Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-09-11 / 37. szám

8 2005- szeptember 18. FÓKUSZ ‘Evangélikus Élet_L* Recski KVARTETT Fa, kő, virág, víz - négy reggel, négy áhítat, négy helyszín, négy hangszer ► Recski tábor. Első hallásra abszurd. Másodikra is. Sőt harmadikra is. Negyedikre megszokom. De ennek el­lenére abszurd. Recski tábor. A három evangélikus egyetemi gyülekezet szervezésében. Kevesen va­gyunk, de sokat kapunk. Sokat, sokfélét, sokfélekép­pen. Kérdezünk, rákérdezünk, megkérdezünk, meg­kérdőjelezünk. Festői a táj, és közel a forrás. De nem félünk inni belőle. Átmos, megmos, megtisztít. Recs­ki tábor, 2005. július 21-25. Látható és láthatatlan él­mények, találkozások. Ezek közül íme négy, élőszó­ban, egy kis közösségben elhangzott reggeli áhítat le­írt változata. Elsó' hangszer: fa O, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Itt álltok büszkén, az elegancia makacsságával figyel­tek minket. Miközben árnyékotokban pihenünk, mi­közben árnyékotokban népdalokat dúdolunk, mi­közben árnyékotokban verseket gyártunk, ti cinikus mosollyal figyeltek minket. Próbálunk elbújni közöt­tetek, de ti elárultok. Próbálunk lombjaitok közé mászni, de ti jelentitek, hol vagyunk. Illetve hogy hol nem vagyunk. Hol vagyunk, hol nem vagyunk. O, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Titeket látva az ember beleborzad abba, hogy mennyire függ az időtől, sőt mennyire rabságában szenved. Beleremeg a lélek, ha ráeszmél, hogy ti, ó fák, talán még mindig lesztek, amikor én már nem. Eszembe jut egy öreg fa, amelyet Nagytarcsán mindenki csak úgy hívott: „a százéves fa”. Hogy tényleg százéves volt-e, azt nem tudja senki, de a le­genda szempontjából - miszerint minden falunak kell egy százéves fa - ez lényegtelen. Azt mondták a népek, hogy százéves volt, bár ezt már senki se bizo­nyíthatja. Azóta ugyanis, mióta a fa született, már több emberi generáció is kihalt, a százéves fa meg csak él, és csak él, vagy ha már nem, a mellette lévő fa akkor is bizonyosan szívesen átveszi, illetve örök­li a „százéves fa" titulust és az ezzel járó feladatokat. O, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Ti, akik ha kell, kígyóval barátkoztok. Ti, akikből ha kell, bárkát farigcsálhat a hős menekülő. Ti, akik­nek árnyékában jól megférne egymás mellett a pi­henő Jónás és a szenvedő Jób. Ti, akikből ha kell, ke­resztet ácsol egy másik ács, vagy éppen egy másik ács fia. Ti, akiknek ágára annyi meg annyi Júdás akasztotta már fel magát. Ti, akiknek törzséből ké­szül a bölcső és a koporsó is. Ó, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Mondhatnám, hogy nem látom a fától az erdőt, de nem mondom. Egyrészt rossz favicc lenne, más­részt pedig nem igaz. Látom az erdőt a fában, és a fát az erdőben. Itt álltok, ti fák! Tekintélyesen. El­árultok minket. Eláruljátok titkainkat, esendősé- günket, bújócskás játékunkat. Ti, ó, tanúk, ti fák! Az élő Isten tanúi, akik létezé­setekkel túlmutattok önmagatokon, köszönöm, hogy vagytok! Köszönöm, hogy lépten-nyomon fi­gyelmeztettek minket: nincs bújócska, ember! Nincs bújócska. Mert nincs értelme. És mert nincs rá szükség. Már nincs. O, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Igen, azt hiszem:, tudjátok. Körbenézek, és vá­laszra lelek: igen, tudjátok. Köszönöm, Uram! Ámen. Második hangszer: kő Kedves kőszívű ember fiai és lányai! Én vagyok az, a kígyó* aki tegnap még a fán teke­regtem, süttettem a hasam a napon, és csábítottam, mivel az a kedvenc hobbim. Belebújni szerepekbe, jelmezbálosdit játszani - ahol mindig csakis én nyerhetek -, na, azt imádok. Titeket se tombolán nyertelek, még csak nem is a ruletten játszottam meg a kedvenc számomat. Lássátok be, drágáim, nem igazán kellett titeket győzködni arról, hogy fi­nom is az a bizonyos alma. Egy-két harapás, és már el is felejtettétek, hogy ki is teremtett titeket! Gyor­san megkövesedett szívetek súlya már-már szétfe­szíti az univerzum horizontját. Azért kőből is megárt a sok... Kedveseim! Jól ismeritek a hangom. Igen, jól tud­játok, én vagyok a súgók non plus ultrája, a háttér­menedzserek gyöngye. Igen, én mondtam, hogy építsetek kőből akkora tornyot, hogy elérjétek az Istent. Igen, én mondtam, hogy csináljatok kőből privát isteneket. Igen, én súgtam Dávidnak, hogyan célozzon, hogy meg tudja ölni Góliátot. Igen, jól emlékeztek, én mondtam, hogy kövezzétek meg azt a parázna nőt. Igen, én találtam ki, hogy ha meg­dobnak kővel, dobd vissza sziklával; ez az én kis aranymondásom. Tudom, már kőkorszaki igazság, de hát ma is élő valóság! Nézzetek csak körül, drá­gáim, sikert sikerre halmozok. Na jó, volt egy nagy bukásom, de hát abból is ta­nultam. Volt az az Istenfia, Jézus; kértem, hogy vál­toztassa a köveket kenyerekké, de nem hallgatott rám. De sebaj, a követőivel viszont hányszor és hányszor sikerült alkut kötnöm! Hányszor és hány­szor sikerült elhitetnem velük, hogy képesek kö­vekből kenyereket varázsolni, és hogy nagyobbak lehetnek Istennél! Szóval, bár az a Jézus legyőzte a kísértést, tanítványain bizony jól bosszút álltam. Na de figyeljetek rám, azért vigyázzatok, mert vannak, akik úgy vélik, hogy az én rendszerem régi­módi. Vannak, akik azt hirdetik: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!" Ugyan, ki hallott már ilyet!? Még hogy szikla helyett kenyér!? Na ne! Meg képzeljétek, kedves kőszívűek, kövekből ol­tárt építenek, meg kőkereszteket a faluvégi kurta kocsmán is túlra, ahová már csak a galambok jár­nak, meg a titokba öltözködő szerelmesek. Szóval, ha rajtam múlna, az biztos, hogy kő kövön nem maradna. Még hogy kövekből oltár?! Még hogy kö­vekből kőkereszt!? Na ne! Ez nem lenne méltó hoz­zátok, drága kőszívű tesóim! Ugye nem hagyjátok szíveteket elárulni? Ugye hűek maradtok közönyös kőszívetekhez? Harmadik hangszer: virág Ezt mondja a zsoltáros: „Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; azokkal, akik megtartják szövetségét, és törődnek rendelkezéseinek teljesítésével." (Zsolt 103,15-18) Az ember napjai olyanok, mint a virágok virág­zása. Gyönyörű kép. És valahogy azt érzem, hogy ez a néhány nap itt, Recsken, különösen is viráglét, sőt tovább megyek: a viráglét esszenciája. Nem tu­dom, ti hogyan élitek meg, de én valahogy úgy ér­zem magam, mintha most lassabban forogna a fil­mem. Mintha valaki megnyomta volna a videón vagy DVD-lejátszón a lassító gombot, s emiatt most sokkal inkább átélhetem, hogy mit jelent megélni a létezést. Kockáról kockára, nem áttekerve a kritikus pillanatokat, nem átugorva a nehéz döntéseket, nem végigrohanva gondolatmeneteket. Egyszerűen kikockázni azt, ami én vagyok. Lépésről lépésre, s ha kell, egy-egy ponton sokat időzve. Ha azt kérde­zitek, számomra mit jelent a viráglét, azt mondom, valami ilyesmit. Múlt héten fejeztem be Gerlóczy Márton második könyvét, melynek ez a címe: Váróterem. A huszon­évesek kiábrándult és a kérdésekbe szinte belefulla­dó generációjának egy tagjáról szól a történet, aki nagyapja haláltusájának végigkísérése közben teszi fel az emberi létezés alapkérdéseit. És a konklúziót illetően, a megoldást illetően, sőt már a diagnózist illetően is nagyon negatív Gerlóczy. Úgy látja a hu­szonéves író, hogy a mi generációnk üressége ijesz­tő. Ürességünk a dísztárgyak szintjére süllyedt. Nagyon szomorú a fiatal író diagnózisa, de na­gyon felkavaró, ha az ember őszintén a tükörbe néz. Ha egyáltalán mer tükörbe nézni, ha egyáltalán megadja magának az esélyt, az időt, hogy kiderítse, felfedezze, hogyan is alakult eddig a filmje, s merre tovább. És azt látom a körülöttem lévő embereken és sok­szor magamon is, hogy a könnyebb utat választva rohanunk tovább a filmben, elkerülve ezzel, megke­rülve ezzel a szembesülésnek még a lehetőségét is. Azt hiszem, itt és most van lehetőség a kikocká- zásra. Azt hiszem, itt és most van idő megélni a vi­ráglét legmélyebb szintjét, hogy aztán feltöltődve, az Isten illatát magunkba raktározva elinduljunk, hogy mások is magukba szívhassák az igazi virág­illatot. „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az 0 szent ne­vét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!" (Zsolt 103,1-2) Ámen. Negyedik hangszer: víz 1. variáció A vízzel éppen az lehet a baj, mint az információ­val: vagy túl kevés, vagy túl sok. Én, aki alapvetően a Dallas, Rabszolgasors, Baywatch háromság égisze alatt cseperedtem fel, ha arra gon­dolok: víz, biztos, hogy a top 10-be is bekerülne a Baywatch című sorozat egy-egy epizódja, amikor is a hős Mitch - alias David Hasselhoff- kiment egy-egy istennőt, „letörölve" így a hölgyet a gonosz cápák aznap esti vacsorájának étlapjáról. Tehát: víztúlten- gés, fulladásveszély, vízi mentők, Baywatch. Igen, a vízzel éppen ugyanaz lehet a baj, mint az információval: bele lehet fulladni. Törőcsik Mari, a ki­váló színművésznő mondta tavaly egy tévéinterjú­ban, hogy az a baj, hogy az egész világfájdalmat be­lénk öntik a tévén keresztül, de nem fér belénk ennyi. Víz, információ, sok-kevés. 2. variáció „Szomjúhozom" - mondja az Isten Fia a kereszten (Jn 19,28). Kiráz a hideg, és elsápadok, ha arra gondolok, hogy valaki a haláltusája közepén minden erejét összeszedve kiejti a száján: „Szomjúhozom..." Igen, az Isten Fia, aki a vízből bort csinált, kimondja azt, hogy szomjúhozom. Semmi trükk, semmi csalás. Az Isten emberré lett. Teljesen. A lét szenvedésével és szomjúságával együtt. 3. variáció Lecsendesedett a tenger. Jónás ül a cethal gyomrá­ban, és gondolkozik: „Miért pont én? Miért éppen miattam? Tényleg én tehettem a viharról? Tényleg én tehetek arról, hogy a víz, mintha mi se történt volna, édesded álmát alussza? Tényleg én? Miért pont én?” Elcsendesedik Jónás. Imára kulcsolja vívódástól remegő kezeit. 4. variáció Az ember koszos. Az Isten tiszta. Az ember koszos, mert. Az Isten tiszta, csak. Az ember porból lett, és porrá lesz. Az Isten könnye teszi élővé ezt a port. Az Isten könnye teszi élővé ezt a port. Ámen.

Next

/
Oldalképek
Tartalom