Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-05-08 / 19. szám

"Evangélikus Életit ÉLŐ VÍZ 2005. május 8. 9 tenysugar ■ Jásdi Beáta Egész életemben kishitű voltam. Gátlá­sokkal küszködtem, nem bíztam ma­gamban. Csuda tudja, hogyan, mitől, ki­től lettem ilyen - egyetlen felmenőmre sem hasonlítottam ebből a szempont­ból. Apám az abszolút reménytelen helyzetekben is föltalálta magát, egészen szokatlan megoldásoktól sem riadt vissza. Anyám maga volt (hála’Istennek, ma is az) a két lábon járó önbizalom - tízévesen színésznőnek készült, tizen­hat évesen kötetnyi verse volt már. Ne­kem meg - ugyanennyi idősen - még az is gondot okozott, ha át kellett mennem a szomszéd osztályterembe valamiért. Gimnazistaként is utáltam telefonálni, állandóan elégedetlen voltam magam­mal. Igaz, rendesen kaptam eligazítást két idősebb bátyámtól, akik nem győz­ték bimbózó öntudatomat nyesegetni. Ronda vagy, kövér vagy, buta vagy - így adták tudtomra, hogy voltaképpen na­gyon is szeretnek. Talán aggódtak, ne­hogy elbízzam magam. Mindezek ellené­re - úgy tizennégy éves korom táján - egyre többször éreztem, hogy sem buta, Sem ronda, sem kövér nem vagyok. Bár izgultam, ha felelnem kellett, mégis min­dig összeszedtem magam - utáltam vol­na lebőgni a többiek előtt. Az első nagy önbizalomfröccsöt néhai gimnáziumi osztályfőnökömtől kap­tam, Németh József tanár úrtól, akit csak Ju- szufnak becéztünk, s bizony csak kevesen és ritkán szerettünk. Történelemóra he­lyett is inkább az erkölcsről, az emberi tartásról beszélt, amit akkor rém unal­masnak és tökéletesen fölöslegesnek éreztem; ma már tudom, többet ért, mintha a mohácsi vész körülményeit ecsetelte volna. A tanár úr a szóbeli érett­ségi után mindannyiunkat egyenként bocsátott utunkra néhány szóval. Ne­kem azt mondta, hogy az emberek ro­konszenvesnek fognak találni, ezért könnyebb dolgom lesz az életben, mint másoknak. Furcsa fintora az életnek, hogy olyan hivatást választottam, amely­ben csupa-csupa önbizalomtól duzzadó (már-már kipukkadó) ember vesz körül. S bár eleinte a sajtótájékoztatókon dobo­gó szívvel és kissé remegő hangon tettem föl a kérdéseimet, lassan meg­szoktam ezt is. A napokban új feladatot kaptam a régi mellé - amely eddig sem volt kevés. Az első napokban aludni is alig tudtam, ag­gódtam, hogy miképpen teljesítem majd, amit tőlem várnak. Vajon hogy fogom bírni, jut-e időm más, fontos dolgokra? És akkor, az egyik hajnalon olyan világo­san, mint eddig még soha: választ kap­tam a kérdéseimre. Nem kíván többet tő­lem az Úristen, mint amit elbírok. Benne kell bíznom, nem önmagámban. Ami­kor az aznapi igét elolvastam, egy szem- pillantás alatt tovaszállt minden aggo­dalmam: „Mert te gyújtasz nekem mécsest, Uram, fénysugarat ad nekem Istenem a sötét­ségben. Veled a rablóknak is nekirontok, ha Is­ten segít, a falon is átugrom." (Zsolt 18,29-30) A kabbalisták kabalája ► „Gyermekkorom »diákhagyomá­nyának« velejárója volt, hogy isko­latáskánk mélyén valamilyen kaba­lafigura lapult. Vakon bíztunk ab­ban, hogy ha velünk van kedvenc plüssmackónk, akkor semmi baj nem érhet bennünket. Hittük, hogy a nyakunkban hordott, »sze­rencsehozó kővel« ékesített bőr­láncnak köszönhetően megússzuk az aznapi felelést. Persze később is előfordult, hogy kötődtem egy- egy tárgyhoz, de miután Krisztus­követővé lettem, ennek a kötődés­nek többé nem volt mágikus tartal­ma. Az utóbbi időben több olyan újságcikk is a kezembe került, amely a Kabbala titkos tanításairól szólt. Meglepődve tapasztalom, hogy milyen gyorsan terjed a »kab­balahit«. Szerintem ez nagyon ve­szélyes. Nem kellene erre felhívni az emberek figyelmét?” Kedves Gyöngyvér! „Akik az Úrban bíz­nak, olyanok, mint a SiojyJiegyer amely nem inog, hanem örökre megáll.” (Zsolt 125,1) Le­velét olvasva hálát adtam Urunknak a halló fülekért és a látó szemekért! Hi­szen naponta bebizonyosodik, hogy az emberben lévő „Isten alakú űr” mindad­dig fájdalmasan kong, amíg be nem tölti az egyetlen, az élő Isten: Izrael Istene. Hi­ába minden próbálkozás: az „istenpótlé­kok” túl kevésnek bizonyulnak. Ilyerí, túl kevésnek bizonyuló „isten­pótlékok” a különböző talizmánok és amulettek is. Tény, hogy a modern Kab­bala-hívők újra divatba hozták ezeket. A tengerentúli kabbalista sztárok - mint például Madonna és férje vagy Michael Jackson - rendszeresen egy, a csuklójukra tekert piros fonállal jelennek meg a nyil­vánosság előtt. Ez a gyapjú- vagy pamut­szálakból sodort karkötő hitük szerint megvéd a betegségektől, a negatív hatá­soktól, színével pedig a vért, az életet és az egészséget jelképezi. Varázserőt tulaj­donítanak egyes talizmánoknak, mint például az úgynevezett „Salamon pe­csétjének” is. Ez egy hatszögletű szim­bólum, amely arra hivatott, hogy meg­EVÉLET LELKI SEGÉLY védje a tan követőjét az erőszakos halál­tól, távol tartsa az ártó szellemektől, sőt hogy anyagi és szellemi gyarapodást ad­jon. Az „új Kabbala-irányzat” képviselői ezenkívül úgynevezett kámeákat tarta­nak otthonukban, amelyek héber vagy arámi nyelven íródott szerencsehozó versikéket tartalmazó kis tekercsek. Föl­döntúli erőt erőt tulajdonítanak a testen hordható féldrágakő amuletteknek és annak a „mágikus négyzetnek”, amely­nek „varázsereje” a számmisztika tanítá­sán alapszik. Az ősi Kabbala-hívők szerint azonban a mágikus tárgyakba vetett hit babonasdg. A Kabbala a zsidó miszticizmus egyik legrégebbi formája. Maga a szó héber eredetű, jelentése: „befogadni”. A kabba- lizmus azt állítja, hogy képes megmutat­ni a Biblia mélyebb, úgynevezett „máso­dik értelmezését” úgy, hogy a betűértel­mezés és a számmisztika segítségével (a héber ábécében a betűknek számértékük is van) az ige minden szavának felfedi a rejtett értelmét. A kabbalisták célja a vég­ső titkok megismerése és az Istennel való misztikus egylétú'ség átélése; hisznek a földi messianizmusban. Kialakulásának ideje vitatott; egyesek úgy tartják, hogy ez a misztikus tudás Adámtól Noéhoz, majd Ábrahámhoz, végül Mózeshez került, aki Egyiptom­ból Izrael földjére vitte. A Nagy valláska­lauzban (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993.414. o.) azt olvashatjuk a kabbaliz- musról, hogy 1150 és 1250 között kelet­kezett, és a szefárdi zsidók ápolják ha­gyományát. Mai formájában a zsidó ta­nítások, az egyiptomi miszticizmus, az újplatonista filozófián és a számmiszti­kán alapuló jóslatok rendszerét jelenti; ezenkívül szerepelnek benne még titkos meditációk, speciális ufó- és jógaélmé­nyek is. Mindez együtt — átitatva a má­gia legkülönbözőbb formáival - való­ban rendkívül veszélyes tant eredmé­nyez. Főleg azért veszélyes, mert ötvöz­ni próbálja a mágiát, a miszticizmust és a filozófiát a Szentírással. Megmásítani szándékozik az isteni kinyilatkoztatást. Számomra különösen fájó, hogy a hit hőseit - például az Isten drága, kiválasz­tott népéből származó Ábrahámot vagy Mózest is - úgy mutatja be a kabbaliz- mus, mint akik a „titokzatos tudás” bir­tokában részt vettek olyan mágikus praktikákban, amelyek ellentétesek Is­ten kijelentett szavával (5MÓZ 18,9-14). A tant éppen a nagyon populáris „szerencsehozó amulettek” teszik von­zóvá. Azonban a mélyben félelmetes örvények kavarognak, amelyek elnyelni igyekeznek e tanok követőit, hogy ne menekülhessen meg a lelkűk, ne nyer­hessék el az örök életet, ne ismerhessék meg Isten üdvtervét, és ne fogadhassák be Krisztus Urunk golgotái áldozatának megmentő örömhírét. Kedves levélíró testvérem tehát jogo­san tartja kerülendőnek a kabbalizmust, és egészen bizonyosan a javunkra válik, hogyha ismereteket szerezve róla saját magunk is észrevesszük tévtanítói jelle­gét. Elég, ha arra gondolunk, hogy Isten milyen szigorúan tiltja a bálványimádást mint szellemi paráznaságot. „Ezért mondd Izrael házának: így szól az én Uram, az Úr: Térjetek megforduljatok el bálványaitoktól, rá se nézzetek utálatos dolgaitokra!" (Ez 14,6) Úgyhogy félre a kabalákkal és a mágikus tárgyakkal, a bálványszobrokkal és a preparált nyúllábbal, mert nem hoznak szerencsét! Egyedül az Úr őriz, kísér, és szeretetével biztosít arról, hogy ő tartja kézben a világ és egyéni sorsunk alaku­lását. Kanonikus szent iratainkban pedig minden benne van, ami üdvösségünkre szolgál. Boldog ember az, aki az Igére, a testté lett Igére bízza magát. Üdvözlettel: ■ Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szer­kesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájá­rulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. HETI ÚTRAVALÓ Krisztus mondja: Ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. (Jn 12,32) Húsvét ünnepe után a hatodik héten az Útmutató.reggeli igéi a földön szolgáló gyüle­kezet sorsáról tudósítanak. Pünkösd böjtjében a Lélek ígéretét elnyert keresztények Dáviddal együtt így könyöröghetnek: Exaudi! „Halld meg, Ur am, hívó hangomat! Könyö­rülj rajtam, hallgass meg!” (Zsolt 27,7) A választ Pál és Jóéi együtt tolmácsolja: „Aki segít­ségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (Róm 10,13; lásd még: Jóéi 3,5) Jézus nem hagyja árván ta­nítványait: „Amikoreljön a Pártfogó, (...) az tesz majd bizonyságot énrólam; de ti is bizonyságot tesztek... ” (Jn 15,26-27) A Pártfogó védőügyvédje mindazoknak, akik - az üldözések el­lenére is - Isten mellett döntenek. Reformátorunk számára az igazság Lelke: Vigasz­taló, „aki a megszomorodott szívet Isten iránt megvidámítja, jókedvre derít, mert hi­szen arról biztosít, hogy bűneink meg vannak bocsátva, a halál meghalt, az ég meg­nyílt, s Isten ránk mosolyog”. Pál a Szentháromság Istent dicsőíti, s úgy tartja: a földön szolgáló gyülekezet fő feladata az, hogy Krisztus szeretetének megismerése révén jus­son el az Atya teljességére az ő Lelke által (Ef 3,14-21). Az Úr lelke ezt üzeni prófétája által a fogságba vitt népnek: ha hazaérkeznek, „új lelket adok beléjük, eltávolítóm testükből a kőszívet. (...) Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek” (Ez 11,19.20). A nagy megpróbál­tatás idején „állhatatosságotokkal nyeritek meg majd a lelketeket” (Lk 21,19), az örök életet - így bátorítja Jézus az ő követőit. Az Emberfia vallástételre biztatja barátait, és menny­bemenetele után sem hagy minket magunkra: .....ne aggódjatok amiatt: hogyan vagy mivel vé dekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell." (Lk 12,11-12) Az Isten Lelkének eljövetelét váró tanítványok az áruló Júdás csúfos halálával megüresedett helyet egy szemtanúval töltötték be, s „a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol közé sorolták őt” (ApCsel 1,26), hogy Izrael minden tör­zse jelképesen képviselve legyen a küldöttek között. Jézus harmadik szava így hang­zott a keresztről: „Asszony, íme, a te fiad!” (...) „íme, a te anyád!" (Jn 19,26-27); s János, a szeretett tanítvány új szeretetközösséget biztosított Máriának, otthonába fogadva őt. A pünkösdi Lélek kitöltése előtti napon a próféta ötödik látomása a lámpatartóról és a két olajfáról (Zak 4): előkép. „Nem tudod, mik ezek?” (13. vers) - „A felkenéshez használt olaj a Szendéiket jelképezi. Az uralkodó és a pap összefonódása végső soron a messi­ási Király-Papra mutat” (Magyarázatos Károli Biblia, 1301. oldal). A Szentlélek Isten temploma mi vagyunk (lásd: iKor 6,19; 3,16; 2Kor 6,16); de fel- és újjáépültünk-e már? Ahogy Zerubbábel befejezhette az ószövetségi templom újjáépítését a zárókő elhe­lyezésével, az Úr a templomává teszi az ő újszövetségi népét is, szintúgy „nem hatalom­mal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6) Kérjük Luther énekének szavaival: „Jövel, Szentlélek Úristen, / Töltsd be szíveinket bőven...” (EÉ 229,1) ■ Garai András Dietrich Bonhoefferre emlékeztünk ► Az idén, április elején jártam éle­temben először koncentrációs tá­borban. A Bajor Evangélikus Egy­ház a német-cseh határhoz közel eső egykori németországi láger te­rületén nemzetközi ifjúsági talál­kozót szervezett, amelyen - teoló­gusokkal együtt - meghívottként vettem részt. A találkozó történel­mi megemlékezés volt, ugyanis itt, Flossenbürgben akasztották fel hatvan esztendeje Dietrich Bon- hoeffer evangélikus lelkészt. Bon- hoeffer a múlt század harmincas éveiben elsőként emelte fel szavát a nemzetiszocializmus és a zsidó­üldözés ellen. De vajon miért hívtak egy olyan helyre fiatalokat, ahol megközelítőleg harminc­ezer ember, köztük hatszázhetvenkét magyar is az életét vesztette? Miért akar­ták velünk megláttatni, hogy hogyan né­zett ki a krematórium, ahol hármasával égették el az elhunytakat? Miért pont ide szervezték a találkozót, amelyre végül közel ötszáz fiatal - köztük belgák, cse­hek és magyarok is - érkezett? Azért, hogy fogalmunk legyen arról, mi is történt itt valójában, milyen em­bertelen világ uralkodott itt, a táborban, és hogy mindannyian elborzadjunk meg­hallván, hogy mennyien haltak meg itt teljesen értelmetlenül... Aztán azért is, hogy megcsapjon bennünket a történe­lem szele, hogy halljuk a meghívott túl­S Z Ó S Z Ó R Ó--------A A A -f -----------------­If iúságirovat-gazda: Balog Eszter élők tanúvallomásait, és azon legyünk, hogy éberen kövessük a történelmi ese­ményeket, nehogy hasonló helyzet ala­kulhasson ki bármikor a jövőben. A leg­fontosabb szempont azonban mégis az volt, hogy jobban megismerjünk egy olyan evangélikus lelkészt, Bonhoeffert, aki csakis Istenben bízva élte túl a meg­próbáltatásokat, napról napra, Isten ke­zében, egészen halála pillanatáig. Nagyon megfogott az a hajnali, sza­badtéri áhítat, amelyen őrá emlékez­tünk. „Ez már a vég, számomra azonban az élet kezdete” - visszhangzottak Bon- hoeffer utolsó szavai a völgyben, a sötét ég alatt... Szinte beleborzongtam. Mi­csoda hit, micsoda bizalom, micsoda Is­tenre való hagyatkozás és Krisztus-kö­vetés - egy ilyen környezetben! Ez nem egyenlő azzal, hogy valaki acélos tekin­tettel néz szembe a rá leselkedő, ismeret­len halállal. Ez azzal egyenlő, hogy Bon- hoeffer élete utolsó óráiban is Isten előtt borult le, Istenhez imádkozott. De hol van mindez a mai élettől? Nem arról szól ma az életünk, hogy sok zseb­pénzünk legyen, hogy az osztályban is elsők legyünk, hogy legyen bankkár­tyánk, modern számítógépünk és mo­biltelefonunk? Nem váltak-e fontosabbá számunkra a tárgyaink, mint a lelkiek és a körülöttünk levő emberek? Azt veszem észre, hogy személyes biztonságunkat egyre inkább a tárgya­inkban keressük, pedig mindannyian tudjuk: a telefont ellophatják, kártyánk­ról elfogyhat a pénz, a számítógépet pe­dig pár év múlva lecserélhetjük egy még jobbra. Ami maradandó, ami a legkilá- tástalanabb élethelyzetben is megadja a lelki nyugalmunkat, az csakis az Istennel és az embertársainkkal való, élő szerete- tetkapcsolat lehet. Bonhoeffer élete utolsó percéig kö­vette Jézus Krisztust. Cellájában csak egy Bibliát és egy Goethe-kötetet hagyott maga után. ■ Balog Eszter

Next

/
Oldalképek
Tartalom