! m Czakó Kriszta Egy csepp emberség „A baleseti sebészet azért szép hivatás, mert végzése során a férfi is átélheti a szü­lés élményét.” Huszonnégy évvel ezelőtt fogalmazott így Maninnger Jenó'professzor úr, az Országos Baleseti Intézet akkori fő­igazgatója egy ünnepi beszédben. Sikertelen felvételi után, műtőssegéd­ként besurranva a tanterembe hallottam ezeket a - pályaválasztásomat véglegesen eldöntő - szavakat. És valóban én is több­ször megtapasztalhattam már annak örö­mét, hogy részes lettem a teremtés csodá­jában. Abban, ahogy a beszállított, össze­tört és véres, majd az intenzív osztályon kötések és csövek által deformált testben ismét felragyog a lélek fénye, és megada­tik az új kezdés lehetősége. Persze más ez a „szülés”. Nemcsak egy ember - az anya, a baleseti sebész - küzd a sérültért, hanem vele együtt kollégák: társszakmák képviselői, asszisztensek, nővérek, gyógytornászok is, akik rend­szerint nem kerülnek a reflektorfénybe. És másként cseng utána a kérdés is: „Mi lesz a gyerekből?” Mert hiába a sürgőssé­gi ellátás túlterhelt szakembereinek minden igyekezete, a társadalom terhei­nek ide koncentrálása, ha a sérülést, szívinfarktust vagy agyvérzést túlélt be­teg megfelelő utókezelés híján mégsem tud élni a visszakapott lehetőséggel. Az egészségeseket is kirekesztő hazai munkaerőpiacon nincs keresnivalója a nem rehabilitált, fogyatékossá vált em­bertársunknak. Marad neki - ha van - a túlterhelt család, a járadékos lét. S jelent­kezik orvosánál, hogy mégis inkább am­putálják le visszavarrt karját, mivel úgy magasabb rokkantnyugdíjat remélhet. Az „újjászületettekről” is gondoskod­nunk kell. Ezt szeretnénk az alapítandó evangélikus rehabilitációs kórházban is végezni. ■ Dr. Cserháti Péter Elhangzott a Kossuth rádió szeptember 23-ai, azonos című adásában. Kedves Gyerekek!----------------------------------------------------------------- GYERMEKVÁR ► A Füller Tímea által írt sorozat főhőse Anita, aki szüleivel új városba költö­zött, és ott kezdte el a tanévet. Kalandjairól még két alkalommal olvashat­tok a Gyermekvár rovatban. A történetek végén találtok egy-egy rejtvényt is; a megfejtéseket küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyer­mekvár. A hatodik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő ajándékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hatszor kerül a kalapba, így nagyobb esélye van ar­ra, hogy nyerjen. 4­Az eget borús felhők takarták el, lógott az eső lába egész nap. A szél csípősen csa­pott a gyerekek arcába, nem is maradtak sokáig az udvaron. Kriszti is morcos volt. Nem szerette ezeket a terembe szorult délutánokat, amikor valahogy minden olyan unalmas. Rosszkedvűen firkálga- tott egy írólap szélére. Anita szíve viszont hevesen vert. Ma lenne a hittan! Jaj, vajon eljön-e vele Kriszti is? És egyáltalán: mi várható, érdekes lesz-e, folytatják-e a múltkori játékot? Nagy izgalmában szin­te összerezzent, amikor nyílt az ajtó, és belépett a terembe hívogatni őket a hit­tant tanító néni. Micsoda megkönnyeb­bülés: Kriszti elsőnek ugrott az ajtóhoz! Anita pedig boldogan vágtatott utána. Még összeszedték a többi teremből is a gyerekeket, és már kezdődött is a vi­dám éneklés. A legjobb az volt, hogy egy gitár is előkerült, ami mindenkinek na­gyon tetszett, és egy icipicit ki is lehetett próbálni. Persze csak óvatosan, mégis nagyon örültek neki. Az imádságban mindenkinek elhangzott a neve, és a ta­nító néni egyenként adott hálát azért, hogy eljöttek. A most elhangzó bibliai történethez is szükség volt a segítségükre. Isten paran­csa szerint az embereknek az özönvíz után az egész világot be kellett volna né­pesíteniük. Ok azonban együtt szerettek volna maradni. Azt tervezték, hogy hatal­mas tornyot építenek, amelynek a teteje az eget veri majd. A tanító néni azt kérte, hogy a gyerekek mind gyürkőzzenek ne­ki a nagy munkának, és próbálják meg képzeletben felépíteni a tornyot. Kriszti még a nyelvét is kidugta egy picit, miköz­ben a képzeletbeli téglákat rakosgatta. Majd a tanító néni így folytatta a tör­ténet elmesélését:- A torony pedig egyre magasabb és magasabb lett, amikor egy éjjel Isten azt mondta: „Ez nem lesz így jó. Nem ezt akarom.” És büntetésül reggelre az em­berek nem értették egymás szavát. Ami­kor az egyik maltert kért, a másik a ta­licskát hozta. A lapát helyett téglát nyúj­tottak egymásnak, a fejsze helyett pedig a mérőzsinórt. A gyerekek, amikor ezt eljátszották, na­gyokat nevettek, de azért azt is érezték, hogy bosszantó lehetett így folytatni a megkezdett nagy munkát. Az emberek terve tehát meghiúsult, az építkezést abba­hagyták, és szétszéledtek az egész földön.- Egy fontos dolgot azonban nem mondott Isten. Mégpedig azt, hogy most már nem szereti őket. Az emberek nem hallgattak a szavára, ezért rendreu- tasította őket, de a szeretete velük ma­radt, és elkísérte őket minden útjukon. Ahogyan titeket is elkísér minden nap - mondta a tanító néni, és egy-egy névre szóló, szívecskés kis csipeszt csippentett minden gyerek ruhájára.- Elkíséri Anitát, Krisztit, Editet, Jut­kát, Szilvit, Tiborkát, Danit, Petit és Sa­nyikét - folytatta. A gyerekek csöndesen hallgatták őt, és mosolyogva nézegették a ruhájukon a kis jelet. „Milyen jó, hogy elkísér ben­nünket Isten!” - gondolta magában Anita is. El is határozta, hogy otthon még egyszer elolvassa majd ezt a törté­netet. Csak a torony nevére nem emlé­kezett. Segítsetek neki a helyes sorrendbe tenni az összekeveredett betűket! A szenvedés értelme Naponta szembesülünk az „értelmetlen szenvedés” fogalmával. Tény: szenvedni akkor is nehéz, ha van értelme. Mindun­talan le kell küzdenünk a félelem sötét erőit - életünk szüntelen harc a megúju­lásért. Erőtlenségünk azonban végképp elviselhetetlen, ha nem látjuk értelmét. „Értelmetlen szenvedés...” - mondjuk ilyenkor. Sajnos tele vagyunk efféle hibás szó­fordulatokkal. Hányszor hallani azt is: „Hiszem, ha látom!” Holott a Biblia ezzel teljesen ellentétesen értelmezi a hitet, amely „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőző­dés". (Zsid 11,1) Pedig nem egyértelmű: ha valamit látok, abban miért kellene hin­nem?! Ha valami nyilvánvaló tény, azt miért kellene remélnem?! S persze ne feledjük azt sem: ha a mennyek országáról van szó, akkor könnyen megeshet, hogy nem hiszünk majd a saját szemünknek sem. Gondol­junk Jézus tanítványaira, akik sok ezer embernek - szinte a semmiből való - megvendégelése után is így tanakodtak: „Nem hoztunk kenyeret!” (Mt 16,7) Pedig kétszer is látták a kenyérszaporítás cso­dáját - a saját szemükkel! Ugyanígy: a szenvedés mibenléte is a hit kérdése, pontosabban: hitünk próbá­ja. Értelmetlen szenvedés nincs. Ennek legfényesebb példája Jób esete. Az ő ba­rátai képviselik a tipikusan emberi gon­dolkodást, annak negatív, földhözragadt értelmében. Elifáz álláspontja, amely szerint ártatlanul senki sem szenved (1. Jób 4,7), számos logikai tévedést rejt, ugyanis nap mint nap irtanak ki becsüle­tes embereket. A szenvedés értelme nem magyaráz­ható kizárólag a bűn és bűnhődés primi­tív, ok-okozati rendszerében. Mélyebb misztérium ez, amely azért is szükséges, hogy „a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek" (iKor 11,19), de végső értelmé­nek titka - Istennél van. Jób nagyokos barátai is csak arra voltak képesek, hogy elhomályosítsák Isten örök rendjét „érte­lem nélküli szavakkal” (Jób 38,2). A szenve­dés minden emberi útnak a része - olyan ösvény, melynek célja csak a választot­tak számára tárulhat fel igazán. Jézus ígérete szerint a Pártfogó majd megvilá­gítja elménket: Isten Szentlelke megtanít bennünket mindenre, s eszünkbe juttat mindent, így nem maradunk árván (1. Jn 14,18.26). Csak a hitetlenek nem látják ér­telmét a szenvedésnek, mert számukra meddő rejtély marad, hogy pontosan mi is a bűn, az igazság és az ítélet (vö. Jn 16,7-11). Figyelemre méltó az apostoli felfogás: Pál sohasem prédikálta önmagát (1. 2Kor 4,5), saját szenvedéseivel mégis dicsek­szik (1. 2Kor 11,16-33). Pál érti: a szenve­dés által a Krisztus ereje lakozik lelkében (2Kor 12,7-10): tudja, hogy Isten hatalma a zivatarban nyilvánul meg igazán (1. Zsolt 29), s hogy „a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely lát­hatóvá lesz rajtunk" (Róm 8,18). Ez a dicsőség a mennyek országának tisztasága és semmihez sem fogható öröme. Egy „mennyei érzés”, amely már itt a földön is megtapasztalható, hiszen senki sincsen, aki áldozatot hozott az Is­ten országáért, s „ne kapná vissza sokszoro­sát már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet” (Lk 18,30). Jézus szerint „hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagyértékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt." (Mt 13,45-46) Gondoljunk bele: a kereskedő(k) számára minden érték pénzre váltható, s minden áru a meggaz­dagodás esélyét jelenti csupán. Miféle ér­zés, micsoda megváltás lehet az, amikor a kereskedőt többé nem érdekli az üzlet, s a harácsolás helyett maga is vásárlóvá válik: mindenét eladva szerzi meg az igazgyöngyöt, vagyis a valódi értéket... A kereskedő a nyereséget kárnak ítélte a Krisztusért! (Vö. Fii 3,7) Az igazgyön­gyért azonban sokszor a tenger mélyére kell úszni. S amikor végre megtaláljuk, megtörténhet, hogy a visszaútra már nem marad levegőnk. S akkor, ott lent, a fénytelen tengerfenéken, ránk tör a sötét éjszaka, a halál pedig rettenetesen ne­künk támad. De Isten lehajol hozzánk. Végül, a legvégső előtti pillanatban meg­hallja kiáltásunkat. És akkor majd el­mondhatjuk mi is: „Kiemelt a pusztulás ver­méből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet." (Zsolt 40,3) Minden választottnak meg kell érte­nie: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvi- gasztaltatnak.” (Mt 5,4) S talán csak ők vi­gasztaltatok meg igazán, mert a fény­hez előbb sötétség kell (vö. iMóz 1,2), az ébredéshez pedig álom. S ha este szállást is vesz a sírás, reggelre már biztos, hogy itt lesz - az ujjongás (1. Zsolt 30,6). ■ Andriska János HETI ÚTRAVALÓ Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval. (Róm 12,21) Szentháromság ünnepe után a huszon­egyedik héten az Útmutató reggeli igéi a heti ige gonosz elleni harcra való felhívá­sának a teljesítését gyakorlati példákkal szemléltetik. A Hegyi beszédben Jézus a szeretet többletcselekedeteit állítja szembe a go­nosszal, és ezt kéri követőitől: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöz­nek titeket..." (Mt 5,44) Erre a szeretetre csak az képes, aki tudja és Jézusban már megta­pasztalhatta, hogy Isten úgy szereti őt, mint apa a gyermekét. A személyválogatás nél­küli szeretetben legyünk tökéletesek, s ehhez az arany ábécé szavaival kérjük: „Uram, kegyelmed betölti a földet. Taníts engem rendelkezéseidre!” (Zsolt 119,64) Isten lelki fegyverze­te öt védekező és csak egy támadó eszközből áll. Pál azt tanácsolja, hogy „öltsétek ma­gatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben”. A hívők élete állandó tusakodás az ősellenséggel; hogy legyőzzük a rosszat, vegyük fel és hasz­náljuk is „a Lélek kardját, amely az Isten beszéde" (Ef 6,11.17). Luther is erre szólít fel: „De min­den keresztyén is fegyverezze fel magát. Hit- és tanbeli bizonyosságát alapozza meg úgy az Isten igéjéből, hogy ellene állhasson az ördögnek, s tudjon védekezni, amikor valaki el akarja téríteni!” A kép'mutatás nélküli szeretet gyakorlati megélése ez: „Ne fi­zessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. ” (Róm 12,17) Dávid sem engedett a gonosznak, s megkímélte az őt üldöző Saul életét: „.. .mert az Úr a kezembe adott ma téged, de én nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére." (iSám 26,23) Dávid jótette is azt bizonyítja, hogy a lélek fegyelmezése csak jóra vezet, mert „az em­berektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál” (Péld 29,25). Az Ószövetség evangélistája kétezer-hétszáz éve megjövendölte, hogy a gonosz feletti teljes győzelem a Messiás-király uralkodása alatt következik be, mert „igazságosan fog uralkodni a király, és törvényesen fognak vezetni a vezéreks minden híve „nemesen gondolkozik, és kitart a nemes dolgok mellett” (Ézs 32,1.8). Jézus hívei a rosszat rosszal akarták legyőzni, de ő megszólalt: „Hagyjátok abba!” (Lk 22,51) S megérintve a főpap szolgájának a fülét, meggyógyította ellenségét, irgalmas szeretetével megtörve a sötétség hatalmát. Mi az előfeltétele, hogy részt vehessünk a hit harcában, a rossz elleni küzdelemben? Pál út- ravaló üzenete személyesen nekem, neked szól: „.. .erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van.” S Jézus jó katonája hogyan nyerheti el a végső győzelmet, az örök élet koronáját? „Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen verse­nyez.” (2Tim 2,1.5) Isten „alapszabálya” pedig a szeretet. „Bár vívná harcát minden gyer­meked / Oly híven, bátran, mint e győztesek, / És velük zengné majd az éneket: / Hal­leluja! Halleluja! Halleluja!" (EÉ 454,3) ■ Garai András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom