Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-03-13 / 11. szám
6 2005- március 13. A HÉT TÉMÁJA ‘Evangélikus Életi; Es lónátvilágí „ítélj meg, Istenem. Az Evangélikus Élet szerkesztőségében már hosszú hetekkel ezelőtt megfogalmazódott az a szándék, hogy a mai lapszám fókuszába az egyházi átvilágítás kérdése kerüljön. Az egyházi év ritmusa kínálta ezt a lehetőséget, hiszen böjt 5. vasárnapja a Judica nevet viseli, amely azt jelenti: „ítélj meg.” A névadó bevezető zsoltár így kezdődik: „ítélj meg, Istenem, és ments meg engem, mert te vagy oltalmazó Istenem.” (Zsolt 43,1.2: Agenda szerinti fordítás) Az akkori elképzelések értelmében egy átvilágítóbíróval készült volna egy beszélgetés, amelyben bizonyára szóba került volna az evangélikus egyház történelmi félmúltja, benne a lelkészeknek és a világi tisztviselőknek az elmúlt rendszerben vállalt szerepe. Vélhetően sokan vagyunk azon az állásponton, hogy alaposabban meg kell ismernünk azokat a kutya nehéz éveket, amelyeket elsősorban a Gondviselő jóvoltából immár magunk mögött tudhatunk. Számos , alkalommal idéztük József Attila szállóigeszerű mondatát: .....a múltat be kell vallani" (A Dunánál). Vártuk, hogy megizmosodnak azok a korábbi tétova kísérletek, amelyek az egyháznak a proletárdiktatúra idején betöltött szerepét próbálták feldolgozni. Higgadt műltfeltárást és józan elemzéseket szerettünk volna, ám hirtelen napvilágra kerültek olyan listák, amelyek szerint számos egyházi ember együttműködött a kommunista titkosszolgálattal. Hiába megy közhelyszámba, újra és újra el kell mondani, hogy ezek a közlemények mind jogi, mind erkölcsi szempontból ezer sebből véreznek. Ám az amúgy is manipulált közvéleménynek - és valószínűleg a komoly gazdasági és társadalmi gondokat észlelő kormánynak - alighanem ilyen zavaros ügyekre van szüksége. Spicliskedő papokról és ügynök püspökökről, a titkosszolgálattal készségesen együttműködő világi vezetőkről szólnak a szelektív híradások. „Az egyházak jelentették a titkosszolgálat sikerágazatát”, olvashattuk szalagcímekben. Ami még ennél is visszataszí- tóbb: sok híradás azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy a lelkészek a gyónási titkot megsértve saját híveikről körmöl- tek jelentéseket. Sokak szerint a jelenlegi hatalomnak áll leginkább érdekében az egyházak hitelét súlyosan romboló ma- zsolázgatás az úgynevezett ügynöklistákból. Az már önmagában is mélységesen erkölcstelen, hogy az - állítólagosán vagy ténylegesen - beszervezett ügynökök nevét nyilvánosságra hozzák, ám az ő életüket feldúló tartótisztek és a jelentéseket megrendelők mindmáig a homályban maradnak. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy számos iratot tudatosan megsemmisítettek vagy manipuláltak. Tudni kell azt is, hogy milyen kártékony tevékenységet fejtett ki az Állami Egyházügyi Hivatal. Mit lehet tenni? A jogszerűtlen és erkölcstelen eljárások ellen fel lehet emelni a szavunkat. Érvényesíteni kell az ártatlanság vélelmét is. Indokolt, hogy az érintettek megszólaljanak. Örömmel nyugtázhatjuk egyházunk országos elnökségének e tárgyban tett nyilatkozatát. Ám ez kevés. Nem célszerű állandó defenzívában lenni, mert a végén úgy járunk, mint a vívó, aki addig hátrál, amíg le nem fut a pástról. Ma - közkeletű szóval élve - a „re-aktív” magatartást a „pro- aktív” válthatja fel. Judica vasárnapjának jegyében még ennél is többet tehetünk: önvizsgálatot tarthatunk. Nem az erre választott vagy éppen önjelölt ítészek és átvilágítóbí- rák, hanem az élő Isten színe előtt kell megállnunk. Ebben az összefüggésben is megrendítő az az ige, amelyről Judica vasárnapján szólnak az igehirdetések szerte az országban. Az elesésben népével osztozó Mózes könyörög bűnbocsánatért. A mai ünnep kollekta imádságában is azért imádkozunk, „hogy elnyerjük bűneink bocsánatát, és új életben járjunk”. Egyházunk népe csak úgy tud szembesülni múltjával, ha ezt nem külső kényszerre, hanem belső indíttatásból, az élő Isten színe előtt teszi. Ha nem engedjük, hogy a Mozgó Világ vagy a Heti Világgazdaság diktálja számunkra a tempót, hanem azzal próbálunk lépést tartani, aki egyenként és közösségben is követésére hív minket. Gyalázatos eszközökkel él az egykori hálózat? Igen. Sok a hazugság és a rágalom? Bizonyára. Mindez azonban nem adhat felmentést az alól, hogy feladatunk „rendezni végre közös dolgainkat”. Az elmúlt napok listái és dokumentumgyűjteményei felszínre hozták azt, hogy milyen sokan éltek és élnek közösségeinkben irgalmatlanul nehéz terhekkel. Mindeddig azt gondolták, hogy azokat a titkokat nem szabad ma sem elmondani. Hallgatva egy-egy nyilvános vagy személyes beszámolót, testvéri módon csak azt tudom kérdezni: Miért nem osztottátok ezt meg eddig velünk?! Nem lett volna könnyebb nektek is letenni ezeket a mázsás terheket? Nem kellene-e higgadt módon kinek-kinek elmondania a maga történetét? Sikerületlen és sajnos megvalósult beszervezésekről. Szóbeli és írásbeli jelentésekről. Olyan bűnökről, amelyeket még kartotékadat sem őriz. Hozzátéve azt, amit a gyónás keretében újra és újra elmondhatunk: „vallom (...), bánom (...), meg bocsátottam...” Még nem késő szólni ezekről. Mai lapszámunkkal talán egy folyamat kezdődik el, és egyre többen lesznek, akik akarnak és tudnak a múltról beszélni. „Beszéld el fiaidnak...” - így hangzott a zsidóság egyik legfőbb kommunikációs alapelve. Nekünk is erre kellene törekednünk. A vádlottak padjára kerültek az egyházak? Nem hiszem. Közülünk némelyek az ítész szerepében tetszeleghetnek? Isten őrizz! Ehelyett azok lehetünk, amire mandátumot kaptunk: tanúk. A szemtanú hitelességével elmondhatjuk azt, amit láttunk és amit átéltünk, valamint tanúskodhatunk arról az Úrról, aki kegyelmet és bűnbocsánatot, feloldo- zást és új életet ajándékoz. Nézzünk a keresztre! Függőleges szára ezt mondja: „ítélj meg, Istenem!” Vízszintes szára erre biztat: „Beszéld el fiaidnak!” ■ Fabiny Tamás Ügynöklista Amióta ismét az ügynöklistákat emlegetik vagy emlegettetik napról napra képmutató módon azok, akik jól tudják, tudhatják, hogy a megsemmisítések és „kimazsolázások” után mi maradhatott meg az eredeti dokumentumokból, és hogy milyen kiegészítésekkel láthatták el az elrejtett iratokat, rossz érzésem támad. Mégpedig azért, mert az ügynöki múlt ugyanolyan egyoldalú bűn, mint annyi sok másik korábban. Már csak arra jó, hogy az erkölcsi tartást saját maguktól még megkövetelőket és saját magukon is számon kérőket egymásnak ugrasszák. Akiknek nem bűn a másik bemocskolása, sőt titokban érdemnek tartják, azok egy vállrándítással úgyis túlteszik magukat a dolgokon, ők ettől már nem változnak meg. Nem hagy nyugodni két régi történet. Mindkettő 1956-ban esett meg, és mindkettőnek részese volt édesapánk, aki egy Pest melletti falu evangélikus lelkészeként szolgált. Közvetlenül a forradalom után édesapánkat a korábban Államvédelmi Hatóságnak nevezett szervezet tisztje próbálta - az otthonunkban vallatva őt - beugratni a tőlük megszokott hazugsággal: a tiszt szerint a katolikus plébános azt mondta róla, hogy fegyverrel látta. Ez a „kedves” tiszt nem tudta, hogy a mi falunkban nem volt vallásháború. Édesapám annyira tisztelte és becsülte katolikus kollégáját, hogy nyugodtan mondhatta vallatójának: „Ilyet a plébános úr nem mondhatott, mert ez nem igaz.” Ugyanezt játszották el a plébánossal is. Mint később megtudtuk, ő is azonnal észrevette, hogy ez a legaljasabb csapda. Mivel tudta, hogy lelkésztársa is inkább életét adná az igazságért, nyugodtan tudta ő is azt mondani, hogy az ÁVH-s tiszt hazudik. Gondoljanak csak bele: ha bármelyikük beugrott volna, mindketten elvesznek! Mi lehet a megoldás a mai helyzetben, akkor, amikor ugyan sajnos sokszor nem tudjuk egymásért tűzbe tenni a kezünket, de jeleznünk kell, hogy észrevettük az egymásnak ugrasztás aljas szándékát? A megoldást a második történet mutatja meg. Akkor történt az eset, amikor falunkat - már Budapest elfoglalása után - lerohanták az orosz csapatok. Ezek voltak a forradalom utolsó napjai. A falu elfoglalásakor szomszédaink is a mi pincénkben találtak menedéket. Az egyik nyűgödtabb órában a férfiak édesapánkkal fölmentek a lakásunkba a Szabad Európa Rádiót hallgatni, és nekem, gyermeknek is megengedték, hogy velük menjek. A rádióban a híreket megszakítva elkezdték bemondani településenként és utcánként a besúgók nevét. Köztük az egyik szomszédunkét is, aki ott ült velünk együtt. Amikor elhangzott a neve, felpattant, és felajánlotta édesapámnak, hogy családostul (két kiskorú gyermekével és feleségével együtt) azonnal távoznak. Mivel édesapám tudta, hogy nincs olyan biztonságos hely, ahová menekülhetnének, a következőket válaszolta: „Hová tudna menni ilyenkor? Nyugodtan maradhatnak! Mit gondol, nem tudtuk ezt eddig is?” Kellene már húzni egy vonalat. A listákat nyilvánossá kell tenni, de mai állapotuk szerint kell kezelnünk őket! A megtörtént dolgokon változtatni úgyis csak újabb hazugságokkal lehet. Tudjuk nagyjából, hogy kik voltak az ügynökök, azt is tudjuk, hogy mit tettek, de a megcsonkított és az egymásnak ugrasztás szándékának megfelelően kellőképpen átalakított újabb listák miatt ne vesszünk már össze, hiszen ez a megosztást szolgálja, és a megosztókat erősíti! Inkább azon munkálkodjunk, hogy mostantól felelőssé tudjuk tenni vezetőinket és politikusainkat mai és holnapi tetteikért és azok következményeiért. Aszerint mérlegelve - párthovatartozástól függetlenül hogy ki az, aki legalább szégyellj a múltját, és önként lemond minden közszereplésről, valamint hogy ki él ezért az országért, és ki él ebből az országból! ■ Békés Tamás Nem tudták beszervezni... ► „Lezáratlan múltunk súlyos teherként nehezedik egyházunkra. Áldásos lenne, ha őszintén tudnánk szembenézni ezzel a lezáratlan múlttal, mégpedig a tiszta újrakezdés érdekében. Én nem török pálcát azok felett, akik hibáztak, és engedtek az ígéreteknek vagy éppen a fenyegetésnek. Nem lenne jó, ha bárki megbélyegzetté válna. Főképp nálunk, az egyházban van helye a bú'nbánat utáni megbocsátásnak. Inkább annak a módját kellene megtalálni, hogy valahol, valahogyan letehessék az érintettek ezt a lelkűkre nehezedő terhet” - mondta Smidéliusz Zoltán nemespátró-gyéké- nyesi lelkész, püspökhelyettes, akit teológus korában megpróbáltak ígéretekkel és fenyegetéssel beszervezni, de aki - ahogy mondta: Isten kegyelméből - ellene tudott állni a kísérletnek.-1980 tavaszán, második évfolyamos teológus koromban történtek mindezek - kezdte felidézni az eseményeket Smidéliusz Zoltán. - Akkor már családos ember voltam, és hogy ne kelljen tandíjat fizetnem, sofőrként dolgoztam a teológián. Egy reggel éppen oda igyekeztem trolibusszal, amikor a megállóban megszólított egy férfi. Megmutatta az igazolványát, emlékszem, százados volt. Néhány mondatával elárulta, hogy mindent tud rólam, a szüléimről, családtagjaimról, Répcelakról, ahol édesapám lelkész volt, a tevékenységemről... Először egy öngyilkosságról érdeklődött, amely két hónappal korábban történt a teológián. Ezután szolgálati kocsijába ültetett, ahol tovább kérdezősködött az öngyilkos teológushallgatóról. Miután elvitt majdnem a teológia épületéig, elbúcsúzott, de még kierőszakolta, hogy legközelebb találkozzunk a Volga Szálló presszójában. Erre hajlandó voltam. Háromnegyed órával előbb értem oda a találkozó helyszínére, de ő már ott volt. Ekkor nem köntörfalazott, világosan elmondta, hogy mit vár tőlem: figyeljem a teológusokat, és jelentsek neki.- ígért-e valamit, vagy megfenyegette-e a százados?- Ezt is, azt is. Dicsérni kezdett, hogy milyen megbízható, megfontolt ember vagyok. Azután a mézesmadzagot húzta el az orrom előtt: mint mondta, tud arról, hogy feleségemmel a nyáron Svájcba szeretnénk menni, és felajánlotta, hogy hozzásegít bennünket ehhez az utazáshoz. Arra is rákérdezett, hogy melyik a kedvenc teológiai területem. Azt válaszoltam, hogy a diakónia. Erre azt ígérte, hogy abban is fog tudni segíteni, hogy a teológia elvégzése után egyik diakóniai intézményünk vezetője legyek. Ezután keményebb hangot ütött meg. Tudott arról, hogy az előző vasárnap autóval elütöttem egy őzet. Igaz, hogy a tetemet leadtam az illetékes vadásztársaságnak, de érzékeltette, hogy emiatt mégis megüthetem a bokámat. Ezek ellenére közöltem vele, hogy nem vállalom a nekem szánt szerepet. Ezután jött elő azzal, ami valóban megrémített. Történt, hogy az Üllői úti székházunkból eltűnt kétszázezer forint. A százados természetesen erről is tudott, és azzal vádolt meg, hogy mint a teológia sofőrje én bejáratos vagyok a székházba, és minden bizonnyal én loptam el ezt az összeget. Ha kell - mondta ujjlenyomatot is fog találni, és akkor több évre börtönben találhatom magamat. Ekkor kezdtem igazán félni, mert rájöttem, hogy ők valóban bármit megtehetnek velem. Ennek ellenére ismét nemet mondtam, és azt kértem, hogy most fejezzük be a beszélgetést, szeretnék elmenni. O - meglehetősen erőszakosan - arra próbált rávenni, hogy telefonon továbbra is tartsuk egymással a kapcsolatot. Arra még figyelmeztetett, hogy a telefonomat lehallgatják.- Hova ment ezután? Elmondta-e valakinek a történteket? Tudott-e valakitől segítséget kérni?- Először Benczúr Laci bácsihoz mentem, akiben feltétlenül megbíztam, és neki mindent elmondtam. O - mint később kiderült - nagyon bölcs tanácsot adott. Azt mondta, hogy haladéktalanul keressem meg Káldy Zoltánt, és mondjak el neki őszintén mindent. Ezt tettem, a püspök már másnap este fogadott. Különleges hangulata volt ennek a beszélgetésnek, amelynek a végén Káldy Zoltán megköszönte, hogy őszinte voltam hozzá. Azt mondta, hogy ebben az esetben csak ő tud segíteni, senki más, és megígérte, hogy eljár az érdekemben. Nem tudom, hogy ő mit tett, de ezután többé nem találkoztam a századossal, telefonon sem keresett soha. Ennek ellenére még hosszú ideig megijedtem minden telefoncsengéstől...- Az azóta eltelt idő' távlatából hogyan gondol vissza az akkor történtekre?- Legfőképpen Istennek adok hálát, hogy megmutatta a kiutat ebből a csapdából. Nem akartam ezt az élményt megtartani magamnak, elmondtam tanulságképpen azoknak, akikben megbíztam, hogy vigyázzanak, mert ebben a sátáni rendszerben egy ilyen helyzet emberi életeket tehet tönkre. Példaként előttem van gyülekezeti ifjúságunk akkoriban oszlopos tagja, akit éppen a mi megfigyelésünkre szerveztek be. Ebből a csapdahelyzetből ő nem tudott kibújni, de a lelkiismerete sem bírta el ezt a terhet, és később a pszichiátrián kötött ki... ■ K.M.
