Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-01-09 / 2. szám

‘Evangélikus ÉleO ÉLŐ VÍZ 2005. január 9. 9 Egy magasabb mérce Adj utat! ■ Gáncs Aladár Temetést jelentenek be a lelkészi hivatal­ban. A családdal beszélgetve megüti a füle­met egy mondat: „Nagyon szeretett élni.”, Szép szokás és természetes is, hogy ilyenkor valami szépet mondanak az el­hunytról. Valami dicséretre méltót - pél­dául azt, hogy nagyon szeretett élni. De bontsuk ki ezt a mondatot! Vajon mi is van mögötte? Minden bizonnyal olyas­mi, hogy gyerekkorában szeretett játsza­ni, fiatalon szórakozni, később dolgoz­ni, szerette a karrierjét építeni. Szerette a családját, vasárnap kirándult velük, vagy elment a focimeccsre. Szerette a hobbi­ját; talán horgászott, vagy bélyeget gyűj­tött. Szerette a társaságot, szeretett vic­ceket mesélni, utazgatni, világot látni - egyszóval szeretett „élni”. Mindezek lehetnek szép és nemes dolgok. De a Biblia szerint van egy más és magasabb vágy, cél, mérce, életcél, tarta­lom, amelyért érdemes élni. Péter apos­tol kettőt nevez meg: az ige utáni vágy és a növekedés vágya (iPt 2,2). Tegyünk föl egy személyes kérdést önmagunknak: bennem ott van-e az ige utáni vágy és a hit­ben való növekedés vágya? „Szerette az életet.” Valójában élete vé­gén a legtöbb emberről el lehet ezt mon­► „Szüleim az első perctől kezdve ellenezték a kapcsolatunkat; tu­lajdonképpen határozott tiltásuk ellenére házasodtunk össze. Ez pedig azt jelentette, hogy anyagi­lag sem támogattak minket. Kettőnk jövedelme igencsak sze­rény volt, ráadásul saját lakásra sem számíthattunk. Amikor a fér­jem örökölt egy romos házat, el­határoztuk, hogy majd szép las­san felújítjuk. Közben megszüle­tett első gyermekünk, ami egyben azt is jelentette, hogy az én fizeté­sem kiesett. A férjem innen a ta­nyáról járt fel a városba dolgozni, úgyhogy alig láttam. Sokat vesze­kedtünk az anyagiak miatt, külö­nösen azután, hogy a második gyerekünk is világra jött. Egy na­pon a párom nem jött haza többé; beköltözött a városba valami nő­höz. Azóta teljesen kilátástalanná vált a helyzetünk. Nem akarom a szüleim segítségét kérni, de mi lesz így velünk?” Kedves Erika! Kapaszkodjon bele jó erő­sen az ige mentőövébe: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet. Ne tartsd bölcsnek önmaga­dat, féljed az Urat, és kerüld a rosszat! Gyógyu­lás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak.” (Péld 3,5-8) Hiszen többnyire azért szen­ved hajótörést az életünk, mert tervein­ket Isten nélkül szövögetjük. Nem tanácsos belekezdenünk álma­ink megvalósításába addig, amíg nem vittük őket Urunk elé. Nem helyes kikö­vetelni Isten áldását szilárd elhatározá­sainkra, mert boldog csakis úgy lehet az ember, ha engedelmesen belesimul Isten terveibe. Leggyakrabban a párválasztás területéről szeretnék kirekeszteni Istent az emberek. Elterjedt manapság az a fel­fogás, hogy a szerelemhez elég egy férfi és egy nő... A bölcs hívő azonban tudja, hogy egy házasság csak akkor boldog, ha abban Isten is - mint láthatatlanul munkálkodó harmadik - jelen van igéjé­vel, bűnbocsátó kegyelmével és megújí­tó hatalmával. A házasság a legszebb áldások forrása és a leggyötrőbb pokol is lehet az ember számára. Hogy melyikké lesz, az egye­dül attól függ, hogy milyen mértékben adtunk egyéni és közös életünkben teret és helyet Istennek. Kevesen gondolnak rá, de nagyon fontos, hogy a hívő szülők minél korábban imádkozni kezdjenek azért, hogy gyermekük felcseperedve rá­dani. Szép is ez. De ha csak ennyi volt, az kevés. Péter olyanoknak ír, akiket már megérintett Isten szeretete, akik új életet kezdtek, újjászületettek az ige által. Aho­gyan a csecsemő is vágyakozik a tápláló tejre, úgy vágynak ezek az emberek a tiszta, hamisítatlan tej - vagyis az ige - után. A hitet táplálni kell. Az egy éve hal­lott vagy olvasott igéből nem lehet ma él­ni. Ma és mindennap új, friss ige kell. Az élet jele, ha minden reggel örömmel nyitjuk ki a Bibliát. Templomba is elsősorban az igéért megyünk. Az istentisztelet nem­csak szokás, nemcsak kötelesség, nem­csak szép szertartás, hanem a hitünk táp­lálása. De arra is szükség van, hogy növe­kedjünk. Tudjuk, hogy egy művész, egy tudós vagy egy sportember sem állhat meg a növekedésben. Minden sportered­mény mögött ott van az edzés, a napon­kénti önmegtagadó gyakorlás. A hitben való növekedésnek is ára van. Milyen jó, ha valakiről a halála után nemcsak azt mondhatjuk, hogy „szeret­te az életet”, hanem azt is, hogy szerette az igét, olvasta, élt belőle, engedte, hogy az ige megítélje, átformálja az életét, hogy az mások számára is hasznossá és gyümölcsözővé legyen! Az 1. zsoltár 3. verse erről a megváltozott életről így ír: „Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtenni gyümölcsét.” EVÉLET LELKI SEGÉLY találjon majd arra a párra, akit Isten neki szánt. Fontos, hogy a hívő fiatalok is ugyanezt tegyék: tudatosan, Istenre fi­gyelve készüljenek a házasságra; így sok bűnt és csalódást elkerülhetnek. Ne gondolja azt, kedves levélíró test­vérem, hogy szándékomban áll kioktat­ni, esetleg a fejére olvasni tévedéseit! Nem gyötröm azzal sem, hogy feddése­immel még mélyebb sebet ejtek a szívén. Nem mondogatom, hogy „látja, látja, jobban tette volna, ha annak idején a szüleire hallgat!” Mert ami megtörtént, az pusztán arra való, hogy tanuljunk be­lőle, hogy levonjuk a megfelelő követ­keztetéseket, és Isten bűnt eltörlő ke­gyelmét kérjük rá. Aztán pedig újra Krisztusra kell bíznunk életünket, de sokkal nagyobb bizalommal! Mindig vergődő, nyugtalan és békétlen annak az embernek a szíve, aki bizalmatlan Isten iránt. Ez a bizalmatlanság olyan, mintha egy lelki értelemben vett földrengést él­nénk át. A posztmodern ember minden neurózisának ez az alapja: megingott a bizalma Istenben. Idegrendszerünk legfőbb tápláléka pedig az Istenbe vetett bizalom. Erika, Önnek is ezt kell visszanyernie! Bízza csődbe jutott életét, szeretteit, jövőjü­ket az Isten egyszülött Fiára. Bizodal- munknak az ad szilárd támaszt, hogy Krisztusba, a megváltó Úrba vetjük. Azért szabad megint, mindennap, min­dent újrakezdenünk, mert Krisztus kezd velünk újat, Ő jön elénk. Ő szeret előbb, ő áldozza fel értünk az életét. Hi­ába szedjük össze az erőnket, hiába fe­szítjük meg az akaratunkat, és hiába próbálunk kiutat találni életünk labi­rintusából minden emberi bölcsessé­günket latba vetve - nem megy. Ahhoz, hogy valóban boldog lehessen az éle­tünk, egyre jobban el kell fordítanunk a tekintetünket önmagunkról, és Jézusra kell néznünk. Ez azt jelenti, hogy ha problémáink vannak a körülményeink­kel, embertársainkkal vagy önmagunk­kal, akkor ne csak ezeket a problémá­kat próbáljuk kezelni, megoldani, ha­nem forduljunk oda Krisztushoz. Először ne a gondokkal foglalkozzunk, hanem Jézussal. Az ő igéjével és lényé­vel. Benne merüljünk el, és ne a problé­máink tengerében. Erika is meg fogja tapasztalni, hogy mindeközben az Úr micsoda természetfeletti erőket fog mozgósítani a megmentésükre. Tisztában vagyok azzal, hogy rendes lakásra, élelemre, ruhára van szüksége kicsiny gyermekeinek, de hiszem, hogy A felvételt a Kék Golyó utcai evangélikus temp­lom előtt kompomálta Sólymos Tamás Istenbe vetett reménységének, fohászai­nak éppen az lesz az eredménye, hogy semmiben sem fognak hiányt szenved­ni. Isten úgy meglágyítja majd férjének vagy szüleinek a szívét, hogy a segítségé­re sietnek. Azzal nyilván tisztában van, hogy fér­jének jogilag meghatározott kötelessé­gei vannak gyermekeivel szemben. Gyermektartást kell, hogy fizessen Ön­nek. Leveléből nem derül ki, hogy ezt rendezték-e egymás között. Nincsenek információim arról sem, hogy tudja-e kedves levélíró testvérem a férje tartóz­kodási helyét vagy sem. Szeretettel ja­vaslom, hogy forduljon a helyileg illeté­kes önkormányzat vagy a megyei ön- kormányzat jogi osztályához, és őszin­tén tárja fel élethelyzetét. Ha van a kör­nyéken anyavédelmi intézmény, akkor vegye fel a kapcsolatot annak egyik munkatársával. Kérem, hogy gyermekei érdekében ne legyen olyan büszke! Keresse fel a szüleit. Tudom, hogy testileg-lelkileg meggyö­tört, és nehéz elismernie, hogy szépre­ményű tervei füstbe mentek. De gondol­jon arra, hogy szülei csak a javát akarták, és azt akarják most is. Szívből remélem, hogy meglátják elesettségét, és nem azzal fogadják, hogy „bezzeg eddig felénk se néztetek, pedig mi megmondtuk, hogy ez lesz a vége”. Bízom benne, hogy a há­zasságuk is megmenthető még. Isten olyan hatalmas, a rosszból is jót hoz elő. A keresztről aláhulló vércseppek minden hiányosságot és hiányt pótolnak! Kedves Erika! A legegyszerűbb fizikai törvényszerűségek egyike az, hogy a fel­függesztett inga számára csak egyetlen­egy nyugalmi pont létezik: a saját súly­pontja. Hiába keresnénk egy másik nyu­galmi pontot a számára, nem találnánk ilyet. Legfeljebb akkor, ha valahol má­sutt alátámasztjuk. Igaz ugyan, hogy így megállna, de ez nem a nyugalmi pontja volna, hanem egy kényszerpálya, amelybe jobb híján beletörődött. Az emberi lélek is hasonlít az ingához. Egyetlen nyugalmi pontja van: Isten. És egyetlenegy nyugalmi állapota: az Is­tenbe vetett feltétlen bizodalom. Erika! Vállalja a hit merészségét! Imádkozom azért, hogy lelki nyugalmi pontra jut­hasson, hogy rendbe jöjjön az élete! Le­gyenek nagyon gazdagok az Úrban eb­ben az új esztendőben! ■ Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szer­kesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájá- rulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. ■ Sánta Anikó Amikor külföldön jár az ember, arra fi­gyel fel először, ami más, ami eltér az ott­hon megszokottól. Életemben először járván Londonban sok egyéb mellett az is feltűnt, hogy a közlekedési táblákon feltüntetik, hogy mit jelent az adott tábla. Legelőször egy elsőbbségadást jelző táb­lát vettem észre. „Adj utat!” - olvastam a táblán, és különös gondolataim támad­tak. Először is az, hogy persze, ez az an­gol mentalitás: nem lehet eléggé bebizto­sítani a dolgokat. A közlekedési tábla egyezményes jel, amelyet az egész vilá­gon mindenki megért, de biztos, ami biz­tos, az angolok még rá is írják, hogy mit jelent. Először fölösleges fontoskodás­nak tűnt, de gyorsan megbarátkoztam vele, sőt végül meg is tetszett ez az észjá­rás. Mert olyan emberi. Mert nagyon jó emberismeretről tanúskodik. Igen, ezek a táblák nekünk, esendő embereknek szólnak, akik állandóan ta­lálkozunk a közlekedési táblákkal, de sokszor észre se vesszük őket, vagy gyorsan átsiklik felettük a tekintetünk. Hajlamosak vagyunk csupán felszínesen rápillantani ezekre a táblákra, és persze minden másra is, aminek megszoktuk a látványát, a jelenlétét. Ezért jó, hogy két csatornán - képileg és verbálisán is - ér­kezik hozzánk az üzenet. „Adj utat!” - Vajon naponta hányszor találkozunk ezzel a figyelmeztetéssel? Hányszor kell az életben utat adnunk másoknak? Nemcsak a közlekedésben, és nem elsősorban a közlekedésben, ha­nem általában az életben? Hányszor kel­lene kicsit jobban odafigyelnünk má­sokra, a családtagjainkra, a gyermeke­inkre, az ismerőseinkre, de az idegenek­re is? Bizonyára jóval többször, mint ahányszor észrevesszük a figyelmezte­tést - az arra való figyelmeztetést, amit meg kellene tennünk. Vannak az életünkben olyan alkal­mak, amelyek maguk is ilyen figyelmez­tető táblák. Az ünnepek különösképp ilyenek. Amikor mindennél fontosabb kellene, hogy legyen az, hogy figyelünk egymásra; amikor még inkább utat, el­sőbbséget kellene adnunk az életünkben azoknak a dolgoknak, amelyekről oly könnyen elfelejtkezünk. Amelyeket ter­mészetesnek, magától értetődőnek ve­szünk: az életet, a szeretetet, az oda­adást, az önfeláldozást. „Adj utat!” - harsogta a karácsony ün­nepe is. Nagy táblákat kellene kirakni karácsony közeledtekor mindenfelé az emberek útjába; olyanokat, amelyeken jel és felirat is látható, hogy egyidejűleg verbálisán és képileg is hassanak ránk... Hátha jobban eljutna hozzánk az üze­net! A legfontosabb üzenet az, hogy en­gedjünk utat a lelkűnkben Isten szerete- tének. Mert meghalljuk-e a hangját? És ha meg is halljuk, eljut-e hozzánk igazán a szava? Az eszünkkel talán tudjuk, hogy Isten körülvesz bennünket a szere- tetével, de vajon van-e szabad útja, el­sőbbsége ennek az üzenetnek az éle­tünkben, átjárja-e testünket-lelkünket? Vagy pedig látjuk és persze halljuk is, de a mindennapok gondja-baja valahogy mindig háttérbe szorítja ezt a mindennél fontosabb figyelmeztetést? „Adj utat!” - szól hozzánk Isten szava. Meg kell tanulnunk, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyekben igenis meg kell állnunk, és elsőbbséget kell adnunk. Elsőbbséget kell adnunk annak, ami mindennél fontosabb ezen a világon: Is­ten irántunk való szeretetének, amely fenntartja, táplálja az életet; amely értel­met és távlatot ad a létnek. S ha meg tu­dunk állni, ha meghalljuk ezt az üzene­tet, akkor tudni fogjuk azt is, hogy mi a következő lépés - hogy mi az, ami iga­zán fontos még az életünkben. Ha nem vesszük figyelembe a jelző­táblákat, ha megpróbálunk a magunk fe­je után menni, bizony könnyen megtör­ténhet a baj, a baleset. Egy pillanat alatt összeomolhat minden, ami addig fon­tosnak tűnt, amiről azt hittük, szilárd pont, biztos kapaszkodó. Hirtelen káosz lehet úrrá jól felépített életünkön, és ak­kor bizony már késő rájönni arra, hogy volt ott egy figyelmeztető tábla, ahol meg kellett volna állnunk, és elsőbbsé­get, utat kellett volna adnunk Istennek. Figyeljük hát a táblákat! És figyeljünk oda, hogy mindig Isten legyen a legfon­tosabb az életünkben; ne engedjük, hogy a mindennapok problémái háttérbe szo­rítsák őt! Adjunk utat Jézusnak, akit Isten küldött embervilágunkba, hogyjelzőtáb- laként ott legyen életünk minden csomó­pontjánál, s hogy mindig megmutassa a jó utat, a helyes lépést. Adjunk utat Jézus­nak, amelyen oda tud jönni hozzánk, hogy jelen lehessen az életünkben! Ő jól ismer minket, ismeri esendőségünket és hibáinkat is. Türelemmel fordul hoz­zánk, türelemmel sugározza felénk a sze- retetét. A mi dolgunk csupán az, hogy fi­gyeljük a jelzőtáblákat. HETI ÚTRAVALÓ Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. (Róm 8,14) Vízkereszt ünnepe után az első héten az Útmutató reggeli igéi Krisztus dicsősége fényé­ben tanítják Isten gyermekeit a Szentlélek világosságában való járásra. A Szenthárom­ságnak mind a három személye jelen van Jézus megkeresztelkedésénél: „Isten Lelke ga­lambformájában aláereszkedik, és őreá (Jézusra) száll. És hang hallatszott a mennyből: »Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.«" (Mt 3,16-17) „Lám, néktek adom egyetlen szerelmes Fiamat. O az egyetlen örökös és mindenek Ura, benne ti is, gyermekeim, örökösök le­hettek. Tehetne-e, adhatna-e ennél többet?" - kérdezi Luther. A gyermekek sem tehet­nek többet: uruk példáját követve, okos istentiszteletként odaszánják testüket élő és szent áldozatul, megfogadva Pál tanácsát is: mindenki „józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint” (Róm 12,3). Koméliusz házában Péter így foglalja össze a Szent- háromság „együttműködését” az Úr megkeresztelkedésénél: „A názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal..A róla való bizonyságtétel „következménye” pedig: „...apogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka..."„És (Péter) úgy rendelkezett, hogy keresz- telkedjenek meg a Jézus Krisztus nevében.” (ApCsel 10,38.45.48) A Jordánon való csodálatos átkelés az ígéret földjére való megérkezés utolsó áflomását jelentette Isten választott népe számára. A szövetségláda helyett ma Jézus van jelen gyülekezete életében, s csak vele lehetséges Isten gyermekeinek végleges honfoglalása (Józs 3,9-17). A hazavezető úton - nehogy megtévesztő szavakkal félrevezessenek bennünket - fogadjuk meg Pál bátorítását: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, Ajetek is őbenne, (...) és hála­adásotok legyen egyre bőségesebb." (Kol 2,6-7) Jézus megáldja, és példaként állítja elénk az „együgyű” gyermekeket; s így figyelmezteti a végső honfoglalásra készülő „nagykorú” gyermekeket: „Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyer­mek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk 10,15) Luther ezt írja: „Kell-e hát nekem ezek után a Krisztust keresgélnem, vagy a mennyország után futkosnom? Ahány keresz­tyén gyermeket és felebarátot látok, az mind az én szerelmes Krisztusom képmása és szállása. így hát magában a keresztyén egyházban megtalálom a teljes Istent és teljes Krisztust.” Az evangélium üzenete, a lélek tűzkeresztsége szétválasztja még a családok tagjai között is Isten gyermekeit azoktól, akik még nem az övéi: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre? Nem - mondom nektek -, hanem inkább meghasonlást.” (Lk 12,51) Jézus születésekor az angyalok erről az őbenne elnyerhető igazi békességről énekeltek az embereknek, akik azáltal válnak Isten gyermekeivé, hogy hisznek az Atya egyszülött Fiában, és hagyják magukat vezettetni és „űzni” Isten Leikétől! Jézus nekik mondja (Mt 6,9): „Ti tehát így imádkozzatok:” „Mi Atyánk...” (EÉ 72,1-9) ■ Garai András Elég egy férfi és egy nő?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom