Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-05-22 / 21. szám

IO 2005. május 22. KRÓNIKA ‘Evangélikus Élet5 A börtön angyala Elizabeth Fry emlékezete Mindenki testvére A református gyökerű Roger Schutz kilencvenéves ► Ha abban a szerencsében van részünk, hogy egy új angol ötfontos bank­jegy kerül a kezünkbe, akkor - a papírpénz hátoldalán - egy nálunk sajná­latos módon alig ismert asszony, Elizabeth Fry portréját láthatjuk. Pedig Fry asszony - magyarosan: Fry Erzsébet - érdemes a figyelmünkre: ő volt a diakóniai szolgálat egyik legjelentősebb alakja az egyháztörténelem fo­lyamán. Már tizennyolc esztendős korában iskolát alapított az édesapjá­tól örökölt házában nyolcvan szegény gyermek részére. Az idei esztendőben kétszer is emlékezhetünk rá: 225 éve, május 21-én született Nor- wichben, és 160 éve, október 12-én halt meg Ramsgate-ben. Fry Erzsébet - a Fry nevet egyébként csak húszéves korától viselte, miután felesé­gül ment a korszak egyik angol hírességéhez Joseph Fiyhoz - életéről sok mindent tu­dunk, minthogy két lánya két nagy kötetben, rendkívüli precizitással megírta és ki­adatta életrajzát (1847-ben és 1884-ben) Memoirs of the Life of Elizabeth Fry címmel. A bevezetőben említett iskola megalapítása mellett több más kezdeményezés is fű­ződik a nevéhez. Például a brit tengerészek és családjaik számára családi otthonokat - beszédes nevük szerint „parti otthonokat” - építtetett a tengerparton, amelyek tel­jes felszerelésére és fenntartására különféle állami támogatásokat szerzett. E lakáso­kat házi könyvtárral is ellátta, amelyben a szépirodalmon kívül - a családok nevelése céljából - oktató és keresztény könyvek is megtalálhatóak voltak. Harmincas éveire aztán egy sa­játos diakóniai ág, a börtönpaszto- rizáció lett Fry Erzsébet kedvelt szolgálati területe. Többek között keresztény szellemiségű és oktató jellegű asszonykört alapított a bör­tönökben, és mindenütt hasznos munkát szervezett a női foglyok­nak: több utat tett Európa számos börtönébe, hogy a női rabok elfo­gadhatatlan körülményein javít­son. Már csak halála után alapítta- tott meg - de még az ő útnak indí­tó kezdeményezésére - London­ban az úgynevezett „Fry-menhely”, a „The Elizabeth Fry Refuge”, ahol a börtönből éppen hogy kikerült, nincstelen és otthontalan asszo­nyok, valamint az egyéb okok mi­att magukra hagyott (például meg­özvegyült, vagyonukat vesztett, csődbe ment, avagy házasságon kívül állapotossá lett) nők kaptak átmeneti szállást. 1815-ben egy színvonalas oktatási intézményt hozott létre a new- gate-i börtönben. E szolgálatai mellett kivételes tehetségű kvéker misszionárius és szónok is volt, aki számos missziós utat tett élete során, és így felekezete tanításának elismert terjesztő­jévé vált. Ezen utak alkalmával fellépett a nevelésügy szintjének emelése, valamint a biblikus és vallásos irodalom terjesztése mellett is. Sógorával, Thomas Fowell Buxton is­mert angol politikussal, parlamenti képviselővel együtt (akinek a nevét ma már való­színűleg csak a híres söreiről és serfőzdéjéről ismerik a habos nedűt kedvelők) fő szó­szólója volt a szegények helyzetének javítására irányuló törekvéseknek, avagy a se­gélyegyesületek - mint például a selyemszövők segélyegyesülete (mintegy kezdetle­ges szakszervezet) - megalapításának. Együtt küzdöttek a parlamentben és azon kí­vül is a néger rabszolgák jogaiért és felszabadításáért. Kezdeményezésüket - mond­hatjuk egyértelműen - siker koronázta, hiszen 1823-ban az angol gyarmatokon meg­történt a teljes rabszolga-felszabadítás. Sógora 1818-ban kiadott korszakalkotó művének, a börtönök megreformálásáért küzdő könyvének a titkos „háttér-inspirálójaként” is Fry Erzsébetet tarthatjuk szá­mon. Úttörő munkájának elismeréseként nem véletlenül ragadt rá a „börtön angya­la” elnevezés. ■ Gabnai Sándor ISTENTISZTELETI REND / 2005. május 22. Szentháromság ünnepe. Liturgikus szín: fehér. Lekció: Jn 3,1-15. Alapige: 5MÓZ 6,4-7.14-15. Énekek: 41., 250. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv., vizsga-istentisztelet) Blázy Árpádné; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Balicza Iván; du. 6. Bencéné Szabó Márta; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. (úrv.) Veperdi Zoltán; II., Modori u. 6. de. 3/411. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Donáth László; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Hokker Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Smidéliusz Gábor; de. 11. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; du. 6. Cselovszky Ferenc; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; du. 4. (ifjúsági találkozó); VIII., Üllői út 24. de. fél 11. (úrv.) Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; Vili., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél n. Smidéliusz András; Kerepesi út 69. de. 8. Tamásy Tamás; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Joób Máté; de. 11. (úrv., konfirmáció) Joób Máté; du. 6. (vespera) Blázy Árpád; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Blázy Árpád; Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) de. 10. (rádiós istentisztelet-közvetítés, úrv.) dr. Fabiny Tamás; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Bácskai Károly; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Barthel-Rúzsa Zsolt; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákos­szentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél n. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Eszlényi Ákos; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél n. Eszlényi Ákos; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Wiszkidenszky András; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. Wiszkidenszky András; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. Köncze G. Árpád (szlovákiai esperes); Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Köncze G. Árpád (szlovákiai esperes); Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa ► A világkereszténység és az egyháztörténet első ökumenikus testvéri közös­ségének, Taizének az alapítója és lelki vezetője, Roger Schutz május 12-én töl­tötte be 90. életévét. Az 1940-ben alapított, világszerte ismert, a burgundi- ai francia lankák között meghúzódó testvéri közösség főként a fiatalok kö­zött népszerű. A Communautét jelenleg száz testvér alkotja, akik huszonöt nemzethez tartoznak. A testvérek saját munkájukból élnek, a maguk számá­ra nem fogadnak el adományokat. A közösség tagjai három közös imádsá­got mondanak naponta, szép énekeiket fiatalok milliói ismerik, és éneklik sok nyelven. Az ott megélt és onnan kisugárzó ökumenikus modell lényege: protestánsok, katolikusok és anglikánok semmit sem adnak fel értékes ha­gyományaikból. Az a mód, ahogyan együtt élnek, és bizonyságot tesznek Krisztusról, az egész szétszakadozott kereszténység számára példaértékű. Roger testvér - eredeti nevén Louis Schutz-Marsauche - már családjában meg­örökölte a kibékült, kiengesztelődött el­lentétek, illetve sokféleség valóságát, amelyet aztán családi modellként kivetí­tett az egyházra és a világra is. Ellentétes világok illeszkedtek egy­máshoz már a családban is: a földszere­tő svájci parasztok és a léleképítő, -mű­velő református lelkészek. Aztán a né­met-francia ellentétek is szépen egybe­simultak szülei házasságában. Roger 1915. május 12-én született Svájcban. Édesapja református lelkész volt. „Egy ideig hitetlen voltam” - írta gimnáziumi éveiről. „Bár nem hittem, de tiszteltem azokat, akik hittek.” Fiatalkorában föld­művelő és író akart lenni. Strasbourgban és Lausanne-ban tanult református teo­lógiát, de még ekkor is szkeptikus volt. Jézus Krisztus azonban másként dön­tött, nem engedte ki a vonzásából. Ek­kortájt sokat beszélgetett katolikus szer­zetesekkel, és imádkozott a kolostori csendben. Egyetemistákból és tanárok­ból egy kis közösséget hívott életre. Megtérésének eseménye egy késő al- konyi órára esett. Ahogy leírta: „Miért van az egymás kölcsönös legyőzésének ösztöne az emberekben, még a keresz­tyének között is?” Villámlásszerűen tör­te át kérdéseinek ködét a világos válasz, amely azután egész életét meghatározta: „Ha lehet az emberek között megértés, kezdd el magadnál, és kötelezd el maga­dat arra, hogy minden képességeddel megértsd a másik embert!” Az elszigetelődés lehangolttá tesz. Ennek elkerüléséért már 1940-ben, záró­vizsgája után keresett egy alkalmas épü­letet, ahol - mint írta - „másokkal együtt a keresztyén élet lényegi dimenzióit megélhetjük”. Ez a közösségvállalás első határozott lépése volt. Roger kezdettől fogva kerülte, hogy a közösséget valamiféle világtól elfordult, onnan kivonuló békés szigetnek tekint­se. Ezért olyan helyet keresett növekvő közösségüknek, ahol valóban az élet sű­rűjében lehetnek. Ekkoriban írta: „A hí­vő ember számára, minél inkább szeret­né megtapasztalni Isten örökkévalósá­gát, annál inkább fontos, hogy emberi kiszolgáltatottságok és veszedelmek kö­zött éljen.” Amikor házat keres Burgun­dia dombos vidékein, Taizében egy idős asszonynak meséli el tervét, aki a követ­kezőket mondja neki: „Maradjon ná­lunk, olyan szegények, elhagyatottak va­gyunk." O pedig úgy véli, Isten hangja ez, Istené, aki egy szegény asszony hang­ján szólal meg. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen szívhez szóló, marasztaló szavakat hallott valakitől. A nácik által feldúlt, lerombolt Taizé­ben lelte fel jövendő közössége helyét. A falut körülvevő területet testvéreivel mű­velés alá fogta: teheneket tartottak, s el­kezdték kápolnájuk építését. Ajtajuk tár­va-nyitva volt a német megszállás elől menekülő zsidók és a politikai üldözöt­tek előtt, akik segítséget kaphattak náluk, mielőtt átértek a semleges Svájcba. 1942 őszén a Gestapo megszállta a há­zat, s miközben Roger a svájci határon kísért át egy menekültet, testvéreit őri­zetbe vették..Ő maga Genfben maradt - ez a város Kálvin óta a hitsorsosok, a me­nekülő protestánsok menedékvárosa volt. Itt is létrehozta „miniközösségét”, s a közel kétévi kényszerű száműzetés ide­jén írta meg a közösség rendszabályait. Az öröm házának nevezett közösségben éjszakákon át beszélgettek a javak kö­zösségéről és a társadalmi reformokról. Amint de Gaulle 1944-ben bevonult Pá­rizsba, Roger Schutz is visszatérhetett Taizébe. A kis Taizé hamarosan az egyház prófétai példázatává vált: a háború végén a közösség erőteljes növekedésnek indult. Az együttélés formái ugyanazok marad­tak, mint korábban voltak. Először 1949- ben tettek a közösségben élők fogadal­mat arra, hogy egész életük során kötele­zik magukat a testvéri Isten- és ember­szolgálatra. „A szavak akkor lesznek hite­lesek, ha megéljük őket. Mindig is erre vágytam: a szétszakadozott egyház lisztjébe a közösség kovászát beletenni" - írta. „Légy az emberek között a testvéri szeretet és öröm jelévé” - olvasható szabályzatuk­ban. A testvérek nem prédikálnak, nem is misszionálnak közvetlenül, hanem egy­szerűenjelen vannak, csendesen és békél­tetőén, akár egy megelevenedett példázat. 1951-ben néhány testvér a közeli bá­nyavidékre költözött, hogy a bányászok között élhessék meg közösségi lelkisé- güket-szellemiségüket. További közös­ségek alakultak: az algériai nyomorne­gyedekben, Chicago fekete gettójában, ahol véres fajgyűlölet tombolt, Ruandá­ban, Svédországban, Angliában, a brazil Recifében, Bangladesben, a fiatal musz- limok és hinduk között. Az eredendően protestáns rend, amely az egyháztörténelem első ökumenikus közössége is egyben, azáltal lett ökume­nikus közösség, hogy lassan katolikus testvérek is csatlakoztak hozzájuk. Egyébként az is egyháztörténeti ese­mény - amelyről hazánkban kevesen tudnak -, hogy ez a protestáns közösség inspirációt jelentett a nők számára is. Példája nyomán a háború végén - ugyan­csak Franciaországban - megalakult az egyháztörténelem első protestáns női közössége, a pomeroli Kistestvérek Rend­je, amely később katolikus női tagokat is befogadott. Ugyanígy a grandchampi női protestáns közösség, melynek veze­tője, Genevieve nővér és Roger testvér 1953 novemberében közös dokumentumot adott ki arról, hogy közösségeik célja „a reformáció egyházaiban közös elhívá­sukat Jézus Krisztus szolgálatában és a bizonyságtétel egységében felmutatni és megvalósítani”. Mindebben Isten Szem­léikének pünkösdi, közösségformáló csodáját és mai folytatását láthatjuk - Kálvinnal szólva - napnál világosabban. Szolgálatuk négy közös alapelve: Imád­kozzál és dolgozzál, hogy Isten országa így is közelebb jöjjön! Mindennap elevenedjen meg Isten igéje munkádban és csendességedben is! Mindennek ellenére és közben őrizd meg belső csendedet, hogy ezzel is Krisztusban marad­hass! Járjon át a Hegyi beszéd Lelke: az öröm, az egyszerűség és az irgalom! A helyileg illetékes katolikus püspök - az akkori párizsi nuncius, Roncalli bí­boros, aki később XXIII. János néven pá­pa lett - engedélyezte, hogy a közösség a falu katolikus templomát is használja hitéleti, közösségápolási célra. O volt az első, aki a taizéi testvéreket többször fo­gadta audiencián. Ilyenkor ezt ismétel­gette: „O, Taizé, a kis tavasz az egyház­ban...” Később anglikánok is jöttek a közösségbe. Ez a testvéri közösség hatalmas, von­zó mozgalommá vált. Évente mintegy kétszázezer látogató jön Taizébe, főként fiatalok, hogy az imádság celláiban, a közös imák és éneklés során feltöltekez- zenek a szeretetszolgálatra. Fiatal angol lányok, akik pár hónapig Nairobi nyo­mornegyedeiben éltek és szolgáltak az abszolút elesettek között, Angliába visz- szatérve ülősztrájkokkal kiharcolták szegény és hajléktalan honfitársaik szá­mára a szükséglakásokat, amelyeket ad­dig telekspekulánsok tartottak üresen. Sok-sok taizéi „kistestvér” szorgoskodá­sa nyomán formálódott a remény helyé­vé a New York-i Manhattanben egy öre­gek számára elkülönített gettó, a kana­dai Québecben egy egész munkásne­gyed, egy latin-amerikai menekülttábor, számos börtön, Bécsben külföldi mene­kült családok nyomortanyája. Mindezen helyeken valami nyilvánva­lóvá vált Isten népének életéből, lelkisé­géből, emberszeretetéből. A Hegyi beszéd valóságából. Feltámadott Jézusa leikéből lelkedzet- tek Roger programadó sorai: „Csatold le a szegények és kizsákmányoltak bilin­cseit, s ekkor csodálkozva tapasztalod, és teszel bizonyságot arról, hogy a Feltá­madott jelei feltűntek már ezen a vilá­gon. Oszd meg javaidat, hogy nagyobb igazságosság jöjjön a világra. Ne tégy senkit áldozattá! Mindenki testvére, test­vér mindenki számára megkülönbözte­tés nélkül - ez légy, s indulj azokhoz, akiket lenéznek és kitaszítottak!” Ez Roger Schutz és Taizé ma és holnap is korszerű üzenete, a 21. században is nél­külözhetetlen példája. Az 1950-es évek végétől kezdve sok ezer fiatal keresi föl - hazánkból is - Tai- zét, hogy részt vegyen az egyhetes találko­zókon, az imádságokon és a kiscsoportos beszélgetéseken, felekezeti hovatartozás­tól függetlenül. A taizéi testvérek pedig gyakran vezetnek - kis és nagy - találko­zókat Afrikában, Észak- és Dél-Ameriká- ban, Ázsiában és Európában, „a bizalom zarándokúba a földön” részeként. ■ Dr. Békefy Lajos Taizé az idén Milánóba „zarándokol” Milánó városa fogadja 2005. december 28. és 2006. január 1. között az európai fiatalok taizéi találkozóját - jelentette be Dionigi Tettamanzi bíboros, Milánó érse­ke több ezer fiatal előtt márciusban a milánói dómban. (Az évenkénti összejö­vetelek, amelyek sorában az idei már a 28. lesz, a kezdeményező taizéi közös­ségről kapták a nevüket.) A bíboros elmondta, hogy bízik egy­házmegyéjének vendégszeretetében és abban, hogy a milánói családok nagylel­kűen fogadják majd az egész Európából érkező fiatalokat, ugyanúgy, ahogyan hét évvel ezelőtt, amikor ugyancsak a lom­bard főváros fogadta a találkozó több tíz­ezer résztvevőjét. A bíboros emlékezte­tett arra, hogy a találkozó része lesz a „bi­zalom zarándokújának”, amelyet har­minc évvel ezelőtt Roger testvér ihletése indított útjára. Ennek a zarándoklatnak Lisszabon, Hamburg, Párizs, majd Buda­pest voltak a legutóbbi állomásai. A következő találkozó helyszínét Taizében is a nagyhét során, a húsvét ünneplésére összegyűlt több ezer fiatal előtt hozták nyilvánosságra. \ I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom