Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-03-27 / 13. szám
‘Evangélikus Életi» ÉLŐ VÍZ 2005. március 27. 11 Óvodában Örökségek, talentumok, lakomák A tékozló fiú példázatának három főszereplője van: az apa és két fia. Attól függően, hogy melyikük személyét helyezzük a középpontba, a példabeszéd három különféle olvasatát különböztethetjük meg. Jézus példázatai általában vitahelyzetben születtek, a farizeusok és írástudók elleni polémiaként. Legelőször tehát az otthon maradt testvérnek szóló ironikus üzenetként értelmezhetjük a történetet: irigy vagy arra, akit a saját mércéd szerint méltatlannak tartasz? Nem tudsz együtt örülni a hazatérő testvérrel és a mennyei Atyával? Azt hiszed, hogy te vagy a jó fiú, miközben legszívesebben sokkal durvább dolgokat tennél, mint az öcséd, de annyival hitványabb is vagy nála, hogy még ahhoz sincs elég mer- szed, amit ő megtett? Saját felfogásod szerint te vagy a gazda a házban, mégsem érzed benne otthon magad? Lehet, hogy valójában jobban várod már apád halálát, mint amennyire az öcséd türelmetlenkedett, amikor előre kikérte az örökség ráeső részét? Görcsösen meg akarsz felelni apád vélt elvárásainak, miközben azt hiszed, szívességet teszel neki azzal, hogy rosszul érzed magad a bőrödben? így néz ki egy ember, akiről azt mondja a gazdag apja: .....mindenem a tie d" (Lk 15,32)? Valójában nem te vagy az, aki feleslegesen eltékozlod az életedet, miközben ezt senki nem várta tőled; ráadásul emiatt mégis másoknak teszel szemrehányást? A kisebbik fiú sorsa felől nézve Kierkegaard „rezignáció lovagja” jelenik meg a szemünk előtt. Ez a mozzanat erőteljes hangsúlyt kap a hagyományos evangéli- zációs igehirdetésekben is: ismerd fel, hogy bűnös vagy! Ismerd fel, hogy hiábavalóságokra fecsérled a tehetségedet! Ismerd fel, hogy méltatlanul lejárattad magadat, elhagytad otthonodat, szétszórtad kincseidet! Magadra maradtál, és most már bárkivel barátkoznál, de senki sem áll szóba veled. Olyanok sem, akik fel sem érnek hozzád. Térj végre magadhoz! Szállj magadba! Hagyd ott ► „A keresztény hit számomra elsősorban erkölcsi tartást ad. Jézus megtanít arra, hogy szem előtt tartsam a másik ember érdekeit is, ne csak a sajátjaimra figyeljek. Az ember nem ösztönlény, fegyelmeznie kell magát, és szerintem az az életének a célja, hogy minél több jót tegyen. Jézus életével és halálával csodálatosan ábrázolta azt, hogy milyennek kell lennie az embernek. Egy páratlan életútnak lett vége a Golgotán. De őszintén mondom: én ennél tovább nem látok. A feltámadás történetének leírása ellentmondásos az evangéliumokban. A temetőkertben is mindig úgy érzem, hogy innen nincs tovább...” Kedves Gábor! Ha az Úr Jézus életműve és a keresztény tanítás arra indítja Önt, hogy igyekezzen a Tízparancsolat szerint élni, az bizony elismerésre méltó. Ha példaképéül választja Krisztust, és az ő nyomában indul el, hogy bizonyítsa: mégiscsak van igaz emberség ezen a vértől áztatott bolygón, az már igazi humanista küldetés. Igaz, hogy Jézus tanítása, életpéldája akkor is magával ragadó volna, ha nagypénteken véget ért volna az élete, és befejeződött volna a szolgálata. De mennyit érne kereszténységünk az ő feltámadása nélkül? Lenne vigaszunk a halál rémével szemben, lenne erőnk és reménységünk szeretteink koporsója mellett? Kedves levélíró testvérem őszinte sorai is felfedik, hogy ezekre a kérdésekre húsvéti hit nélkül nemmel kell felelnünk. A keresztény hit szigorúan húsvéti hit. Nem pusztán tanúságtétel arról, hogy miként lehet embernek maradni az embertelenségben, és nem is valamiféle etikai kódex, amely megtanít az emberi együttélés legalapvetőbb szabályaira. ezeket a disznókat, hagyd ott a moslé- kos vályút! Hiszen úgysincs semmi vesztenivalód! Ennél még az is jobb, ha apád kidobat; de nem fog kidobatni, hiszen szolga még lehetsz a házában, ha már fiú nem is... Szedelődzködj hát, indulj! Hazafelé vezet egy út! Mégis az apa személye a legizgalmasabb. Luther is az „irgalmas Istent” kereste. Hol találta meg? Hiszen az Isten ilyen! Ez az evangélium üzenete! Az Isten nem zordon és kegyetlen bíró, hanem lelke mélyéig meghatódni képes, szerető atya. Haszontalan gyermekét sem tagadja meg. Örül neki, amikor visszatér. Nem szolgának veszi fel, hanem fiaként fogadja, mint aki elveszett, és íme, előkerült! Isten a tékozló atya. Tékozolta vagyonát felelőtlen, kalandor fiára, de tékozolta vagyonát az otthon maradt fiúra is, aki ugyanennyire nem becsülte meg ezt az ajándékot. Aztán pazarlón tékozolta szeretetét, aggodalmát és irgalmát olyanokra, akik arra nemcsak hogy nem szolgáltak rá, de meg se becsülték, sőt visszavonhatatlanul el is játszották azt. Hát ilyen Istenünk van! Ilyen Atyánk van. * * * Miért is jutott eszembe a talentumokról mondott példázat? Volt, aki az egyet kendőbe csomagolta és elásta. Volt, aki az ötöt gyakorlatilag kockára tette. Emberi értékítélet szerint az előzőt dicsérnénk meg, és az utóbbit korholnánk. Elvégre az első „vigyázott” a rábízott kincsre, gondosan megőrizte, nem tett vele semmi rosszat. Elrejtette az időjárás viszontagságai, a korrózió által okozható károk és a tolvajok elől. Ugyanúgy adta vissza jogos tulajdonosának, ahogyan megkapta. Ezzel szemben a másik forgatta, kereskedett vele. Az előző azért volt ilyen óvatos, mert kíméletlennek ismerte a gazdát. Félte őt. Nem akarta magára idézni jogos haragját. „Legjobb, ha semmit nem teszek. Abból nem lehet baj” - fogalmazta meg EVÉLET LELKI SEGÉLY Szókéné Bakay Beatrix Evangélikus hitünkben gyönyörűen kifejeződik, hogy mi a legnagyobb örömhír birtokosai vagyunk .......mert én élek, és ti is élni fogtok" fin 14,19b) - mondja Jézus, és amikor ebben megnyugszunk, akkor iszkol el a szívünkből a halálfélelem. A feltámadás híre a legnagyszerűbb hír, amelyet emberi fül valaha is meghallhatott. A húsvéti hit nélkül élő embert szorongatja a megsemmisülés rettenete, mert farkasszemet néz a halállal. Igaz, hogy a húsvéti hittel is halál a halál, de az ember tekintete találkozik a feltámadott Jézus tekintetével, és a halálnak nincsen többé fullánkja. Gábor, annyira szeretném felkelteni Önben az örök élet iránti vágyakozást, és elsegíteni odáig, hogy a biztos reménység hajójába szállhasson! „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (iKor 15,19-20) És valóban: mindennél nagyobb nyomorúság lenne az, hogy bár ismerjük az élet igéit, csupán ebben a földi létben mernénk rábízni magunkat. Mekkora csalódás, ha valaki a halálos ágyán döbben rá, s meri bevallani önmagának is, hogy csupán az e világi létre érvényes tanokban hitt... Testvérem, az evangéliumok nagyon becsületesen tudósítanak. Lukács evangélista ezt vetette papírra az apostolokról, akik első ízben hallottak a feltámadás csodájáról: .....üres fec segésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittúlélési stratégiáját. A másik viszont, úgy tűnik, felelőtlen volt, és vakmerő. Nem is gondolt azzal, hogy esetleg el is veszítheti a rábízott javakat. Bármennyire meghökkentő is a történet vége, már nem lepődünk meg rajta, hiszen jól ismerjük, még ha nem is értjük. A példázatbeli gazda a hazardőrt dicsérte meg, és az óvatostól elvette azt a keveset is, amit megőrzött. Milyen kár, hogy Jézusnak nincs erre a példázatra egy olyan változata is, amelyben a sokta- lentumos merő-nyerő szépen belebukik abba, hogy kockáztatott! Akkor vajon mit mondana a történet végén? - Rájöttem, hogy miért jutott eszembe ez a példázat az előzőről: hiszen a tékozló fiú példázata pont ilyen! Ott ugyanis a hazar- dőr mindent bukik, aztán hazamegy, és az atya várja. De micsoda hazardőr ez? És micsoda atya? Lehet, hogy Jézus ezt a példázatot valójában saját magáról mondta? Gondoljuk csak tovább: Jézus is elhagyta az atyai házat. Hozta az örökségét, és annak rendje s módja szerint el is tékozolta azt az utolsó fillérig mindenféle alja népségre. Olyanokra, akik sem méltók nem voltak rá, sem élni nem tudtak vele. Viszont csúnyán visszaéltek mindennel, majd gyalázatában magára hagyták. Amikor már senkije és semmije sem volt, szívesen jóllakott volna ezeknek a disznóknak az eledelével is, de abból sem adott neki senki. Itt maradt egy számára idegen és ellenséges világban, testi, lelki és szellemi partner nélkül, teljesen kiszolgáltatottan és magányosan. Aztán magába szállt, és visszament az Atyához. Ő pedig eléje futott, magához ölelte, és a házába vezette. Megmosdatta, tiszta ruhába öltöztette, gyűrűt húzott az ujjára, és nagy lakomát rendezett a tiszteletére .......mert ez az én fi am (...) elveszett és megtaláltatott." (Lk 15,24) Most erre a lakomára vagy te is hivatalos. Elfogadod-e a meghívást, vagy ráncolod a szemöldököd? ü Bartha István tek nekik" (tudniillik a hírt hozóknak; Lk 24,11). Becsülendő dolog, ha valaki őszintén beszél a kételyeiről. Szeretettel biztatom Gábort, hogy - hasonlóan Péterhez - igyekezzen személyesen meggyőződni az igazságról! Péterről - aki elszaladt a sírhoz, és a saját szemével látta, hogy az üres - ezt jegyzi fel a szentíró: „Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.” (Lk 24,12b) Saját erőnkből ennyi telik. Csodálkozunk, és ami nagyon hasznos: ízlelgetjük azt, amit hallottunk. Péter azután személyesen találkozik a Feltámadottal. Krisztus kijelenti magát neki és a többi tanítványnak is. Mert hitet csakis ő adhat. Egyikünk sem tudja bizonyítani a feltámadást, de Urunk kijelentheti nekünk ennek az igazságát úgy, hogy többé nem kételkedünk benne. Kérem, forgassa az írást! Meglátja, hogy a Biblia önmagát magyarázza, és nincsen benne feloldhatatlan ellentmondás. Biztosan ismeri azt a gyülekezeti énekünket, amelynek egyik sora így szól: „Ki kétkedőn kutatja őt, / Annak választ nem ád, / De a hívő előtt az Úr / Megfejti önmagát.” (EÉ 328,2) Ki tudja, talán éppen ezen a húsvéton jön el annak az ideje, hogy a Feltámadott Önre köszön: Békesség néked! Akkor többé már nem lesz kétséges, hogy olyan élő Ura van, aki mindnyájunkon feloldotta a halál köteleit: ,JEn vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él..." fin 11,25) Szívem mélyéből kívánom Önnek és minden kedves olvasómnak, hogy húsvét hajnala úgy ragyogjon fel a szívében, hogy érezze és lássa meg: az egész világnak és személyes életének is ez az egyetlen reménysége. ■ Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. ■ Gyarmati Gábor Négyen ültek az apró asztalnál. Két, háromévesforma leányka s anyukáik, akik elhozták őket az óvoda játszóházába. A két kislány - jóllehet akkor találkoztak először - remekül megértette egymást, vidáman, hangosan hancúro- zott egész délelőtt, és amikor eljött az ebéd ideje, az óvó néni egy asztalhoz ültette őket, s természetesen melléjük kerültek az anyukák is. Elkél még néha a segítség az ilyen csöpp kis emberkéknek. Hamar tálalni kezdték a főzeléket, felkerültek az előkék, s egyikük mohón nekikezdett az evésnek. Azaz csak kezdett volna - egy hang ugyanis megakasztotta a kezében az evőkanalat.- Előbb imádkozni kell! - szólt erőszakosan a másik kislány, és már kulcsolta is össze kis kezecskéjét. Egy pillanatra néma csönd lett. A szülők egymásra néztek, de nem szóltak semmit. Majd a nagyon éhes csöppség anyukája törte meg a hallgatást.- Tedd le a kanaladat, kicsim, s tegyük össze szépen mi is a kezünket. ■ Chladek Tibor „Rohan az idő" - énekelte szüleim gyermekkorában Koncz Zsuzsa -, de híres számának mondanivalóját mintha nekem címezte volna. Az én időm is rohan, és szívesen megállítanám reggelenként, amikor csörög a vekker, és akkor is, amikor az iskola a reggeli csúcsforgalom közepette végtelenül távolinak tűnik. Megállítanám, amikor már a vasárnapi családi ebéd desszertjénél tartunk - és közeleg az újabb rekordhosszúságú mosogatás. Persze van, amikor az idő mintha megállt volna... Legalábbis így érzem, amíg a hosszú sor legvégén várakozom a friss kenyérért, vagy amíg a megállóban állva majd odafagy a lábam, mire végre megérkezik a busz. Konfirmációm napján a nagypapámtól egy aranyórát kaptam emlékbe, amelyet azelőtt évtizedekig ő hordott. Nagy becsben tartom az órát, csak vasámapoA kislány engedelmesen követte az utasítást, letette az evőeszközt, és mindenkit megelőzve már kezdte is fennhangon mondani:- Jövel, Jézus, légy vendégünk... A többi asztalnál ülőknek fel sem tűnt, hogy mellettük másként kezdődött az étkezés. Az élénk gyereksereg vidáman habzsolta a jóízű ebédet. Nem csoda, hogy nem hallották, amikor a két anyuka mosolyogva megbeszélte a történteket. Nem kellett sok szó, könnyen megértették egymást.- Ti is jártok templomba?- Igen, mi is keresztények vagyunk. Aztán figyelték tovább csemetéiket, és segítettek, ha egy rakoncátlan falatnál elakadt az éhes gyermek. A híradások aznap nem számoltak be semmilyen különleges eseményről a városban. Egy kis hétköznapi csoda mégis történt; igaz, csak néhány ember számára vált nyilvánvalóvá. Valahol valakik megérezték, hogy mit jelent az: testvérnek lenni. Úgy, ahogyan csakis azok lehetnek testvérek, akiknek ugyanazt jelenti ez a két szó: Jézus, a Megváltó. Ilyen egyszerű ez. kon és egyéb ünnepi alkalmakon viselem. A közel fél évszázados szerkezet egészen sajátságos módon mutatja az időt: néha kissé siet, máskor pedig pár percet késik. Ez nagyon jó érzés; mivel ilyenkor nem tudom, hogy mennyi a pontos idő, egy kissé úgy érzem magam, mintha egy időn kívüli világba kerülnék általa, ahol nincsen sem kapkodás, sem késlekedés, sem tétlen várakozás... Az idő ismeretének hiánya azonban csak átmeneti megnyugvást ad, hiszen amint megtudom, hogy mennyi a pontos idő, egyből kiderül, hogy továbbra is az idő foglya vagyok. Jézus Krisztus azonban reményt tud adni mindazoknak, akik az idő rabságában élnek: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) Nagy kegyelem, hogy az Úristen a rohanó világ sebesen kattogó másodpercei közepette is tud állandóságot, megnyugvást és végtelen békességet adni - mindannyiunknak. HETI ÚTRAVALÓ Krisztus mondja: Halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai. (Jel 1,18) Húsvét hetében az Útmutató reggeli igéi Pál és az emmausi tanítványok bizonyság- tételeit hirdetik; ők (is) találkoztak az élő Jézussal, aki maga mondja ezt: „Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő..." (Jel i,i7b-i8a) Adjuk tovább mi is a húsvéti hírt: „Az Úr feltámadt! Az Úr valóban feltámadt! Dicsérjük az Urat! Halleluja!” (Agenda szerinti fordítás) A hét első napján a három asszony „hiába” kereste a halott Jézust. A küldött adta tudtukra a halál Legyőzőjéről: „Ne féljetek! (...) Feltámadt, nincsen itt." (Mk 16,6) Pál az ősi hitvallás négy igéjével foglalja össze húsvét titkát: Krisztus meghalt, eltemették, feltámadt, megjelent (iKor 15,3-5), ezért lehetünk (lehettünk) mi is hívőkké. A feltámadás második ünnepének evangéliumában ma is ezt kérdezi tőlünk az Úr: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?" A húsvéti hit Teremtője engedett az emmausi tanítványok unszolásának, és velük maradt. Megtörtént a szerepcsere; a vendég házigazdává lett, s asztalhoz telepedett velük: „Erre megnyílt a szemük, és felismerték" (Lk 24,26.31) őt ott Emmausban. Mindez ma is, velünk is megtörténhet! A korinthusiak tagadták a halottak testi feltámadását, de Pál így érvel: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. (...) Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül...” (iKor 15,17.20) Luther mindehhez hozzáfűzi: „Aki ezt a győzelmet szívébe vési - máris üdvözölt. Viszont akinek nincs nagypéntekje és húsvétja, egyáltalán nincs annak jó napja egész esztendőben. Sőt egyenesen vége van annak, aki nem hiszi, hogy Krisztus érte szenvedett s támadott fel...” A feltámadás rendjének felvázolását Pál azzal zárja, hogy a három személyben egy Isten lesz „minden mindenekben", amikor beteljesedik az ő végső uralma, s „mint utolsó ellenség töröltetik el a halál" (iKor 15,28.26). Az apostol a földi és a mennyei test különbözőségét négy ellentétpárral szemlélteti. A végeredmény: elvettetik az „Adám-képű”, romlandó test, és feltámasztatik a „Jézus-képű”, romolhatatlan. „És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is.” (iKor 15,49) Beteljesül Isten ősi ígérete: „Véget vet a halálnak örökre!” (Ézs 25,8) S „megváltom őket a haláltól. Hol van a tövised, halál? Hol a fullánkod, holtak hazája?” (Hós 13,14) Együtt mondhatjuk Pállal a dicséretet: .....hála az Istennek, aki a diadalt adja ne künk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (iKor 15,57) A húsvéti epistola így fogalmazza meg a feltámadás üzenetét:.....ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Kr isztus, már megáldoztatott" (iKor 5,7) - éppen a kovásztalan kenyerek ünnepén. Pál a kivégzése előtt írja:.....Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. (...) Ig az beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is.” (2Tim 2,8.11) „Jézus él, én is vele!” (EÉ 223,1) ■ Garai András Van-e feltámadáshitünk?
