Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-04-24 / 17. szám

‘Evangélikus Élet!* PANORÁMA 2005. április 24. 7 effer Hiszünk egy új, jobb világ lehetőségében Találkozás Jörg Schröderrel ► A flossenbürgi nemzetközi ifjúsá­gi találkozón a gondos eló'készítő munkának köszönhetően minden olajozottan működött. A szerve­zők egyikétől, az ifjúsági munká­val foglalkozó Jörg Schrödertól töb­bet is megtudhattunk e nagysza­bású összejövetel előtörténetéről és céljáról.- Flossenbürgben 1997 előtt kisebb- nagyobb időközönként, 1997 óta pedig évi rendszerességgel találkoznak egy­mással a koncentrációs tábor borzalma­inak túlélői. Ekkor, azaz nyolc esztendő­vel ezelőtt támadt az az ötletük, hogy jöjjenek ide fiatalok, akikkel beszélget­hetnek mindarról, amit egykor átéltek. A mostanihoz hasonló jellegű nemzet­közi ifjúsági találkozóra első ízben 1999- ben került sor, ezt nyaranta minden év­ben újabb összejövetelek követték. Az ifjabb generáció tagjai azokat az orszá­gokat reprezentálták, amelyeknek a pol­gárai itt szenvedtek vagy hunytak el, cseh, belga, francia, litván vagy éppen magyar nemzetiségűek voltak. Akkor összesen tíz náció képviseltette magát. Most az időpontot - az április 9-i évfor­duló miatt - nyárról tavaszra tettük át, és a résztvevők létszáma is jóval több, mint korábban.- Melyik korosztályt célozták meg?- A meghívókat úgy küldtük ki, hogy az alsó korhatárt a tizenhatodik életév­ben jelöltük meg, de találkoztam már néhány tizenöt évessel is. A felső korha­tár huszonhat-huszonhét év.- Sokan szkeptikusak, és úgy vélik, hogy a mai fiatalokat már nemfoglalkoztatja az, ami több mint fél évszázada történt.- Szerencsére már önmagában a részt­vevők létszáma ellentmond annak a meg­állapításnak, hogy a fiatalok körében ér­dektelenség uralkodna. Az előkészítő munka során négyszáz fővel számoltunk, de ennél jóval többen jöttek el. Hiszem, hogy ennek nemcsak az volt az oka, hogy a kortársakkal való találkozásra vágytak, hanem az is, hogy ez az időszak fontos és érdekes a mai fiatalok számára. Biztos va­gyok abban, hogy az itt látottak és hallot­tak sok mindennel szembesítették, és el­gondolkodtatták azokat, akik eljöttek a találkozóra. Bonhoeffer gondolatai ma is • aktuálisak. Itt nem feltétlenül arra a fajta harcos ellenszegülésre gondolok, amely­re a második világháború idején szükség volt. Érzésem szerint ez a találkozó azért volt hasznos, mert a rajta részt vevő fiata­lok megtapasztalhatták, hogy mit jelent szót emelni a jogtalanságok ellen. Sajnos ma is vannak köztünk olyanok - fogya­tékkal élő emberek, munkanélküliek, bántalmazott gyermekek és így tovább -, akiknek szükségük van arra, hogy kiálta­nak mellettük az emberek, és ne maradja­nak némák, ha jogtalanság áldozataivá válnak.- Ehhez Bonhoeffer élete és munkássága jó példát ad.- Valóban, Bonhoeffer valódi példa­kép lehet korunk sztárjaival szemben. Szívből remélem, hogy a hétvége ta­pasztalatai és élményei a résztvevőkben tovább érlelődnek, és idővel meghozzák a maguk gyümölcseit. ■ GaZsü Dietrich Bonhoeffer szokatlan hazafisága Virágok Bonhoeffer kivégzésének helyén A háromnapos konferencia egyik prog­rampontja az oberasbachi gimnázium diákjainak rövid előadása volt, melyben Dietrich Bonhoeffer és menyasszonya, Ma­ria von Wedermeyer egymással folytatott levelezéséből olvastak föl. A hallgatók között ott volt Maria későbbi férje, Paul M. Schniewind is, aki örömmel beszélge­tett egyházunk ifjúsági referensével, a magyar csoportot vezető Balog Eszterrel. amelynek keretében Bonhoeffer Jézus szenvedését értelmezi. Az sem szüksé­ges, hogy teljesen egyetértsünk azzal az alkalmazással, amely szerint Bonhoef­fer mintha csak a Hitlert hatalomra jut­tató németség bűnére tekintett volna, s kisebb figyelmet szentelt volna annak a - bűnökkel is terhelt - hosszú útnak, amely 1933-ig vezetett. Az viszont egé­szen biztos, hogy Bonhoeffer egziszten­ciálissá lett teológiai meggyőződése nem engedi, hogy bűnünket a másikra hárítsuk - ez valamennyire mindnyá­junkra jellemző -, s nem engedi érvé­nyesülni a közösségeknek azt a rövid távú gondolkodásban gyökerező túlélé­si technikáját sem, amely ehhez a haj­landósághoz ad cinkos segítséget azzal, hogy a sok egyéni „nem én voltamot” kórusszerű „nem mi voltunkkal” támo­gatja. Bonhoeffer meggyőződése sze­rint „aki az egyház bűnvallását elfojtja, reménytelenül vétkezik Krisztus ellen. Amennyiben az egyház eljut a bűnval­lásig, nem mentesíti az embereket a sa­ját bűn megváltásától, hanem a bűnval­lás közösségébe hívja őket. Csak Krisz­tus által megítélten tud az elesett embe­riség Krisztus előtt megállni.” Kevés bonhoefferi gondolat lehet ma ennél időszerűbb számunkra. Weimar Keith Clements - az akkor az NDK-hoz tartozó - Weimar város szimbólummá emelt képének körüljárásával fejezi be a Bonhoefferrel folytatott párbeszédet. Weimar az ellentétek jelképe, ezenkívül egy kérdést is hordoz, amelyet Clements időszerűnek tartott kora angol olvasói számára újra megfogalmazni. Weimar utcáin egykor Bach, Herder, Goethe és Liszt Ferenc sétált - történelmi városmagjától pedig csak néhány percnyire fekszik a buchenwaldi koncentrációs tábor. Ez az ellentétes örökséget hordozó város volt végül annak a rövid életű köztársaság­nak a névadója, amely az első világhábo­rú vége és Hitler hatalomra jutása között adott államformát Németországnak. Ez a köztársaság a parlamenti demokráciá­val kísérletezett egy olyan nép körében, amely nem bízott a parlamentáris politi­ka eszközeiben, nem élt velük, hagyta őket kiüresedni, hogy az ország végül azzá a rossz hangulatú, irányíthatatlan masszává váljon, amely meggyőző többséggel és harsány örömmel üdvö­zölte azt, aki tisztaságot, rendet és fel- emelkedést ígért és hirdetett: Adolf Hit­ler birodalmi kancellárt. Dietrich Bonhoeffer és családja sem szerette a weimari köztársaságot, ők a monarchia hívei voltak, a nevükkel fém­jelzett politikai ellenállás is a monarchia visszaállításában reménykedett. Nem szerették a weimari köztársaságot, még­is az elsők között ismerték fel a hitleri uralom veszélyét. Érezték, tudták, hogy a tisztaságért, a rendért és a felemelkedé­sért cserébe túl sokat kér a diktatúra, olyasmit, amit nem szabad megfizetni: embereknek, humánus értékeknek az ideológiák oltárán való feláldozását kö­veteli. Amit Dietrich Bonhoeffer és a Hitvalló Egyház többi tagja az egyház szabadságát korlátozó veszélyként érzé­kelt, az ezzel az elemi fenyegetéssel állt szoros összefüggésben, hiszen Hitler el­ső rendeletéivel a zsidó származású ke­resztények elkülönítésére akarta kény­szeríteni az egyházat. Ezen a ponton kezdődött Dietrich Bonhoeffer ellenál­lása is, s ez fordította szembe ezt a szo­katlan hazafit népe túlnyomó többségé­vel. Olyan hazafivá lett, aki a népe több­sége által választott, törvényes államfő elleni összeesküvés résztvevőjeként a hazafiság sokak számára érthetetlen módját választotta. Vagy mégsem olyan érthetetlen az, amit Bonhoeffer tett? Keith Clements egy angol klasszikust idéz, hogy pers­pektívába állítsa a bonhoefferi utat: „So­ha nem lehetett valamit túlságosan sze­retni, de gyakran lehetett rosszul szeret­ni.” S ha a nagy többség rosszul szeret, talán szokatlan lépésekre kell elszánnia magát annak, aki igazán szeret. ■ Csepregi András Keith W. Clements angol baptista teológus (ma az Európai Egyházak Konfe­renciájának főtitkára) 1984-ben könyvet jelentetett meg Mai hazafiság: pár­beszéd Dietrich Bonhoefferrel címmel. A hazafiság témája az akkori brit társa­dalom számára sok indulatot kiváltó, érzékeny, ugyanakkor sokfelől reflek­tált kérdés volt. A második világháborút követő évtizedekben Nagy-Britan- nia fokozatosan elveszítette korábbi világhatalmi tekintélyét, s a briteknek nagyon nehéz volt elfogadniuk, hogy - ellentétben nagyszüleik és szüleik nemzedékével - nem világrészekért, „csupán” önmagukért hordoznak fele­lősséget. Ebbe a mentálisan nehezen feldolgozható, bonyolult helyzetbe „nyúlt bele” az argentin kormány azzal, hogy megtámadta a kicsiny Falk- land-szigeteket. Az egykori birodalom önérzetükben sértett örökösei a ré- gimódian harcias és öndicsérő hazafiság megannyi kifejezésével reagáltak a krízisre, a brit egyházak viszont nemet mondtak arra az igényre, hogy ezt a hazafiságot megszenteljék, és számára liturgikus hátteret biztosítsanak. Ilyen feszültségek közepette idézte meg Clements Dietrich Bonhoefferi be­szélgetőpartnereként, s keresett nála inspirációt ahhoz, hogy minél jobban láttathassa, mit jelent egyszerre kereszténynek és brit hazafinak lenni. Ami­kor tehát 2005 áprilisában abban a hónapban, amikor a keresztények vi­lágszerte vértanúsága hatvanadik évfordulója alkalmából emlékeznek Bon- hoefferre - azért fordulunk a mártír teológushoz, hogy jobban érthessük, mit jelent ma magyar hazafinak lenni, közben számon tartjuk azt is, hogy ez a kérdés másokat is foglalkoztatott, s azokra a válaszokra is figyelünk, ame­lyeket mások kaptak Bonhoeffertől. Az alábbi bekezdésekben hármat eme­lek ki Clements Bonhoeffert vizsgáló perspektívái közül, amelyeket mi ma­gyar szemmel tekinthetünk, s amelyek­ben a magunk számára is kereshetünk termékenyítő gondolatokat. Vállalta népe örökségét Bonhoeffer szenvedélyesen német volt, rajongásig szerette a német kultúrát, amelynek örököse lehetett. Anyai és apai felmenői a konzervatív német szellemi­ség letéteményesei voltak, akik minden egyszer azt mondta, hogy élete legfonto­sabb felismeréseire külföldi útjai során jutott. Vonzotta a méltósággal megélt különbözőség: New York-i ösztöndíjas éve szinte minden vasárnapját egy feke­te gyülekezet közösségében töltötte. Amikor viszont népe végveszélybe ke­rült - 1939 nyarán -, nem tudott élni az amerikai keresztények vendégszereteté­vel, haza kellett utaznia, hogy útja végül a Hitlerrel szembeni ellenállást szervező német hazafiak, katonák és hivatalno­kok közé vezesse el. értéket számon tartottak, amely német földön a reformáció után létrejött. Diet- rich és testvérei a német muzsika erőte­rében nevelkedtek; mindannyian ját­szottak valamilyen hangszeren, ottho­nukban gyakran csendült fel valamelyik klasszikus mű családi előadásban, bfyári pihenőházukban, ahová a villany nem volt bevezetve, az estét népdalok és nép­mesék „társaságában” töltötték. Vasár­nap délutánonként a pszichiáter apa fel­olvasott nekik, s ezt a nyolc testvér - a nagy korkülönbség ellenére - együtt hallgatta. A gyermekkortól kezdve épülő örökség elemi erővel mutatkozott meg a börtönben töltött első hónapok alatt, amikor Bonhoeffer olvasmányaiban, le­veleiben és szépirodalmi kísérleteiben színes és szilárd szellemi otthont épített fel magának a cella rideg falai között. A német kultúra ismerete és szeretete ugyanakkor nem választotta őt el más népek kultúrájától, sőt ellenkezőleg: ép­pen azért, mert annyira otthon volt a maga világában, lehetett nyitott és befo­gadó mások értékei iránt. Gyakran töl­tött hosszú időszakokat külföldön, s Vállalta népe bűnét Bonhoeffer teológiájának és társada­lomképének központi gondolata a he­lyettesítés: Krisztus helyettes felelőssé­get vállal a Krisztus-követőkért, az egyes keresztény ember az egyházért, az egy­ház a szélesebb társadalomért. A helyet­tes felelősségvállalás a bűnre is kiterjed. Míg a moralista arra törekszik, hogy mi­nél szabatosabban különbséget tegyen a jó és a rossz között, addig a keresztény ember minden vétket magára vesz. Nem azért, hogy ezzel a saját egyéni vétkét ügyesen eltakarja, hiszen - ahogy Bon­hoeffer írja - „elsősorban az egyes em­ber egészen személyes bűne az, amelyet a közösségre nézve méregforrásként is­merünk fel”. Hanem azért, mert Krisztus példájából tudja, hogy a szabadság és a felelősség a „vétekátvállalás készségé­ben” valósul meg. Bonhoeffer ennélfog­va a magáénak ismerte el a nácizmus minden bűnét, s éppen a bűnrészesség átélése sarkallta a felismert gonosszal szembeni vérig menő ellenállásra. Nem kell, hogy mindenestül elfogad­juk azt a teológiai megközelítést,

Next

/
Oldalképek
Tartalom