Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-05-16 / 20. szám
2004. M4 IS 16.-5. oldal Evangélikus Élet Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika Könyvbemutató a Deák téri gimnáziumban „Gyökérkezelés” zajlott május 5-én délután a Deák Téri Evangélikus Gimnázium dísztermében. Természetesen nem fogászati beavatkozásról volt szó, hanem egy kényes kérdést feszegető műről, dr. CsepregiZoltánnak a Luther Kiadó gondozásában most megjelent, Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika című kötetéről. A könyv bemutatóján Gáncs Péter püspök bevezetője után Karasszon István egyetemi tanár, valamint Kó'szeghy Miklós egyetemi docens méltatta az igényes tudományos munkát. Dr. Csepregi Zoltán könyv formában megjelent egyetemi magántanári értekezése egy sajnálatosan aktuális kérdés 16. századi gyökereit kutatja, hogy ezzel is az őszinte önvizsgálatot, megbocsátást és kiengesztelődést segítse. A kötetben - alapos bevezetés után - a reformáció és a zsidóság kapcsolatát szemléltető írásos dokumentumokat (leveleket, vitairatokat, rendeleteket, jogi szakvéleményeket stb.) olvashatunk, szám szerint ötvenet. Lapunknak nyilatkozva hittudományi egyetemünk tanára elmondta, hogy könyve tíz év kutatásainak gyümölcse. „Egy tudatosan eltemetett témát kívántam a felszínre hozni. A cím - mivel magyarázatra szorul - talán nem túl szerencsés. Én mégis ezt a megjelölést választottam, mert úgy éreztem, hogy ebben a három szóban tudom összefoglalni a reformáció korában élő embereket leginkább foglalkoztató kérdéseket. A zsidómisszió a zsidók keresztény hitre való térítésére, a hebraisztika pedig az Ószövetség eredeti nyelvére, a héberre utal, mellyel a humanizmus intenzívebben kezdett foglalkozni. A vérvád arra a hiedelemre céloz, hogy a zsidók keresztény gyermekeket ölnek, és vérüket rituális célokra használják fel. A reformátorok ezt az elképzelést butaságnak tartották, és határozottan elutasították. Az eredeti, korabeli dokumentumokat tanulmányozva érdekes volt szembesülnöm azzal, hogy a zsidósággal kapcsolatos akkori közvéleményt egy száz esztendővel korábbi esemény, a spanyolországi zsidóság elűzése, illetve erőszakos térítése határozta meg” - tudtuk meg Csepregi Zoltántól (képünkön). Csepregi Zoltán Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika A múlt szerda esti bemutatón a Luther Kiadó igazgatója, Kendeh K. Péter arról beszélt, hogy ez az ezer példányban kiadott könyv merész vállalkozás. Egyfelől a szerző bátorságát bizonyítja, aki egy kényes, keveset tárgyalt történelmi problémát feszeget, másfelől a kiadóét, amely „meg merte jelentetni” a művet. Dr. Csepregi Zoltán teljesíti a maga által kitűzött célt. Műve valóban azzá lesz, aminek szánta: „A hazai evangéli- kusság kísérlete, hogy szembenézzen a régmúlt és a közelmúlt e fájó és eddig elhallgatott aspektusával, tükör, mely nem hazudik, hanem szépet és rútat ugyanazon hűséggel mutat be. Hisz pontos diagnózis nélkül gyógyulás sincs.”- gazdag mmmmsmnmrnmmmMMmmmmtmmmmMMmtsm Húsvét hangjai a hétköznapokban „Belső fényforrás ő: a napsugár kis- húga” - méltatja Palotai Erzsi. Szvorák Kati népdalénekes valóban beragyogja a napját annak, aki végighallgatja legújabb CD-jét. A Hungaroton által kiadott, „Alleluia. Húsvét Közép-Európában” című hanghordozó méltó folytatása a művésznő nevével fémjelzett sorozatnak. A Liszt-, Hungaroton- és Kodály-díjas népdalénekes elsőként Közép-Európa karácsonyi, majd farsangi dalait gyűjtötte össze, most pedig a térség húsvéti énekeiből kínál egy csokorravalót. Szvorák Kati neve nem ismeretlen a népzene kedvelői előtt. A Losoncon született énekes 1983-1999 között több zenekarral is énekelt (például a Vízöntővel, a Bekeccsel, a kassái Csámborgóval vagy a Hegedőssel). Az elmúlt tizenöt esztendőben több mint kétezer koncertet adott három kontinens 27 országában. Főszerepet kapott a Magyar ének, valamint a Betlehem csillaga című rockoratóriumokban is. Az új CD-t - mellyel édesanyja emléke előtt is tiszteleg - Czigány György á következő szavakkal ajánlja: „A gyűlölet és testvériség, az otthon és idegenség roppant feszültségei közt kinyíló dallam üzen e sugárlemezen, ha nem is az oltár, de az eleven test templomának liturgiájával (melynek a hangszálak a nemes orgonasípjai) - üzeni a dallam Kati hangján, hogy szomorúságunk földjéből kelhetnek csak ki a húsvéti reménység virágai.” Szvorák Kati jelképes főhajtásának méltó segítője az album minden közreműködője, a Monarchia Zenei Társulás, a Mulatschag Gruppe (Bécs), valamint a Vujicsics együttes. Dicséretet érdemelnek az énekesek is: Boros Tibor, Drucker Péter Nagy Viktor és Németh Nándor. Ugyancsak öröm volt hallgatni a szentendrei Vujicsics Tihamér Alapfokú Művészetoktatási Intézmény népdaltagozatos növendékeit, Lindner Zsófiát, Sasvári Borcsát, Tamási Rebekát, valamint Tímár Sárát. „Evangélikus fülnek” különösen is kedves a hanghordozó három felvétele: énekeskönyvünk 208. (A keresztfához megyek), 217. (Felvirradt áldott, szép napunk), valamint 213. (Krisztus feltámadt. elmúlt kín. gyalázat) énekének dallama. (Ez utóbbi egymás után három - magyar, német, valamint lengyel - szöveggel is szerepel.) Még két evangélikus vonatkozású, egészen pontosan szlovák evangélikus dalt hallhatunk az előbb említettek mellett: Az Uz skvie sa rá- no vzkriesenia (Már ragyog a feltámadás reggele), illetve a Haleluja, ch- vály znejte (Halleluja, dicséretet zengjetek) kezdetűt. Szvorák Kati albuma mind nyelvi, mind felekezeti szempontból sokszínű: Közép-Európa húsvéti dalai magyar, lengyel, horvát, szlovén, szlovák, román, cseh, szerb, német és latin nyelven csendülnek fel; és hallhatunk román ortodox, szlovák református vagy éppen görög katolikus liturgikus éneket is. A nagyböjti kánták, imádságok, népénekek, húsvéti játékdalok, liturgikus énekek és himnuszok valódi gyöngyszemek. Szvorák Kati népdalénekes - a belső fényforrás, a napsugár kishúga - „méltó marad” nevéhez, valóban beragyogja a napját annak, aki végighallgatja ezt a korongot. GaZsu I n m 1 s iff v : N[ 1 i H ugr 5 „Két jegyet A passzióra...!” A mozi előtt rég nem látott tömeg. Mellettem egy harminc év körüli nő magyaráz barátainak: „Először megrendeltem a mi három jegyünket, majd szóltak Petiék, hogy nekik is kell három, aztán meg anyu felhívott, hogy ők is eljönnek. Utoljára a Flinstones családot látták moziban. ” Pénztárcáját szorongatva egy fiatal srác lép az ablakhoz: bőrkabát, zselézett haj, koptatott farmernadrág. „Két diákjegyet kérek A passzióra! ” A pénztáros nem javítja ki. Talán fel sem tűnt neki. Vagy úgy gondolta, hogy teljesen felesleges, elvégre biztosan nem a másik terembe meghirdetett, Elveszett jelentés című produkcióra gondol a fiatalember... Pontosan nyolc órakor elsötétül a terem. Örülök, hogy ezúttal a szokásos reklám elmarad. Nem akarnak minket kasszasikert sejtető vígjátékokra invitálni, kólával itatni, rágógumival etetni az utolsó vacsora előtt. Idővel megszűnik a zacskócsörgés, üdítőszürcsölés, ezek a - moziban egyébként nélkülözhetetlen - „hangulati elemek". Ha nem is tudatosul mindenkiben, de benne van a levegőben: ez másfajta film. Mikor leszedik a testet a keresztről, elsötétül a kép. Majd lassan elgördül a kő, látjuk az üres halotti leplet és az élő Mestert, amint elhagyja a sírboltot. Az alkotók névsora közben felkapcsolják a világítást. A nézők azonban még jó ideig némán ülve maradnak.... L. J. Cs. Jelenetfotó Mel Gibson A passió című filmjéből Botrány vagy bizonyságtétel? Megnéztem Mel Gibson filmjét, A passiót. Előtte sok mindent olvastam, hallottam róla. Általam nagyra becsült, mértékadó személyek - mint például Iványi Gábor, Spiró György, Andrassew Iván - eléggé lesújtó kritikával illették. Ez bizonyos értelemben befolyásolt, annak ellenére, hogy jó néhány teológiai ellenvetésük nem állja meg a helyét, és az antiszemitizmus vádja mögött látatlanban is műbalhét sejtettem. A film megtekintése után ebbéli gyanúm meggyőződéssé erősödött. Ugyanakkor a prominens egyházi személyek áhítatos lelkendezése is hozzájárult ahhoz, hogy eleve gyanakvással és előítéletekkel viszonyuljak a filmhez. Az egyházi személyek egymással versengő és néhol szinte komikusán eltúlzott, már-már blaszfémiát súroló tetszés- nyilvánítása nem is elsősorban azért zavart, mert nem hittem el, hogy Mel Gibson képes jó filmet készíteni, hanem azért, mert elevenen él még bennem annak emléke, hogy évekkel ezelőtt Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísérlése című - számomra azóta is a legele- mentárisabb Krisztus-élményt jelentő - alkotását milyen visszhangok kísérték. Akkor a vetítés ellen tiltakozó egyházi vezetők némelyike nem is szégyellte bevallani, hogy nem látta ugyan a filmet, de a számára autoritással bíró személyiek) ítélete elegendő volt ahhoz, hogy ennek alapján határozott véleményt mondjon. Óhatatlanul megfogalmazódott bennem a kérdés: azok, akik akkor bőszen támadtak egy művészfilmet, most hirtelenjében egy másik filmben kinyilatkoztatást látnak? Mel Gibson mint ötödik evangélista? Kell, hogy én erre kíváncsi legyek? Nem szerettem volna azonban az ő hibájukba esni, ezért erőt vettem magamon, és elhatároztam, hogy megnézem a filmet. Az ellenérzéseimet némiképp ellensúlyozta néhány olyan beszámoló, amely arról szólt, hogy a multiplex mozikban nem volt kukoricacsörgés, kólázás, és a végén mindenki néma csöndben végigülte a stáblistát. Általam nagyra becsült lelkész kollégám is könnybe lábadt szemmel mesélte, milyen hatással volt rá az alkotás, s hogy a rutinos mozilátogató vagányok milyen látható megillető- döttséggel hagyták el a termet. Hasonló élményről számolt be nem igazán vallásos, gimnazista unokahúgom is. Vegyes érzésekkel készültem hát a vetítésre, és azt latolgattam, végül vajon merre billen majd el bennem a mérleg. A végeredmény nem falrengető: láttam égy újabb filmet Jézus szenvedéséről, amely se nem jobb, se nem rosz- szabb, mint a többi. Voltak benne elgondolkodtató jelenetek, előfordult az is, hogy meghatódtam. Némelyik figurát egészen jól formálták meg. Amúgy egy csomó ismert és bevett panel is beépült az alkotásba, csakúgy, mint néhány teológiailag vagy történelmileg vitatható mozzanat. (Ez persze teljesen megszokott ebben a műfajban.) A zene néhol Peter Gabriel The Passionjára emlékeztetett, vegyítve persze Zeffirelli filmjének kissé édeskés hangulatával. A brutalitás - amelyre egyébként érzékeny vagyok - nem ragadott magával. Néhány jelenetet kicsit eltúlzottnak éreztem, de nem tartottam hihetetlenül irreálisnak őket. Eddig is tudtam, hogy Jézus rengeteget szenvedett. A film láttán sem érzem, hogy most jobban hinnék benne. Igazából azt sem mondhatom, hogy az eddigi Jézus-filmekben ismeretlenek lettek volna ezek a motívumok. Legalábbis ebből a szempontból A passió nem tűnt sem hitelesebbnek, sem botrányosabbnak, mint az eddig látott művek. Bevallom, az a jelenet viszont engem is megnevettetett, amikor a holló kikapta a bal lator egyik szemét. Hazafelé menet belebotlottam néhány, bibliaórára járó gyülekezeti tagba. Csoportokba verődve beszélgettek. Volt, aki a filmről, volt, aki másról. Örülök, hogy végre lehetőség nyílik arra, hogy valamiről nyíltan vállalja mindenki a véleményét. Ha pedig akár csak egyetlen emberben is elindított valami pozitív változást ennek a filmnek a megtekintése, akkor már nem készült hiába. Ilyesmiken gondolkodtam, amikor az egyik sarkon egy kis csoportra lettem figyelmes. A moziból jöttek ők is, egyikük gyülekezeti tagunk volt. Egy földön ülő férfit álltak körül aggódva, akinek az arcán poros horzsolás látszott, és orrából ruhájára, tenyerébe folyt a vére. „Már hívtuk a mentőt, tisztelendő úr. De nincs véletlenül egy papír zsebkendője?” Benyúltam a nadrágom zsebébe, és előhúztam az utolsót. Kissé gyűrött volt ugyan, de még nem használtam. Szétnyitottam, és odaadtam a földön ülőnek. Mindig is sajnáltam, hogy Veronika története nincs benne a Bibliában. Bartha István
