Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-05-30 / 22. szám
Barta Imre felvételei 6. oldal - 2004. MÁJUS 30. Evangélikus Élet Rendhagyó helyszínen tartotta legutóbbi ülését a Pesti Evangélikus Egyházmegye Lelkészi Munkaközössége (LMK) május 12-én: a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet Nagy Ignác utcai börtönében - vagy ahogy talán többen ismerik: a „Markóban”. A speciális helyszín kiválasztásának apropóját az adta, hogy a büntetésvégrehajtási intézetekben több mint három éve szolgálnak státusban lévő evangélikus lelkészek. Ok eddigi tapasztalataikról, az objektum parancsnokai pedig a lelkészi munka fontosságáról, a fogadtatásról, az eddig megtett útról, a jövő lehetőségeiről beszéltek a résztvevőknek. Reggel 9 óra. A belépés szigorúan szabályozott procedúrája után a vendéglátók barátságosan berendezett tárgyalóba kísérik az érkezőket. Evangélikus börtönlelkészeink - Bízik László, Bácskámé Vári Krisztina és Thuránszky István -, valamint Udvardy István római katolikus diakónus terített asztallal, pogácsával, kávéval, ásványvízzel fogadnak minket. Pár percig megilletődött, halk beszélgetés, majd ajtónyílás: megérkezik a börtönparancsnok. Kezdődik az ülés. Csere László dandártábornok, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka köszöntőbeszédében elmondta: nagy megtiszteltetés számára, hogy a Pesti Egyházmegye lelkészei elfogadták a meghívást. (Az ötletadó egyébként Bízik László vezető börtönlelkész volt.) Az intézmény vezetői nyitottak az újabb találkozási lehetőségek iránt - azért, hogy minél szorosabb legyen az együttműködés a történelmi egyházak és a büntetés-végrehajtási intézetek között. A nyitás a rendszerváltás után kezdődött: előtte a börtönök és az egyházak kapcsolatát az elzárkózás jellemezte. „Rácsokon át méregettük egymást” - ahogyan a fogvatartottak számára sokszorosított éneklapról énekeltük az ülés kezdetén... A mélységből kiáltunk Maga az LMK-ülés a szokott rend szerint zajlott Győri Gábor esperes vezetésével - azzal az egyáltalán nem „elhanyagolható” különbséggel, hogy minden elhangzott szónak más „akusztikája” volt hazánk egyik legismertebb börtönének a falai között. Szabadságról, igazságról, rabságról, kegyelemről bizony egészen másra asszociál az, aki a rácsokon belül él, mint az, aki azokon kívül tartózkodik - még akkor is, ha tudja, hogy pár óra elteltével igazolványa felmutatásával „szabadulhat”... Az igehirdetési előkészítőt Tamásy Tamásné tartotta a 130. zsoltár megraga- dóan szép versei alapján: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg szavamat! (...) Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor? De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. ” Akad-e közöttünk olyan, aki bátran, önbizalommal telve, bűntelenséLELKÉSZGYŰLÉS A „MARKÓBAN” A börtön a templomuk Kőháti Dorottya riportja ge tudatában állhat meg Isten szent színe előtt, éljen akár „kint”, a szabad világban vagy „bent”, a rácsok mögött? - tette fel a kérdést a zuglói lelkésznő. Mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösök, rabok, megkötözöttek vagyunk, akik Isten kegyelme nélkül elvesznének. Szabadulásunk ára Jézus Krisztus halála volt. O meghallotta mélységből kiáltó szavunkat, értünk megjárta a halált is, hogy feltámadásával utat nyisson az örök életre, a szabadulásra - hangsúlyozta Tamásy Tamásné. Lelkészek a tömlőében A textus elemzése, a hozzászólások után a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának alezredese, Benedek Ede érkezett körünkbe, hogy megtartsa A börtönlelkészség három évének tapasztalatai című előadását, átfogó tájékoztatást adva az elmúlt időszak eredményeiről, illetve az előzményekről, amelyek lehetővé tették, hogy lelkészek szolgálhassanak a börtönökben. Szavaiból kiderült: a lelkipásztorok mindig is jelen voltak a „tömlöcökben”; volt idő, amikor sajnos nem szolgálatot végzőként, hanem elítéltként. Az egyházak és a büntetés-végrehajtási intézetek viszonyában a fordulatot a rendszerváltás hozta meg: 1990 után egy igazságügyi minisztériumi rendelet lehetővé tette a lelkigondozást, az istentiszteletek, hitéleti foglalkozások tartását, a kegytárgyak, könyvek, Bibliák behozatalát, majd 2000-től a büntetés-végrehajtási intézetekbe státusban lévő börtönlelkészek kerültek. A törvényi alap megléte után összeültek a történelmi egyházak vezetői, és megállapodtak a felosztásban: ennek eredményeképpen 18 római katolikus, 12 református, 3 evangélikus lelkipásztor és 1 rabbi állhatott szolgálatba. Arról is döntés született, hogy a lelkészek szakmai felügyeletét mindig a felettese (vagyis a püspöke) látja el, a börtönben pedig osztályvezetői besorolást kapnak. Hamarosan a személyi feltételek mellé a tárgyi feltételek is „felsorakoztak”: irodát, kápolnát bocsátottak a lelkészek rendelkezésére. Milyen rendszer szerint működik a lelkigondozás a börtönben? A börtönbe bekerülő a befogadó bizottság előtt tájékoztatást kap a lelki élet gyakorlásának lehetőségéről. A kapcsolatfelvétel tehát már a kezdetekkor megtörténhet. A vallásgyakorlás önkéntes: nincs „kötelező istentisztelet”, és a lelkész sem végezhet hittérítést, ha egy fogvatarott nem igényli a szolgálatát. Aki azonban szeretne a lelkipásztorral beszélgetni, arra a börtön - a kötelező napirendet figyelembe véve- minden esetben teret ad. Nincs olyan időbeli korlát, mint például a hozzátartozókkal való találkozás, a „beszélő” esetében: a pappal való kapcsolattartás nem korlátozódik csupán havi egy-két alkalomra. Ha egy fogvatartott Isten szolgájával akar beszélni, nem utasítják el kérését. Az alezredes szerint az egyéni lelkigondozás nagyon fontos a börtön lakói számára, kérik, igénylik ezt a fajta szolgálatot. A lelkész abban is nagy segítséget tud nyújtani az elítéltnek, hogy amikor elérkezik a szabadulás ideje, felveszi a kapcsolatot a családdal, a hozzátartozókkal, és felkészíti a fogvatartottat a szabadulásra, a társadalomba való visz- szailleszkedésre. De szervezhet nyári tábort is az elítéltek gyermekeinek, és egyéb programok koordinálásában is feladatot vállalhat. A lehetőség adott- bárki élhet vele Budapest három nagy büntetés-végrehajtási objektuma közül a Nagy Ignác utcai börtönben - Bízik László lelkész és Udvardy István katolikus diakónus áldozatos munkájának köszönhetően - tavaly egy kápolna épült, melyet ökumenikus szertartás keretében szenteltek fel. Bár statisztika még nem készült, az intézetvezetők sokéves tapasztalata alapján elmondható, hogy a fogvatartottak mintegy 5-10%-a igényli a lelkészi szolgálatot. Hogy ez kevés vagy sok, nézőpont kérdése. Tény, hogy személyiségfüggő, hogy ki kéri a lelkigondozást, ki keresi fel a kápolnát. Azt sem mondhatjuk, hogy az elkövetett bűn súlyossága vagy a kiszabott büntetés hossza egyenes arányban állna a hitélet gyakorlása iránti vággyal... A lényeg, hogy adott a lehetőség - egészen odáig menően, hogy a gyanúsított mindenféle ellenőrzés nélkül írhat levelet közvetlenül a lelkipásztornak, az e célra kihelyezett postaládába téve üzenetét. Az utógondozás kérdése még megoldásra vár. A szabadulok sok esetben a „levegőben lógnak”, munkát találni, emberi kapcsolataikat felvenni, családjukba visszaépülni bizony csak segítséggel tudnak. Példaértékű a Mécses Szeretetszolgálat „félutas háza”, amely arra az időre ad fedelet, amíg a szabadon bocsátott elítélt megtalálja a helyét a világban. Ezen a téren is sokat tehetnek és tesznek is a börtönlelkészek, akár úgy is, hogy gyülekezeti közösségbe, segítő kézből segítő kézbe adják tovább a szabadulót. Benedek Ede szerint a kezdeti nehézségek után igen jól és egyre szélesebb körben zajlik a börtönlelkészi szolgálat: az erre elhivatott papok, lelkipásztorok nemcsak a fogvatartottak, hanem az objektum dolgozói között is végzik szolgálatukat. A börtön a templomuk A délelőtt további részében egy előadásra és három korreferátumra került sor a szolgálatban közreműködő börtönlelkésainak párhuzamba állításával jól észre- vehetőek a különbségek. Láthatóvá vált az előrehaladás, annyi megjegyzéssel, hogy ami ott, a „Markóban” megvalósult, még modellértékűnek számít az egész országban. A napi nyolcórás munkaidőben a börtönlelkész szabadon jö- het-mehet az objektum területén belül, istentiszteletet, bibliaórát, heti fogadóórát tarthat, személyes beszélgetést végezhet. Anno egy sötétzárka szolgált irodájául a Gyorskocsi utcában, ma már rendezett körülmények között ülhet le, és intézheti az adminisztrációt, a lelkigondozást. Természetesen a Markó utcában is van irodahelyiség, és a zárkákban is felügyelet nélkül tehet látogatást az elszek jóvoltából. Elsőként Bízik László ismertette sokéves szolgálatának tapasztalatait. Mint elmondta, a legelső és a most újrafogalmazott munkaköri leíráítéltek kérése szerint. Ez talán a leglényegesebb újdonság. A munkaköréhez esketés, keresztelés is tartozik. A leírás külön szót ejt a lelkészi titok megtartóMás a vető, más az arató, s más a szántó... Interjú Bízik László vezető börtönlelkésszel- Milyen érzés börtönlelkésznek lenni?- Harminchat évi lelkészi szolgálat után azt mondhatom, ez a legjobb gyülekezetem.- Pontosan mire gondol?- Nem szeretném megsérteni a régi kedves gyülekezeteimet, de úgy érzem, hogy sehol nem volt rám ekkora szükség, mint itt. Attól, hogy én egy adott gyülekezetben jól prédikáltam, vagy sem, semmi nem változott - de itt egy- egy szavamtól vagy mozdulatomtól tönkremehet egy ember. Minden szónak, minden mozdulatnak nagyobb jelentősége van, mint odakint. Jószerivel én vagyok az egyetlen civil ember, akivel találkoznak - aki nem ügyvédként, nem bíróként, nem felügyelőként, hanem papként civil. Az ő szavuk is fontos, mert állandóan hazudni kénytelenek a zárkatársuknak, a rendőrnek, a bírónak - egyedül nekem nem kell, hogy hazudjanak... Annyi hazugság után olyan jó néha kimondani az igazságot!- Tudna mondani egy történetet, egy konkrét példát?- Igen, tudnék, de-nem mondok. Állandóan meg kell küzdenem a bizalomért, nehogy azt gondolják a fogvatartottak, hogy „tégla” vagyok.- Mi az, ami még Ont is meglepi, megrázza ennyi év után?- Az egész munkánkat hályogkovácsként végezzük. A mai napig nem tudjuk, mit hogyan kellene tennünk. Nem erre lettünk kiképezve. Ez a gyülekezet rendkívül fárasztó. Napi nyolc órát eltölteni a börtönben testet-lelket igénybe vevő, nehéz szolgálat.- Melyik szakterületnek veszi a legnagyobb hasznát?- A gyakorlati teológiának, azon belül is a lelkigondozásnak.- Hogyan dolgozza fel azt, amit lát, hall?- A módszerem az, hogy mindent azonnal elfelejtek.- Ez minden esetben sikerül?- Nem...- Tudja-e minden esetben, hogy miért van az illető fogvatartott elítélve?- A börtön komputeréből megtudhatnám, de soha nem nézem meg. Sőt rá sem kérdezek, hiszen ha akarja, úgyis elmondja, a bizalmába fogad, és megosztja velem.- Az emberismerete hogyan változott a börtönbeli tapasztalatai során?- Nőtt bennem a szánalom az emberek iránt. A bűnösöket jobban megértem, mint korábban. Nem úgy látom a társadalmat, hogy a gonoszak a börtönben, a jók pedig odakint vannak, mert vannak jók, akik bent vannak, és gonoszak, akik kint...- Nem tapasztalja azt, hogy néha nem lelki, hanem nagyon is gyakorlati okból kívánnak Önnel találkozni?- Dehogynem — én is ezt tenném az ő helyükben. De hozzá kell tenni: lehet, hogy elsőre „baleknak” gondol az illető, de másodszorra-harmadszorra már észreveszi, hogy rájöttem erre, és akkor - talán a negyedik-ötödik alkalommal - elkezdődik valami, amire eredetileg nem is gondolt.- Mi a siker és mi a kudarc az Ón szolgálatában?- A fővárosban viszonylag rövid ideig tartózkodnak elítéltek, mert ítéletre várnak. Tehát közöttük nemigen lehet aratni... De tudomásul veszem, hogy más a vető, és más az arató. Sőt: én csak a szántó vagyok, nem is a vető...- Miért kezdeményezte azt, hogy a pesti LMK a Markó utcában tartsa kihelyezett ülését? Miért fontos az, hogy gyülekezeti lelkészek megismerkedjenek ezzel a szolgálati területtel?- Több oka is van. Egyrészt segíteni szeretnék a kollégáimnak bizonyos szavak ilyen kontextusban történő megértéséhez. Másrészt pedig titokban arra vágyom, hogy a lelkészeknek és a gyülekezeteknek növekedni fog a fogvatartottak és a szabadultak iránti felelősségérzete. K. D. «
