Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-08-21 / 34. szám
‘Evangélikus Élet^ SZÉPIRODALMI MELLÉKLET 2005. augusztus 21-28. 11 és a Vörös Hadseregről, neg a nagyanyámról tést is abbahagyta. Mindig szerette, ha foglalkoznak a hajával, de most, hogy egyszerre ennyien teszik, egészen elragadtatásba esett. Úgy érezte, ez az ő nagy pillanata. De az még odébb volt. Ignác bá, nagyapám és a többi jelen lévő férfi néma meglepődéssel szemlélte a dolgok ilyetén alakulását. Idő kellett volna, hogy feldolgozzák és megfelelő módon kommentálni tudják az érdekes fordulatot. De már nem maradt idejük, mert odakint a tornácon máris lábdobogás zaja hallatszott, valaki megbotlott a lépcsőben, mire rögtön rá valami rövid, kemény, idegen nyelvű beszéd hangzott el. Ez utóbbit odabent, bár Ignác bán kívül senki nem tudott oroszul, mégis mindenki orosz káromkodásként értelmezte. Holott lehetett velős, kurta orosz ima is. Majd kivágódott az ajtó, és három géppisztolyos orosz katona lépett a helyiségbe. Néhány hosszú pillanat idejéig a két csoport némán szemlélte egymást, aztán nagyanyám oldalba bökte Ignác bát, és azt mondta neki:-No. Ignác bá, mint akit bekapcsoltak, lépett egyet előre, és megköszörülte a torkát. Mindenki azt várta, hogy díszes beszédet vág ki, de erről szó sem volt. Vagy az évek során elfelejtette azt a keveset is, amit tudott oroszul, vagy a pálinka volt az oka, de egy darabig egyetlen hang sem jött ki a torkán. A három orosz érdeklődéssel és türelemmel várta, mi lesz a folytatás, akár iskolai ünnepségen a megértő szülők, amikor lámpalázas gyermekük nem tudja elkezdeni a szavalatot. Végül Ignác bá megemberelte magát, látszott, erősen összpontosít, és sikerült is kivágnia, hogy:- Haraso. Ennél aztán meg is maradt, egyébbel nem kísérletezett. Ezt viszont a biztonság kedvéért még kétszer-háromszor elismételte. Vérszegény előadás volt, az igaz, nem méltó a messzi távolból idáig eljött igényes közönséghez. Az oroszok, úgy nézett ki, nem is hatódtak meg különösebben a produkciótól, kezükben a fegyverrel továbbra is feszült készenlétben álltak, mintha várnának még valamire. Nem feltétlenül jóra. A háttérben nagyanyám halkan csikorgatta fogait, mint premieren a rendező, ha az előadás nem az előre eltervezettek szerint alakul. Ignác bá is érezte, hogy ennyi nem elég, valamit még nyújtania kéne. De nem volt más, bűntudatosan csak a pálinkás üveget tudta az oroszok felé nyújtani. Ám úgy nézett ki, tényleg fenekestül felfordult a világ, az oroszokat sokkal lanyhábban érdekelte a pálinka, mint ahogy híre járta. Előzetesen nemkívánatos tapasztalataik lehettek ezen a téren, valahol valakik meglepő dolgokat itathattak velük. Gyanakodva mustrálták az üveget meg Ignác bát, és nem mozdultak. A feszültség a szobában szinte tapintható volt. Ebben a kritikus pillanatban Lina kontyában váratlanul és éles hangon csörögni kezdett az óra. Lehet, hogy máskor és máshol problémái voltak a csörgéssel, de most Lina kontyában füllel hallhatóan jól végezte dolgát, levetkőzte minden gátlását. Egyébkor lehetett halk és visszafogott, de most úgy tűnt, különösen nagy hangon és fülsértőén hozza tudomására mindenkinek, hogy eljött az ideje valaminek. Egyszer az életben ő is felemelte a hangját. És csak szólt, csak szólt, sehogyan sem akarta abbahagyni. Mindenki kővé dermedt. A levegőben lógott, hogy az óracsörgéshez fegyverropogás is fog társulni. Az oroszok lövésre emelt géppisztollyal, ujjúkkal a ravaszon keresték a zaj forrását. Nem volt nehéz megtalálni. Lina körül hirtelen kis tér keletkezett, önkéntelenül arrébb lépett tőle mindenki. Lina vihogott és ütemesen himbálta a fejét. Közben ide-oda forgolódott, ő is igyekezett megtalálni a zaj eredetét. Az egyik bátrabb orosz, aki kirgiz volt és tizedes, ekkor odalépett Linához, és jobban szemügyre vette őt. Lina kacéran rávihogott, és ritmikusan himbálta tovább a fejét a maga belső zenéjére. Közben az óra a kontyában rendületlenül szólt. A tizedes odanyúlt a hajához, és kicsit babrált vele, miáltal a hajfonatok közül előbukkant a csergőóra széle. A harcos büszkén rámutatott, mint aki az itt a piros, hol a piros játékban megtalálta a pirost. Társai egy darabig tátott szájjal bámulták, majd visszafojthatat- lan röhögésben törtek ki. A tizedes némi késéssel, de annál nagyobb hévvel követte őket, úgy nézett ki, már nem is tudják abbahagyni. A pattanásig feszült idegek váratlan elernyedése eget verő jókedvet eredményezett. Egy idő után a jelen levő szomszédság is bátortalan he- herészéssel csatlakozott hozzájuk, talán abból a meggondolásból, hogy ahol együtt vigadnak a népek, ott esetleg mégsem lövi hasba egyik része a másikat. De lehet, ez csak egy olyan korszak volt, amikor folyton nevetni kellett, az ember egyszerűen nem tudott ellenállni a röhögésnek. Az oroszoknak erősen megtetszett a dolog az órával, kinti társaiknak is mutogatni akarták Linát, mint valami mozisztárt. Nagyanyámnak - aki addigra szorosan odaállt Lina mellé, mint fotózáskor a menedzser az általa kreált filmcsillag oldalára - újra fel kellett húznia Ignác báék csergőóráját, és visszadugnia a vastag hajfonatok közé. Az oroszok meg karon ragadták Linát, és kisétáltak vele az utcára. Közben végig hahotáztak, abba nem hagyták volna semmiért. Valóban nem mindennapi látványt nyújtott a fejét ritmikusan rázó és fel-felviho- gó Lina, akinek félrecsúszott kontyában a csergőóra szüntelenül zengett, mint játékautomatában a csengő, ha éppen megütik rajta a főnyereményt. A körülötte lévők vihogtak, és csillogott a szemük, mint akik szintén részesülnek ebből a főnyereményből. Ez egy ilyen vidám háború volt. Nagyanyám ötlete nyomán, nagyanyám közreműködésével, nagyanyám utcájában. Ott vonult a menet végig az úton, legelöl nagyanyám, Bolond Lina és a kirgiz tizedes, utánuk a többi orosz, aztán Ignác bá, Reznek néni, nagyapám és a többi szomszéd meg szomszédasszony. Időről időre nagyanyám felhúzta a Lina kontyában rejlő órát úgy, hogy mindjárt csörögjön is. A csergőóra pedig szakadatlanul csörgött Bolond Lina kontyában, mintha jelezni kívánná, hogy valami új, az errefelé lakók által még soha nem tapasztalt korszak következik. A Bolond Lina konty-fészkébe rakott tojás feltört, és kikelni készült belőle valami. A menethez újabb meg újabb oroszok csatlakoztak, térdüket csapkodva ők is a nevetéstől. Úgy nézett ki, Bolond Lina meghódította a hódítókat. A környező házakból lassan előbújt a lakosság, nagyanyámék és a katonaság közötti nagy egyetértés meg vidámság oda- vonzott mindenkit. A lakosok először riadtan pislogtak ki az ablakon a nagy zajra és hahotázásra, de aztán rájöttek, hogy csak nagyanyám és Bolond Lina jöttek felszabadítani őket. Ott vannak velük valami oroszok is. Aztán ezeknek a riadt szomszédoknak egy része szintén csatlakozott a menethez, és olyan vígan volt mindenki, mintha véget ért volna a háború. Nagyanyám ötlete révén a jelenlévők röpke húsz percig felszabadultak a rettegés terhe alól. Az emberek barátságosan egymás hátát lapogatták, a civilek csak úgy finoman a katonákét, a katonák amúgy teljes erőből a civilekét. Ignác bá mindenkit megkínált pálinkával, és újabb meg újabb üvegek kerültek elő kabátja zsebeiből. Addigra az oroszok leküzdötték bizalmatlanságukat, és nagyokat húztak a feléjük nyújtott palackokból, amitől csak még jobb kedvük kerekedett. Úgy nézett ki az egész, mint valami ünnepi díszmenet. Az is volt, nagyanyám győzelmi diadalmenete, csak az oroszok nem tudtak róla. Volt mit ünnepelni, végül is nem esett baja senkinek, és a szomszédság úgy érezhette, hogy koalíciós partner lett a Vörös Hadsereggel. A Vörös Hadsereg harcosai később rázendítettek egy katonanótára, s amikor befejezték, előbb bátortalanul, majd erőre kapva, egyre hangosabban, a szomszédság is rákezdett a Rákóczi-in- dulóra. Végig is énekelték. Felejthetetlen nap volt, nagyanyám belekóstolt a győzelem ízébe, és kezdett rákapni. Valahonnan odakerült Bodoni, a nyugalmazott énektanár is, aki tényleg tudott oroszul, és vállalkozott, hogy tolmácsol a két csapatvezér, vagyis a nagyanyám meg a kirgiz tizedes között. A tizedes elmondta nagyanyámnak, miszerint jó pár csergőórát összeszedett már ebben a hadjáratban, de sehogy sem tudta kiókumlálni, hová tegye majd őket a jurtában, ha hazakerül. Azt szeretné, hogy fontosságuknak megfelelő helyre kerüljenek. Az utóbbi időben folyton emiatt emésztette magát. De nagyanyám ötlete segített megtalálni a megfelelő megoldást. Odahaza neki is van egész sereg idős nénikéje, azok kontyában méltó helyen lesznek a csergőórák. Köszönet és hála nagyanyámnak. Semmiség az egész, legyintett nagyanyám, jöjjön csak bátran bármikor, ha bántja valami, itt majd megoldjuk. A kirgiz aztán, hálája jeléül, nem is vitte el Ignác báék óráját, pedig mint mondta, igazán kedves emléktárgy lett volna az itteni szép pillanatok felidézésére. De emberszeretet és nagylelkűség is van a világon, oktatta ki nagyanyámat. Nagyanyám egészen természetesnek vette, hogy megmarad az óra: amire ő vigyázott, az nem szokott elveszni. Meggyőződésem, hogy ha a háború után nagyanyám is ott lett volna a béketárgyalásokon, Észak-Erdély sorsa is másképpen alakul. De hát se nagyanyámat, se Bolond Linát nem hívták meg negyvenhétben Párizsba a békealkudozásokra, pedig ott lett volna a helyük nekik is. A szomszédság körében még ma is tartja magát a nézet, hogy tévedés történt, mert amikor újra kijelölték a határokat, a nagyhatalmak nem vették figyelembe, hogy azt a fertályt, ahol ők laknak - némi orosz segédlettel -, voltaképpen nagyanyám és Bolond Lina szabadították fel. Forrás: Székelyföld kulturális folyóirat, IX. évf. 1. szám, 2005. január Csokonai Vitéz Mihály Jót kívánás A szomorú veszedelem teljes életedben Meg ne rontson, háborítson békeségedben. Amely öröm benned eredeti, El ne hagyjon soha tégedet. Azt semmi bú, semmi bánat el ne űzhesse, Semmi gondok fergetege meg ne győzhesse. Végre ha elmégy: Eg lakosa légy. Ballada a költészet hatalmáról ■ Örkény István A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő. Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:- Megvan az utolsó négy sor! Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - írd át még egyszer, de sokkal derűsebben. A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott. Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját. Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátra- tántorodott, és nekiesett a postaládának. Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben levő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt. Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban. Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé. Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt. Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármasha- tár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országúinak. Soha többé nem látták Budapesten. * * * A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott. A kirándulók, akik erre vetődnek va- sámaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük- támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsűt dőlt a puha talajon s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok; fölveszik a telefonkagylót. A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt. Az oldalpárt összeállította: Boda Zsuzsa