Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-07-10 / 28. szám

6

2005. július IO.

PANORÁMA

'Evangélikus Életi

Evangélikus múltunk evangélikus jelenünk

Megjelent a Vallási Néprajz 12. kötete

Hihetetlen, mégis igaz, hogy a legelső olyan magyar néprajzi kiadvány látott napvilágot, amely a magyarországi evangélikusokkal foglalkozik. Ha mindezt összevetjük a magyar katolikus, református, sőt akár a zsidó etnográfiai és folklorisztikai kiadványok hosszú sorával - szégyenkezhetünk. Ugyanis nem a kutatásra érdemes adatok hiányoznak, hanem „csak” a kutatások! Hiszen majd fél évezredes evangélikusságunk néphagyományai gazdagok, a magyar művelődéstörténet elidegeníthetetlen részei. Néprajzkutatóink (köztük nem csak az evangélikusok) többször meg is említették mindezt, ám hiába.

Nem pótolja a kutatásokat az sem, hogy nagy evangélikus gyülekezettel rendelkező városaink és falvaink (például Sopron, Orosháza, Tótkomlós stb.) néprajzi leírásaiban vagy a magyarországi protestáns egyháztörténet kiadványaiban olvashatunk ilyen adatokat. Még azt is tudjuk, hogy lelkészeink - vagy más, egyházunkat jól ismerő személyek - írtak kéziratos áttekintéseket a gyülekezetek népéletéről, egyes intézmények történetéről. Nem is egy önkéntes néprajzi gyűjtőpályázaton kiváló minősítést, elismerést kaptak ezek a munkák. Nem is egy lelkészünk önszorgalomból egy-egy kis néprajzi vagy gyülekezettörténeti gyűjteményt hozott létre. Ezek egy része megmaradt, és - noha nem könnyen - olykor még látogatható is. Templomaink építészet- és művészettörténeti bemutatása is régóta zajlik. Országos evangélikus gyűjteményeink az utóbbi évtizedben több olyan értekezletet is tartottak, amelyeken végre az evangélikus néprajzi kutatások fejlesztése, koordinálása került szóba.

Több hasonló kezdeményezés után úgy látszik, hogy a 2002. december 12- én megalakított evangélikus néprajzi munkacsoportnak a létrejötte a holtponton való átlendülést jelentette. Szóba került, hogy jelentessünk meg egy bemutató-bemutatkozó tanulmánykötetet a hazai evangélikus néprajz tárgyából. Természetes volt, hogy ezt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklore Tanszéke által kezdeményezett Vallási Néprajz című kiadványsorozatba illesszük be. Két évtizeddel ezelőtt indítottuk el e kiadványsorozatot;

egy-egy kötet - lehetőség szerint - tematikusán összetartozó dolgozatokat tartalmaz. Már eddig is több „protestáns” kötetet jelentettünk meg, sőt evangélikus témájú cikkeket is közöltünk, ám mégiscsak a mostani kiadványjelenti a hazai evangélikus néprajzi kutatás első önálló jelentkezését.

Kiadványunk úttörő jellegéből következik, hogy nem törekedtünk a teljességre. Nem nyújtunk tüzetes tudomány- történetet. Nem hozunk teljes szakbibliográfiát. (Mindkettőre gondoltunk, szükség is volna rájuk, ám most nem volt időnk e munkaigényes összegzéseket elvégezni.)

Köztudott, hogy a mindenkori magyarországi evangélikusság nem egyetlen etnikumot, nem egyetlen nyelvet képviselt. Egészen az első világháború végéig mind a hazai szlovák, mind a hazai német evangélikusok történeti néprajza a magyar vallási néprajz érdeklődési körébe tartozik. Sőt, noha igen megfogyatkozott számmal, ma is vannak német és - szerencsére sokkal többen - szlovák evangélikusaink. Őket a magyarországi nemzetiségi néprajz is eredményesen kutatja. Ám most e néphagyományokat nem tudtuk fontosságuknak megfelelő módon bemutatni.

Noha a magyar néprajztudomány mindig is erőteljesen történeti és művelődéstörténeti irányultságú volt, az utóbbi évtizedekben csak tovább nőtt az ilyen módszerű kutatások száma - most már a mentalitástörténet, kegyességtörténet pontosabban figyelembe vett módszereinek a felhasználásával is. Ilyen jellegű dolgozatokból is szívesen közöltünk volna többet. Mindezeket a hiányosságokat mi,is érezzük, és reméljük, hogy lesz még módunk őket legalább részben pótolni. Múltunk nagyjai közül elsősorban néhány hagyományápoló lelkészt kívántunk bemutatni. A sor itt sem teljes, ám arc- képcsarnokunk már a kötet megjelenése óta is gyarapodott.

Egyelőre e néhány tanulmánnyal szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy milyen volt a múltunk, és milyen lett a jelenünk. E kötet kutatómunkánk alapköve, amelyre most már bizton építhetünk.

■ Veres Emese-Gyöngyvér - Voigt Vilmos

EVANGÉLIK

„Kit hoztak?”

„Keresztelt Bárányt!”

Keresztelési népszokások

ezeket az embereket, és meg sem mutatták nekik a „megronthatókat”.

Szokás volt az is, hogy a gyermek születése után eltették a köldökzsinór egy összecsomózott darabkáját. Tizenkét év múlva a fiúgyermek kezébe adták, hogy bontsa szét. Egyik levelezőm szerint ezt kinn a mezőn tették, ahol nem volt semmiféle segédeszköz. Az édesanya megfigyelte, hogy mit tud kezdeni vele gyermeke. Egy fiú leleményesen akáctüskét keresett, és ennek a hegyével megoldotta a csomót. Az édesanya örült, és meg volt elégedve a fiával. (Később jó nevű tanárember lett belőle.) Talán a pogány kori férfiavatási rítusra emlékeztet ez a szokás? Vagy valami ősi alkalmassági vizsga lehetett? A leánygyermekekkel is elvégeztették ezt a próbát. A szülő arra volt kíváncsi, hogy milyen fokú kézügyesség lappang leányában, és hogy alkalmas lesz-e majd például varrást tanulni.

Ezek a régi-régi szokások, hagyományok ma már alig-alig élnek. Sajnos velük együtt a gyermekek is megfogyatkoztak, és a családi élet sem olyan tiszta, nyugodt, békességes, Istent és embert megbecsülő, mint valamikor volt. Régen ükapáink, szépanyáink számára a házasság, a gyermeknevelés nem szociális, „demográfiai probléma” volt, inkább Isten parancsa: „Szaporodjatok, sokasodjatok...” (iMóz 1,28) És a gólyamadár négyszer, hatszor, nyolcszor kelepek a zsúp- fedeles lutheránus otthonok fölött...

resztelőre, ő utóbb „bocsáttatott ki az egyháztól”, és adott hálát a templomban a szerencsés szülésért. Addig még az utcára sem tehette ki a lábát.

Amikor az újszülöttet hazavitték a templomi keresztelésről, az édesanya vagy egy másik családtag megkérdezte: „Kit hoztak?” „Keresztelt Bárányt!" - így szólt a válasz. Volt, ahol ezt a kérdés-felelet játékot háromszor is megismételték. „Akkor tessék bejönni!” - hangzott a hívás. A pólyás gyermeket nem az ágyra vagy a heverőre tették, hanem a leterített asztalra. Hogy miért? Két választ kaptam erre a kérdésre. „Azért, hogy mindenki elé való legyen!”, illetve: „Azért, hogy asztalfőre való legyen!”

Előfordult, hogy a kisgyermeket igen erősén megnézte valaki; úgy hitték, „megrontották’’. A gyermek nem nyitotta ki a szemét, csak sírt. Ilyenkor tiszta vízbe parazsat tettek, és amikor a faszén feljött a víz színére, a gyermeket pár korttyal megitatták ebből a vízből, és megmosták vele - elmúlt a szemmel verés. Azt tartották, hogy vannak emberek, akiknek „rontott a szeme”; hogy a fáradt, indulatot tükröző szemű ember nézésétől a gyermek nem tud aludni. Bizonyára valamiféle pszichológiai oka van ennek, mindenesetre voltak ilyen rontószemű emberek, akik nem merték megnézni a kisgyermekeket, de még a malacokat sem... Úgy gondolták, hogy amit vagy akit megnéznek, az megbetegszik és elpusztul, meghal. A falubeliek ismerték

Menjünk vissza az időben legalább százötven évet! Evangélikus falusi otthonokban járunk a Rábaközben, Kemenesalján. A paraszti élet nehéz, az otthon hangulata mégis olyan békességes, szinte a lutheri családi élet hangulatára emlékeztet. Józan keresztény kegyesség teremti meg a békés családi légkört. A fiatalasszony gyermeket vár; így mondták akkor: „áldott állapotban van”. „Terhességre”, abortuszra nem is gondoltak... Az igaz, hogy nagy ritkán, szerencsétlen esetben egy sötét vénasszony, az „angyalcsináló” jelent meg a fiatalasszonynál, és utána „elment a gyermek”.

Az evangélikus családoknál általában szeretettel várt, isteni ajándék volt a gyermek. Nem volt kérdés, hogy megkereszteljék-e, vagy sem. A gyermeket Isten adta, aki jó szülőkre, kegyes családra bízta. Nagyon fontos volt a családi élet, s szigorúan, gondosan vigyáztak annak tisztaságára.

A bábaasszony, a „gólyanéni” lelkiismeretesen végezte a munkáját. A család örült a kis jövevénynek. Megbeszélték a komaságot, vagyis hogy kit kérjenek fel keresztszülőnek. A keresztszülőt a legtöbb esetben a családból választották; szokás szerint a szülők egyik-másik test- vére kapta ezt a tisztet. Régen a keresztelést már a születés utáni napon megtartották. A nagy csecsemőhalandóság miatt nem akarták, hogy a kisgyermek netán kereszteletlenül haljon meg. Az édesanya általában nem ment el a ke-