Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-04-03 / 14. szám
8 2005- április 3. KRÓNIKA ’Evangélikus Élet5 HMMMÜ EvÉlettel takaróztak A felvételt Deák László küldte be - hetilapunk sokoldalú felhasználhatóságát bizonyítandó. A fiatal hódmezővásárhelyi lelkész még február elején gyalogtúrázott öccsével a Börzsönyben, amelynek fűtetlen menedékházában különösen éjjel vették jó hasznát az Evangélikus Életnek... Tekintettel arra, hogy a gondolatébresztő', illetőleg esztétikusán megkomponált fotók mellett a jövőben szeretnénk jól sikerült életképeket is gyakrabban becsempészni lapunkba, ezúton bátorítjuk olvasóinkat, küldjék el egyházi, netán spirituális vonatkozású fényképfelvételeiket szerkesztőségünk posta- (1085 Budapest, Üllői út 24.) vagy e-mail (evelet@lutheran.hu) címére. - A szerk. Egy interjú utóélete Furcsa szerzet az ember. Ha nincs gondja éppen, csinál magának; ha nincs ellensége, talál magának; ha élhetne békében a többiekkel, akkor is az ellenségeskedést keresi. Nem a politikáról írom ezeket, hanem az egyházról. És ez már önmagában is megdöbbentő. Van egy festőművész, aki a hírek szerint elképesztő ellenszél közepette kapja meg a lehetőséget arra, hogy megfessen egy oltárképet a templomból ellopott helyett. Befolyásos helyről, a gyülekezet vezetéséből érkező támadásokkal néz szembe, sokan ellene fordulnak. Hosz- szas huzavona után megnyeri a pályázatot, így mégiscsak ő készítheti el az új oltárfestményt. Később nyilatkozatot ad az egyházi lapnak. Beszél az életéről, a művészetéről, vall a hitéről, egész hitvallásáról is az új festmény kapcsán. Magasröptű a fejtegetése, az ember szinte megnyugszik: szakmailag jó kezekben, lelki értelemben „jó lélekben” van a festmény sorsa. Csakhogy van egy kérdés, amelyet talán jobb lett volna fel sem tenni, vagy inkább jobb lett volna nem így megválaszolni: ez a festőművésznek a régi, ellopott oltárképhez való viszonyulására vonatkozik. Az interjúalany nagyon őszinte, elmondja (a riporter pedig leírja), hogy milyen gondjai voltak vele, hogy „nem szerette”. Ettől minden megváltozik. Mondhatott ő magasztos dolgokat művészi és keresztényi hitvallásról! Az ellopott, ezáltal „szentté lett”, évszázados oltárképről nem illik rosszat mondani. Hogy veszi erre a bátorságot magának bárki is? Hiszen ahhoz a festményhez sokan olyan erősen kötődnek érzelmileg! Akik eddig támadták a festőt, ezután még jobban (okkal!) fogják, mondván; „Mi megmondtuk, hogy ki is ő valójában, de nem hallgattatok ránk!” De megkapja az interjúkészítő is, hiszen legalább neki illett volna tudnia, hogy ezt nem szabad leírnia. Egy világi lapban igen, de az egyháziban...? Az ügynek nincs vége, a hangulat forrongó a gyülekezetben. Mindig van, aki tesz róla, hogy a békétlenkedés folytatódjon. Az oltárkép közben készül, valamikor nyár végére, ősz elejére várható, hogy a festő befejezi, és átadják, felszentelik. Mi lesz akkor?! Bárcsak hinni tudnám, hogy mindenki boldogan és elégedetten néz majd fel az új oltárképre, amely - készítője reményei szerint - igazán élő igévé lesz, és hogy akkor minden viszály elcsitul majd... A hátunk mögé dobjuk, és senki sem emlékezik többé a történtekre. Bárcsak hinni tudnám, hogy így lesz. Ki-ki értse meg, olvassa ki ezekből a sorokból azt, ami rá tartozik. És próbáljunk meg békességben élni. Hogy reménykedőn és hittel rá tudjunk majd nézni a majdani oltárfestményre, annak főalakjára, a bűneinkért megfeszített Krisztusra. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor bármi, amit mondunk vagy hallunk a templomban szeretetről, bűnbánatról, megbocsátásról, kegyelemről, csupán képmutatás, mert valójában nem vagyunk méltóak Isten házába még csak belépni sem. ■ Szegfű Katalin Megh ivó Szeretettel hívunk minden érdeklődőt az EKE tavaszi csendesnapjára, amelyet április 9-én, szombaton 10 órától tartunk Sárbogárdon, az evangélikus templomban, illetve az általános iskolában. Témánk az Útmutató aznap reggeli igéje: Jn 12,44-50.- Van Megmentő! (44-47. vers)- Vádol-e a Bibliád? (47-49. vers)- Van örök életem! (49-51. vers) A legegyszerűbben vonattal lehet a helyszínre utazni. A vasútállomás és a templom közötti szállításban tudunk segíteni, ezzel kapcsolatban Bojtos Attilával lehet egyeztetni a 20/824-6760-as telefonszámon. Frissítőről a helyi gyülekezet gondoskodik, de ebédet mindenki hozzon magával. Válaszd az életet! - Ritkán hallott érvek a jó döntéshez Ezzel a címmel rendez kétnapos konferenciát a Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága, együttműködve huszonegy másik életvédő szervezettel. Helyszín: a Budapest-Deák Téri Evangélikus Gimnázium díszterme (Budapest V., Sütő u. 1.). Ideje: április 15-16. Részvételi díj: 2000 Ft (regisztráció, tájékoztató füzet, szombaton ebéd). Előadást tart többek közt dr. Ferencz Antal, ár. Sülé Ferenc, dr. Jobbágyi Gábor, dr. Kel- lermayer Miklós, dr. Joel Blind (Baruch College of New York) és Bradley Mattes (Life Issues Institute of Ohio). jelentkezési lapot kérni és további tájékoztatást kapni az IHS Alapítvány címén lehet: 1221 Budapest, Leányka u. 11. (tel./fax: 1/229-1190, e-mail: ihshungary@ih- serve.org). A konferenciára nemcsak orvosok, hanem minden érdeklődő jelentkezését várják. EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL Borotvaélen Újra közéleti témává vált a homoszexualitás kérdése. Mint ismeretes, Semjén Zsolt, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke a homoszexualitást a kisebbik kormányzó párt szellemiségével hozta összefüggésbe. Kijelentése szó szerint így hangzott: „Amennyiben egy szülő azt szeretné, hogy gyermeke első szexuális élményeit egy szakállas bácsitól szerezze, akkor szavazzon nyugodtan az SZDSZ-re.” Hatalmas botrány lett az ügyből, jószerével csak az Evangélikus Élet nem foglalkozott vele... Pedig véleményem szerint a KDNP elnökének kijelentését nem pártszimpátia, hanem az Úr igéjének alapján kell vizsgálnunk. A mózesi törvények a lehető legszigorúbban tiltják az azonos nemhez való vonzódást: „Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az." (3MÓZ 18,22) „Mert aki csak egyet is elkövet ezek közül az utálatosságok közül, azt mind ki kell irtani népe közül, ha ilyet követ el." (3MÓZ 18,29) Természetes, hogy keresztény emberként nem feladatunk ítéletet mondani embertársaink felett. „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1) - int bennünket Krisztus urunk szava. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy .....az Embe rfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse." (Lk 9,56) Tehát ha az Úr igéje alapján hirdetjük, hogy a bűn rossz, a cselekedetet akkor is külön kell választanunk a személytől. Az Úr igéje egyértelműen kimondja, hogy házasság csak férfi és nő között jöhet létre. Ezt bizonyítja az első emberpár: Adám és Éva, a fent idézett mózesi törvény, és e mellett érvel Pál apostol is: „A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” (Ef 5,31) Férfi és nő eleve egymás társának lett teremtve; ezt támasztja alá az is, hogy eltérő biológiai adottságokkal rendelkeznek. Korunk pestisének, az AIDS-nek az elterjedésében megkérdőjelezhetetlen a saját nemük iránt (is) vonzalmat érzők felelőssége. Tehát a homoszexualitás mindenképpen az Úr akarata ellen való, keresztény emberként pedig személyes felelősségünk, hogy ne vegyük félvállról a bűn súlyosságát. Véleményem szerint Semjén Zsolt pontosan ezt tette: igazi kereszténydemokrataként kiállt a Biblia tanítása mellett, elítélte a bűnt, vagyis a bűnnek egy konkrét esetét. A bűnöst azonban nem! A homoszexuálisok a társadalom egyenjogú tagjai, úgy élik az életüket, ahogyan a lelkiismeretük engedi, senki nem tör pálcát felettük, s a KDNP elnöke sem ítélte el őket. Pusztán kimondta, hogy az Úr rendelkezései és a magyarországi társadalmi normák alapján egyaránt megengedhetetlen, hogy a homoszexuálisokat pozitívan diszkriminálják - márpedig ha hajlamukat elfogadva engedélyeznénk, hogy azonos neműek is házasságot köthessenek, akkor igenis ezt tennénk. Sem megalázni, sem felmagasztalni nem szabad a saját nemükhöz vonzódókat. Cselekedeteiket a Szentírás alapján minősíthetjük, de személyük megítélése egyedül az Úristenre tartozik. Fogadjuk el, hogy ők is velünk egyenjogú emberek, de nem szabad többletjogokat biztosítani a számukra. Hajlamaikról pedig - akárcsak a mi vétkeinkről - majd az Úristen fog ítéletet mondani. Chladek Tibor (Budapest) Tiszteletadás Hálával emlékszem vissza a Sztehlo családra, amelynek tagjai életük veszélyeztetésével mentették az üldözötteket. Sztehlo Gábor személyében egy nagyszerű, bátor és igaz embert tisztelhet az utókor. Büszke vagyok arra, hogy felterjeszthettem őt a Jad Vasem kitüntetésre, melynek a legmagasabb fokozatát kapta. Annak idején a jeruzsálemi emlékkertben fia (Gabi) és néhány megjelent ültetett fát a tiszteletére. A Gaudiopolis elején, 1945 áprilisáig én is tagja voltam a Budakeszi úti társaságnak. Ifjabb Sztehlo Gáborral ma is tartom a kapcsolatot. Az életmentés felejthetetlen, és a hála örökre megmarad. Tisztelet és becsület az egyháznak is, amelynek ilyen fiai vannak. David Peleg (Perlusz Tamás) - Kibbutz Dalia, Izrael Adalékok Sztálin temetéséhez Tisztelt Szerkesztőség! Mint az Önök újságjának rendszeres olvasója, olvastam a március 6-i szám 10. oldalán Zsák Brúnó cikkét (Sztálin, a „díszpolgár”). Ezzel kapcsolatban a következő megjegyzéseket teszem (1938-ban születtem, így éltem Sztálin halála idején). A Sztálin halálát megelőző időszakban állandóan közölte a rádió (akkoriban még nem volt tévé, sőt nem is tudtuk, hogy mi az - akkor létezett csak igazán a vasfüggöny!), hogy milyen az egészségi állapota, mennyire súlyos a betegsége. Látszólag föl akartak készíteni minket arra, hogy Sztálin meg fog halni. Sokan azt mondták - persze a legnagyobb titokban -, hogy már talán nem is él... Még a vizeletének az összetételét is rendszeresen ismertették, hogy a hozzáértők maguk is megállapíthassák Sztálin állapotának állandó rosszabbodását. Ezen persze jókat nevettünk, de csak a megbízhatónak gondolt emberek előtt. A temetéskor mindenkinek öt percig vigyázzban kellett állnia. Elképzelhető, hogy egy általános iskola diákjaival ezt milyen nehéz lehetett kiviteleznie egy pedagógusnak, hiszen két gyerek csak egymásra néz, és már nevet is - mert gyerek. Ezért az esemény előtt otthon a szüléink, az iskolában pedig a tanárok magyarázták hosszasan, hogy ez milyen komoly dolog, és ebből még véletlenül sem szabad viccet csinálni! Mi tudtuk is ezt, nem volt ismeretlen a 60-as szám senki előtt sem. (Az Andrássy út, később a Sztálin út nevet fölösleges volt hozzámondani; akkor mindenki tudta, hogy mit jelent a „60” - ma a Terror Háza Múzeumnak ad helyet.) Az ötperces időtartam - a pedagógus nézte az óráját - legfeljebb egy percig tartott, s a tanárunk örült, hogy megúszta nevetés és viccelődés nélkül, mert neki ebből óriási baja származhatott volna... Az előzetes tervekkel ellentétben nem volt szirénaszó a temetéskor, mert kiderült, hogy ez jó alakalom lenne az „amerikai imperialistáknak” arra, hogy ekkor intézzenek támadást népköztársaságunk ellen, és nem tudnánk védekezni, ugyanis mindenki azt gondolná, hogy a temetés miatt van a szirénaszó. Egy villamosmérnök barátom mesélte nekem, hogy az egyetemen később tanították is, hogy milyen nagy bajban voltak az országos energiaközpontban. Egy ország villamos hálózatában úgy lehet a legnagyobb kárt okozni, ha minden fogyasztót egyszerre lekapcsolnak: ekkor fölpörögnek a villamos áramot termelő generátorok, és tönkremennek. Ezért mindent elkövettek a szakemberek azért, hogy a pártvezetés legfőbb irányítóit meggyőzzék arról, hogy minél kevesebb fogyasztót kapcsoljanak le. Nagy műterheléseket készítettek, és az ötperces leálláskor azokat kapcsolták be, hogy elkerülhessék a katasztrófát. Ha a pártfejesek túlzott buzgalma miatt baj történt volna, senki sem mossa le az energiaközpontban dolgozókról, hogy „szándékos szabotázs” volt az egész... „Meghalt a cselszövő!” - mondogatták a felnőttek (persze nagy titokban), és mindenki várta, hogy most már jobb lesz, de hát a várakozás csak várakozás maradt. Tisztelettel: Koós Albert (Gödöllő') Biblia a belső szobában Hajdanában, még Rákosi „elvtárs” terroruralkodása idején püspököm a vasi misszióból fölrendelt budafoki segédlelkésznek. Ott fiatal főnököm sajnálattal közölte, hogy szállásról magamnak kell gondoskodnom, persze a saját fizetésemből, amely a létminimumot csak „kapaszkodva” érte el. Természetesen feladatom volt az egyháztagok látogatása is, főként a kallódóké. Nyilvántartásunk pár éves volt. Gyülekezetünkhöz tartozónak tekintettük mindazokat, akik írásban vagy más módon egyértelműen kinyilvánítva nem léptek ki az egyházból. Egyik anyalelkű hívünk megkérdezte, kit látogatok meg legközelebb. Megmondtam. „Jaj, oda be ne tegye a lábát, mert ott magát megeszik” - óvott ijedten az asszony. „Hát, ezt azért megnézem” - gondoltam, s már be is csengettem az említett lakásba. Na, most jön a pártkatona? Ötvenes, iparosnak látszó, megviselt arcú férfi nézett rám kérdően az üdvözlés után. Bemutatkoztam, és közöltem, hogy mi járatban vagyok. Előbb némi meglepetés, majd valami kis örömféle suhant át az ábrázatán. Barátságosan betessékelt; nyilvánvaló, hogy ez a gesztus az egyházat képviselő káplánnak szólt. Szinte éreztem - az ő szempontjából - kissé zákeusi levegőt. Főképp akkor, amikor továbbvezetett a nagyobb, elegánsabb szobába, ahol egy óriási festmény Jézust mutatta Pilátus előtt. Ki hitte volna kint, hogy mi rejtezik a „harcos” vörös párttag belső, „mutatós” szobájában? Ám a meglepetés olykor nem jár egyedül. „Van ám egy szép Bibliánk is!” - és már a kezembe is adta az ódon bizonyítékot. Kinyitom a fedelét - hát mit látnak szemeim? „Gömbös Gyula bibliája.” Az 1936-ban elhunyt Gömbös Gyula Magyarország miniszterelnöke volt Horthy Miklós kormányzósága idején. Kemény jobboldali ember. Ha ezt látta volna emberünknek egy szigorú (és hatalomra éhes) elvtársa, nyomban feljelenthette volna, mert párttagok számára vallásszabadság nem létezett, csak lenini istentagadás. Biztosra vehető tehát, hogy fel sem nyitotta a „kockázat könyvét”. Nem firtattam, mi módon került hozzá ez a Biblia, de aligha ereklyeként. Akkor hát dísznek? Szép külsejű könyvből akad tucatszám. Elgondolkodtam nagy hirtelen: ez az ember igencsak sokáig szomjaztatta a szíve mélyén az Isten-vágyat, és most a belső sivatagban vízcsobogást hall. Leültünk, és hallgattam őt. Dőlt belőle a szó, kérdés kérdés hátán. Ki is ez a Jézus Krisztus? Mi az a megváltás? Tényleg vannak-e angyalok? Ez utóbbi különösképpen foglalkoztatta. És ha vannak, valóban olyanok-e, mint a képeken? Azt feleltem, hogy az isteni dolgok ábrázol- hatatlanul különbek minden fantáziánál, a képek megközelítési kísérletek csupán, de a fő a Megfeszített. Mindenesetre szeretettel várjuk például istentiszteleteinkre. . Mindez rég történt, de sok más mellett reménységgel emlékezem vissza arra a megnyíló ajtóra meg arra a Bibliára. És az igére:.....a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8,19) ■ Bodrog Miklós
