Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-09-11 / 37. szám
8 2005- szeptember 18. FÓKUSZ ‘Evangélikus Élet_L* Recski KVARTETT Fa, kő, virág, víz - négy reggel, négy áhítat, négy helyszín, négy hangszer ► Recski tábor. Első hallásra abszurd. Másodikra is. Sőt harmadikra is. Negyedikre megszokom. De ennek ellenére abszurd. Recski tábor. A három evangélikus egyetemi gyülekezet szervezésében. Kevesen vagyunk, de sokat kapunk. Sokat, sokfélét, sokféleképpen. Kérdezünk, rákérdezünk, megkérdezünk, megkérdőjelezünk. Festői a táj, és közel a forrás. De nem félünk inni belőle. Átmos, megmos, megtisztít. Recski tábor, 2005. július 21-25. Látható és láthatatlan élmények, találkozások. Ezek közül íme négy, élőszóban, egy kis közösségben elhangzott reggeli áhítat leírt változata. Elsó' hangszer: fa O, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Itt álltok büszkén, az elegancia makacsságával figyeltek minket. Miközben árnyékotokban pihenünk, miközben árnyékotokban népdalokat dúdolunk, miközben árnyékotokban verseket gyártunk, ti cinikus mosollyal figyeltek minket. Próbálunk elbújni közöttetek, de ti elárultok. Próbálunk lombjaitok közé mászni, de ti jelentitek, hol vagyunk. Illetve hogy hol nem vagyunk. Hol vagyunk, hol nem vagyunk. O, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Titeket látva az ember beleborzad abba, hogy mennyire függ az időtől, sőt mennyire rabságában szenved. Beleremeg a lélek, ha ráeszmél, hogy ti, ó fák, talán még mindig lesztek, amikor én már nem. Eszembe jut egy öreg fa, amelyet Nagytarcsán mindenki csak úgy hívott: „a százéves fa”. Hogy tényleg százéves volt-e, azt nem tudja senki, de a legenda szempontjából - miszerint minden falunak kell egy százéves fa - ez lényegtelen. Azt mondták a népek, hogy százéves volt, bár ezt már senki se bizonyíthatja. Azóta ugyanis, mióta a fa született, már több emberi generáció is kihalt, a százéves fa meg csak él, és csak él, vagy ha már nem, a mellette lévő fa akkor is bizonyosan szívesen átveszi, illetve örökli a „százéves fa" titulust és az ezzel járó feladatokat. O, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Ti, akik ha kell, kígyóval barátkoztok. Ti, akikből ha kell, bárkát farigcsálhat a hős menekülő. Ti, akiknek árnyékában jól megférne egymás mellett a pihenő Jónás és a szenvedő Jób. Ti, akikből ha kell, keresztet ácsol egy másik ács, vagy éppen egy másik ács fia. Ti, akiknek ágára annyi meg annyi Júdás akasztotta már fel magát. Ti, akiknek törzséből készül a bölcső és a koporsó is. Ó, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Mondhatnám, hogy nem látom a fától az erdőt, de nem mondom. Egyrészt rossz favicc lenne, másrészt pedig nem igaz. Látom az erdőt a fában, és a fát az erdőben. Itt álltok, ti fák! Tekintélyesen. Elárultok minket. Eláruljátok titkainkat, esendősé- günket, bújócskás játékunkat. Ti, ó, tanúk, ti fák! Az élő Isten tanúi, akik létezésetekkel túlmutattok önmagatokon, köszönöm, hogy vagytok! Köszönöm, hogy lépten-nyomon figyelmeztettek minket: nincs bújócska, ember! Nincs bújócska. Mert nincs értelme. És mert nincs rá szükség. Már nincs. O, ti fák, tudjátok, hogy Isten tanúi vagytok? Igen, azt hiszem:, tudjátok. Körbenézek, és válaszra lelek: igen, tudjátok. Köszönöm, Uram! Ámen. Második hangszer: kő Kedves kőszívű ember fiai és lányai! Én vagyok az, a kígyó* aki tegnap még a fán tekeregtem, süttettem a hasam a napon, és csábítottam, mivel az a kedvenc hobbim. Belebújni szerepekbe, jelmezbálosdit játszani - ahol mindig csakis én nyerhetek -, na, azt imádok. Titeket se tombolán nyertelek, még csak nem is a ruletten játszottam meg a kedvenc számomat. Lássátok be, drágáim, nem igazán kellett titeket győzködni arról, hogy finom is az a bizonyos alma. Egy-két harapás, és már el is felejtettétek, hogy ki is teremtett titeket! Gyorsan megkövesedett szívetek súlya már-már szétfeszíti az univerzum horizontját. Azért kőből is megárt a sok... Kedveseim! Jól ismeritek a hangom. Igen, jól tudjátok, én vagyok a súgók non plus ultrája, a háttérmenedzserek gyöngye. Igen, én mondtam, hogy építsetek kőből akkora tornyot, hogy elérjétek az Istent. Igen, én mondtam, hogy csináljatok kőből privát isteneket. Igen, én súgtam Dávidnak, hogyan célozzon, hogy meg tudja ölni Góliátot. Igen, jól emlékeztek, én mondtam, hogy kövezzétek meg azt a parázna nőt. Igen, én találtam ki, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza sziklával; ez az én kis aranymondásom. Tudom, már kőkorszaki igazság, de hát ma is élő valóság! Nézzetek csak körül, drágáim, sikert sikerre halmozok. Na jó, volt egy nagy bukásom, de hát abból is tanultam. Volt az az Istenfia, Jézus; kértem, hogy változtassa a köveket kenyerekké, de nem hallgatott rám. De sebaj, a követőivel viszont hányszor és hányszor sikerült alkut kötnöm! Hányszor és hányszor sikerült elhitetnem velük, hogy képesek kövekből kenyereket varázsolni, és hogy nagyobbak lehetnek Istennél! Szóval, bár az a Jézus legyőzte a kísértést, tanítványain bizony jól bosszút álltam. Na de figyeljetek rám, azért vigyázzatok, mert vannak, akik úgy vélik, hogy az én rendszerem régimódi. Vannak, akik azt hirdetik: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!" Ugyan, ki hallott már ilyet!? Még hogy szikla helyett kenyér!? Na ne! Meg képzeljétek, kedves kőszívűek, kövekből oltárt építenek, meg kőkereszteket a faluvégi kurta kocsmán is túlra, ahová már csak a galambok járnak, meg a titokba öltözködő szerelmesek. Szóval, ha rajtam múlna, az biztos, hogy kő kövön nem maradna. Még hogy kövekből oltár?! Még hogy kövekből kőkereszt!? Na ne! Ez nem lenne méltó hozzátok, drága kőszívű tesóim! Ugye nem hagyjátok szíveteket elárulni? Ugye hűek maradtok közönyös kőszívetekhez? Harmadik hangszer: virág Ezt mondja a zsoltáros: „Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; azokkal, akik megtartják szövetségét, és törődnek rendelkezéseinek teljesítésével." (Zsolt 103,15-18) Az ember napjai olyanok, mint a virágok virágzása. Gyönyörű kép. És valahogy azt érzem, hogy ez a néhány nap itt, Recsken, különösen is viráglét, sőt tovább megyek: a viráglét esszenciája. Nem tudom, ti hogyan élitek meg, de én valahogy úgy érzem magam, mintha most lassabban forogna a filmem. Mintha valaki megnyomta volna a videón vagy DVD-lejátszón a lassító gombot, s emiatt most sokkal inkább átélhetem, hogy mit jelent megélni a létezést. Kockáról kockára, nem áttekerve a kritikus pillanatokat, nem átugorva a nehéz döntéseket, nem végigrohanva gondolatmeneteket. Egyszerűen kikockázni azt, ami én vagyok. Lépésről lépésre, s ha kell, egy-egy ponton sokat időzve. Ha azt kérdezitek, számomra mit jelent a viráglét, azt mondom, valami ilyesmit. Múlt héten fejeztem be Gerlóczy Márton második könyvét, melynek ez a címe: Váróterem. A huszonévesek kiábrándult és a kérdésekbe szinte belefulladó generációjának egy tagjáról szól a történet, aki nagyapja haláltusájának végigkísérése közben teszi fel az emberi létezés alapkérdéseit. És a konklúziót illetően, a megoldást illetően, sőt már a diagnózist illetően is nagyon negatív Gerlóczy. Úgy látja a huszonéves író, hogy a mi generációnk üressége ijesztő. Ürességünk a dísztárgyak szintjére süllyedt. Nagyon szomorú a fiatal író diagnózisa, de nagyon felkavaró, ha az ember őszintén a tükörbe néz. Ha egyáltalán mer tükörbe nézni, ha egyáltalán megadja magának az esélyt, az időt, hogy kiderítse, felfedezze, hogyan is alakult eddig a filmje, s merre tovább. És azt látom a körülöttem lévő embereken és sokszor magamon is, hogy a könnyebb utat választva rohanunk tovább a filmben, elkerülve ezzel, megkerülve ezzel a szembesülésnek még a lehetőségét is. Azt hiszem, itt és most van lehetőség a kikocká- zásra. Azt hiszem, itt és most van idő megélni a viráglét legmélyebb szintjét, hogy aztán feltöltődve, az Isten illatát magunkba raktározva elinduljunk, hogy mások is magukba szívhassák az igazi virágillatot. „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az 0 szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!" (Zsolt 103,1-2) Ámen. Negyedik hangszer: víz 1. variáció A vízzel éppen az lehet a baj, mint az információval: vagy túl kevés, vagy túl sok. Én, aki alapvetően a Dallas, Rabszolgasors, Baywatch háromság égisze alatt cseperedtem fel, ha arra gondolok: víz, biztos, hogy a top 10-be is bekerülne a Baywatch című sorozat egy-egy epizódja, amikor is a hős Mitch - alias David Hasselhoff- kiment egy-egy istennőt, „letörölve" így a hölgyet a gonosz cápák aznap esti vacsorájának étlapjáról. Tehát: víztúlten- gés, fulladásveszély, vízi mentők, Baywatch. Igen, a vízzel éppen ugyanaz lehet a baj, mint az információval: bele lehet fulladni. Törőcsik Mari, a kiváló színművésznő mondta tavaly egy tévéinterjúban, hogy az a baj, hogy az egész világfájdalmat belénk öntik a tévén keresztül, de nem fér belénk ennyi. Víz, információ, sok-kevés. 2. variáció „Szomjúhozom" - mondja az Isten Fia a kereszten (Jn 19,28). Kiráz a hideg, és elsápadok, ha arra gondolok, hogy valaki a haláltusája közepén minden erejét összeszedve kiejti a száján: „Szomjúhozom..." Igen, az Isten Fia, aki a vízből bort csinált, kimondja azt, hogy szomjúhozom. Semmi trükk, semmi csalás. Az Isten emberré lett. Teljesen. A lét szenvedésével és szomjúságával együtt. 3. variáció Lecsendesedett a tenger. Jónás ül a cethal gyomrában, és gondolkozik: „Miért pont én? Miért éppen miattam? Tényleg én tehettem a viharról? Tényleg én tehetek arról, hogy a víz, mintha mi se történt volna, édesded álmát alussza? Tényleg én? Miért pont én?” Elcsendesedik Jónás. Imára kulcsolja vívódástól remegő kezeit. 4. variáció Az ember koszos. Az Isten tiszta. Az ember koszos, mert. Az Isten tiszta, csak. Az ember porból lett, és porrá lesz. Az Isten könnye teszi élővé ezt a port. Az Isten könnye teszi élővé ezt a port. Ámen.
