Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-01-09 / 2. szám

‘Evangélikus Élet_7 EVANGÉLIKUS ÉLET ,2005. január g. 3 Apokalipszis, ► Az India könnycseppjének nevezett Sri Lanka (régebben Ceylon), illetve a környező térség lakossága - a természeti ka­tasztrófa következtében - napjainkban valóban szenved és könnyezik. Fekete Dánielt, a Magyar Ökumenikus Segélyszer­vezet helyszínen tartózkodó munkatársát telefonon kérdez­tük a ceyloni helyzetről. Adománygyűjtés a délkelet-ázsiai áldozatok megsegítésére ► Karácsony második napján, december 26-án földrengés által ki­váltott pusztító erejű szökőár csapott le az Indiai-óceán térsé­gében Thaiföld, Indonézia, India, Srí Lanka, Mianmar (Burma), Malajzia, a Maldív-szigetek és több afrikai ország partvidékére. A katasztrófa áldozatainak száma a becslések szerint napról napra növekszik, lapzártánkkor már meghaladta a 150 ezret. Miként szerte a világban, Magyar- országon is több egyházi és civil szervezet kezdte meg az ado­mánygyűjtést a délkelet-ázsiai térséget sújtó földrengés és szö­kőár áldozatainak megsegítésére. A Magyarországi Evangélikus Egyház - a Magyar Ökumenikus Segélyszervezeten keresztül - öt­millió forintot küldött a délkelet­ázsiai katasztrófa által sújtottak számára. Egyházunk tervezi to­vábbá, hogy országos gyűjtést ren­dez, felajánlva az ország minden templomában egy januári vasár­napon összegyűjtött perselypénzt - áll a Magyar Távirati Irodához is eljuttatott közleményben. A Katolikus Karitász azt kö­zölte az MTI-vel, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tízmillió forint azonnali segéllyel támogatja katasztrófaalapjából a szervezet humanitárius prog­ramját, amely Srí Lankának nyújt segítséget. Tízmillió forint gyors­segélyt juttat el a természeti ka­A brit anglikán és a katolikus egyház vezetői egyaránt úgy vé­lekedtek vasárnap, hogy a dél­ázsiai szökőár-katasztrófa pró­bára teszi a keresztény emberek Istenbe vetett hitét. Rowan Williams, Canterbury ér­seke, a hetvenmillió hívőt szám­láló anglikán világunió első szá­mú egyházi vezetője a The Sunday Telegraphban megjelent cikkében azt írta: egy ilyen katasztrófa tasztrófa sújtotta dél-ázsiai öve­zetbe a Magyarországi Reformá­tus Egyház is, a Magyar Ökume­nikus Segélyszervezeten keresz­tül. Emellett az egyház arról tájé­koztatta az MTI-t, hogy az or­szág református gyülekezetei­ben, januárban szintén szerve­zett gyűjtéssel segíti a térségben élő rászorulókat. A Magyar Posta Rt. is csatlako­zott a humanitárius akcióhoz, en­nek eredményeként január 3-tól az ország valamennyi postáján díjmentesen lehet adományokat befizetni a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és az UNICEF Magyar Bizottságának számlaszá­mára. A posta így a „rózsaszín csekkek” feladási díjának átválla­lásával támogatja a két szervezet humanitárius akcióit. A Magyar Ökumenikus Segély- szervezet számlaszáma: 11705008-20464565. után „nagyon is jelen van az a kérdés: miképp lehet hinni egy olyan Istenben, aki megenged ilyen mértékű szenvedést?” Williams szerint meglepő, sőt helytelen is lenne, ha ez a kérdés nem merülne föl. Williams „rendkívüli ténynek” nevezte cikkében, hogy a hit újra és újra túléli a mostanihoz ha­sonló próbákat.- Mi az, ami a legmegrázóbb él­ményt jelentette az Ön számára?- Közvetlenül a katasztrófa után, múlt év december 28-án keltünk útra, és másnap hajnal­ban érkeztünk meg a fővárosba, Colombóba. Itt nem olyan sú­lyos a helyzet, de megdöbbentő volt látni a pusztítás okozta ká­rokat, amint elindultunk dél felé, hogy szétosszuk a segélyszállít­mányt az emberek között. A ter­mészeti katasztrófát a brit ura­lom idején épült házak úgy- ahogy átvészelték; a többi lakó- és középületet a földdel tette egyenlővé a rombolás. A tenger kisodorta a hajókat a partra. Az út szélén mindenütt segítséget és támaszt remélő emberek vára­koznak. Olyan minden, mintha háború dúlt volna, mintha atom­csapás érte volna ezt a területet.- Mi az Önök konkrét feladata?-Felvettük a kapcsolatot a partnerszervezetünkkel, a helyi nemzeti ökumenikus tanáccsal. Ők nagyban segítették a mun­kánkat azzal, hogy a borzalmak után egyfajta hálózatot alakítot­tak ki a különböző régiókban. Előzetes felméréseiknek köszön­hetően pontosan tudtuk, hol mi­re lenne a legnagyobb szükség. Ennek alapján már célzottan tudtuk összeállítani a segélyszál­lítmányt: közel egymillió forint értékben vittünk ki ötezer liter ásványvizet, felső- és alsóruhá­kat, tisztálkodószereket és töröl­közőket.- Egy ilyen nehéz helyzetben a se­gélyek szétosztása a sokat szenvedett lakosság körében bizonyára nem men­tes a feszültségektől.- Elmondhatom, hogy a kö­rülményekhez képest mindenki nagyon fegyelmezetten és nyu­godtan viselkedik. Itteni partner- szervezetünk „előkészítette a te­repet”. Az emberek tudták, hogy most zunk magunkkal. Az is sokat je­lentett, hogy az adományok szétosztását sok önkéntes segí­tette (és segíti).- A sajtóhíradások szerint járvány is felütheti a fejét. Önök miként tudtak felkészülni erre, hogyan védik saját egészségüket?- Járvány nincs; azonban jár­ványveszéllyel valóban lehet szá­molni. A védekezés nehéz kér­dést jelent. Mivel szinte azonnal a történtek után indultunk, nem­igen maradt idő arra, hogy védő­oltásokat kapjunk. Egyébként is hosszabb időbe - egy-két hétbe - telik, mire egy-egy injekció hatni kezd. Önmagunk védelme érde­kében annyit tehetünk, hogy kesztyűben és védőmaszkban dolgozunk. Cunami ■ T. Pintér Károly Jóllehet papírforma szerint az Evangélikus Elet idei második szá­mát tartja kezében az olvasó, va­lójában még e lapszám oldalai­nak többségét is az elmúlt eszten­dőben készítettük elő. Hétfői (ja­nuár 3-i) lapzártánkra lényegében csak az első és a harmadik oldalt hagytuk nyitva, tudatában annak, hogy a délkelet-ázsiai térséget sújtó természeti katasztrófával a címoldalon kell majd foglalkoz­nunk. Ezeken a hasábokon vi­szont tervezőszerkesztőnkkel osztozva készültünk bemutatni 70. évfolyamába lépett hetila­punk új arculatát és részletezni terveinket... Karácsony másnap­ján még „csak” húszezer halálos áldozatról szóltak a híradások, harmadnapra hetvenezerről, az­tán százról. Most, amikor a lap­zárta perceiben ezeket a sorokat írom, már a halottak kétszázez­res számát valószínűsítik, miköz­ben hajléktalanokká vált milliók rettegnek a járványveszélytől, az éhhaláltól. A cunami „odaát” minden újévi tervet felülírt. Földünknek ezen a fertályán azonban talán nem én vagyok az egyetlen, aki az időnyerés moti­válta év végi „munkaverseny” és a meghitt ünnepnapok alatt nem igazán tudta átérezni a délkelet­ázsiai tragédia súlyát. De mert én tagadhatatlanul ezek közé tarto­zom, enyhén szólva is ambiva­lens érzésekkel olvastam a kor­mányon lévő politikusok lépéseit késedelmesnek bélyegző ellenzé­ki sajtót. Annál nagyobb tisztele­tet ébresztettek bennem a segély- szervezetek, amelyek - ha szabad ilyen szubjektiven fogalmazni - engem mindenképp megszégye­nítő érzékenységgel reagáltak a „földmozgásra”, és indultak úgy­szólván azonnal a bajbajutottak megsegítésére. És mert e szerve­zetek között nálunk a keresztény felekezetekhez kötődők vannak többségben, mit tagadjam, hálás vagyok Istennek, hogy a testvére­imnek tudhatom azokat, akik - velem ellentétben - nemcsak a helyzet felmérésére, de a cselek­vésre is időben voltak képesek. Január 3-án Gyurcsány Ferenc mi­niszterelnök - magánszemély­ként - 700 ezer forint készpénz befizetésével támogatta a Magyar Vöröskereszt programját, ennek bejelentését követően pedig a Ma­gyar Ökumenikus Segélyszerve­zet vezetőjének, Lehel László evan­gélikus lelkésznek két, otthonról hozott takarót is átadott. Tudván azt, hogy történetesen az ökume­nikus segélyszervezetet bízta meg a kormány a költségvetésből ko­rábban kiutalt segélyösszegek több mint negyedének felhaszná­lásával, nekem nem sikerült sértő­nek találni ezt az „üzenetértékű­nek” mondott kormányfői gesz­tust. A miniszterelnöki sajtótájé­koztatóról egyébként a Hír Tv „lapzártájából” értesültem, és egyet tudtam érteni azzal az új­ságíró-kollégával, aki - függetle­nül a motivációtól - ezt egyszerre érezte baloldali és keresztény megnyilvánulásnak, hangsúlyoz­ván, hogy ő ezt a kettőt egyáltalán nem tartja egymást kizárónak. Nem részletezem; miként véle­kedett erről vitapartnere, az is­mert jobboldali zsurnaliszta hölgy. írhatnám, hogy hirtelenjé­ben nem csak magam miatt kezd­tem el szégyenkezni, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy e sorok írásakor jómagam még egy pokróc erejéig sem támogat­tam Délkelet-Ázsia szenvedőit... Arányérzékem viszont talán még időben a helyére billent: az Evangélikus Elet terveiről majd leg­közelebb. M MTI A karácsonyi földrengés, illetőleg az ennek nyomán keletkezett óriá­si szökőár óta a média naponta szembesít a halottak, sebesültek, el­tűntek egyre emelkedő számával. Noha a végső adatokat még senki sem ismeri, Délkelet-Ázsia érintett országaiban ma már egy új ve­szély, a különböző járványok réme fenyegeti a lakosságot és a turis­ták ezreit. Nincs elég gyógyszer, nincs elég tiszta ivóvíz, temetetlen halottak fekszenek a rommá lett épületek között. Világszerte mozgó­sítják a segélyszervezeteket, hogy a pusztulás színhelyén rendelkezé­sére álljon orvosság, élelmiszer, lakósátor, takaró, ruházat. Minden­hol megtanulták a „cunami” szót, a földrengés keltette szökőár nevét. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európai Unió, a Nemzetközi Vöröskereszt és az egyházi segélyszervezetek igyekeznek minél előbb elérni a katasztrófa sújtotta területeket. Az elmúlt ötven évben csak Oroszországban (1952), Chilében (i960) és Alaszkán (1964) volt hasonló erősségű földrengés okozta természeti katasztrófa. A keresztényekben - a mérhetetlen szomorúság és az őszinte részvét érzésével együtt - felvetődik a „teodicea” kérdése: miért en­gedi Isten a történeti katasztrófák mellett a természeti katasztrófá­kat, miért „hallgat”, amikor emberek tízezrei halnak meg? Mit tu­dunk vigasztalásként mondani másoknak? Csak nagyon alázatosan és visszafogottan szabad beszélnünk arról, ami számunkra is titok. A teodicea kérdése Európában az 1755-ös lisszaboni földrengés ide­jén került kiélezetten elő, de a II. világháború végén is újra felvetődött, Drezda szőnyegbombázásával, Auschwitz, Buchenwald szörnyűsé­geivel, a Hirosimára és Nagaszakira mért atomcsapással kapcsolat­ban. .. Hallgat az Isten. Nincs hatalmunk kérdőre vonni. Titokkal ál­lunk szemben. Végső soron Jób egyéni problémája, egy istenes ember egyéni tragédiája vetődik fel többezerszeresen. A 73. zsoltár alapvető kérdése ugyanez: mi lehet a szerepe Istennek a betegség, a fájdalom, a szerencsétlenség, a bűn, a halál érthetetlen eseményei között? Az bizonyos, hogy nem szabad mások bűnét említeni, és a csa­pást egyszerűen büntetésnek, ítéletnek tartani. Az események végső értelme a keresztény ember számára sem adott. Jézus arra figyelmeztet, hogy nincs jogunk bűnösebbnek tartani magunknál azokat, akik most kerültek nagy bajba. Mt 11,20-24 és Lk 13,1-5 szerint Jézus nem engedi a mások sorsa feletti ítélkezést. Mire tanít a délkelet-ázsiai katasztrófasorozat bennünket, teo­lógusokat és lelkipásztorokat? Tudunk-e valamit is hitelesen mondani, vagy csupán a „Kyrie eleison” átfogó szolidaritása érvé­nyes? Vagy az ignoramus et ignorabimus (magyarul: mindent nem ismerünk és nem is ismerhetünk a jövőben sem) őszinte be­vallása a feladatunk? ■ Id. Hafenscher Károly jövünk, és azt is, hogy mit ho­G. Zs, Fekete Dániel munkában - vízosztás Colombótól délre Szállás. Étel. Ivóvíz.-f •• // JOVO. Fotó: Reuters/Beawiharta Délkelet-ázsiai munkánk támogatásában mindenkire számítunk! Köszönjük! OTP: 11705008-20464565 Llil/ Itlf XJ J LJ> J/riarilALö j DU Hitpróbáló események f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom