Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-03-13 / 11. szám
2 2005- március 13. FORRÁS ‘Evangélikus Élet^ BÖJT 5. VASÁRNAPJA (JUDICA) - 2MÓZ32,30-34 Akik rejtőznek, és amit az Isten elrejtett „Csak meg ne tudják!” „Csak ki ne deÉ L Ő VÍZ Amikor kérdeznek... Érdekes dolog a kérdés. Ha azt mondom például: Luther Márton 1483-ban született - ez nem különös. De ha így mondom: Mikor született Luther? Ez már rögtön más lesz. Máris ott a feszültség. Talán azáltal, hogy tudnom kellene, de nem tudom, vagy legalábbis nem jut eszembe. Még inkább így van ez, amikor egy kérdés személyesen rám vonatkozik, ha valaki engem kérdez, szólít meg. Talán számon kér. Ilyen az a helyzet, amikor Isten megszólítja a barlangba elvonuló Illést: „Mit csinálsz itt, Illés?” (iKir 19,9) Isten ezzel kérdőjelet tesz Illés egész életére. Vajon ez a te dolgod, Illés, vajon ez a feladatod? Miért merülsz bele a búslakodásba, az önsajnálatba? Miért mondod: „Elég most már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” És most Illés helyett gondolj magadra. Hogyan rezzennél össze te is, ha Isten egyszer rád kérdezne: „Mit csinálsz? Mivel töltőd az időd? Mire költöd a pénzedet, hogyan élsz?” Mikor ember kérdez, az is nehéz. A kérdés kizökkenti az önző módon élőt is. Kizökkenti azt is, aki természetesnek tartja, hogy csak magának él, csak magával törődik, csak saját vágyait akarja elérni. „Természetes.” Mi mindent is próbálunk ezzel igazolni! A tisztátalan életű férfi azzal védekezik, hogy hiszen „a férfi poligám”. A hitetlen azzal mentegeti magát: „Felvilágosult vagyok, és ma ez a divat...” A kérdés nyugtalanít. Átérzem, hogy valaminek meg kellene felelnem - de nem tudok. Ott a magas léc, amelyet át kellene ugornom - de nem megy. Mérlegre kerül az életem. Ahogy Bélsaccar (Belsazár) királyé, aki ezt hallotta: .....megmérettél a mérlegen, és híjjával találtattál.” (Dán 5,27: Károli-fordítás) Lelepleződnek mulasztásaink, hiányosságaink, múltunk jóvátehetetlen dolgai, ha Isten kimondja: „Miért?” Amikor kérdeznek, nem mindegy, hogy ki kérdez. Embereknek rendszerint adhatunk nyegle, hamis, kitérő választ. Lehet mellébeszélni. De ha Isten kérdez.,..? Tudom, hogy ő belém lát, ahogy a 139. zsoltár mondja: „Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!” (Károli-fordítás) Jó, ha már szíven ütött Isten kérdése: „Mit csinálsz?” Jó, ha ki tudott zökkenteni a hamis nyugalomból, abból a meggyőződésből, hogy vannak bűneim, de „ma mindenki így él”. Nevetnek a Biblián. Gúnyolják a Tízparancsolatot. Nem lesz ítélet - mondják. Nincs túlvilág. Nincs Isten. Nem igaz, hogy az embert Isten a maga képére teremtette. Hiszen az ember csak „értelmes állat”, „főemlős”, tehát nyugodtan élhet ösztöneinek. Jó, ha ezen már túl vagyunk, ha abbahagytuk a mentegetőzést, és megval- lottuk, hogy céltalan, üres és önző az életünk. Jó, ha elveszettnek tudjuk magunkat. Mert Jézus azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, aki elveszett. Illésnek is új célt adott. Kiragadta őt a kétségbeesés barlangjából. Jézusnak célja van mindenkivel, aki tőle kér új életet. ■ Gáncs Aladár SEMPER REFORMANDA „Csak egyszer áldozta fel magát. Maga a pap is, meg az áldozat is. Oltára pedig a kereszt. Drágább áldozatot nem adhatott az Isten, mint mikor magát odaadta, s elemészti magát a szeretet tüzében.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) rüljön!” Mi, emberek leleményes és rafinált technikákat fejlesztünk ki arra, hogy bűnünket palástoljuk, nehogy láthatóvá váljék a szennyesünk. Életünk árnyékos fejezeteit „magánügynek” nevezzük, s azt hangoztatjuk, hogy ez senki másra nem tartozik, csak ránk és az Úristenre, miközben kegyesen mondogatjuk: „...az Úr vizsgálja meg a szíveket.” (Péld 21,2) Mintha a be nem vallott bűneinknek nem lennének önmagunkra és a közösségünkre nézve is ártalmas következményei! Mintha a közösség nem szenvedne bűneink parfümös selyemsállal álcázott kelevényétől! Judica vasárnapján Isten nyilvánvalóvá teszi és ünnepélyesen bejelenti, hogy megelégelte maszatoló, vétkeinket elkenő, azokat ravaszul relativizáló játszadozásainkat, életünk parkettjén való táncolásunkat. A vasárnap felülről jövő, kristálytiszta zsoltárhangja elnyomja emberi magyarázkodásunkat, perlekedésünket: „ítélj meg, Istenem, és ments meg engem, mert te vagy oltalmazó Istenem.” (vö. Zsolt 43,1.2) Amikor a hivatalosak, az egyház vezetői már nem tudják, nem bírják vagy nem akarják ezt a zsoltárhangot énekelni, akkor helyettük a pogányok, a kövek, a költők fognak hiteles dalra fakadni: „Ijessz meg engem, Istenem, / ► Sorozatunk a végéhez közeledik, ám a későbbiekben más összefüggésben újra meg újra visszatérünk majd arra, hogyan is vélekedett reformátorunk az istentiszteletről. Lesz szó arról is, hogy az e témával kapcsolatos megállapításai, irány- mutatásai közül mi az, ami ma is mértékadó, s mi az, amit meghaladott az idő. A jövő heti, a sorozatot záró cikk előtt hadd álljon itt egy meghatározó gyakorlati teológus véleménye arról, hogy miben is látja Luther istentisztelet-teológiájának és -gyakorlatának jelentőségét. Manfred Josuttis, a göttingeni egyetem teológiai fakultásának gyakorlati teológiai professzora, aki nézeteivel nem fér bele a szokásos skatulyákba, a tőle megszokott furcsa fogalmazásban foglalja össze a lutheri istentisztelet jellemzőit. Abból a nézőpontból közelíti meg a kérdést, hogy mit nem fogad el a megreformált liturgiái gondolkodás. Hat olyan latin eredetű kifejezést használ, amely a jól ismert anti- előtaggal kezdődik. A hat jelző, illetve magyar értelmezése a következő: antime- ritorikus: érdemszerzés-ellenes; antiszakra- mentális: az egyoldalú szentségi vonal ellen való; antihierarchikus: az elpaposodás és a hierarchizálódás elleni; antireformisz- tikus: nem a mindenáron változtatni akarás hajtja; antispiritualisztikus: nem hajlanszúkségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra.” (József Attila: Bukj föl az árból) Isten számára a bűn utálatos dolog, előtte nem hivatkozhatunk mentő körülményekre, lélektani okokra, az általános nyomásra vagy arra, hogy „mindenki ezt csinálta", „ilyen volt a kor”, „mindenki sáros volt”. Mily könnyen lehetne védőbeszédet fogalmazni a pusztai vándorlás idején aranyborjút készítő zsidó nép érdekében is: „Szegények, elfáradtak!” „Olyan kilátástalan volt az életük!” „Nem kaptak egyértelmű útmutatást az Úrtól.” „Az embernek valamiben azért hinnie kell...” „Tettük csak az ősi vallási ösztön megnyilvánulása volt.” „Nem ártottak ezzel senkinek." Isten szemében azonban a nép a bálványimádás undorító bűnét követte el, amelyet a haragja méltán büntet. A büntetésnek az emberek előtt is nyilvánvalóvá kell lennie, ezért Mózes elrendeli Lévi fiainak leka- szabolását. A háromezer halottat követelő, testvért, barátot, rokont sem kímélő mészárlás emberi szempontból nézve felháborító és érthetetlen. Mózes azonban jól tudja, hogy az a büntetés, amelyet ő szabott ki a népre, Isten számára nem lesz elegendő. A vétekért engesztelést akar szerezni, s ezért fölmegy az Úrhoz. Mózes itt közbenjáró fődó a lelki síkot elválasztani a teljes életvalóságtól; antiszubjektivista: ellenzi a szubjektivitás egyeduralmát. Josuttis szerint a lutheri istentisztelet első jellemzője, hogy nem ad teret semmiféle érdemszerző gondolatnak. A reformáció „sola”-gondolatai, azaz hogy egyedül (sola) kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Krisztusért van üdvösségünk, az istentisztelet egészében jelen vannak. Sem maga az istentisztelet, sem az egyes emberi cselekedetek (imádság, böjt, bűnbánat) nem tesznek Isten előtt elfogadhatóvá, igazzá. Csak Jézus Krisztusért fogad el (és igazít meg) minket az Isten. Ezt az evangéliumot hirdeti meg a prédikáció, ezt a tényt „gyakoroltatja be” velünk a liturgia minden egyes mozzanata. Énekeskönyvünk Luther-énekei - ezek istentiszteleti életünk különleges ékkövei - mind-mind erről szólnak. Nem bízhatunk a magunk teljesítményében, sem mások nem tehetik meg helyettünk, hogy „kijárják” Isten - halálos büntetés helyett életet adó - jóságát. Érdemszerzés helyett egyedül Krisztusban van reménységünk és bizalmunk - ettől válik „lutherivé” az istentisztelet. A német teológus másodszor arról ír, hogy a lutheri istentisztelet az egyoldalú szentségi karakter ellen van. Luther számára az ige és a szentség nem egymással szemben kijátszható részei a liturgiának. A kettő összetartozik. S bár az ő korában - a szentségi egyoldalúság miatt - hangsúlyozni kellett az ige és az igehirpap, aki elismeri, megvallja népe bűneit, és könyörög a népéért Isten színe előtt. Hogy megmentse őket, még saját üdvösségét is felajánlja Istennek: .Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!" (2MÓZ 32,32) Isten nem fogadja el Mózes felkínált helyettes áldozatát, mert az Úr csak azt törli ki az élet könyvéből, aki vétkezett őellene. Mózesnek nem áldozattá kell válnia, hanem vezetőnek kell maradnia. Az Ószövetség történeteit nem önmagukért olvassuk. Ez az epizód - akárcsak a többi - Krisztusra utal. Mózes közbenjáró imája csupán halvány árnyéka Krisztus közbenjáró imádságának, amelyben kínzóiért könyörög: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34) Krisztus nemcsak felajánlotta magát az emberiség összes bűnéért, mint Mózes a népe vétkéért, hanem oda is adta magát Istennek engesztelő áldozatul. A Fiú átadja magát az Atyának, és az Atya is átadja a Fiút - a kárhozatnak.,Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk...” (2Kor 5,21) A mennyei Atya mégsem a Fiú áldozatának érdeméért szeret bennünket, hanem az Atya és a Fiú önkéntes egységben hozza az áldozatot, mert szeret minket. Amíg az ember önző módon, bűneit palástolva rejtőzködik önmaga, emberdetés szerepét, a kettő arányát sohasem borította fel. De gondoljuk tovább: később a másik oldalra billent a mérleg nyelve az evangélikusságban - a szentségi részt háttérbe szorítva került a központba az igehirdetés. Ahogy reformátorunk vigyázott az egyensúlyra, úgy kell nekünk is ügyelnünk rá. Manfred Josuttis harmadik állítása, hogy a lutheri reformáció nyomán létrejött istentisztelet nem engedi az elpapo- sodást (a hierarchia egyeduralmát). Értsük e gondolat mindkét vonatkozását! Luther korában ez azt jelentette, hogy az istentiszteletbe külső és belső aktivitással bevonta a gyülekezetét. Az anyanyelvű liturgia és igehirdetés, a sok közös ének, a mindig közösségben végzett úrvacsora erről tanúskodik. A mai korban is fontos, hogy ne paposodjon el az istentisztelet azáltal, hogy a templomban jelen levők közössége egy monológot előadó főszereplőre és passzív hallgatóságra (nézőközönségre) válik ketté. Ha lutheri istentiszteletet tartunk, komolyan végig kell gondolnunk, hogy mi a kimondottan lel- készi feladat, s melyek azok, amelyekbe a gyülekezet egy-egy tagja vagy az egész közösség aktívan be tud kapcsolódni. A negyedik megállapítás így hangzik: a lutheri istentisztelet nem a mindenáron való változtatásra törekszik. Sokan megvádolták Luthert - a többi reformátorral szemben is -, hogy túl lágy volt az egyházújításban; a kritikát megfogalmazók szerint több mindent meg kellett volna A VASÁRNAP IGÉJE társai és Istene elől, addig Isten a Golgotán önzetlen módon rejti el megmentő kegyelmét ítéletébe, irgalmát a kereszt gyalázatába. Amíg mi kínosan ügyelünk arra, hogy „ki ne derüljön”, addig a kereszten minden kiderül. Ott kifakadt az én bűnöm, sőt az egész emberiség minden múlt-, jelen- és jövőbeli bűne. És kiderül Isten bűnbocsátó szeretete is, amelyből élünk. Mily rossz annak, aki nem tudja, hogy nem kell többé a bűneit rejtegetnie, hiszen Isten a szabadítás örömhírét rejtette el e kereszten! Mily rossz annak, aki nem hagyja, hogy testvérei átöleljék, mert nem tudja, nem akarja megvallani megkeményedett szívének féltve őrzött, sötét titkát... Az igazi főpap, az egyetlen valódi közbenjáró úgy harcol, küzd, imádkozik értünk, hogy egyben ő az áldozati Bárány is. Ezt a csodát sohasem fogjuk teljesen megérteni, de szemlélhetjük és imádhatjuk a misztériumot. Énekeskönyvünkkel a kezünkben mondhatjuk: „Soha én ezt nem tudom / meghálálni, Jézusom!” (EÉ 201) ■ Ifj. Fabiny Tibor Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy te az ítéletedbe rejtetted irgalmadat! Hiába próbálunk bűneinket palástolva menekülni, te utolérsz bennünket. Hála és dicsőség neked ezért. Segíts, hogy kegyelmed ára kárba ne vesszen rajtunk! Ámen. LITURGIKUS SAROK változtatnia. Luther megtartotta az ősi renden alapuló, másfél évezreden át csiszolódó istentiszteleti rendet, s csak ott „nyúlt bele”, ahol a Szentírással, az evangéliummal össze nem egyeztethetőnek tartott valamit. Meggyőződésem szerint ezért (is) érdemes visszatérnünk a forrásokhoz - a lutheri gyökerekhez. Az ötödik megfogalmazás Josuttistól ez: nem hajlandó a lelki síkot elválasztani a teljes életvalóságtól. Ha belegondolunk, érezzük, hogy mennyire mai ez az ügy! Nemegyszer kettős a keresztény ember élete. Másról szól a vasárnap, és másról a hétköznapok. A reformátor istentiszteleti elképzelése és gyakorlata életszagú volt - az élete pedig az istentisztelet levegőjét árasztó.-Van mit tanulni tőle... Josuttis utolsó, summázó gondolata szerint a reformátor istentisztelet-teológiája antiszubjektivista: ellenzi a szubjektivitás egyeduralmát. Ma, amikor egyre többen csupán a „maguk módján” vallásosak (az egyháztól távol tartva magukat), jó figyelembe venni azt, hogy a kereszténység és annak istentisztelete „társas műfaj”. Nem magányos farkasokként élünk, ünnepelünk, és találkozunk Istennel. Urunk közösségbe hív, hogy a vele való közösségben éljük meg az egymással való közösséget is. Talán más lenne a világ, ha nem az indulataink, érzéseink által, hanem Isten - liturgiában is meghirdetett és megélt - szeretete nyomán kötődnénk egymáshoz. ■ Hafenscher Károly (ifj.) Oratio oecumenica Urunk, Istenünk, köszönjük neked mindazt, amit Jézus Krisztusban, a mi Urunkban adtál nekünk. Köszönjük, hogy benne és általa olyan közbenjárónk van, akinek a nevében magunk is bátran fordulhatunk hozzád, és eléd vihetjük imádságainkat. Te ismered hitünk gyengeségét, és tudod, hogy bár Jézusban társunkká lettél, mi mégis számtalanszor elfordulunk tőled, és máshol keresünk menedéket. Ezért, kérünk: ítélj meg és ments meg, Istenünk! Drága mennyei Atyánk! Tarts meg minket hitünkben, hogy ne a talán bizonytalansága, hanem a Jézusban általad kimondott igen és ámen bizonyossága legyen erőforrásunk életünk minden napján. Olyan jó tudnunk azt, hogy ő lett engeszteléssé a mi bűneinkért és az egész világ bűnéért. Olyan felfoghatatlan azzal szembesülnünk, hogy valaki ennyire szeret bennünket. Mi sokszor csak a hántást, a szeretetlenséget látjuk magunk körül. Segíts, hogy az értünk lehajolt kegyelem ereje felemeljen bennünket csüggedő reménytelenségünkből, és a felebaráti szeretet gyakorlására indítson. Ezért kérünk: ítélj meg és ments meg, Istenünk! Urunk! Tejól ismered kísértéseinket, azt, hogy milyen sokszor szeretnénk elfordulni tőled, és más istent imádni. Olyan istent, amelyik nem beszél vissza, amelyik engedelmeskedik nekünk, és amelyik nem követel tőlünk engedelmességet. Szabadíts meg bennünket legnagyobb bálványunktól, önző énünktől! Tarts tükröt elénk a te igédben, és ments meg bennünket az önszeretet pusztításától. Add, hogy önmagunknál fontosabbnak tudjuk tartani a másik ember, a közösség javát. így gondolunk most nemzeti ünnepünk közeledtével azokra, akik életüket áldozták a hazáért. Hálát adunk értük, és kérünk, add, hogy példájuk bennünket is az igazság és az igazságosság melletti kitartásra buzdítson. Segíts meg bennünket, hogy melletted maradjunk, hogy téged meg ne tagadjunk. Ezért kérünk: ítélj meg és ments meg, Istenünk! Úr Jézus Krisztus, aki mint igazi főpapunk esedezel értünk, téged kérünk, hogy Segíts egyházadon. Add, hogy Szentlelked erejével épüljön országod. Ámen. LUTHER ÉS AZ ISTENTISZTELET 19. Egy továbbgondolandó vélemény i
