Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-01-11 / 2. szám

Evangélikus Elet 2004. JANUÁR 11. 3. oldal Hogy a múlt év végén Hollandiában három protestáns egyház - a teológiai nézetkü­lönbségeket félretéve - unióra lépett, arról egy rövid hírben már beszámoltunk la­punkban. Időközben megkaptuk Nagy Dorottya evangélikus lelkész tudósítását is, aki a helyszínen kísérte figyelemmel az egyháztörténeti jelentőségű eseményt. Protestáns unió A Holland Hitvalló Református Egy­ház (a továbbiakban GKN), a Hollan­diai Református Népegyház (NHK) és a Holland Királyságbeli Evangélikus- Lutheránus Egyház (ELK) december 12-én véglegesen igent mondott a fúzi­óra. Mindhárom egyház egész napos, rendkívüli zsinati ülést hívott össze, amelyen hivatalosan is lezárták a több mint negyven évvel ezelőtt megkezdő­dött úgynevezett „Együtt az úton” (Samen op Weg) periódust. Az ese­mény jelentőségét az is jelzi, hogy a hollandiai egyháztörténészek immár 2003. december 12-e előtti és utáni korszakról kezdenek beszélni. A bő negyven évig tartó, alapos, min­dent több szemszögből megvizsgáló tár­gyalások után december 12-én reggel, sőt még kora délután sem vehetett senki mérget arra, hogy a három egyházból a nap végére minden bizonnyal mégiscsak egy egyház lesz. Nem sok hiányzott hozzá - mindössze két szavazat -, hogy a híres utrechti dómba meghirdetett záró istentisztelet elmaradjon. Délután öt óra előtt néhány perccel végül mégis meg­született a Hollandiai Protestáns Egyház (szó szerint „Protestáns Egyház Hollan­diában”: Protestánsé Kerk in Neder­land). Ahhoz, hogy az unió valóban létrejö­hessen, mindhárom zsinatnak kétharma­dos többséggel kellett igennel szavaznia. A legnagyobb megdöbbenést az NHK döntése okozta: a hetvenöt zsinati tagból ötvenegyen szavaztak igennel és huszon­négyen nemmel. A GKN tagjai sokkal egységesebben képviselték álláspontju­kat: ott a hetvenkét szavazóból hatvanhat a fúzió mellett tette le a voksát. Az utrechti evangélikus templomban tartott zsinati ülés sokunk számára fe­lejthetetlen élmény marad. Ilona Fritz, az ELK elnöke nyitóbeszédében röviden összegezte az elmúlt negyven év tárgya­lásainak eredményét, és még egyszer felsorolta a fúzió ellen és mellett szóló érveket. (O maga az igennel szavazók­hoz tartozott.) A harminchat zsinati tag közül tizen­négyen még az utolsó pillanatban is megpróbálták hozzászólásukkal befo­lyásolni a döntést. Ennek érdekében a legkülönfélébb retorikai fogásoktól sem riadtak vissza. Az identitás kérdése ugyanis számos problémát felvet. A többségbe kisebbségként kerül be az evangélikus egyház, így a PKN zsinatá­nak tagjai közül mindössze öten lehet­nek evangélikusok. A hozzászólások nem voltak mente-' sek az érzelmi megnyilvánulásoktól sem. Valamennyi zsinati tag felelősség- tudatról, az ősök által kapott kincs elszá­molásáról, a nap döntésének következ­ményeiről beszélt. Az igennel szavazók többsége konkrétan kimondta, hogy az ELK egzisztenciálisan függ a három egyház fúziójától. „Egyedül már nem vagyunk képesek magunkat fenntarta­ni”, „Vívódnom kell fej és szív között”, „Ha a búzamag nem hull a földbe, és nem hal meg, nem terem gyümölcsöt”, „Az elmúlt negyven év alatt minden vi­ta az egyházról mint intézményről és nem a congregatio sanctorumról szólt” - hallhattuk a szónokok beszédeiben. Elérkezett a szavazás idejel Név sze­rint szólították mind a harminchat zsina­ti tagot, és kinek-kinek hangosan kellett kimondania az igent vagy a nemet. Ge­rinces hitvallások hangzottak el: har­minc igen és hat nem. A szavazás utáni szünetben pedig könnyeket, kézszorítá­sokat, vállon veregetéseket, öleléseket s megint könnyeket láthattunk... Felejthe­tetlen volt. Ekkor még nem tudtuk, hogy a másik két templomban milyen döntés született. Ha­marosan kiderült: lesz záró istentisztelet! A hollandiai Kampennek - ennek a többségében református városnak - olyan jól szervezett szeretetszolgálata van, amely példaértékű lehet hazai gyü­lekezeteink előtt is. Az itteni diakóniai munka a gyülekezeti életből indult ki, és elsősorban a magyarországi és az erdélyi magyar keresztények felé irányul. Kampennek nem csak egy teológiai fakultása van. A kálvinizmus szigorú, törvényekkel kicövekelt irányzatának hí­vei még ma is sok helyen teli templomok­ban tarthatnak istentiszteletet, például Urk kisvárosban vasárnaponként több al­kalommal is. Nekünk egy evangéliumi lelkületű gyülekezettel van kapcsolatunk, mely erősíti a protestánsok összetartozá­sának szálait, de diakóniája az erdélyi ró­mai katolikusok felé is irányul. Mondhat­juk úgy is, hogy egészséges ökumenikus szeretetszolgálatot végeznek, melyben nem a felekezeti hovatartozás, hanem a rászorultság mértéke a döntő. Velük való kapcsolatunk közel húsz­éves. Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy az egyik kampeni énekkar kőrútjá­nak szervezője bekopogtatott soproni lelkészi hivatalunk ajtaján, és lehetősé­get kért arra, hogy a kórus koncertet ad­hasson templomunkban. Cserébe egy Határtalan szeretetszolgálat igehirdetési szolgálatra kaptunk meghí­vást Kampenbe. A kapcsolat úgy folyta­tódott, hogy a holland protestáns gyüle­kezet küldöttei eljöttek gyülekezetünk­be, és összegyűjtötték mindazok neveit, akiken segíthetnek. Különösen a rend­szerváltás után indult meg diakóniájuk - elsősorban evangélikus általános isko­lánk felé, de hathatósan támogatták di­ákotthonunkat is. Legutóbbi hollandiai tartózkodásunk során bepillantást nyerhettünk szeretet­szolgálatukba. Jönnie Bosch presbiter, a magyar testvérek felé irányuló diakónia irányítója egy külön csoportot szervezett. E közösség tagjai raktárakban gyűjtik össze az adományokat, majd bizonyos napokon a raktárakból kihozva a vevők rendelkezésére bocsátják azokat. A be­folyt pénzből fedezik a külföldre juttatan­dó szállítmányokat, teherfuvarokat és egyéb költségeket. Megnéztük azt a kö­zépiskolát, melynek egyik helyiségében gyűjtik össze és raktározzák a hét egy bi­zonyos napján a ruhaadományokat. Eb­ben a szolgálatban nők vesznek részt, a Az utrechti dómban 20 órakor kezdő­dő alkalomra 19 órakor már csak hosz- szas sorban állás után lehetett bejutni. Oraütésre megérkezett a királynő is, aki a Hollandiai Református Népegyház tagja. Az ellenszavazók véleményének tisz­teletben tartása miatt a záró istentisztele­tet tudatosan nem nevezték’hálaadó is­tentiszteletnek, bár az igét hirdető lel­kész piros stólát öltött magára, és az egész zsinati ülést feketében vezető Ilo­na Fritz is piros kosztümben jelent meg. Az istentisztelet liturgiájában jelentős szerepet betöltő gyermekkórus, valamint a három egyházat jelképező gyertyákat meggyújtó kisgyerekek is mind-mind üzenetet hordoztak... Az „Együtt az úton” folyamat sok­sok örömmel és bánattal kísért történet - hallottuk. S ezt a kettős alaphangot sem­mi sem oldotta. A prédikációban Jézus főpapi imáját idézték: „mindnyájan egyek legyenek (...), hogy felismerje a világ, hogy te küld tél el engem". A záróimádságban elhangzott mondatok is a vívódásokról tanúskodtak: „A te igéd buzdított és nyugtalanított bennünket. A te szavad késztetett bennünket arra, hogy higgyünk abban, és vágyakozzunk arra, ami lehetetlennek tűnt. A te szent­séged, a megtört kenyér s a kehelybe töl­tött bor táplált, erősített bennünket végig az úton, s óvott meg az eleséstől.” Az istentisztelet zárógondolatai a gyermekkórus ajkán csendültek fel: „Ka­paszkodjatok egymásba, ki ne oltsátok a Lelket, egymást meg ne alázzátok!” Ez után a történelmi esemény után ta­lán sokunkban felmerül a kérdés: hűtle­nek lettek-e egyházukhoz, hozzánk a holland evangélikusok? A Lutheránus Világszövetség keretében mindeddig egy család tagjaiként számoltunk egy­mással. Most hogyan tovább? Az evangélikus egyház zsinatán az LVSZ vezetőségének holland tagja is je­len volt. Hozzászólásából megtudtuk, hogy ha a minap megalakult egyház fel­vételét kéri, minden akadály nélkül tag­ja lehet az LVSZ-nek. Ez persze újabb kérdést vet fel: vajon egy ilyen döntés nem ejt-e foltot az LVSZ lutheránus tisz­taságán? A holland evangélikusok immár azt kérdezik: hogyan tovább a negyven év után? Mert a fúzió ugyan megtörtént, de az egy (egy)házban élés csupán most kezdődik. A történelem Ura vezesse holland protestáns testvéreinket azzal az igével, amelyet a záró istentiszteleten is idéztek, s amely a most eggyé vált egyház főbb jellemzőit is meghatározza: hitvalló és missziói egyház. Nagy Dorottya felajánlott bútorok tárolását pedig a férfi­ak szervezik a város más pontjain. A kampeni protestánsok tudomására jutott az is, hogy soproni gyülekeze­tünk felépült szeretetotthonában, illetve nyugdíjasházában belső berendezések­re van szükség. Holland testvéreink el is jöttek, hogy felmérjék az igényeket, majd nemsokára egy teherszállítmány is érkezett tőlük. Mivel a holland gyülekezetek szeret­nek énekelni, szívesen küldenek elektro­mos orgonákat is. így kapott a Hunyadi János Evangélikus Általános Iskola és a líceumi diákotthon is hangszereket, de ígéretet kaptunk arra is, hogy küldenek egy orgonát a felépült nyugdíjasházba is. Földi visszhangja ez az első karácsony­kor felcsendült mennyei karnak, mely .ünnepek után is ott fészkelhet csendes glóriájával a szívekben... Holland testvéreink diakóniája így munkálja az anyaszentegyház határokon átívelő szolgálatát. Legyen áldott ezért mindnyájunk Megváltója és Ura, aki hi­tet ébreszt őbenne, a testté lett Igében, és szeretetet munkál azok iránt, akik rászo­rulnak a támogatásra és egy meleg ott­hon védettségére! Szimon János Reménység - döbbenettel Egyre többet hallunk manapság a „hos­pice” mozgalomról. A többségükben ke­resztény vezetés alatt álló házakban a gyógyíthatatlan betegeket önkéntes munkatársak kísérik el szerető gondos­kodással utolsó órájukig. Most olvasom, hogy már két német egyetemen is van tanszéke a „kímélő” (palliativ) orvostu­domány tanításának. Ennek követői úgy vélik, hogy nemcsak azt kell a jövő or­vosainak megtanítani, hogyan lehet mű­vi eszközökkel még a reménytelen hely­zetekben is meghosszabbítani, megtarta­ni a gyógyíthatatlan beteg életét, hanem azt is, hogy bizonyos fájdalomcsökken­tő módszerekkel a meghalást elviselhe­tővé, „elfogadhatóvá” is lehet tenni. (A latin szó, a pallium kabátot, palástot je­lent, amelyet szinte ráborítunk a szegény betegre, hogy élete végső szakaszában megóvjuk őt mindentől, ami megnehezí­tené számára az elválást.) A kutatások azt is igazolták, hogy az élet utolsó sza­kaszához mennyire hozzátartozik a lelkigondozás imádságos kísérete, mely a gyermekkori és későbbi emlékek fel­elevenítését segíti elő, és a halál küszö­bén állót örömmel, bizalommal, sőt bol­dogsággal is eltöltheti. Mindezen erők összefogására nagy szükség van, mert megbolydult társadal­maink sajnos nem így látják a meghalás, elmúlás kérdését. Sőt még az egészsé­günk hivatásos őrei sem így vélekednek róla, ahogy azt az alábbi hír megdöbben­tő irgalmatlansággal a szemünk elé tárja. „Kilátástalan volt a gyógyulására vár­ni”; „semmilyen orvosi segítség nem menthette volna meg”; „hozzátartozói nem bírták már nézni a kínlódását”; „ez már nem volt életnek nevezhető” - ilyen mondatokkal okolták meg egyes orvo­sok, hogy miért küldtek 900 beteget a másvilágra, az illetők kérése nélkül. S mindez nem valami őserdei társadalom­ban történt, hanem Hollandiában... A holland kormány nemrég tette köz­zé annak a felmérésnek az eredményeit, amellyel azt szerette volna megtudni, hogy az orvosok hogyan bánnak gyó­gyíthatatlan betegeikkel. Hangsúlyos, hogy annak az országnak a kormánya vállalkozott erre, amelyben a világon legelőször engedték meg hivatalosan az eutanáziát, azaz a gyógyíthatatlan bete­gek életének kioltását. Négyszáz orvos tehetett vallomást - névtelenül - arról, hogy az 1990-2001- es időszakaszban hogyan járt el a ment­hetetlen páciensek esetében. Kiderült, hogy az évek során egyre emelkedett a ,jó halált” elviseltek száma - jóllehet a törvényt annak idején abban a remény­ségben hozta meg a holland parlament, hogy ezáltal egyre szűkül, sőt megszű­nik az illegális és titkos esetek előfordu­lása! Az is kiderült viszont, hogy az or­vosoknak az eutanáziával szembeni „ér­zékenysége” lényegesen csökkent. Míg az 1990-es felmérésnél az orvosi kar többsége idegenkedett az öléstől, addig a 2001-es feleletek szerint a megkérde­zett orvosok 57%-a már gyakorolta is azt, sőt 99%-uk elvileg és gyakorlatilag nincs már ellene! Ami azonban még ké- tesebb fényt vet az ország orvosaira, az az a megdöbbentő tény, hogy legtöbbjük nem is jelenti ezeket az eseteket - ahogy azt a törvény szigorúan előírja! -, mert akkor a törvény szabta többi feltételt is be kellene tartania. Azok, akik évenként három vagy több páciensüket segítették a halálba, egyes esetekben nem konzul­táltak két másik kollégájukkal, pedig csak azokkal egyetértésben lett volna szabad beadniuk betegüknek a halálos injekciót - a törvény szerint. Pedig a törvény igyekezett körülte­kintő lenni, nehogy visszaélések történ­hessenek. Eutanáziát csak azon lehet végrehajtani - a jogszabály szerint -, aki szellemi képességei teljes birtokában, önként és minden kényszer nélkül kéri azt, s ezt a kérését már előre rögzítette írásban, tanúk előtt. Kilencszáz esetben tehát csak a páciens helyzetének re­ménytelensége láttán döntöttek az orvo­sok a beavatkozás mellett, méghozzá ak­kor, amikor a beteg már nem volt „ké­résképes”. Következésképpen az orvo­sok nem kért és meg nem engedett élet­kioltást végeztek, azaz vétettek nemcsak a „Ne ölj!” parancsa, de a törvényhozó akarata ellen isi Ezek a megdöbbentő tények állnak a ,jó halál” apostolainak harsány propa­gandája hátterében. Ők igen szeretnek a „szabad halálról” szónokolni, amely minden szabad embernek kijár. Emberi jogokat, emberi méltóságot emelnek magasra, a személyiség autonómiáját magasztalják, amelyet nem illik megsér­teni. S bár a strasbourgi székhelyű Euró­pai Emberi Jogpk Bírósága a múlt évben úgy döntött, hogy senkinek nincs joga a meghaláshoz, akár maga, akár idegenek, akár nyilvános autoritás kívánná ezt a jogot igénybe jvenni. Ettől függetlenül Svájcban már Valóságos „halálturizmus” (Neue Züricher Zeitung) virágzik, amelyben úgynevezett „specialisták” jól szervezett hálózata még nagy pénzeket is kér az eutanáziához adott tanácsaiért. A lelkiismeretes orvosok a gyógyít­hatatlan betegek zsarolásával vádolják meg tágabb lelkiismeretű kollégáikat. Mások (mi is);számon kérik tőlük hip- pokratészi esküjüket, amelyben az élet megtartására tettek fogadalmat. Ismét mások óvnak valami katasztrofális auto­matizmustól, amely az idősek otthonai­ban és elfekvőiben lévő gyógyíthatatlan betegekben - a'sajnálatos módon sok he­lyütt uralkodó labilis emberszemlélet következtében - legfeljebb minél gyor­sabban eltakarítandó hulladékot lát. Újabban a svájciak is „haladók” kí­vánnak lenni ezen a téren. Orvostudomá­nyi akadémiájuk két évvel ezelőtt még hevesen tiltakozott az eutanázia legalizá­lása ellen. Döntésük most megjelent, át­dolgozott kiadásában viszont már töröl­ték a következő mondatot: „az öngyil­kosságot megkönnyítő segítségnyújtás nem része az orvosi tevékenységnek”. Hát nem döbbenetes folyamat ez? Az eutanázia apostolai ismét túljártak az eszünkön és lelkiismeretünkön? S med­dig mehet el a keresztény egyház a tű­réshatár kitolásában?! Hiszen az eutaná­ziát igenlő és gyakorló orvosok nagy há­nyada keresztény kórházakban és szere- tetházakban dolgozik! No és mit szólna hozzá a múlt század egyik legnagyobb alakja, a „lamberénei orvos” néven elhíresült Albert Schwei­tzer, akinek legfontosabb, evangéliumi hitvallása „az élet előtti megilletődött tisz­teletadás” volt? Gémes István Németország - csökken az evangélikusok száma Jelentősen csökkent az elmúlt két évben az evangélikus egyházközségek tagjai­nak száma Németországban. A németországi evangélikus egyház kedden nyilvá­nosságra hozott adatai szerint híveinek tábora 2002-ben csaknem negyedmillió fővel, 26,2 millióra csökkent. Egy évvel korábban a fogyatkozás 160 ezer fo volt. A kimutatás szerint az egyházközségekből való kilépés a férfiak körében gya­koribb: a felekezet férfi tagjainak száma tavaly 187 ezer fővel (11,7 millióra), női tagjainak száma pedig 55 ezer fővel (14,5 millióra) csökkent. Ezzel a nők aránya az egyházon belül összességében három ezrelékkel, 55,3 százalékra nőtt. Habár továbbra is minden harmadik német állampolgár tagja a főként Észak- Németországban szilárd bázissal rendelkező evangélikus egyháznak, arányuk az össznépességen belül 31,8 százalékra csökkent az egy évvel korábbi 32,1 száza­lékról. Az egyházhoz való kötődés gyengülése a katolikus egyházat is érinti, amely egyébként a német népesség 32,1 százalékát tudhatja hívei között. Az evangélikus egyházat bő tíz évvel ezelőtt sújtotta az első nagy kilépési hul­lám: akkor a keleti tartományok (zömmel evangélikus) lakosságának nem cse­kély hányada mondott búcsút a felekezetnek, túl magasnak találva az egységes német államban fizetendő egyházi adó mértékét. (MTI)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom