Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-03-20 / 12. szám
‘Evangélikus Életi; MOZAIK 2005. március 20. 11 Evangélikus iskolák informatikai versenye EGYHÁZ ÉS VILÁGHÁLÓ Rovatgazda: Babies Csaba és Bogdányi Gábor ► A Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) és Kollégium rendezte meg - immár ötödik alkalommal - március 4-5-én a Neumann János informatikai verseny országos döntőjét. A versengésben az evangélikus iskolák azon diákjai vehettek részt, akik az első fordulóban - iskolai szinten - sikerrel szerepeltek. A vetélkedés informatikai tartalomfejlesztő kategóriájának a témája a 2005. év igéje - Könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited... (Lk 22,32a) - volt. A verseny a közösséggé formálódás terepe is volt. Jól példázza ezt a Líceum csapata. A csapat tagjaiban az első lépésben felmerült az ötlet, hogy a fejlesztendő honlapra kerüljön fel hang- és mozgóképanyag. Hogy ezt megvalósíthassák, ahhoz segítséget kaptak a répcelaki gyülekezet tehetséges fiataljaiból (akik között volt és mostani licisták is találhatók) alakult Vekker együttestől, illetve vezetőjüktől, Verasztó Jánostól: az anyag a répcelaki gyülekezetben készülhetett el. Az utazáshoz a Líceum is segítséget nyújtott a mikrobusz kölcsönadásával, a sofőr biztosításával. Ezen a ponton kezdődött talán a csoda, amely aztán végigkísérte az együtt munkálkodást. A csapatból igazi közösség kovácsolódott. Szolgálatukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a verseny előtti napokban szabad idejüket feláldozva segítettek a számítógépek karbantartásában, a negyven gép összes programjának újratelepítésében. Azt hiszem, hogy e versengéssel minden csapat esetében sikerült az igazi célt elérni: a diákok olyan munkát végezhettek, amely gazdagítja őket, és ez akkor is nyereség, ha éppen nem ők, hanem más viszi el a pálmát. Lackner Kristóf, a verseny egyik győri érmese átveszi oklevelét a zsűri elnökétől, Nagy Andrástól Hogy mennyire nem a győzelem motiválta a diákokat, azt jól példázza az az epizód, amelynek az aszódi Kustra László volt a főszereplője: a verseny közben hívta fel a figyelmemet arra, hogy az interneten nem található a honlapokra való hivatkozás, amely alapján a zsűritagok kereshetnék a munkákat. (Megnyugtattam: ennek az oka, hogy még nem került fel tartalom a megfelelő helyre.) Továbbá egy hiba folytán a zsűri nem tudta megnézni a versenyzők feladatlapjainak csaknem a felét, de Lászlónak köszönhetően sikerült a csorbát kiköszörülni. Az idézett ige az- alkalmazói verseny feladataiban is ott szerepelt, bizonyítva, hogy az informatika a misszió terepe is lehet: hiszen miközben a fiatalok egy cikket megformáznak, a tartalommal is foglalkozniuk kell, ezáltal talán sikerül felkelteni iránta az érdeklődésüket. Persze a Neumann-verseny szakmai oldala is fontos: az idei esztendő az új érettségire való átállással telik. így kézenfekvő volt, hogy a fiatalok olyan feladatsort oldjanak meg, amely az érettségi logikáját követi, és a lécet annak köve- telményszintjénél egy picit magasabbra állítja. Az előkészületek biztatóak, ezt mutatja a verseny alakulása is. Befejezésül álljon itt a verseny első napjának igéje, mely a verseny megnyitásakor is elhangzott: „Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az Urat, és kerüld a rosszat!” (Péld 3,7) Azt hiszem, a fiatal számítás- technikusok és tanáraik ezt a felszólítást követve végzik szolgálatukat. ■ Babics Csaba Az V. Neumann János informatikai verseny végeredménye, illetőleg díjazottjainak listája a http://bdeg.sopron.hu/bdeg/newpage/neu- mann/zooy/donto/eredmeny.php címen olvasható. MÁRCIUS 22.: A VÍZ VILÁGNAPJA Testünk legfőbb éltetője „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.” (iMóz t,2; Károli-fordítás) Az, hogy a víz mennyire meghatározója létünknek, valószínűleg mindenki számára nyilvánvaló. Tudjuk, hogy víz nélkül nincs élet, már csak azért sem, mivel testünknek mintegy hetven százaléka éppen ez a folyadék. Elég csak egy pillantást vetni a földgömbre, és nyomban szembeötlik, hogy bolygónkon a vízzel borított terület sokkal nagyobb, mint a szárazföld. Óceánok, tengerek uralják planétánkat, amelyek egyrészt teret adnak ezer és ezer élőlénynek - s így táplálékot az embernek -, másrészt pedig elképzelhetetlen nélkülük Földünkön a vegetáció. Meghatározó szerepük van az éghajlat alakításában, a közlekedésben, és a sportolás, szórakozás, pihenés helyszínéül is szolgálhatnak. A hatalmas víztömegnek ugyanakkor hulladékfeldolgozó, -lebontó szerepe is van - s még hosszasan sorolhatnánk funkcióit. De az sem mellékes, hogy - földtani értelemben - a tengerek hatalmas oldószerek, amelyek anyagok ki- és átalakulásában játszanak fontos szerepet azzal, hogy létrehozzák, szállítják, nem utolsósorban pedig tárolják a fejlett életmód fenntartásához szükséges szerves és szervetlen anyagok, nyersanyagok egy jelentős részét. Történelmi események is sokszor kapcsolódtak a vízhez. Birodalmak harcoltak tengerek, kikötők feletti uralomért, folyókért, s felvirágoztak, ha sikerült győzniük. Ám á szárazföldön sem volt sokkal békésebb az élet, sokszor csak véres háborúk, csaták árán lehetett egy-egy településalapításra alkalmas területet megszerezni; ezek esetében - mint oázis a sivatagban - az életet jelentette az ivóvíz közelsége. Amelyből lényegesen kevesebb van, mint a sós tengervízből: az édesvíz a Föld vízkészletének mindössze körülbelül négy százaléka. Ezzel, ennyiből kell gazdálkodnunk, hogy jusson az egyre növekvő lélekszámú lakosságnak, használhassuk energia termelésére, de elengedhetetlenül szüksége van rá a mérhetetlen étvágyú iparnak, és természetesen nem létezhet nélküle a mezőgazdaság sem. Életbevágóan fontos tehát, hogy az „emberiség” belássa: mivel az édesvizek kitermelése hosszabb távon sem fokozható jelentősen - hiszen a készlet nem vagy csak alig növelhető -, sokkal ésszerűbben kell a felhasználást megszervezni. Mert étel nélkül akár heteket is elviselhet, folyadék nélkül azonban legfeljebb két napig bírja ki a szervezet. S a tisztálkodáshoz, jó közérzethez, higiéniához szükséges vízről sem szabad megfeledkeznünk. Ma már komoly felkészültségű szakembergárda s fejlett technológia szükséges ahhoz, hogy a tiszta, egészséges víz a fogyasztókhoz kerüljön. Igaz, nyerhető felszíni vizekből is, bár mára csak kevés, ivóvíz minőségű szabad tükrű vízfelület maradt. Inkább felszín alatti vízadókból származik, és mindenképpen szigorú ellenőrzéseken kell keresztülmennie, mielőtt eljut a felhasználókhoz. Kevesen isznak nyitott kútból származó, netán állandóan csörgedező erdei forrásból fakadó vizet, pedig ez összehasonlíthatatlanul finomabb, ízesebb, mint a megnyitott csapból ki- ömlő ital. Hát még a kevesek kiváltságaként csak barlangok mélyén megízlelhető, hűvös, ízes karsztvíz! Nem sok olyan globális probléma, mindenkit érintő terület van a nemzetközi életben, amelynek megítélésében ennyire egyetértés mutatkozik. Hiszen abban mindenki - politika, tudomány, hatalom, tőke, civil mozgalmak - egységes álláspontot képvisel, hogy Földünk vízkészletét óvni, védeni kell. Abban sincs vita, hogy a cél az: mindenkihez eljusson - a szomjazó kontinensen, Afrikában is - ez a nélkülözhetetlen őselem. Jelenleg azonban úgy tűnik, nagyon messze van még, amikor ez az álom valóssággá válhat, mivel a megvalósítás és a finanszírozás módjai körül komoly nézetkülönbségek mutatkoznak. De nem csak testi szükséglet a víz! Ki ne emlékezne egy gyönyörű vízparti tájra, izgalmas hajó- vagy csónakkirándulásra, nyáresti, nádas melletti üldögélés- re, amikor a csillagos égboltra nézve szinte érezhető közelségbe kerül az univerzum? Nem véletlen, hogy számtalan alkotást ihletett, zenében, irodalomban, festészetben, építészetben egyaránt. Csaknem minden vallásban szerepet játszik, de nekünk, keresztényeknek kiemelten fontos jelentőségű ez az - egyébként egyszerű - vegyület. A Bibliában is sok helyen olvashatunk róla, s ami a legfontosabb: ezzel történik a keresztelés, amely - ahogy Luther mondja - nem más, mint Isten igéjével együtt használt víz. Ám a Mindenható nem engedi, hogy felelőtlenül bánjunk ezzel a hatalmas energiával! Használhatjuk Földünk e nemes anyagát, élhetünk a víz, a vizek adta áldással és lehetőségekkel, de vannak Teremtőnk által szabott korlátáink, amelyeket nem léphetünk át! Vigyázzunk rá és becsüljük meg tehát Atyánk e különleges ajándékát, éltető elemünket: a vizet. ■ Gyarmati Gábor EVÉL&LEVÉL&EVÉLSLEVÉL Visszhang a visszhangokra ígéretem szerint a Más vallásúak vagy testvérek? című cikkemre (Evangélikus Elet, 2005. január 30.) érkezett észrevételekre összefoglalóan kísérlek meg felelni. Köszönöm, hogy többen foglalkoztak írásom mondanivalójával egy olyan időszakban, amikor sok egyházi és társadalmi esemény más irányba terelhette az érdeklődést. A beérkezett észrevételek, hozzászólások nagyobb része telefonon, kisebb része levélben vagy személyes beszélgetések útján érkezett hozzám. Az első levelet - Dol- hai Lajos római katolikus professzor véleményét - február 27-én lapunk teljes terjedelmében közölte az olvasói levelek rovatában. Nem várva meg a sajtóbeli válasz lehetőségét, az egri teológia tanárának magánlevélben is megköszöntem érdeklődését. Dolhai professzornak szinte minden megjegyzését komolyan veszem, kivéve a levél címét: „Csak szónoki kérdés!” Sajnos többről van szó, mint figyelmet felkeltő szónoki kérdésről. Ismerve a magyar és a nemzetközi keresztény sajtót, a tapasztalat mondatja velem, hogy a Dominus Iesus irat megjelenése óta újra használják római testvéreink a „más vallásúak” kifejezést reánk is, megfeledkezve arról, hogy a II. vatikáni zsinat ökumenizmusról szóló irata ezt a kategóriát - a nem keresztény monoteista és politeista vallásokra utalva - a Nostra Aetate iratra hagyta, ahogy erre már hivatkoztam fájdalmas sikolynak is felfogható cikkemben. Nagyra becsülöm Dolhai Lajos professzor urat, ökumenikus tevékenységét, tanári munkáját tisztelem, többször hivatkoztam könyv formában is megjelent főiskolai jegyzetére mint pozitív ökumenikus kiadványra. Ezután is Krisztusban testvéremnek tartom, függetlenül attól, hógy felekezete nem így jelöl bennünket. Mélyen fájlalom és hiányolom az intercommunio lehetőségét, amely nyilván nem evangélikus úrvacsora-tanításunkkal kapcsolatos, hanem papi szolgálatunk el nem ismerésével. Erről a témáról részletesen írtunk a Közös Bizottság 1973 és 1984 között tartott üléseiről kiadott, Das Herrenmahl, illetve Eucharist című könyvünkben, de akkor még nagyobb reménységgel és egyértelmű „vendégbarátságot” hirdetve. Itt említem meg, hogy a visszhangok között volt egy olyan írás (aláírás nélkül), amely Pázmány Péter szavaival küldött átkot rám mint az igaz római egyház ősellenségére, eretnekre, tűzre való hitújítóra. Hogy félreértés ne essék, a levél másolatban közli az Egy csepp emberség című könyvben megjelent írásom melletti fényképet is. Erre válaszolni nem tudtam, mivel csak a címzett volt ismerős, a küldő nem, illetve mivel a levél hangvételét sem tekintem a mai római egyház véleményének. Ugyanakkor örömmel vettem, hogy több, megértést mutató, sőt vigasztaló római katolikus hangot is hallhattam visszhangként plébános testvéreimtől, perjel és püspök testvéremtől egyaránt. Római katolikus testvéreimtől volt részem személyes látogatásban és több telefonbeszélgetésben is, amelyek során biztosítottak arról, hogy továbbra is testvérnek tekintenek, illetve elismerik az elmúlt ötven év munkáját mind egyéni, mind felekezetközi vonatkozásban. (Mivel a levélíróknak, telefonálóknak azt ígértem, hogy reagálásukat nem tárom a nyilvánosság elé, a nevektől eltekintek.) Aggodalmaim egy részét jogosnak tartották, és nagy alázattal biztosítottak arról, hogy szerintük sem lehet kisajátítaniuk közös Urunkat. Többen elismerően nyilatkoztak személyes találkozásainkról, közös pozitív élményeinkről. Örvendetes, hogy református lelkipásztorok részéről is kaptam (noha jóval kisebb számban, mint a rómaiaktól) visszhangot, mély, elemző választ is, amelyben a szerző jogosnak tartotta, fájdalmas kiáltásnak minősítette cikkem alaphangját. Ugyanakkor józan figyelmeztetést is nyertem a tekintetben, hogy a II. vatikáni zsinat nyitását még ma sem szabad leértékelni, hiszen mi lett volna, ha a katolikus egyházfők a 20. század második felében nem tárták volna ki merészen a világkereszténység leghatalmasabb, legnépesebb felekezetének évszázadokon, sőt évezredeken át hermetikusan bezárt ablakait? Rémisztő arra gondolni, mi lett volna, ha nem teszik lehetővé modern világunk ugyan sokféleképpen szennyezett, mégis friss levegőjének beáramlását. Arra is figyelmeztettek, hogy már az ökumenikus mozgalom hivatalos megalakulása (1948) előtt is élt Rómában a mereven elzárkózó antimodemista irányzattal szemben több római teológus hangoztatott véleménye, amely szerint elkerülhetetlen az ökumenikus nyitás, mégpedig közös keresztény bizonyságtételünk hitelének helyreállítása érdekében. Volt, aki azt hangoztatta, hogy meg kell érteni római testvéreinket, mert az egyházukon belül is új szakadások veszélye fenyegetett, és ezért néha igen merész kijelentéseket hallatnak, máskor belső szakadások elhárításán fáradoznak. Nem tartottak azonban kétségben bennünket, a keresztények együvé tartozását rendszeresen érzékeltették, számos közvetett és közvetlen gesztussal. Ezt tudomásul véve még így is fogalmazhatok: ez az egyház minden tradíciója és folyamatossága ellenére sem ugyanaz az egyház, amelynek inkvizíciója megégette Giordano Brúnót, kiátkozta Galileit, máglyára küldte a magyar gályarabokat, nem is beszélve a francia protestánsok Szent Bertalan-éj- szakai tragédiájáról. (Vö. II. János Pál több mint száz „bűnbánó” nyilatkozatával!) Ez a római egyház megtérésre képes isteni intézmény minden hibájával és hiányosságával együtt. Egyensúlykereső tevékenységét megértéssel kell figyelnünk. Jól kell értenünk egyházaink sajátos helyzetét, a különbségekből származó lépéseket, nyilatkozatokat. Érdekes számomra, hogy evangélikus olvasóktól lényegesen kevesebb visszhangot kaptam, és ami elhangzott, felületesnek mondható; „Drukkolunk neked”, „jól meg- mondtad nekik”, „igazunk lett, hogy semmi sem változik Rómában, Roma semper idem est”, „kár volt annyira közel menni Rómához, a naiv optimizmus mindig kudarcot vall”, „kíváncsiak leszünk, hogyan reagálnak”, „ne csüggedj, nem volt hiábavaló eddigi szolgálatod, sem mostani kiáltásod” - ilyen vélemények hangzottak el. Volt lelkész, aki így vélekedett: „Hosszabb tanulmány kellene, hogy még mi, gyakorló lelkészek is jobban értsük, mi az, ami közös,,és mi az, ami elválaszt.” Mit akartam végül is? Saját életem, szolgálatom, több mint ötvenéves ökumenikus törekvésem értékelését. Mennyire volt kivételes helyzetben személyem, és mennyire volt általános az ökumenikus haladás? Fel akartam hívni olvasóim figyelmét arra, hogy van sajátos protestáns hang is. Józan, mérlegelő hang, amely észreveszi a jót és a rosszat, a haladást és a fékezést. Amely hitből és testvéri szeretetből akar véleményt nyilvánítani. El akartam mondani azt, amit én elmondhatok, mert nem tartozom a római iuris- dictio hatáskörébe, de engedelmességre kötelezett testvéreim nem mondhatják el következmények nélkül a véleményüket. Bátorítani akartam fiataljainkat, a következő nemzedékekben szolgáló lelkészeinket arra, ne higgyék, hogy az ökumenikus kérdés már lerágott csont: időszerű ma is, és számtalan feladat vár rájuk a jövőben. Nem egyszerűen öncélú, belső ügyről van szó, hanem hitelességünk kérdéséről, hogy elhihesse a világ, kicsoda a mi közös Urunk, és így eszközei lehessünk a szekularizált környezetben, közömbös vagy néha ellenséges közegben is. És mindezt a reménység jegyében! ■ Hafenscher Károly (id.), a MEE ökumenikus tanácsadója Amikor Isten hallgat Átélhetünk különösen bensőséges napokat, amikor minden imádságra félreérthetetlen választ kapunk, és Isten közelinek látszik, aki törődik velünk. Tapasztalhatunk ködös időszakokat is, amikor Isten néma marad, amikor semmi sem megy szabályszerűen, és a Biblia minden ígérete égbekiáltóan hamisnak tűnik. A hűség egyben annak a bizalomnak a megtanulása, hogy a ködön túl még mindig Isten uralkodik, és nem hagyott el minket, bárhogy látjuk is. M Philip Yancey t » I »
