Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-01-02 / 1. szám
‘Evangélikus ÉleL^ EVANGÉLIKUS ÉLET 2005. januar 2. 3 Demonstráció az Oktatási Minisztérium előtt ► A Budai Margitosok Baráti Köre a magyar közoktatás - benne az egyházi oktatási intézmények-jövőjéért aggódva megszólította a négy történelmi felekezet óvodáinak, iskoláinak pedagógusait és az ezen intézményekbe járó gyermekek szüleit. December 14-re csendes demonstrációra hívtak minden aggódót az Oktatási Minisztérium elé. A demonstrálok célja az volt, hogy felhívják az oktatási miniszter, a kormány és az egész közvélemény figyelmét arra, hogy a hitüket megváltó emberek, az egyházi iskolába járó gyermekek, az ott dolgozó pedagógusok és munkatársaik - a magyar alkotmányban lefektetett elvek szerint - egyenrangúak minden más állampolgárral. A tanulás és a szabad iskolaválasztás alapvető jog, ennek alapján az állami finanszírozás nem ajándék. A 2005. évi költségvetés tervezete nem biztosított mindenben egyenlő finanszírozást. A különböző számításokkal rendre az egyházi oktatás túlfinanszí- rozását próbálták bizonygatni, ugyanakkor különböző sajtófórumok igyekeztek az egyházi iskolarendszert lejáratni, pedig statisztikai kimutatások alapján az egyházi iskolák közül tizenöt-húsz szerepel a száz legjobb között. Szót kellett tehát emelni a magyar közoktatás értékes, világszerte elismert és bizonyított hagyományainak megőrzéséért. A demonstráción Uzsalyné ár. Pécsi Rita igazgatónő a művészeti nevelés ember- formáló erejéről beszélt. Hoppál Péter igazgató azt mutatta be, hogy az egyházi iskolákban miként lehet a tudás átadása mellett megismertetni a gyermekekkel a tudás forrását, a teremtő Istent. Máralige- ti Károlyné - mint szülő - előadásában azt hangsúlyozta, hogy az egyházi iskola nemcsak biztonságos hely a gyermek számára, hanem a családi nevelés megerősítését és elmélyítését is segíti. Csák Lajos igazgató a kistérségi iskolák fontos, környezetet formáló, a hátrányos helyzetű régiók felemelését is szolgáló feladatát hangsúlyozta. Hoffinann Rózsa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Pedagógiai Intézetének intézetvezető egyetemi docense megrázó erejű beszédében a magyar közoktatás mint nemzeti sorskérdés hiányosságait, problémáit sorolta pontokba szedve. Az együttlétet ár. Pápai Lajos győri megyés püspöknek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia iskolabizottsága elnökének a beszéde zárta. A demonstráció végén az előadók petíciót nyújtottak át az OM képviselőjének. * * * A költségvetési törvény végszavazása december 20-án megtörtént. Bár az eredeti beadvány sok ponton módosult az egyházak és az egész közoktatás javára, iskoláink jövőre mégis kevesebb egyházi kiegészítő támogatást fognak kapni, és így is vannak normatívák, amelyek nem járnak nekünk. Intézményeink nehéz gazdasági év elé néznek 2005-ben. ■ Mihályi Zoltánné ► A demonstráción egyházunkat Schulek Mátyás, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója képviselte. Beszédét az alábbiakban közöljük. Kedves szülők, kedves kollégák, kedves diáksereg, miniszter úr! A három történelmi keresztény felekezet közül a legkisebb az evangélikus egyház. A magyar oktatásügyben betöltött szerepe mégsem elhanyagolható. Négy és fél évszázad alatt mindig számarányán felüli mértékben vette ki részét a magyar iskolaügyből. Ma ez mindössze bő negyven intézményt jelent, de ezek között vannak olyanok, mint a hírneves fasori gimnázium és a másik budapesti gimnázium, a Deák téri. De ott van még a soproni líceum, a bonyhádi, a győri, az aszódi, a békéscsabai, az orosházi, a nyíregyházi, a miskolci, a szarvasi és a többi - összesen tizenegy - középiskola is. Református kollégám százezer diákról beszélt - ebből tízezer a miénk -, és nyolcezer tanárról, ebből pedig közel kilencszáz dolgozik evangélikus oktatási intézményben. Mi jellemzi az evangélikus nevelés céljait? Célunk az autonóm ember. Ami nem Istentől való függetlenséget jelent, de nagyfokú szabadságot és felelősség- tudatot a döntésben. Az, hogy Adám evett a tudás fájáról, azt jelenti: Isten megadta nekünk a képességet, hogy megkülönböztessük, mi a jó, és mi a rossz. És megadta a döntés szabadságát is. Arra neveljük tanítványainkat, hogy magatartásukban, életvitelükben, ap- róbb-nagyobb mindennapi döntéseikben mindig legyenek tekintettel másokra, felebarátaikra, a közösségre, amelyhez tartoznak, egyházukra, nemzetükre. Szabadság, felelősség, szeretet. Ez a három kulcsszó. Nagyon nehéz dolgunk van ebben a megbomlott értékrendű világban, ahol sok esetben az iskolának kell megpróbálnia megadni a serdülő fiatalnak azt, amit néhány generációval ezelőtt a család adott meg. N ehéz magasabb rendű értékek megbecsülésére nevelni egy olyan világban, ahol reggeltől estig az egész média azt harsogja, hogy csak a pénz, csak a közismertség számít, és aki másképp gondolkodik, más értékeket keres, az balek, az élhetetlen, azt ki kell nevetni... Mégis, oktatásunk, nevelésünk középpontjában a gondolkodás, az önálló mérlegelés és ítéletalkotás áll. Nem kívülről irányított nyájembereket, kon- zumidiótákat és plázacicákat akarunk nevelni, még ha akad is köztünk ilyen. A keresztény ember autonómiájába, a szabadság-felelősség-szeretet hármasába belefér, beletartozik, hogy Istennel szoros kapcsolatban maradjunk, az erőt tőle kérjük és kapjuk, neki életünkről számot adjunk, intését elfogadjuk. A z evangélikus iskolákra mindig is jellemző volt a hitvallásosság mellett a nagyfokú nyitottság, befogadókészség. Volt idő, amikor egyszerre több, szolgálatban levő katolikus püspök mondhatta el magáról, hogy a bonyhádi gimnáziumba járt, ott találkozott ifjúi fejjel - és szívvel - az ökumenikus szellemmel. De azt is elmondhatjuk, hogy abban a majd négy évtizedben, amikor nem volt egyetlen iskolája sem egyházunknak, katolikus és református testvéreink befogadták számos fiatalunkat, akiknek a tanulása elé az állami iskolák akadályokat gördítettek. Köszönet érte! Hallottam tegnap a rádióban, hogy miniszter úr újra az ombudsmanhoz kíván fordulni, ezúttal e miatt a demonstráció miatt. Néhány hete azért tette ugyanezt, mert a katolikus iskolákban imádkoztak a felekezeti oktatás anyagi oldalának biztosítását kérve Istentől. Amikor nem gépiesen elhadarva, de minden mondatát végiggondolva elmondom a Miatyánkot, annál a sornál, hogy „mináennapi kenyerünket aáá meg nekünk ma", nemcsak a magam fizetésére gondolok, hanem az összes kollégáméra is. Arra is, hogy ki tudjuk fizetni az emelkedő gázszámlát, és ne fázzon az iskola; arra is, hogy a rászoruló tanulóknak tudjunk miből olcsó vagy ingyenes tankönyvet adni, olcsó vagy ingyenes ebédet adni, ösztöndíjakat juttatni. Vajon ez alkotmányellenes? Úgy gondolom, mondjuk el most együtt fennhangon ezt a sort: „Mináennapi kenyerünket aáá meg nekünk ma!" Miniszter úrral sok dologban nem értünk egyet, de egyben biztosan igen: mi is egyenlőséget akarunk. Hogy ne legyen anyagiakban mérhető különbség diák és diák között, tanár és tanár között. Hogy a világnézeti-vallási elkötelezettség ne jelentsen anyagi hátrányt a szülőknek! Mi is ezt akarjuk! M ajd három hete volt az egyik napilapban egy mocskolódó és csúsztatásokkal teli cikk, amelynek minden állítását könnyen meg lehet cáfolni. De a végkövetkeztetés elgondolkodtató. A tudós szerző kifejti afölötti aggodalmát, hogy az egyházi iskolák szelleme elterjed az országban, és egyre nagyobb, szélesebb rétegeket hat át. Ő ettől retteg. Joggal. Mi viszont ezért dolgozunk, ezért vállaljuk a mellőzést, a háttérbe szorítást, a nehézségeket. Ez az életünk, a munkánk célja és értelme. Karácsonyi neurózis Lelkigondozók, mentálhigiénés szakemberek igencsak meghökkentő megfigyelése, hogy karácsony táján gyakoriak a családi konfliktusok, veszekedések, és megnő az öngyilkossági kísérletek száma is. A felfokozott szeretetigény tükrében élesebben kiraj zolódnak az egyébként rejtett feszültségek; a magány - akár a valódi, akár a közösségen belüli - ilyenkor nehezebben viselhető el. Társadalmunk hektikus állapotára jellemző, hogy a karácsonyi neurózis társadalmi méreteket kezd ölteni. Tavaly egy új politikai szerveződés irreleváns, szinte blasz- fémikus karácsonyi keresztállítási akciója, majd - ezzel is összefüggésben - egy illu- minált rádiós műsorvezető keresztényellenes beszólása vezetett heteken át tartó nyugtalansághoz, borzolta a kedélyeket. Mindez azonban eltörpül az idei évben szinte a nagypolitika rangjára emelkedő, az egyházi életet közvetlenül érintő társadalmi feszültségekhez képest. Valljuk be, nem igazán szerencsés - még ha a konfliktusok mindig többszereplősek is -, ha az egyházi élettel kapcsolatos híradások nem az ünnepről, az evangéliumi üzenetről, Isten szeretetéről szólnak; máskor sem, de karácsony táján talán különösen nem előnyösek az ilyen hírek. Az elmúlt diktatórikus rendszerben is ünnepeltük a karácsonyt. Akkor is kísértett a hamis Krisztusok üzenete, az a törekvés, hogy a karácsonyt az Istennel békességet teremtő Megváltó érkezése helyett a földi béke, a szirupos, igénytelen szeretet alkalmává silányítsák. Lehetetlen kompromisszum ez az istentagadó hatalom és Krisztus egyháza között. Tizenöt évvel a rendszerváltozás után, a karácsony közeledtével sajnos szintén nem az evangélium, az örömhír tolmácsolása jellemezte az egyházakkal kapcsolatos tudósításokat. Heteken keresztül az egyházi iskolák finanszírozása - végül is a pénz körüli huzavona - állt előtérben, majd a miniszterelnöknek a vatikáni látogatását követő kritikus nyilatkozata (a lényeget tekintve a hatalom kérdése) váltott ki viharokat. Nem mindegy persze, hogy mi az igazság - magam is megkísérlem a racionális elemzést -, de abban talán egységes lehet a felfogásunk, hogy nem szerencsés, ha egyházi ügyekben nem a hitbeli közösség, hanem a politikai hovatartozás határozza meg az álláspontokat. Hetek, hónapok óta tartott a vita a kormányzat és az iskolafenntartó egyházak között, pedig mindkét oldal ugyanazon az alapon állt: az államnak azonos mértékben kell támogatnia az önkormányzati és az egyházi iskolába járó gyermekek képzését. Elvben eddig is így volt, de a szakminiszter úgy találta, hogy de facto több jutott az egyházi iskoláknak, ezért néhány tételt ki kívánt hagyatni, amikor az egyházi iskolákat megillető támogatást kiszámítják. Nézete szerint még így is az egyházak járnak jobban. Azok viszont tiltakoztak, számításokkal bizonyítva, hogy jelentős kár éri őket, akár el is lehetetlenülhet az egyházi iskolarendszer. A folyamatos egyeztetéseknek is köszönhetően végül a költségvetés végszavazásánál akceptálták az egyházaknak a módosítást célzó kéréseit, így remélhető, hogy a jövő évben is zavartalan lesz a munka az egyházi iskolákban. Annyiban furcsa volt az egész helyzet, hogy a különböző támogatásokat a Pénzügyminisztériumban számolják ki; ha az egyházak valóban többet kaptak, akkor ez nem valamilyen túlzó igényből, hanem a minisztériumi, objektív számításból adódott. Több volt, mint furcsaság, hogy amikor a költségvetési végszavazás zajlott, akkor vonultak az egyházi iskolák diákjai és tanárai az Oktatási Minisztérium elé, hogy tiltakozzanak a hátrányos megkülönböztetés ellen. Lutheránus gondolkodásunk alapján központilag nem intézkedtünk ez ügyben. Azaz iskoláinkra bíztuk, hogy csatlakoznak-e a legnagyobb hazai egyház akciójához. Nem támogattuk, de nem is tiltottuk ezt. Magam el tudok képzelni olyan történelmi, társadalmi, politikai helyzetet, amikor a diákság is az utcára vonul (át is éltem ezt 1956-ban, máig meghatározó emlékem), de ez a kezdettől fogva nehezen követhető, ízetlen pénzügyi vita - személyes véleményem szerint - a nyomásgyakorlásnak ezt az eszközét nem igényelte, a gyerekek felvonulását pedig még kevésbé. Nem koronáztatik meg, aki nem szabályszerűen küzd. Jó dolog, természetes dolog az egyházak közötti szolidaritás, működött ezúttal is. De ez nem zárja ki a saját, bizonyos vonatkozásokban (például az érdekérvényesítés módszereiben) eltérő véleményt - ez egy kisebb egyház esetében különösen fontos. Mivel túlpolitizált életünkben alig van „steril” szakmai kérdés - mindennek van politikai kicsengése -, a vízválasztó leegyszerűsítve valahogy így fogalmazható meg: a cél az iskolák azonos finanszírozása, tehát ennek eszközeit kell megtalálnunk a kormányzati szervekkel; avagy a kormányzattal való konfrontáció a cél, és az iskolafinanszírozás ügye ennek eszköze. Miután a vatikáni látogatás eleve politikai esemény volt, így érthető, hogy e körül a maga nyerseségében tört ki a vihar. A miniszterelnök bírálta az egyház túlzott politikai szerepvállalását, az aktuálpolitikai ügyekben tanúsított egyoldalú magatartását. Válaszul az egyházhoz közel álló ellenzéki politikusok - Semjén Zsolt, Harrach Péter - kemény kritikával illették Gyurcsány. Ferencet a parlamentben, kifogásolva az egyház negatív megítélését, magát a tényt, hogy a miniszterelnök felvetette a kérdést Rómában. Magam úgy vélem, szükséges, hogy az egyházi személyiségek megnyilatkozzanak közéleti kérdésekben. Viszont kevésbé helyes - kivéve, ha valóban hivatalosan kiadott testületi álláspontról van szó - általánosítva egyházi véleményről szólni. Érthető, de meghaladott az a gyakran hangoztatott nézet, hogy az egyház politizál, de nem pártpolitizál. Közéleti, szociáletikai, bioetikai kérdésekben ez olykor még igaz lehet, de a politika ma egyértelműen pártpolitika. Ezt adott esetben vállalni kell. Annyiban egyet kell érteni a miniszterelnökkel, hogy aki a politika területére tévtd, annak számolnia kell azzal, hogy politikai szereplőként viszonyulnak hozzá. Á hatalmi harcban részt vevő egyház nem igényelheti azt a védettséget, tiszteletet, amely a spirituális tevékenységéért megilleti. De mindezzel még nem volt vége a karácsonyi politikai neurózisnak. Keresztény értelmiségiek néhány nappal az ünnep előtt nyílt levelet adtak ki - az adott politikai kontextusban feltehetőleg a miniszterelnököt támogatandó -, jelezve, hogy ilyen, egyházi körökből származó vélekedés is létezik. Az időzítés mellett kifogásolható a levél hangvétele, egyoldalúsága, de maga a nyíltlevél-forma is. Mindezek eleve megnehezítik a felvetett kérdések tartalmi kezelését, érdemi vitáját. De talán már nem is ez a cél. Bár öten jegyezték (köztük Donáth László evangélikus lelkész, országgyűlési képviselő), a levelet feltehetőleg Majsay Tamás református lelkész, a Wesley János Metodista Főiskola tanára fogalmazta, aki többször jelentkezett már teológiai alapú, etikus, éles, kritikus írásokkal. Kétségtelen, hogy minden kornak megvan a maga kifejezésmódja; ma a próféták korában vagy akár a reformáció idején használt stílus bántónak, gyűlölködően személyeskedőnek látszik, kontraproduktiv lesz. Ha a feltételezett szerző egyedül írja alá művét, ez még kezelhető, hiszen egyedi hangvételnek tekinthető; kár, hogy az aláírók nem érzékelték ezt a csapdát. Maga a nyíltlevél-forma is vitatható: a pluralista társadalomban mindenkinek van lehetősége álláspontja kifejtésére. Bántó szándék nélkül írom: a nyíltlevél-forma is a levélírók által bírált nyájszellem veszélyével fenyeget. Az egész eseménysort, a karácsonyi társadalmi, politikai neurózist értékelve a legnagyobb veszélyt abban kell látnunk, hogy az egyházakban is végbemegy a társadalmat végzetesen megosztó politikai polarizáció, azaz a politika bedarálja az egyházakat is. Pedig éppen a csak az Úristennek, nem pedig a politikai pártoknak elkötelezett egyházak jelenthetnék a társadalomban azt az integratív erőt, amely a stabilitás irányába hat, hitbeli és morális üzenetével enyhítve a megosztottságot. A karácsonyi neurózis terápiát igényel. Az egyházak képesek a terápiára. Bűn, ha nem élnek vele, bűn, ha politikai meggyőződésük - akármelyik oldalon - dominál küldetésük helyett. ■ Frenkl Róbert
