Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-04-03 / 14. szám
2 2005- április 3. FORRÁS "Evangélikus Életit HUSVET ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP (QUASI MODO GENITI) - Jn 5,24-25 Hallók és hallgatók: most van itt az óra! ÉLŐ VÍZ A legtöbb... Nagyon megrázott a passiótörténet - nagycsütörtökön az orosházi fiatalok előadásában és nagypénteken a felolvasott igéken keresztül is. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy mélyen megrendítettek a látottak, hallottak. Egy-egy jelenetre talán hetek múlva is emlékezni fogunk. Volt egy rész, amely azóta is újra és újra eszembe jut: Jézus megcsúfolásának a jelenete. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Jézust a laktanyába vitték, ahol körbevették a katonák, bíborköpenyt adtak rá, töviskoszorút tettek a fejére, és nádszálat adtak a kezébe, majd köpdösték és gyalázták. Az egyik katona mondatai - a fiatalok előadásában - nagyon szíven ütöttek, így hangzottak: „Itt a palástod! Köpeny ugyan, de megteszi! Itt a koronád! Tövis ugyan, de megteszi! Itt a jogarod! Nádszál ugyan, de megteszi!” Gúnyosak ezek a mondatok, de fájdalmas igazságot hirdetnek. Jézus az, akit palást, korona és jogar illetne meg, hiszen ő az Isten Fia, a mennyei Király, aki messze fölötte van minden kicsinyes, botladozó, földi uralkodónak! Palást, korona és jogar illetné meg, azaz hatalmának és istenségének elismerése. Ehelyett azonban csak köpeny, tövis és nádszál jut neki, melyek szánalmas utánzatai a királyi jelképeknek. Tövist, köpenyt és nádszálat kap: ez bizonyára a fizikai fájdalomnál is hatalmasabb lelki sebeket okoz. Úgy érzem, sokszor mi is ennek a katonának a mozdulatával lépünk oda Jézushoz. Hiszen mi is tudjuk jól, mi illeti meg. Mi is, akik pedig nem akarjuk őt gúnyolni, hanem igyekszünk hűséges követői lenni; akik őszintén törekszünk arra, hogy megéljük hitünket a mindennapokban, és buzgólkodunk az imádságban és az igeolvasásban - mégis sokszor adunk neki köpenyt, tövist és nádszálat. Talán nem szándékosan. Talán észre se vesszük. Talán a szánk csukva marad, és csak a szívünk legyint - Uram, nem ez illet ugyan téged, de ez is megteszi. Jézus Krisztus az én Uram, Királyom. És ha ezt tiszta szívvel vallom, akkor a legjobbat kell elévinnem. Nem elég az utánzat, nem elég valami hasonló, .amelyet sokféleképpen lehet értelmezni. Nem mondhatom azt: Itt az életem. Csak a vasárnapok és ünnepnapok ugyan, de neked ez is megteszi. Itt a szívem. Csak egy része ugyan, de neked ez is megteszi. Itt vannak az imádságaim. Csak az a néhány perc ugyan, amikor nem kell rohannom, de neked ez is megteszi. Itt az igeolvasásom. Csak akkor ugyan, ha nem vagyok túl fáradt, de neked ez is megteszi. Itt a családom. Csak néhány tagja ugyan, de neked ez is megteszi. Itt vagyok, Uram, keresztfád előtt. Bűnösen, szennyesen. Nem én vagyok a legszebb ajándék, amely téged, a királyt megillet. De megteszi. És számomra ez nagypéntek fájdalmában az evangélium. Hogy a keresztet, a gúnyt és szenvedést vállaló Krisztus értem teszi mindezt. Értem, aki nem vagyok tökéletes, akinek bűnei újabb és újabb sebet ejtenek meggyötört testén, és akire ő teljes joggal legyinthetne, mondván, hogy nem a legjobb, de talán megteszi. Nagypéntek örömhíre, hogy ő mégsem legyint! Sőt ha valóban átadom neki az életemet - nemcsak a vasárnapokat, hanem minden pillanatot -, akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok. Ha átadom szívem minden indulatát - örömöket, keserűséget, tisztátalanságot - akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok. Ha imádságaim nem csupán néhány percre korlátozódnak, hanem állandó fohászban, bűnvallásban, hálaadásban élek, akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok. Ha nem teszem félre igéjét a reggeli igeolvasás után, hanem annak fényébe helyezem napjaim minden óráját, akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok. És ha családtagjaimmal együtt tudok színe elé lépni úgy, hogy a tőle még távol lévőket is irgalmas szeretetébe ajánljuk, akkor ez a legtöbb, amit neki adhatok. ■ Hulej Enikő Nincs bájosabb egy csecsemőnél. Minden kis rezdülésével, megnyilvánulásával a benne ébredező életről tesz bizonyságot. Szuszog, ásít egy nagyot, nyújtózkodik, kíváncsian nézelődik, teli tüdőből sír. Az biztos, hogy nem átlagos, hanem egyszeri és megismételhetetlen - biológiai csoda minden csecsemő. Nincs szomorúbb, drámaibb látvány egy halottnál. Mozdulatlan, élettelen, merev, hideg. A mai világ embere el is idegenítette magát a halottaktól: kórházba, elfekvőbe száműzi a halált, hogy ne érezze kényelmetlenül magát, főleg azért, hogy eszébe ne juttassák: egyszer mindenki meghal. Márpedig ha így van, legalább addig hadd éljen ki-ki vígan az élők között az örömöknek - félre, halál! De él-e, aki azt hiszi, hogy él?! Őrültnek tartanák, aki odamenne egy emberhez, és megkérdezné: „Már megbocsásson, Ön él...?” Vagy eszünkbe jutna-e a fotelban hátradőlve azon gondolkozni, hogy vajon élünk-e egyáltalán? Csecsemők - élők - halottak. A húsvét utáni első vasárnap jellegéből adódóan (Quasi modo geniti - „...mint újszülött csecsemők...iPt 2,2), valamint a prédikáció alapigéjében (Jn 5,24-25) előforduló olyan fajsúlyos fogalmak kapcsán, mint az ítélet, örök élet, hinni, hallani, elküldő', küldött, felül kell vizsgálnunk, mi az Sokszor kérdezik esküvők, keresztelések alkalmával, sőt a „kívülről” érkezők még az istentisztelettel kapcsolatban is: hogyan kell viselkedni a templomban, mit és hogyan kell tenni a szertartás alatt? Szolgálattevők - lelkészek, lektorok, kántorok - között visszatérő téma a liturgikus magatartás. Hogyan mozogjunk, szóljunk, hallgassunk, milyen nyitottan vagy milyen zárkózottan, milyen vidáman vagy milyen komolyan kell viselkednünk? Mi a természetes, mi a helyénvaló, mi az illő? Hogyan lesz a gyülekezet viselkedése és magatartása egyszerre ünnepélyes és természetesen oldott, s hogyan harmonizálhat a kettő egymással? Évtizedekkel ezelőtt Budaker Oszkár tollából jelent meg sorozat a liturgikus élet, mi a halál. Ám nem elvontan kell filozofálgatnunk erről, hanem húsvét fényébe kell helyeznünk a kérdést. Vagyis: Krisztus előtt, keresztjére felnézve, üres sírját látva, az ő igéjének mércéjén mérve, a megvilágosodást tőle kérve, bölcsességért hozzá könyörögve. Érintettként, hiszen - mint a Szentírás- olvasás során megszokhattuk - az élethalál ügyében megint csak személyesen rólunk van szó. Az evangéliumok számos helyen közük Jézus véleményét: más a halál, mint a biológiai elmúlás, és a feltámadás sem a vérkeringés újraindulását ígérő - emberi, orvosi módszerekkel Véghezvihető - beavatkozás, hanem Isten cselekvése. Jézus azokhoz szól az Élet szavával, akik „halófélben” vannak (Jel 3,2), akikről így nyilatkozik: .....az a neved, hogy élsz, pedig halott va gy.” (Jel 3,1b) Az üzenet világos: van út a halálból az életbe. Ugyan ki szeretne meghalni? Ki ne szeretne élni? Mit tegyek? A halálból az életre csak Krisztus tud átvinni. Ő az, aki egyedüliként átment, és aki a benne való hit által engem is átvisz. És természetesen mindenkit, aki hallja az igét, és hisz abban, aki elküldte jézust! „Evangélikus fülek” joggal hallják ki ebből a reformáció hármas jelszavát: Sola fide, sola gratia, solus Christus! magatartásról a Lelkipásztor című evangélikus lelkészi szakfolyóiratban. Azóta csak elvétve láttak napvilágot olyan írások, amelyek az istentisztelet minden résztvevőjének segítenek végiggondolni, hogyan is viselkedjen az Isten-szolgálatban, milyen modellek, milyen példák állnak ez ügyben a rendelkezésére. A rovatunkban már korábban többször idézett Manfred Josuttis német teológus egész gyakorlati teológiájának rendszerét a magatartás-tudomány alapján építi fel. Minden és mindenki viszonyul valamihez. Minden cselekedetünkben „viselkedünk”. Magatartásunk ki tudja fejezni a dolgokhoz való viszonyunkat. Az egyházban, az egyház liturgikus életében is így van ez. Az Krisztus áldozata a reménységet nemcsak a jövőre, hanem a mostra is kiterjeszti. Megszoktuk a távoli, szép jövővel való biztatást, például a politikában, a választások alkalmával. Eljön az óra - ígérik nekünk sokan. Jézus nem késik hozzátenni: „...és az most van..." (25. v.). Az Isten Fia mondja ezt, aki értünk megjárta a Golgotát, a halált, és feltámadt ezért a „mostért”! Isten minden szerete- te, ereje, megtisztító igazsága most adatik, a halálon győztes Úr által. Rádiós munkám során gyakran elgondolkozom azon, vajon hallják-e, pontosabban meghallják-e hallgatóink mondjuk a Lelki útravalót az adás végén. Lehet, hogy már rég, a vallási műsor szignálját hallva kikapcsolták a rádiójukat... Az is lehet, hogy hallgatják, de csak mint „háttérrádiót”: az egyik fülükön be, a másikon ki... És mélységes hálával gondolok arra, hogy vannak olyanok, akik hallgatják az áhítatot, a híreket, a bizonyságtételt, és olyanok is, akiknek a szívéhez is elér. A Szentlélek munkája, és Isten dicsőségét hirdeti, ha egy-egy hallgató betelefonál az adás után! Vajon mi - Ön, tisztelt Olvasó és én - milyen hallgatói vagyunk az igazi, a nagybetűs Hírnek? (Tudjuk: evangélium = örömhír.) Az életünk függ ettől: hiszen Krisztus feltámadt, örök életet ad neistentisztelet innen is érthető: viselkedési formák és sorozatok, magatartásszekvenciák épülnek fel egységes egésszé. Átéljük, hogyan viszonyul hozzánk Isten; többféle módon válaszolunk szavára, jelenlétére, tetteire, s ezek mellett, ezekből adódóan, ezek következményeként viszonyulunk mi, jelen lévő emberek egymáshoz. Lehet, hogy egyoldalúnak tűnik az, amit Josuttis megfogalmaz, mégis nagyon fontos, hogy a valóságnak ezt a szeletét végiggondoljuk, és innen értve megpróbáljuk még jobbá, még tartalmasabbá tenni, áldásaival befogadni az istentiszteletet. A fontos az, hogy a liturgia alakítsa a magatartásunkat, és ne a magatartásunk a liturgiát. Hiszen az istentisztelet lényege, hogy Isten formál minket közeledésével, jelenlétével, ránk áradó áldásával. Mielőtt az egyes cikkekben a részletekről esik szó, álljon itt néhány gondolatébresztő alapelv. A legfontosabb - viselkedésünket, magatartásunkat befolyásoló - tényező az, hogy az istentisztelet nem a hasonló érdeklődésűek találkozója, vallásos emberek klubrendezvénye, hanem Istennel való találkozás. Isten jelenléte kell, hogy meghatározza minden percünket, mozdulatunkat, tettünket. Az ő jelenlétében pedig nincs más magatartás, mint az alázat. A minkünk, nekem is, a halálra méltónak! Halljuk-e, hallgatjuk-e Urunk hangját? Hittel fogadjuk-e, amit hallunk: mennünk kellene az ítéletre, mert bizonjl halottak vagyunk, és ha nem hiszünk, akkor a földi életben is és utána is elveszett, reménység nélküli emberek maradunk? A passió című film utolsó jelenete van előttem. Harmadnapon, a sziklasír padkáján már csak a testet takaró gyolcsok. A kamera a feltámadott Krisztus felé fordul. A zene felszabadult, sürgető, dinamikus. íme, legyőzetett a halál, íme, az élet! Nem egy történet vége ez, a „húsvét után” - ellenkezőleg, a történet éppen most kezdődik! A levegőben fények, mozgás, készülődés. Valami új, valami más, valami csoda. Jézus maga van itt, most ő szólít, benne az Élet jár közöttünk. Részünk lehet az újban, a másban, a csodában! Az új élet Teremtője feltámaszt minket, holtakat, halófélben lévőket. Mint az újszülött csecsemők, mélyet lélegzünk, kíváncsian körülnézünk - és érezzük, hogy szétárad tagjainkban a Krisztus adta élet. ■ Kőháti Dorottya Imádkozzunk! Úr jézus Krisztus, élet forrása, kérünk, éltess minket is. Erősítsd hitünket; látod, leborulunk kereszted előtt, bűneinkből hozzád kiáltunk. Tarts meg kezedben kegyelmesen, földi életünk minden napján és az örök életben. Ámen. LITURGIKUS SAROK denható, élő Isten találkozik a porból vétetett, porba visszatérő emberrel. A szerető Atya találkozik gyermekével. Ez a magasfeszültség és bensőségesség határozza meg az istentiszteleten való jelenlétünk egészét. A kettőt nem lehet egymással szemben kijátszani vagy egyoldalúan csak az egyiket hangsúlyozni. A szent Isten előtt kell megállnunk, ezért le a sarukkal, mint ahogyan Mózes tette az égő csipkebokor előtt! A jóságos, kegyelmes, Jézus Krisztusban megismert Isten előtt kell megállnunk, akinek a tenyerén elrejtőzhetünk, akinek ölelésében megbújhatunk. így bomlik ki az alázat sokféle magatartásformában: békés nyugalomban és tüzes lendületben, mély szomorúságban és csöndes örömben, komoly viselkedésben és felszabadult vidámságban, ünnepélyes méltóságban és oldott közeledésekben. Isten áldást sugárzó erőterében, szere- tetének melegében, szentségének feszültségében megváltozik az életünk. Amikor tehát az istentiszteleten való viselkedésről, magatartásról fogunk együtt gondolkodni, nem formai kérdésekről, nem a felszínről, nem látszatokról lesz szó, hanem a lényegről, az Istennel való együttlétről, az életet jelentő közösségről. ■ Hafenscher Károly (ifj.) Oratio oecumenica Urunk, taníts és formálj bennünket, hogy befogadjunk a szívünkbe, az életünkbe, és így olyanokká legyünk, mint a ma született csecsemők, akik nem tudnak mást tenni, mint hogy a szülői gondoskodásban bíznak! Istenünk! Jézus Krisztusért Atyánknak nevezhetünk téged, ezért hozzád térünk meg naponta. Köszönjük, hogy táplálsz bennünket igéddel. Hálát adunk neked azért, hogy lelki otthonunkká teszed a gyülekezetét, és társakat adsz mellénk a szolgálatban. Olyan jó, hogy számon tartod sikereinket, kudarcainkat, hogy szeretsz és értékesnek tartasz bennünket, mert nem szavaink és cselekedeteink alapján ítélsz meg minket, mint a világ, hanem szívünk valódi indulata szerint. Mindennapi életünkben megannyi próbán keresztül is formálsz mindannyiunkat, mert felelősen szóló és cselekvő követőiddé akarsz tenni bennünket, olyanokká, akik tiszta szívvel és igaz hittel hirdetik szeretetedet. Sokszor nem érdemeljük meg irgalmadat, hiszen olyan könnyen látjuk meg a szálkát a másik szemében, míg a magunkéban még a gerendát sem vesszük észre. Számtalanszor gyorsan és meggondolatlanul törünk pálcát felebarátunk felett, mert úgy gondoljuk, hogy mi különbek vagyunk nála. Amikor pedig minket bírálnak, hajlamosak vagyunk arra, hogy dacosan reagáljunk, vagy pedig teljesen elkeseredünk. Köszönjük, hogy mindig velünk és mellettünk vagy; még akkor is, amikor mi nem érezzük magunkat méltónak erre. Leginkább ekkor - nyomorúságunkban és harcainkban - jelentesz számunkra támaszt, és nem ítélsz el, bármit is mondtunk vagy cselekedtünk. Mert • te nem azt nézed, ami a szem előtt, hanem azt, ami a szívben van. Senki nem titkolhat el semmit előtted. Ennek súlya azonban nem kell, hogy félelmet ébresszen bennünk, hiszen Jézusért a gyermekeid vagyunk, és őszintén feltárhatjuk előtted egész életünket. Kérünk téged, hogy ne méltatlanságunkra tekints, hanem Krisztus áldozatára, értünk kiontott vérére. Hálatelt szívvel köszönjük meg neked mindazt, amit általa adtál és adsz mindenkinek, aki kéri. Az ő nevében fordulunk most is hozzád, hogy áldd meg a világot, amelyet teremtettél, vedd körbe kegyelmeddel hazánk népét’és vezetőit. Te légy, kérünk, a gyermekeiket nevelő édesanyákkal és édesapákkal, és te vidámítsd meg a nagyszülők szívét. Ámen. LITURGIA - VISELKEDÉS - MAGATARTÁS 1. Innen is lehet érteni az egészet. ► E héttó'l új sorozatot kezdünk a Liturgikus sarokban. Most, miközben az első rész bevezetőjét írom, Presser Gábor egyik - Zorán számára írt - dala jár a fejemben: „Ha már megtanultuk, miért és hogyan szól, miért ne játszhatnánk el jól?” Azért jutott ez eszembe, mert a „szent játék” - ahogyan neves szakértők az istentiszteletet nevezik - teljes figyelmet, odaszántságot igényel, a „legjobb minőséget” követeli. A következő cikkeknek az a céljuk, hogy ismertessék azokat az információkat, szokásokat, azt a gyakorlatot, amelyek birtokában ki-ki a maga helyén a legjobban végezheti szolgálatát. Az írásokban az e témával kapcsolatos egyes kérdések elvi tisztázása éppúgy olvasható lesz, mint gyakorlati útmutatás. Egyaránt szó esik majd a gyülekezet, az igehirdető, a liturgus, a kántor, a segítők istentiszteleten való viselkedéséről, liturgikus magatartásáról.
