Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-04-17 / 16. szám
2 2005- április i/. FORRÁS ‘Evangélikus Életi HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) - Mt 18,11-14 Ürömteli vagy örömteli kereszténység ÉLŐ VÍZ Valóban Húsvétvasárnap a lelkész ezzel a mondattal kezdte az oltári szolgálatot: „Krisztus feltámadott, valóban feltámadott!” Első hallásra semmi szokatlan nincs ebben a megállapításban. A „valóban” szónál mégis felkaptam a fejem, s ez a nyomatékosító szó önálló életet kezdett élni bennem. „Valóban.” Akkor ez egészen biztos, megfelel a valóságnak - eszméltem rá arra a tényre, amely hívő életünk legfontosabb és egyben legcsodálatosabb alapigazsága. Ez a kis szócska még fényesebbé és nagyszerűbbé tette számomra az idei húsvétot. Kint borús, szürke az égbolt, de ez sem tudja elhomályosítani Krisztus feltámadásának fényét, mely ezen a reggelen megvigasztalt, megerősített. Sok mindent nem hiszünk el, mindennapi életünk tele van kételyekkel, s bizonyos állításokat kétkedve fogadunk: „Valóban? Hihetetlen! Ezt nem hiszem el. Ez nem lehet igaz!" A természettudományokkal foglalkozó emberek sok-sok megfigyelés, kísérletezés után is csak nagy sokára merik határozottan állítani: „Ez valóban igaz, megbizonyosodtam róla.” A hívő embernek azonban nem kell kísérleteket végeznie - „csak” hinnie kell. Valóban hinnie kell! Jn 11,25-26-ban olvashatjuk Jézus szavait: „En vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.’’ Hiszed-e ezt? Valóban? m Csaba Piroska Aki lemond Istenről, kioltja a napot, azért, hogy egy lámpással vándoroljon tovább. Christian Morgenstern www.evelet.hu Mint ismeretes, az Evangélikus Életben megjelenő írások egy hét késleltetéssel kerülnek az EvÉlet on-line adatbázisába. A www.evelet.hu címen azonban a „nyomtatott újság” megjelenésével egyidejűleg megtekinthető az aktuális lapszám tartalom- jegyzéke (cikkeinek első bekezdése); a Vasárnap igéje, az Oratio oecu- menica, a Liturgikus sarok, továbbá a Heti útravaló és az Új nap - új kegyelem című rovat írásai pedig teljes terjedelmükben elolvashatok, illetőleg letölthetők. SEMPER REFORMANDA „Ez a testamentum örömmel tölti el a szívünket, Isten szeretetének a melegével árasztja el lelkünket, ha az igaz hit megvan bennünk. Ezért nevezték a misét görögül eucharistiának, ami magyarul hálaadást jelent, mert benne hálás szívvel mondunk köszönetét, dicséretet Istennek e vigaszt hozó, boldogító, üdvözítő testamentumáért, amint hálás az örökös is, aki jó barátjától ezer forintot vagy még ennél is többet örökölt. Sajnos gyakran Krisztus is űgyjár, mint a végrendelkező, aki testamentumában gazdagságot hagy az utódokra, de azok megfeledkeznek róla, megfeledkeznek a köszönetről és háláról. (...) Innen van az, hogy megfeledkezünk a szeretetteljes hálaadásról, dicséretről, és megmaradunk fásult megke- ményedettségünkben; innen van az is, hogy megelégszünk egy kis imád- ságelmorzsolással is.” M Luther Márton: A jó cselekedetekről (Takács János fordítása) „Örvendezz Istennek, oh te egész föld. Énekeljétek az d nevének dicsőségét..." (Zsolt 66,1-2; Károli-fordítás) így szólít meg minket a húsvét ünnepe utáni harmadik vasárnap kezdő zsoltára. Az egyházi naptárban ez az „örvendezés vasárnapja” (Jubilate). Meglehetősen furcsa az örömre biztató felszólítás. Parancsra, felszólításra képtelenség szívből örülni vagy szomor- kodni. Voltak idők, amikor - parancsra - az örömöt ajánlatos volt vastaps kíséretében színlelni. A szív mélyén persze egészen más érzelmek forrongtak. Hasonlóképpen visszatetsző, amikor a keresztény embertől úgy várják el az örömöt, mint a hit kötelező velejáróját. A mesterkélt és éppen ezért álszent öröm és mosoly látványától több Istent kereső riadt már vissza a hit felé tett első lépések után. Ürömteli kereszténység az ilyen. Örömöt nem szabad elvárni, netán kiprovokálni, mint ahogy produkálni sem lehet. Öröm vagy van, vagy nincs. Ez ugyanígy igaz a hitre is. Öröm ott van, ahol az örömnek oka is van. A megajándékozott ember örül igazán. Az, aki nemcsak tárgyi ajándékokat, hanem embereket (családot, barátokat, gyülekezetét) és mindenekelőtt bűnbocsánatot, ► „Aki titeket hallgat, engem hallgat... ” - Lukács jegyezte fel Jézusnak ezt a megdöbbentő azonosulást kifejező mondatát a tanítványok kiküldéséről szóló történetben (10,16). Nagyon magasra értékeli ez a mondat az igehirdetést. Szavában maga Jézus szól, ő tehát nemcsak tárgya az igehirdetésnek (róla beszélünk, őt hirdetjük), hanem alanya is (ő szólít meg minket). Hogy Jézus így azonosul az igehirdetővel, illetve az igehirdetéssel, az nem marad hatástalan sem az i^ehirdetőre, sem az igehallgatóra. Érzéseket hív elő mindkét félből. Felemelő lehet az igehirdető számára, de jelentheti a felelősségérzet rettentő súlyát is, sőt vissza is lehet élni vele. A hallgatót - ha meg meri hallani az igehirdető beszédében Jézus szavát - kiemelheti a mély elkeseredésből, ráébresztheti a valóság látására, nagy erőt kölcsönözhet számára, megvigasztalhatja. De támaszthat óriási kérdőjeleket is benne: hogyan lenne az a nagyon is esendő, halvány beszéd, amelyet vasárnapról vasárnapra hallgat, Jézus Krisztus élő szava? Az igehirdetés elmondja a bibliai üzenet mai jelentését - összefüggően, teológiailag megalapozottan, logikus rendben és retorikailag vonzó formában. Szüksééletet kapott az Atyától Krisztus által. Az ilyen örömben látjuk igazán értelmét a földi életnek. Krisztus népe számára mi lehet, mi legyen az öröm forrása ezen a vasárnapon és a hétköznapok sűrűjében? Először is az, hogy Jézus másként számol, mint mi, és a mércéje is egész más, mint az embereké. Az ötezer ember megvendégelése- kor Jézus kezében az osztás eredménye nem hányados, hanem szorzat lett. Szavai szerint az elsőkből lesznek utolsók, az utolsókból elsők. A mintahívő fiatalemberről, akit a tanítványok Szerint Isten már e földön gazdagsággal.igazolt, Jézus azt mondja, hogy nehezebben megy be Isten országába, mint ahogy egy teve a tű fokán átjut - tehát számára ez lehetetlen. A „szuperkegyes” farizeus a vámszedőben a hazaárulás és az isten- káromlás jelképét látta. Jézus szerint mégis a vámszedő ment haza a templomból megigazultan, szívében a bűnbocsánat örömével. Ugyanígy a magát igaz hitűnek tartó, mégis hamis hitűnek bizonyuló pap és lévita mellett a hamis hitűnek tartott irgalmas samáriairól derül ki, hogy éppen az ő hite az igaz. És a mostani példázatban az eltévedt, elveszőben lévő egy legalább olyan fontos, günk van rá, hogy hirdessék számunkra az evangéliumot. Magunkban nem tudjuk kifejteni és önmagunk számára érvényessé tenni a tartalmát. A reformátorok hangsúlyozták, hogy az üdvösség rajtunk kívül, azaz a közreműködésünk nélkül jött létre, számunkra az evangélium élő szava (viva vox evangelii) hirdeti és közvetíti. Ez az élő szó az igehirdetés. Csak az tud prédikálni, aki meg van győződve arról, hogy szükséges és érdemes a bibliai üzenetet továbbadni a mai embernek. Ebben a tevékenységben azonban nem a saját tetszése szerint vesz részt sem a hirdető, sem a hallgató. Jeremiás próféta egész szolgálata mutatja, hogy milyen nehéz teher lehet a megbízatás a prédikátor számára. Úgy beszél a rábízott igéről, mint a csontjaiba rekesztett tűzről, amely égeti, és amelyet nem tud elhallgattatni, muszáj kimondania, bármilyen következménnyel jár is az személyes életére nézve (20,9). Hasonlóról számol be Pál apostol is iKor 9,16-ban: „. ..kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!" Az evangélium hirdetése nem azt jelenti, hogy beszélünk róla, hanem a meghirdetést, a proklamációt jelenti. Annak meghirdetését, hogy közel jött Isten országa, hogy itt van közöttünk a szeretete, és ez alapjaiban befolyásolja, megváltoztatja, egészen új összefüggésbe helyezi az életünket, mégpedig annak múltját, jelenét és jövőjét egyaránt. Ezt a hírt nyilvánvalóvá kell tennünk, nyilvánosan kell hirdetnünk. Máté evangéliuma úgy jelmint a jó helyen és biztonságban lévő kilencvenkilenc. „Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.” (Mt 18,11) Nem azért jött, hogy igazságosan ítéljen, és az elveszettet elkerülhetetlen veszteségnek minősítse. Krisztus azért jött, hogy „igazságtalanul” ítéljen: önmagát halálra, engem, téged életre! Azért jött, hogy minket, akik a bűn rabszolgaságában valóban elveszett és reménytelen, tehetetlen rabok vagyunk, megmentsen, és sajátjává tegyen. Aki mindezeket igazán átgondolva, hitben megérti, annak szívében minden noszogatás nélkül életre kel a keresztény öröm! Mi, két lábbal a földön álló, a valósággal és a lehetőségekkel-lehetetlenségek- kel számot vető, reálisan osztó-szorzó keresztény emberek igen gyakran átéljük, hogy nincs tovább: elfogyott az ötlet, a lehetőség, az erő, az elszántság vagy az anyagi forrás. Füstbe ment terveket, összetört kapcsolatokat, a bűn rabságában vergődő embereket látva gyakran mondjuk: veszett fejsze nyele! De éppen ezért örömtelen, sőt ürömteli az életünk. Ha Isten matematikájára, értékrendjére és lehetőségeire gondolunk, és inkább ezekkel számolunk, mint a makacs tények és lehetőségek valóságával, egyre lemzi az igehirdetés nyilvános voltát, hogy az evangéliumot „a háztetőkről” kell hirdetni (10,27). A reformátorok ugyancsak hangsúlyozták, hogy az evangélium hirdetése nyilvános tevékenység, publi- kus, nyilvános tanítás. Isten missziójának keretei között történik (Jn 20,21), benne részt vesz Isten egész népe, közülük pedig néhányan elhivattak az igehirdetés nyilvános szolgálatára. Ez korántsem jelenti azt, hogy az igehirdetés kizárólag a felavatott lelkészek számára elkülönített feladat volna. Isten egész népe arra hivatott, hogy az Úr jóságos tetteit hirdesse (iPt 2,9). Az evangéliumhirdetés hordozója az egész gyülekezet. Felelős érte. Feladata sokrétű: a közbenjáró imádsággal kezdődik, azzal a dialógussal folytatódik, amelynek során a gyülekezet a lelkésszel együtt átgondolja, hogy egy adott ige a mai helyzetben milyen mondanivalót hordoz, és az istentiszteleten elhangzott igehirdetés utóéletéig terjed, amely megnyilvánul a továbbadásban, a megélésben éppúgy, mint a lelkésznek történő visszajelzésben. A gyülekezet lelki közösség, minden tagjának szüksége van arra, hogy aktív módon hordozója legyen az evangéliumnak. Vagyis ne csak nézze és hallgassa vasárnaponként a lelkész igehirdetését, mint egy produkciót, hanem részese, formálója legyen, épüljön belőle, és a saját karizmájával mindenki járuljon hozzá az evangélium nyilvános hirdetéséhez. így jöhet létre, így elevenedhet meg a közösség, Krisztus teste, A VASÁRNAP IGÉJE jobban tapasztalni fogjuk: „Él az Úr, s áll ígérete, / Ördög, világ minden csele / Megszégyenül mirajtunk. / Isten velünk, s mi ővele, / Nagy az Istennek ereje, / Győzelmet kell aratnunk.” (EÉ 260,3) Ez a tapasztalás pedig az igazi keresztény öröm forrása. Olyan örömé, melyben maga az Atya is velünk örül. A szülő is akkor örül, ha gyermeke nem tév- utakon jár, nem eltévedt életet él, hanem a „helyén van” hivatásában, családi életében. Lehetünk s legyünk mi is igazi helyünkön: a Krisztusért irgalmat és új, örök életet nyert emberek közösségében, ahol a statisztikánál, a nagy számok törvényénél és a józan számításoknál is döntőbb érv, hogy semmi sem lehetetlen az Úr számára! ■ Kovács László Imádkozzunk! Hálásak vagyunk azért, meny- nyei Atyánk, mert Krisztusban megmutatod igazi arcodat és igazi jóindulatodat irántunk! Köszönjük, hogy biztosak lehetünk benne: te soha nem változol, nálad és veled semmi sem lehetetlen. Kérünk, ments meg minket saját értelmünk, szívünk, kishitűségünk rabságából, a bűn rabságából! Sokszor csüggedt, reménytelen és „ürömteli’’ életünket újítsd meg, és töltsd el a benned Krisztusért bízók örömével, hogy jogos haragodtól többé ne rettegjünk! Ámen. amelynek építéséhez minden tag hozzáadja a maga értékeit, és megvalósul a szeretet kommunikációja, a karizmák dialógusa. Mindazzal, amit elmondtunk, hangsúlyozzuk az igehirdetés objektív valóságát. A prédikációban az igehirdető személyesen beszél, képviseli a saját hitét, ugyanakkor azonban képviseli az egyház hitét is. Miközben egész személyisége benne van a prédikációban, mégsem csupán a szubjektív meggyőződését mondja, hanem benne áll a „hitben atyák és anyák” tradíciójában, valamint a világkereszténység közösségében. Amikor Luther határozottan állítja az igehirdetésről, hogy az Isten szava, akkor az igehirdetés tartalmának ezt az objektív érvényességét erősíti meg, amely független a prédikáló személyétől, mert az üzenet igazságtartalma nem függ a szubjektív hitelességtől, hanem csak a megbízó tekintélyétől, vagyis Jézustól. Legitimációját a tartalom adja, nem a prédikáló személye. Szikrányit sem csökkenti mindez a prédikáló felelősségét, sőt növeli azt. Meg kell küzdenie minden egyes igehirdetésért. Ahogy olcsó kegyelem, úgy olcsó igehirdetés sem létezik. Munkát, imádságot, sőt megrendülést igényel igehirdetőtől és igehallgatótól egyaránt az a tény, hogy Jézus azonosul a prédikáció szavával, és mi a magunk karizmájával hozzájárulhatunk a benne hívők közösségének épüléséhez. ■ Szabóné Mátrai Marianna Oratio oßcumenica Szerető mennyei Atyánk! Köszönjük neked, hogy ezen a mai istentiszteleten is megszólítottál a reménység igéjével. Szavaid megszomorítják, de egyben örömmel töltik el szívünket. Szomorúan valljuk meg előtted, hogy mi sokszor különbnek tartjuk magunkat másoknál, népünket más népeknél és egyházunkat más egyházaknál, amelyeket tévelygőknek gondolunk. Nem is vesszük észre, hogy mi magunk éppen ilyenkor tévedünk el, és válunk elveszett bárányokká. Te azonban ilyenkor sem hagysz veszni minket, mert nem akarod, hogy verembe essünk, vagy hogy a farkasok fogai közé kerüljünk. Köszönjük, hogy eljössz értünk, és visszaviszel a nyájhoz. Irgalmadba ajánljuk gyülekezetünket és egész egyházunkat. Kérünk, hogy adj nekünk éles hallást, hogy megismerjük Jézus Krisztusnak, a pásztornak a hangját, és engedelmes szívet, hogy követni tudjuk őt minden úton és minden időben. Szentlelked vezérelje a szolgálattevőinket, a vezetőinket és az egyház minden tagját, hogy mindenki megtalálja a helyét a neked való szolgálatban. Erősíts meg abban a tudatban, hogy egy nyáj tagjai vagyunk, akik együtt és egymásért élnek! Tehozzád fordulunk segítségért, amikor magyar népünkért imádkozunk. Add, hogy a szeretet törvénye egyre fontosabbá, vezérlő erővé váljon az emberek között! Óvj meg minket a tévtanítók csábító féligazságaitól, nehogy eltérítsenek az általad kijelölt útról. Rázd fel tétlenségükből azokat, akik még nem ismernek téged, vagy nem akarnak rád figyelni. Nyújts vigasztalást minden beteg, gyászoló, haldokló testvérünknek! Éreztesd meg velük szereteted erejét, amellyel a nehézségek idején is elkíséred őket, és láttasd meg velük, hogy te a halálon túlra is elkíséred őket. Kö- nyörgünk minden magára maradt, lelki problémákkal küszködő, nyomorban és háborús vidéken élő emberért. Mutasd meg nekik, hogy számodra ők is fontosak, és hogy te értük is felkerekedsz, hogy megkeresd őket. Hallgasd meg imádságunkat á feltámadt és élő Jézus Krisztusért. Ámen. LITURGIA - VISELKEDÉS - MAGATARTÁS 3. Az igehirdető LITURGIKUS SAROK ♦
