Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-10-02 / 40. szám
Különszám ■MM————imilllllllll 11 Hl Ilin! IH AZ EVANGÉLIKUS ORSZÁGOS LEYÉLTÁR MUNKATÁRSAINAK TANULMÁNYÁVAL: • • Ünnepi józanság Az evangélikus élet hetven éve az Evangélikus Elet 70 évfolyamának tükrében ■ FabinyTamás „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavalófáradság. .- a 90. zsoltár 10. verse fogalmazza meg ilyen módon az emberi élet korlátáit és általában a földi lét múlandóságát. Talán nem szentségtörés mindezt egy újságra, a hetvenesztendős Evangélikus Életre vonatkoztatni. Ebben az esetben még inkább érezni lehet az örökkévalóság és a korlátok közé szorított idő közötti feszültséget. Aránytalanul viszonyul egymáshoz az öröktől fogva, mindörökké létező Isten (1. Zsolt 90,1) és az évvel, hónappal és nappal megjelölt újság. A papírlapok megsárgulnak, a nyomdafesték elkopik, az egykor még oly fontosnak tartott aktualitások feledésbe merülnek. A munka nagyobb része valóban hiábavaló fáradság. Vagy mégsem? Hetven esztendő hálától és bűnbánattól vezérelt áttekintése talán mégiscsak azt mutatja, hogy a végtelenben is lehet értéke a végesnek. Hogy az évvel, hónappal és nappal jelölt tört idő is az örökkévalóság szolgálatában állhat. Szokták mondani, hogy nincs unalmasabb, mint a tegnapi újság. Lehet, hogy ez így van. De nem állítható ez a „tegnapelőtti” újságról. Minél messzebb lépkedünk vissza a múltba, annál inkább értéke lesz a nyomtatott betűnek. Czenthe Miklós, az Evangélikus Országos Levéltár igazgatója - két munkatársával együtt - olyan valóban hiányt pótló sajtótörténeti áttekintést nyújt át ebben a rendkívüli lapszámban az olvasónak, amely jói mutatja, hogy különböző történelmi és egyházi korokban miként szólalt meg az egyház a nyilvánosság előtt. A figyelmes olvasó meg tudja állapítani, hogy ez a hang mikor csengett tisztán, mikor hamisan. Ma már látszik, mikor szólalt meg az egyház akkor, amikor hallgatnia kellett volna, és mikor maradt néma, amikor pedig fel kellett volna emelnie a szavát. Ez a hetven esztendő korántsem sikertörténet. Ezért óvhat meg a zsoltáros kijózanító szava önmagunk ünneplésétől: „...nagyobb részük hiábavaló fáradság..." Az Evangélikus Élet mégis maradandó1' szolgálatot végzett és végez egyházunkban. Jobb formájában talán még az egész társadalom nyilvánosságában is. Jó,hogy van ez a lap. Szívet melengető, ha ott látjuk az egyszerű szoba-konyhás lakás éjjeliszekrényén, az Útmutató és az énekeskönyv mellett. Fájdalmas ugyanakkor, ha lelkészi hivatalokban vagy sekrestyék mélyén kupacokban állnak az el nem adott példányok. Vannak családok, ahol kézről kézre adják - máshol talán ablakot tisztítanak vele... Akárhogy is van, hét évtized alatt fogalom, megkerülhetetlen tényező lett az „EvElet”. Érdemes végigolvasni különszámunk sajtótörténeti áttekintését. Láthatjuk a reményteli kezdetet, amikor a harmincas években az Országos Luther Szövetség lapot alapított. Hiába volt ez a gazdasági válság kora, egyházunk életében sok nagyszerű esemény történt ekkoriban: templomok épültek, egyesületek alakultak, kiadványok jelentek meg. Az is jellemző, hogy a Trianon utáni helyzetben két, az elcsatolt területekről érkező férfiú vette kézbe az új lap ügyét: kezdetben a vajdasági Szántó Róbert volt a szerkesztő és az erdélyi Fritz László a kiadó. A hetven év valójában hetvenkettő. Ez a tény már önmagában is jelzi, hogy az újságnak milyen nehéz volt talpon maradnia: az „elveszett” esztendőket a háborús évek jelentik, amikor nem jelenhetett meg a lap. Azt is látni kell ugyanakkor, hogy - immár egy másik történelmi korban - az akkori vezetés az Evangélikus Élet oltárán áldozott fel két kitűnő egyházi lapot: az Éló'Víz című evangéliumi kiadványt és a dunántúliak Új Harangszó című néplapját. Az ötvenes évek Evangélikus Élete olykor a korra jellemző „agitprop" szellemiséget képviselte, de látni kell azt is: mindig akadtak, akik elég bátrak és bölcsek voltak ahhoz, hogy értéket is becsempésszenek a lapba - lelki és kulturális értéket egyaránt. Vagy talán az egyháztörténeti írásokba menekültek, hiszen azokban kevésbé kellett a saját jelenükről szólni. Féltve őrzött kincsem az újság 1956. november 4-ei dátumot viselő, de még a forradalom sodrában kiadott, mindössze kétoldalas, röplapszerű példánya. Azt jelzi, hogy a fejét felemelő nemzet részeként magukra találtak egyházunk írástudói is. Ezután még jó egy éven keresztül a szabadság és független gondolkodás friss levegője árad a lapszámokból. Aztán az egyházi sajtót is utolérte a visszarendeződés. Tagadhatatlanul működött az öncenzúra, a belső (szerkesztői és egyházvezetői), valamint a külső (az Állami Egyházügyi Hivatal részéről gyakorolt) kontroll. Sokan megpróbáltak gúzsba kötve táncolni, vagy stílusosabban kifejezve: a sorok között írni. Sikernek könyvelték el, ha a cikkben benne maradt egy szép mondat a megtérésről. Mások Arany Jánossal együtt vallották: „...szóljon az, hogy hallgatok.” Aztán lassan, nagyon lassan ismét beköszöntött a szabadság. Legyünk megint őszinték: az egyházi sajtóba talán némileg később, mint a világi médiába. Ma már „csak” az a kérdés, hogy tudunk-e élni ezzel a szabadsággal. Valóban tartalommal töltjük-e meg a kínálkozó kereteket? Továbbá: miként jutnak el a leírt gondolatok az olvasókhoz? Hogyan lehetne szélesíteni az olvasótábort? Bármilyen alapos kutatásokon nyugszik is a jubileumi sajtótörténeti áttekintés, az csak a rendelkezésre álló külső adatokra hagyatkozhatott. Nem ábrázolhatta - mint ahogyan egyetlen ilyen munka sem képes erre - a mindenkori szerkesztőkben, szerzőkben és olvasókban zajló belső folyamatokat. Ezekről, amíg még élnek a tanúk, személyesen és őszintén kell beszélgetni: ki-ki érzékeltetheti a maga küzdelmeit, örömeit és csalódásait. így egészíthetjük ki és tehetjük életszerűvé, igazán EvÉlet-szerüvé a képet. A hetvenedik születésnap alkalmat adhat erre az őszinte beszélgetésre, közös emlékezésre és előretekintésre. Mindez akkor valósulhat meg, ha komolyan vesszük a gondolatmenet kiindulópontjául szolgáló zsoltár utolsó versének kettős fohászát is: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!" (Zsolt 90,17b). A szerző a Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóbizottságának elnöke V
